Törökverésre is alkalmas volt a különleges lábbeli

Szegedi papuccsal verték a hagyomány szerint Hóbiárt pasát a helyi menyecskék: a szegedi papucs utolsó nagy mestere hét éve hunyt el. Majdnem kosárfonó lett belőle. Saját szavaival mondta el, miért nincsen párja a szegedi papucsnak.

„Tulajdonképpen kosárfonónak indultam, tizenegy évesen. A kosárfonó sógora volt a papucskészítő mester, az ő inasaival laktam egy műhelyben, ott aludtam velük. Aztán a kosárfonó tönkrement, elköltözött Pécsre. Anyám nem engedett el utána, azt tanácsolta, tanuljak inkább valami más szakmát. Mivel jó barátságban voltam a papucsosokkal, átmentem hozzájuk. Így történt, hogy 12 éves koromban bekerültem a három segéd közé. A mester nem igazán tanított, úgy kellett ellesni a szakmát.” – vallotta maga Rátkai Sándor szakmaválasztásáról: mondatait a wikipédia idézi. Az utolsó szegedi papucsosnak is mondott népi iparművész ugyanis eredetileg kosárfonónak készült: sok szegedi papucs-tulajdonos szerencséjére azonban a papucsosoknál kötött ki.

Rátkai Sándor 1914. január 28-án született Szegeden iparos-kereskedő családban. A papucsos mesterséget, ahogy maga is elmondta, 12 éves korában kezdte el tanulni. Első műhelye 1934–1956 között a Kölcsey utcában állt a mai Royal helyén, onnan költözött a Dóm térre. Majd 1966-ban, a Somogyi-könyvtár építésének ürügyén egyik napról a másikra költöztették ki az üzletből. Minden holmiját hazavitette a házába, a szegedikum hírnevét 90. születésnapjáig maga ápolta – írtuk 2011-ben, a mester halála után. A háza előszobájában berendezett műhelyben folytatta a papucsos mesterséget, utolsó éveit leszámítva napi két pár papucsot is elkészített.

Folytatás >>>

Forrás: delmagyar.hu