A török néptánc csoportosítása

Nem vagyunk egyformák, viszont egyben biztosak lehetünk: a szervezett turistacsoportok számára mindenhol van egy biztos program, a táncműsor. Lehet az folklór vagy hastánc, gyökerei évezredes mélységekre nyúlnak vissza. A történelem során egymást követő kultúrák váltották egymást a mai Törökország területén. Különböző népek más-más nevű istennőikkel, isteneikkel népesítették be ezt a földet. Az emberiség nagy kérdései: a fogantatás, a születés és a halál azonban ugyanazok maradtak, s a rituálék, amelyekkel az ember élete fordulópontjainak megfejtése felé közelített, hagyományozódtak tovább. A felhalmozódott tudás, a jelképrendszer, a tradíciók továbbadásának egyik módja a tánc, amely az ázsiai kultúrákban ma is része a mindennapoknak és kíséri az élet különleges alkalmait. A gyermek születése, a körülmetélési ünnepség, az eljegyzés, az esküvő, a vetés-aratás, az évszakváltás, a napforduló, a katonasághoz való csatlakozás, a pásztoroknak a hegyekbe indulása és onnan való megérkezése, a vallási ünnepek, a halotti megemlékezések mind-mind lehetőséget adnak a családi-baráti összejövetelekre. A táncnak tehát fontos hagyományőrző, közösség összetartó funkciója van. A gyerekek rokonaik, és a tágabb közösség tagjainak mozdulatait utánozva tanulnak meg táncolni.

A nép között él az az íratlan szabály, hogy a közösség idősei is részt vegyenek a táncban. Jelenlétükben lassabb tempóval indul a zene, hogy ők is tudjanak együttmozdulni többiekkel. Van, ahol ők kezdik a táncot és a fiatalok folyamatosan csatlakoznak, s így a tánccal jelképesen és szó szerint is tovább viszik a hagyományt. A sokszínű mai török néptáncokban többféle hiedelemvilág maradványai ötvöződtek. Megtalálhatók bennük például az ősi Anyaistennő kultusz nyomai. (A városok ősanyja, Catal Hüyük már 9000 évvel ezelőtt magas szintű kultúra központja volt. Régészeti feltárásai árulkodnak a Nagy Istennő ottani imádatáról.) A sámánisztikus világkép, az iszlám ezoterikus ága, a szufizmus, valamint a szeldzsuk-oszmán hódítások során kialakult győzelemre buzdító, dicsőséget ünneplő harci táncok egyaránt gazdagították a mai török néptáncokat. Előadására jellemző formációk: kör, félkör, egyenes sor, egymással szemben álló sorpár.

A török néptáncokra legjellemzőbb mozdulatok: a csípő és a mellkas izolált használata, duplázott lépések, keresztlépéssel való haladás, forgás, letérdelés, előrehajlás, gyors kirúgás előre, a térd és a sarok érintése-ütése, taps, a karok magasra emelése, széttárása, vállrázás. Egy másik osztályozás alapja lehet a szimbolika: azok a többsíkú motívumok, amelyek még abból az időből erednek, amikor a mozgásos művészetek nem váltak szét drámára, táncra és bábjátékra. Ennek köszönhető, hogy a táncokban nagyon gyakori a kiegészítő eszközök használata: dob, tamburin, csengő, gyertya, fakanál, szita, tányér, fedő, pálca, sarló, kés, kard-pajzs, állatbőr, zsebkendő, takaró, tükör. A földrajzi elhelyezkedés alapján is csoportosíthatjuk a táncokat: Bar: Elegáns táncok gyűjtőneve, melyek Erzincan-Erzurum, Agri környékéről származnak. Kéz a kézben összeérő vállal táncolják, ezzel a csoport tagjainak egymáshoz tartozását fejezik ki. A sámándobhoz hasonló egykezes dob kíséri.A női változatát leggyakrabban esküvőkön táncolják.

Halay: Erzincan-Erzurum, Agri környékén különösen népszerű, Közép-, Kelet- és Dél- Anatóliára jellemző szabadtéri női-férfi tánc. A sor első és utolsó tagja egy-egy zsebkendőt lenget a gyorsuló, váltakozó ritmusra. Duda és dob kíséri.

Hora: A név egész Törökországban ismert Edirne, Kirklareli, Tekirdag, Canakkale, Izmit, Adapazari, Bursa, Bilecik Bolu, Giresun, Ordu, a Fekete-tenger vidékére is jellemző üdvözlő, köszöntő táncokat foglal magába. Hímzett keszkenővel integetnek, vagy elfedik vele fejüket. Jellemző ritmusa a lírikus karszillama (9/8), aminek jelentése régi török nyelvben „szembe nézni, vendéget fogadni”. Kísérő hangszerei: cserépdob, tamburin, ujjcintányér, duda, lant.

Horon: A Fekete-tenger mellékén népszerű férfi tánc, ezüst díszítésű fekete ruhában egymás karjába kapaszkodva táncolják. Jellemző kísérő hangszere az éles hangú duda és a kemence, amely a hegedű egyik háromhúros rokona.

Kasik Oyunu: Ezt a Konya és Silifke vidékén különösen népszerű táncot tarka ruhás férfiak és nők mindkét kezükben fakanalat tartva, azokat ritmusosan összeütve táncolják.

Kilic Kalkan: Bursza környéki, harci ruhába öltözött férfiak táncolják, zene nélkül. A hangot a kardok pengése és a pajzshoz ütődése adja.

Zeybek: Az Égei-tenger, Nyugat-Anatólia, a Fekete-tenger nyugati vidékének egyik tánca. Üzbég eredetű. Eleinte csak férfiak, ma már nők is ropják színes ruhában. A táncban bekövetkező változást, az új rész kezdetét kiáltással azonban csak a férfi táncosok jelzik. Fő témája a bátorság kifejezése. Hozzávetőleg százötvenféle variációja él.

A török néptáncoknál sokkal ismertebb a hastánc, orientális tánc néven elhíresült izolált mozdulatokon alapuló tánc. Metin And tánctörténettel foglalkozó török professzor szerint, ez a műfaj Törökországban leginkább az ott élő roma táncosnőknek, a csengiknek köszönhető. Kedvelt kiegészítő eszközként volt a zsebkendőt és a sálat használtak. A roma nőket nem kötötte az iszlám vallás szigora, ezért nyilvános szórakoztatóként is működhettek. A török muszlim nők is táncoltak, de csak női társaságban: otthon és a fürdőkben. Jó módú házakhoz gyakran hívtak zenész-táncos csengiket a hárem, azaz az asszonyház lakóinak szórakoztatására. A mostanában látható sok-sok női táncos mellett nehéz elhinni, hogy ezt az ősi táncot férfiak is előadták mások szórakoztatására. A férfi táncosok létezésének legtöbb dokumentációja európaiaktól származó törökországi úti leírásokban található. Kiegészítésképpen ott a sok figyelemre méltó miniatúra. Ezeknek kedvenc témája volt a színes, többrétegű ruházatot viselő, kezükben fából készült kereplővel táncoló fiúk, „kocsekek” csoportja.

A török társadalom minden rétege nagy örömét lelte a kocsek táncosok bemutatóin. Az 1700-as években olyan népszerűek voltak, hogy Isztanbulban a fesztiválok idején kerületről kerületre haladva sok helyen kellett fellépniük. Táncaikkal, mutatványaikkal vonultak végig az utcákon. Megálltak a tereken, udvarokban és behívták őket kávéházakba és magán lakásokba is. A kocsekek sokféle anatóliai, görög és balkáni táncot adtak elő. Ezek között volt egy, amely a leírás alapján leginkább emlékeztet a mai orientális táncra,: gyors lépések, „tekergőzés”, hullámzás, a test csavarása és a hasizmok ki-be mozgatása voltak a jellemzői. A kocsekek nem csak szűkebb értelemben vett táncosok voltak, hanem a kínai operatársulatokhoz hasonló céhbe, vagy társaságba „kolba” tömörültek. Néhány kol független személyek tulajdona volt, mások a város különböző mesterségeket képviselő céhjeihez tartoztak, sok kocsmának is volt saját csoportja.

A 17. század korai szakaszában Isztanbulban a két legnépszerűbb kol az ékszerészeké és a kertészeké volt. A szultánoknak is voltak a palotához tartozó csengi és kocsek csoportjaik. A férfi táncosok másik csoportját tavshannak, nyúlnak hívták. Egyik táncuk a tavshan raksi, (nyúl tánc) abból állt, hogy a nyúl jellemzőit utánozzák grimaszokkal, ugrásokkal, szökdécseléssel. A 17.századi török utazó, Evilia Cselebi leírása szerint, 1638-ban tizenkét kol volt Törökországban, több mint háromezer taggal. Amikor a szultán serege ütközetre készült, vagy onnan visszaért zenészek, bohócok, bűvészek és táncosok mentek a katonák előtt. A török társadalmi élet jellemző helyszínei voltak a tavernák, ahol az előbb említett férfi előadók táncokkal, dalokkal és pantomimmel szórakoztatták a vendégeket. A katonák komoly szurkolótábort alakítottak egy-egy kol mellett. Nagyszabású verekedéseiknek gyakran a táncosokról alkotott eltérő véleményük volt a kiinduló pontja.

A szultán ezt megunván 1857-ben törvénybe foglalta a kocsek előadások tilalmát és száműzte a táncosokat. (Közülük sokan Kairóban találtak munkát.) A mai török hastánc tehát az eddig felsorolt táncok, csoportok hagyományaiból építkezik. Ugyanakkor az utóbbi 150 év felgyorsult információ áramlásának köszönhetően érezhető rajta a szintén világhírű egyiptomi és libanoni kortárs orientális tánc hatása is. Jelmezei az európai szemnek megszokott formákat és a keleti díszítő művészet elemeit ötvözik. Mozdulatairól felsorolásszerűen szólunk: – Lépések, forgások, helyzetcserék, ugrások; – Forgató, csavaró, köröző, rázó, emelő, lökő, csúsztató, billentő és ejtő csípőmozdulatok; – A felsőtest, a gyomor-has hullámzó, lebegtető mozgásai; – A mellkas emelése, lökése, csúsztatása; – A vállak csúsztatása, rázása és hullámoztatása. – Az esetleges akrobatikus képességek, erő, hajlékonyság bemutatása (hátrahajlás, spárga, stb) – A kezek és karok hullámzó mozdulatainak egyik célja a test keretezése, a tekintet vezetése, a másik pedig a finomabb zenei történések, hangszerszólók, lágy futamok megjelenítése, eljátszása. A orientális tánc alapját az egymástól függetlenített mozdulatok sorozata, tükrözése, párbeszéde adja. A táncosnő testével az egész zenekart jeleníti meg: a hangszerszólókat, az énekhangot felső testével, karjával, arcával, fejével, hajával játssza, a ritmust a combján, csípőjén, hasán.

A török táncosnő gyakran használ ujjcintányért, csípőmozdulataira a lentről indított hangsúlyos lökések jellemzőek. A kézfejek összeérintése, valamint az ököl és a csípő egymáshoz ütése is honos lehet ebben a táncban. Míg a hivatásos egyiptomi táncosnő előad, magába fordul, meditatív vagy elegánsan kacér monológot táncol, addig a török társa inkább párbeszédre hívja nézőit, mozdulatai nyitottak, ugyanakkor tudja, hogy ott kell lenni bennük a visszavonulás lehetőségének is, hiszen e kettő összhangjával nyújthat teljes élményt nézőinek. Gyakorivá váltak a turistáknak szánt bemutatókon a szufi mevlevi rend kerengő derviseinek előadásai is. Szemléletükbe, a tánchoz való viszonyukba bepillantást kaphatunk a „Monsieur Ibrahim és a Korán virágai” című filmben, Omar Sharif magával ragadó, hiteles alakításán keresztül. Hogy „kerengésük” megértéséhez közelebb jussunk, a szufi rendek, világképük, érdekes szertartásaik megismerésének is érdemes utánajárnunk.