Magyar emlékek Törökországban – Interjú K. Pintér Tamással és Hóvári Jánossal

Jövő hét kedden, 2017. április 11-én jelenik meg a Magyar emlékek Törökországban című könyv, mely rengeteg meglepetést is tartogat az érdeklődők számára: híres magyar történelmi személyiségek száműzetésben, Törökországban máig ápolt magyar kegyhelyek és emléktárgyak, magyarok alapította török meteorológiai szolgálat és mérőállomás, új sportágakat – vízilabda és modern birkózás – teremtő magyar edzők és más érdekességek. A közelgő esemény apropóján beszélgettem a könyv szerzőjével, Hóvári János történésszel, egykori ankarai nagykövettel, valamint a kiadvány grafikáit készítő K. Pintér Tamás építésszel.

Hogyan kerültek kapcsolatba Törökországgal? És a Türkinfóval, illetve a magyar–török baráti körrel?

Hóvári János: Fiatalkorom óta kapcsolatban állok törökökkel, s a magyarországi „törökös” világnak sok esetben „összeszervezője” is voltam. 1976-ban jártam életemben először egyetemistaként Törökországban. De a török világhoz már gimnazistaként kötődtem Kaposvárott, ahol egy törökül tanuló kör tagja voltam. Aztán az ELTE történelem–török szakán végeztem 1979-ben. Kutatási területem az Oszmán Birodalom története lett. 1992-ig az MTA Történettudományi Intézetében többnyire a 16. századi magyar–török kapcsolatokkal foglalkoztam. Közben a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen létrehoztam a Balkán Kutatócsoportot, amely természetesen Törökországra is kiterjedt. 1992-ben külügyi szolgálatba léptem. Sok területen szolgáltam, de 2012–14 között Ankarában is nagykövet voltam. A Magyar–Török Baráti Társaságnak, amely 1989-ben jött létre, kitalálója és alapítója voltam. Az 1980-as évek végén én voltam a „kapcsolattartó” a földalatti ellenzék és a budapesti Török Nagykövetség között.

Pintér Tamás: Törökországhoz, a történelméhez, a kultúrájához, a török földhöz köthető dolgok évtizedek óta érdekeltek.  Az első helyszíni látogatást egy munkakörömhöz kapcsolódó út jelentette, hogy azt kövesse harminc további alkalom. A Magyarországon működő török kapcsolatok az évek során az ott végzett sokféle feladattal, munkával bővültek.  Tarik Demirkannal, a Türkinfo vezetőjével az „Oszmán-Török építészet Magyarországon” c. könyvem révén kerültem kapcsolatba, ő vállalta fel a könyv kiadását.

Mi ihlette a könyvet? Ki a célközönség?

Hóvári János: Pintér Tamás építésszel és grafikussal török ügyek kapcsán ismerjük egymást legalább három évtizede. Tamásnak számos remek török terve volt, amely megvalósításában az akkori Magyar–Török Baráti Társaság, amelynek sokáig főtitkára voltam, segíteni igyekezett. Tamás mérte fel kollégáival a rodostói magyar házakat. Lerajzolta az összes magyarországi török emléket, s ez pár éve könyvben is megjelent, ezután került szóba, hogy lerajzolja a törökországi magyar emlékeket is. Ez a könyv azoknak szól, akik ismerik valamennyire a magyar–török kapcsolatokat, s abban egy kicsit jobban el akarnak mélyedni.

Pintér Tamás: Miután a Türkinfo főszerkesztője megismerte törökországi útjaimon rajzolt könyvemet, javasolta, hogy készítsük el annak a könyvnek mintegy folytatásaként a „Magyar emlékek Törökországban” kiadványt, mivel ilyen témájú átfogó jellegű munkát eddig nem adtak ki. A könyv általános kulturális és történelmi ismereteket mutat be az érdeklődőknek.

Tehát a a könyvben részletezett helyszínek közül sokhoz személyes emlék kötődik. Van, amit szívesen megosztanának az olvasókkal?

Pintér Tamás: A könyv helyszíneire, a távoli Kars és Osmaniye kivételével,  személyesen is ellátogattam.

Hóvári János: Engem is személyes emlékek kötnek a könyvben lévő összes helyszínhez. Ha mindent elmondanék, az egy könyv lenne. Természetesen mindig az első találkozások a legfontosabbak és legemlékezetesebbek. 1976-ban II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulójára emlékeztünk. Egy nemzetközi szimpóziumot rendeztek Isztambulban, amelyre meghívták az ELTE Török Filológiai Tanszékének oktatóit és hallgatóit. A második évfolyam három hallgatóból állt: Kovács Zsuzsából (ma Olaszországban él), Fodor Pálból (jelenleg az MTA Bölcsészettudományi Kutató Központjának főigazgatója) és belőlem. Kellemes május vége volt: a legszebb évszak Törökországban. Ekkor voltam először az Haghia Szophiában, s ekkor láttam először a híres mozaikot, amely Árpád-házi Piroskát, Irene császárnét ábrázolja. Akkor jártam életemben először Rodostóban, akkor voltam először a Rákóczi Emlékmúzeumban. A házat illetően Köpeczi Béla és Hopp Lajos professzor urak – a Rákóczi-emigráció legkiválóbb szakértői – adtak a fiatalságnak felvilágosítást: életem egyik legemlékezetesebb történelemórája volt.

Az ismertebb emlékek mellett a könyv számos meglepetést is tartogat. Milyen kutatómunka, felkészülés előzte meg a gyűjtemény összeállítását? A grafikai munka, illetve anyaggyűjtés során sikerült minden helyszínre személyesen eljutni, vagy más munkák nyomán, pl. fényképek, festmények alapján is dolgoztak?

K. Pintér Tamás építész

Pintér Tamás: A könyv tételeit turkológusok, történészek és más területek szakembereinek a segítségével állítottuk össze. Néhány ankarai épület és az említett két helyszín kivételével valamennyit magam rajzoltam. Felhasználtunk 2-3 korabeli metszetet az illusztrációk készítésénél. Szeretném kiemelni a Tekirdağ-ban készített épületrajzokat, ahova a Rodostó Alapítvány és a Klebelsberg Ösztöndíj támogatásával jutottam el Deák Zoltán építésztársammal. A terveink szerint Mikes Kelemen házát múzeumként újjáépítve, de vendéglátásra alkalmas emlékhelyként lehetett volna kialakítani. A tervet a tekirdağ-i önkormányzat támogatta, és ígéretet tett, hogy a közműhálózatot kiépíti. Sajnos a magyar fél részéről kisebb volt a „lelkesedés”, az érdektelenség miatt ez a ház is elpusztult. Az építészetileg felmért öt rodostói ház így csak rajzokon maradt fent.

Viszont sikerült elkészíttetni a Budavárból 1526-ban hadizsákmányként elvitt és az Hagia Szophiában őrzött reneszánsz kandeláberek felmérését, illetve az öntőforma is elkészült. A nagyméretű negatív formákból itthon szobrász-restaurátorok elkészítették az eredeti darabok kópiáját, amelyet a Mátyás-templomban használnak azóta.

Hóvári János: Az életem sok tekintetben közel negyven éves törökországi kalandozásaimról szól. Minden törökországi útról új ismeretekkel tértem haza. Volt amit megírtam: például a rodostói emlékvilágot, vagy az izmit-karatepeit is, de többnyire előadásokat tartottam törökországi kapcsolatvilágunk tárgyi emlékeiről. Ami a könyvbe került, az csupán a jéghegy csúcsa. Amit Tamással készítettünk, az fontos összegzés, de nem a teljes leltár, csupán bevezető ahhoz. Maradt az utókornak is munka.

A két nemzet több évszázadra visszatekintő, gyakorlatilag állandó kapcsolatának nyilvánvalóan sokkal nagyobb a hagyatéka, mint amennyit egy rövid képes könyvben össze lehetne foglalni. Milyen szempontok alapján döntöttek arról, mi kerüljön a könyvbe?

Pintér Tamás: Ebbe a könyvbe azok a témák kerültek be, amelyek valamilyen fizikai vonatkozásban felkereshetők, illetve tényleges helyszínekhez kötődnek. Ezért nem foglalkoztunk olyan dolgokkal, amelyekről nincs kézzelfogható vagy hiteles korabeli írott említés – pl. a Botond által bevert kapu. A magyar mondavilág török vonatkozásai szintén érdekes feladatot jelentenek, de mi nem ezekkel foglalkoztunk.

Számomra az egyik ilyen meglepetést a grafikai megoldások jelentették. A grafikák tárgyai külön állnak és rengeteg teret nyitva hagynak, gyakorlatilag az olvasó képzelőerejére bízzák a rajzok és ezzel a múlt feltárását, egyéni kiegészítését. Mennyire volt ez tudatos a stílus megválasztásakor, van-e valami konkrét oka, hogy ebben a stílusban készültek a grafikák?

Pintér Tamás: A grafikákon megjelenő épületek a jelenlegi környezetükből kiszakítva szerepelnek. Ezt tudatosan hangsúlyoztam, mivel el akartam kerülni a környezetük megváltozott, ideiglenes objektumainak zavaró jelenlétét. Ez leginkább a rodostói „magyar házak” vagy egyes ankarai épületek esetében lett volna zavaró.

De mégis mi a jelentősége ezeknek az emlékeknek általánosságban? Hogyan viszonyulhat, hogyan profitálhat hasonló örökségből a modern kor embere?

Hóvári János történész

Hóvári János: A történelemhez való viszony egyetemes és időtlen. Az, hogy a környezetünk változik – a lovas kocsikat felváltják az autók vagy szép kertes házak helyett felhőkarcolók épülnek – csupán tárgyi és nem érzelmi változás. Árpád-házi Piroska hajfonata az Hagia Szophia mozaikján két évszázad múlva is azt fogja jelenteni, amit most nekünk, vagy jelentett azoknak, akik 1453-előtt jártak Konstantinápolyban. Rodostóban mindenki tud Rákócziról, és ez a jövőben is így lesz, mert az ifjú párok a Rákóczi Emlékmúzeum elé mennek fényképezkedni, ugyanis a város legforgalmasabb részén csak ez az épület maradt meg a múltból. Nevünk és hírünk Törökországban, illetve a török gondolkodásban, hála a jóistennek, nagyobb, mint országunk valós területi és lakossági súlya.

És a törökök hogyan viszonyulnak ehhez az örökséghez, mennyire látogatottak a könyvben ismertetett helyek és tárgyak, és kik látogatják őket? Vannak-e a helyi törökök számára is fontossá vagy a napi rutin részévé vált magyar vonatkozású emlékek?

Pintér Tamás: A törökországi magyar emlékeket a törökök tiszteletben tartják, amennyiben a hitelességük révén ők is nyilvántartják és gondozzák őket. Erre legjobb példa Tekirdağ, İzmit, Kütahya és Osmaniye együttese, amelyek hivatalosan magyar nemzeti emlékhelyek is. Ezek a történelmi helyszínek – különösen a tekirdağ-i és kütahyai – a magyarok által szívesen látogatott turisztikai állomáshelyek. De általánosságban csak egy példát kiemelve: az isztambuli Héttorony egykori börtönéről kinek ne jutna eszébe Gárdonyi regénye?

Hóvári János: Az isztambuli emlékhelyeken szinte az egész világ megfordul. A rodostói Rákóczi-házat az 1980–90-es években magyarok százezrei látogatták évente, mert akkor a magyarok még autóbusszal utaztak Isztambulba. Az elmúlt évtizedben ez a szám megcsappant, de örvendetesen megnőtt az odalátogató törököké: a Rákóczi-hagyomány ottani barátainknak köszönhetően beépült a rodostói hagyományvilágba. Hasonló történt a nemrégiben elhunyt Ertunç Baykal tanár úrnak köszönhetően Izmit-Kocaeli-ben, aki a Thököly Imre–Zrínyi Ilona hagyomány odaadó és lelkes gondozója volt.

Vannak olyan emlékhelyek vagy tárgyak, melyek kiemelt jelentőségűvé váltak?

Pintér Tamás: A tekirdağ-i Rákóczi Múzeum a világban szétszóródott magyarság – különösen az erdélyi – zarándokhelye. Tekirdağ jelentős magyar testvérvárosi kapcsolatokat ápol Kecskeméttel és Sárospatakkal. Ezen túl a városban utcanév őrzi Rákóczi és Mikes Kelemen nevét. Rajtuk kívül Ibrahim Müteferrikának is van szobra Tekirdağ-ban és Isztambulban is. Van Rákóczi turisztikai cég és Mikes nevét viselő lakótelep is Tekirdağ-ban.

Hóvári János: II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos nélkül nincs magyar nemzeti tudat. Nyilvánvalóan a hozzájuk kötődő emlékhelyeknek különleges jelentősége van. Ezek a Thököly Imréhez, Zrínyi Ilonához, Guyon Richárdhoz, Szilágyi Sándorhoz vagy Bartók Bélához kötődő helyekkel kiegészülve egyben kegyeleti magyar nemzeti emlékhelyek is.

Nemrég kezembe vettem a kötet párját, az Oszmán-török építészet Magyarországon-t (Türkinfo Yayınları, 2014). Amikor a törökök/oszmánok Magyarországon „vendégeskedtek”, alkalmazkodott-e építészeti stílusuk, kultúrájuk a helyi építészeti és kulturális szokásokhoz? Milyen nyomai vannak az európai ráhatásnak a török építészetben? Alapvetően, de nem kizárólag, a 19. század végi és 20. század elején zajló intenzív birodalmi, majd állami átalakulásra/átalakításra, reformokra gondolok.

Pintér Tamás: Az oszmán-törökök elsősorban erődítményeket, várakat, hidakat építettek a hódoltsági területen. A mindennapi élet céljaira a fürdők voltak a legjelentősebbek, amelyek azért is maradtak fenn ilyen számban, mert később a magyar lakosság is használta. Ennél is jelentősebb volt a dzsámik építése, amelyekből kevesebb maradt fenn. A törökök gyakran használták az átalakított keresztény templomokat, de különleges a szigetvári plébániatemplom, amelyet a törökök építette dzsámiból alakítottak át katolikus templommá.

A nyugat-európai építészeti hatás közvetett formában a barokk korban jelentkezett bizonyos mértékben, lásd a Nuruosmaniye dzsámit. Olasz építész tervezte a Dolmabahçe Palotát és az Hagia Szophia 19. századi restaurálását is svájci-olasz építész végezte. Isztambul európai részén  a 20. század elejéről van néhány érdekes szecessziós kőépület, de a stílus formavilága gyakran megjelent a lakóházak fa díszítésein is. A modern török építészet kialakításában kezdetben magyar építészek is részt vettek Isztambulban és Ankarában is.

Hóvári János: A Törökországba került magyarok nyilvánvalóan vitték magukkal a magyar vagy a közép-európai kultúrát Törökországba. Tudjuk, hogy a Rákóczi-emigráció tehetősebb tagjai átépítették lakóházaikat Rodostóban. Mindenhova új díszítések készültek. Ebből csupán Rákóczi fejedelem fogadóházának, amely ma  emlékmúzeum, díszeit ismerjük. Ezeket 1906-ban, Rákóczi és bujdosótársai hamvainak hazahozatala idején, mivel az épületet akkor nem akarták megőrizni, leszedték és Kassára szállították. Ott az 1940-es években felépült a ma is álló Rodostó-ház, oda feltették őket. Ezek másolatai kerültek vissza az 1970-es években a rodostói házba az ottani felújítási munkálatok során. Nem tudjuk, hogyan nézett ki az a magyar település, amelyet Thököly Imre és Zrínyi Ilona hoztak létre az Izmit-öbölre néző hegyormon, amelyet a helyi hagyomány a „Magyarok falujának”, a miénk pedig a „Virágok mezejének” tekint. Itt mindent a bujdosók csináltak, tehát nagyon magyaros lehetett.

A számtalan katonatiszt (Guyon Richárd, Kmety György és mások) mellett tudósok (Ibrahim Müteferrika, Réthly Antal meteorológus,) és művészek (Bartók, Liszt) is előszeretettel látogattak és kamatoztatták tudásukat és szakértelmüket az Oszmán Birodalomban. Mi az, amit az akkori Oszmán Birodalom a politikai menedéken felül kínálni tudott, mi tette vonzóvá a Portát kultúrkörökben karrierépítés vagy más szempontból?

Pintér Tamás: Magyarország mindig európai értelemben jött számításba, „nyugati” technikai, civilizációs eredmények alkalmazása révén. A Porta által képviselt „nyitás” ezekkel kívánta modernizálni a fénykor után megrekedt folyamatokat. Emellett igen összetett lakossága révén az Oszmán Birodalom kozmopolitizmusa alkalmas volt a befogadásra, ami vonzotta szakembereinket is a megvalósítandó nagy léptékű feladatok kapcsán (út- és vasútépítés, társadalmi modernizáció, stb.).

Hóvári János: Így van. Az Oszmán Birodalomban az egymást követő szultánok a 18. század végétől modernizálták, nyugatosították országukat. Ehhez szakemberek kellettek. A mi szerepünk a lengyelekkel együtt ennél azonban valószínűleg több volt. A török történetírás egyik nagyja, Kemal Karpat szerint a 19. századi magyar „tartás”, megjelenés és divat követendő modell is volt a polgárosodó és nyugatosodó török világban. A Kossuthot befogadó Abdulmedzsid szultán és édesapja is magyar szabót tartottak.

A könyv tömör, de informatív szövegei olvastatják magukat, és számtalan kevésbé ismert, de annál érdekesebb részlettel és újdonsággal találkozik az olvasó. A sajátos stílusban, kézzel rajzolt grafikák pedig remekül passzolnak a történelmi témához. Az ember szívesen lapozgatna tovább. Várható folytatás, terveznek további hasonló köteteket?

Pintér Tamás: Az Oszmán-török építészet Magyarországon és a Magyar emlékek Törökországban párba állított két könyv, amely bizonyára bővíthető lenne még néprajzi, népzenei, irodalmi és más területeken.

Hóvári János: Mindenről lehetett volna sokkal hosszabban is írni. Adja a jóisten, hogy Tamással újabb könyvet készítsünk. Ha ő veszi a tustollát és útnak indul, én biztos, hogy vele megyek. Erre kötelez bennünket több évtizedes barátságunk, valamint a nemzet és a magyar–török kapcsolatok iránti odaadó szeretetünk.

A könyvet ide kattintva megrendelheti >>>

Horváth Bálint – Türkinfo


1% ADÓDÉRT 100% Törökország!

Ezúton is köszönjük, hogy az SZJA 1%-ának felajánlásakor gondol a Türkinfo Alapítványra!

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here