160 éve született Goldziher Ignác orientalista

Százhatvan éve született Goldziher Ignác nyelvész, orientalista, a legnagyobb magyar arabista, aki az arab mellett a héber kultúrát is tanulmányozta.

Székesfehérváron született 1850. június 22-én, apja jómódú zsidó kereskedő volt. Tanulmányait a zirci cisztereknél kezdte, de gimnáziumba Budapesten járt, mivel a család a fővárosba költözött. Már tizenhat évesen arabot, törököt és fárszi nyelvet tanult az egyetem bölcsészettudományi karán, ahol Vámbéry Ármin és Toldy Ferenc tanítványa volt. Török mesefordítása is megjelent akkoriban.

Egyetemi tanulmányait Budapesten, Berlinben, Leidenben és Lipcsében végezte. Huszonkét éves korára a Budapesti Egyetem magántitkára lett. 1873-ban állami ösztöndíjjal Arany László és Heinrich Gusztáv társaságában Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban folytatott kutatásokat. Oxfordi és cambridge-i útján, keleti kéziratok tanulmányozása közben oroszul és szanszkritül is megtanult.
Nagyon hamar a legnagyobb tudományos tekintélyek között emlegették, az egész világ orientalistái ismerték a nevét. Ennek ellenére, amikor Keletről hazatért, Trefort Ágostontól nem kapta meg a megígért professzori állást, sőt az egyetem is elutasította zsidó származása miatt. Világhírű tudós létére hosszú évekig mint hivatalnok dolgozott: 1876-től harminc éven át a budapesti izraelita hitközségnél volt titkári állásban, elsősorban az iskolaügyek terén tevékenykedett. Az Országos Rabbiképző Intézetnek 1900-ban lett óraadó tanára.
A Közel-Kelet titokzatos világát kutatta, tanulmányozta az arab és a héber kultúrát, az iszlám társadalomtörténetet és vallásfilozófiát. Kiválóan ismerte a Bibliát, a Koránt, a középkori zsidó irodalmat, a görög bölcseletet. Csak huszonegy éves volt, amikor 1871-ben levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia, 1892-ben lett rendes tag. Az orientalisták 1889-es stockholmi nagygyűlésén nagy aranyéremmel tüntették ki, 1894-ben pedig a Budapesti Tudományegyetem sémi filológiai tanszéke rendes tanárának nevezték ki. Tiszteletbeli tagja volt ezen kívül a berlini, göttingeni, szentpétervári, amszterdami, koppenhágai akadémiának, számos egyetem avatta díszdoktorrá. Külföldi oktatási intézmények kínáltak fel neki katedrát, amelyet mindig szerényen elhárított, ő a Budapesti Tudományegyetemen szeretett volna tanítani.
Fáradhatatlanul részt vett a Magyar Tudományos Akadémia munkájában, 1910-ben lett a testület nyelv-és irodalomtörténeti osztályának elnöke. Több évtizedes tudományos munkássága könyvtárnyi terjedelmű, életművének 1927. évi bibliográfiai összegzése 580 kötetet és tanulmányt sorol fel. Arabistaként megírta a Sía irodalom történetét (1877), 1884-ben jelent meg A mohamedán jogtudomány eredetéről című kötete. 1899-ben Leidenben adták ki német nyelven Az iszlám című munkáját. Számos fontos műve foglalkozott hebraisztikával. Naplója, amelyet 1890-től kezdve 1919-ig németül vezetett, 1985-ben jelent meg először magyar nyelven, és csaknem száz évet kellett várni, míg 2008-ban újra nyomdába került Előadások az iszlámról című könyve magyarul.
Tudományos munkássága az iszlám kultúrtörténet csaknem minden területére kiterjedt, elsőként vizsgálta e világvallás kialakulását történeti fejlődésében. Ő végezte el a Nemzeti Múzeum gyűjteményében levő keleti – héber, török, arab, perzsa – nyelvű kéziratok meghatározását és rendezését.
1921. november 14-én halt meg Budapesten.

Forrás: nyest.hu, 2010. június 21.