![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Nacsinák Gergely András „A Tigris tíz szeme” című kötetében a szír kereszténység múltját és jelenét mutatja be.
„Néhány év leforgása alatt országok mállottak szét könnyű szőttesként a hirtelen támadt sivatagi szélben… Emberemlékezet óta szívósan tovább élő közösségek morzsolódtak fel vagy indultak világgá, több ezer éves szentélyek lettek porrá. Jó okunk van hinni, hogy arrafelé már sohasem lesz úgy, mint volt néhány évvel ezelőtt.” E keserű szavakat A Tigris tíz szeme című könyv elején olvashatjuk. A kötet a szír kereszténység szent helyeit mutatja be. Írója, Nacsinák Gergely András a Közel-Keletnek abba a zugába kalauzol bennünket, ahol napjainkban a kereszténység a végóráit éli.
A könyv ugyanakkor (idő)utazásra is hívja az olvasót. A szerző ugyanis saját élményei, tapasztalatai mellett „hadvezérek, hittérítők, aszkéták, kalandorok és világutazók” feljegyzéseit is felhasználta művéhez. „Az emlékezet kiterjesztése” már csak azért is szükséges, mert a jelen állapotok megértéséhez nélkülözhetetlen segítségül hívni a múltbeli események tanúit.
A Kelet szent hegye, Tur Abdin – mely a mai Törökország délkeleti részén található – a szír szerzetesség bölcsője. Ez a régió csak látszólag esik messze a nyugati kereszténység központjától, hiszen a 7-8. század fordulóján öt szír pápa is ült Szent Péter trónján. A Tur Abdin felé vezető út első állomása Diyarbakir (Amida), melynek fekete falát még a modern eszközökkel felszerelt török hatóságok sem tudták lebontani. A Szerugi Szent Jakab csontjait őrző metropoliszban ma mindössze negyven keresztény él. De Mardinban, a hegyre épült, napfényes városban is csak üres templomokat talál az utazó. A Zafarán (sáfrány) monostor és Midyat érintésével érkezünk meg Tur Abdinba, amely egykor mintegy nyolcvan szerzetesi háznak és megannyi remeteségnek adott otthont. Gondolatban felkeressük Mor Barsaumo, Mor Abrohom, Mor Smuil, Szalah és Mor Gabriel monostorát is.
A szír nép számtalan nagy szentet adott a kereszténységnek, köztük Szent Efrémet, Ninivei Szent Izsákot vagy Aranyszájú Szent Jánost. A szerzetesi életnek különleges szerepe volt a szír kereszténység alakulásában. Sajátos, többjelentésű szavuk, az ihidajo mellett a bnai kujam, azaz a szövetség fiaiként is emlegették a szerzeteseket.
A szerző igyekszik bemutatni az aszkéták életét, akik az önmegtagadás számtalan, igencsak embert próbáló formáját művelték. Az oszlopos (stylita) remete akár évtizedeket is eltöltött egy kőoszlop tetején, a bezárkózó (reclusus) szinte teljesen befalaztatta magát, míg a nem alvó (akoimétosz) igyekezett folyamatosan ébren lenni. Mindez ma már túlzásnak tűnik, ám e furcsa életmód követőit nem a feltűnés vágya motiválta. A szerzetesség eredeti célja szerint ugyanis a test megregulázása egy olyan belső összeszedettség elérésének az eszköze volt, amely alkalmassá tette az emberi lelket Isten Lelkének befogadására.
Bizony nagy fába vágja a fejszéjét az, aki teológiai szempontból próbálja meg feltérképezni a közel-keleti kereszténység történetét. A szerző is tisztában van azzal, hogy könnyű elveszni a szír, a kopt és az örmény egyházak – és Rómával egyesült ágaik – között, nem beszélve azokról a különbségekről, amelyek a nesztoriánus, a monofizita és az ortodox felfogást elválasztják egymástól. Ezért is figyelemre méltóak azok a sorok, amelyek csipetnyi iróniával mutatják be e nehezen megközelíthető területet.
Forrás: www.magyarkurir.hu
