![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Fodor Pál történész, a török hódoltság korának nemzetközileg elismert kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) doktora, aki az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatójaként, valamint a Történettudományi Intézet igazgatójaként második ciklusát kezdte január 1-jén. Az Újkor.hu készített interjút vele a pályájáról, valamint a szigetvári felfedezésről és kutatásról.
Hogyan választotta a történészi pályát annak idején?
Úgy jött, mint a levegő. Nem tudom, lehet-e azt mondani erről, hogy genetikus, de valószínűleg az. Nagyon érdekelt az idővel való játék gyerekkoromban, számolgattam, hogy én vagy a családtagjaim melyik évben hány évesek lesznek. Az idő önmagában kulcsfontosságú egy történésznek. Emellett már az általános iskola alsó osztályaiban megfogtak az olvasókönyv történelmi leckéi. Tulajdonképpen már akkor eldőlt, hogy az életem valahogy össze fog fonódni a történelemmel. Tízéves korom körül kaptam kezembe az Egri csillagokat, melynek döntő hatása volt. Annyira elbűvölt, hogy az elkövetkezendő másfél-két évben hatszor elolvastam egymás után. Nem állítom, hogy a török történelemhez való vonzódásomat ez határozta volna meg, de ki tudja. Az általános iskola felső osztályaiban a történelmi házi feladatok megírásakor rendszeresen lemásoltam, kiszíneztem a tankönyv rajzait, amiért a tanárnő – aki egyébként nagyon szeretett engem – mindig megdicsért. A balatonfüredi gimnáziumban, ahova jártam, még inkább elmélyült a történelem iránti vonzódásom. Ebben komoly szerepe volt a magyar-történelem szakos osztályfőnökömnek, aki filozófiával is foglalkozott. Iszonyatosan jó előadó és nagyon tudatos tanár volt. Ahogy beszélt és írt, arra sok egyetemi oktató is irigykedhetne. Az ő hatása is benne volt abban, hogy a történelem felé menjek tovább, noha az, hogy kutató legyen belőlem, még biztosan nem ötlött fel bennem akkoriban.
Miért a török szakot választotta a történelem mellé?
Eredetileg történelem-földrajz szakra jelentkeztem, de ahogy megkezdtem ELTE-s tanulmányaimat, kiderült, hogy a földrajz szak óriási félreértés volt. Nagyon szerettem középiskolában ezt a tárgyat, azt gondoltam, hogy jó kiegészítő a történelemhez és elvégezni sem lesz nehéz. Csakhogy az egyetemen nem azt a leíró jellegű természet- és gazdaságföldrajzot tanultuk, mint gimnáziumban, hanem csillagászatot, matematikát, kőzettant és más, nagyon komoly természettudományos megalapozású tárgyakat. Engem ez nem érdekelt, és gyorsan kiderült, hogy másik szakot kell keresnem a történelem mellé, ha el akarom végezni az egyetemet. Hála istennek, kedves barátom és kollégám, Hóvári János hasonló cipőben járt. Neki sem tetszett a másik szakja, és javasolta, hogy keressünk együtt másikat. Az ő ötlete volt a török szak, én korábban nem tudtam, hogy van ilyen. Mindketten beiratkoztunk a török szak alapozó képzésére. Ez egyéves volt, ezután döntötte el a tanszék, hogy megtartja-e a hallgatót. Mindkettőnket megtartottak, úgyhogy már csak az adminisztrációs akadályrendszert kellett végigküzdenem, hogy leadhassam a földrajzot és felvehessem a török szakot. Sikerült, másodévtől történelem-török szakon tanultam, és itt már eldőlt, hogy a kutatói pálya felé mozdulok. Később, amikor egy időben tanítottam is, sokat gondolkoztam, hogy mi tesz valakit jó tanárrá. Arra jutottam, hogy a jó tanár fő ismertetőjele az, hogy érződik rajta: szívvel-lélekkel csinálja, amivel foglalkozik, és ezt át tudja adni a diákjainak. A török szakon pont ezt kaptam meg. Egyre inkább a turkológia lett az első, teljes gőzzel ezzel foglalkoztam. Elsősorban a közép- és a kora újkor érdekelt.
A kora újkori érdeklődés visszakapcsolódik az Egri csillagokhoz?
Igen, de azért ez jóval bővebb volt. Kinyílt egy új világ. Emlékszem, egy középiskolai felmérésre meg kellett számolni, hány könyv van otthon. Harmincat számoltam össze, amelyben benne volt a kalendárium és a szőlőmetszés kézikönyve is. Ilyen előzményekkel már maga az egyetemi élet intellektuális világa is lenyűgöző volt. Komoly szemléletváltásra volt szükség, hogy be tudjak illeszkedni. A török világ, az oszmán világ pedig teljesen más dimenziót nyitott ki. Meggyőződésem, a török hódoltsággal csak úgy érdemes foglalkozni, ha ismeri az ember az oszmán történelmet, különben nem érti, mi miért történt. Más korszakokról is az a véleményem, hogy egyetemes összefüggésbe kell helyezni a magyar történelmet. Ez a világ tehát adott egy globális horizontot, amelynek mind a mai napig hasznát látom.
Feltételezem, a szakdolgozatát is a hódoltság korából írta.
Igen, és ez egészen jól sikerült. Leadtam a Budaörsi Kollégium szakmai pályázatára, amelyet megnyertem. Nagyon büszke voltam, amikor boldogult Székely György akadémikus mint bírálóbizottsági elnök kihirdette az eredményt az ünnepségen, ötszáz ember előtt. A tanulmány az államvizsgám évében, 1979-ben megjelent a Hadtörténelmi Közleményekben, ami azért akkoriban nem volt rossz kezdés. Az indulás tehát jó volt, de aztán egy kicsit lelassult a tudományos pályám.
Pedig ilyen előzményekkel azt gondolná az ember, hogy egyenes út vezetett a kutatói pályára. Ezek szerint nem így volt?
Hiába gondoltam el, hogy turkológus legyek, az egyetemen nem volt állás. A tanszéken Káldy-Nagy Gyula és Dávid Géza dolgoztak, nem volt mellettük szabad státusz. Próbálkoztam a Hadtörténeti Intézetben is, ott sem tudtak segíteni. Hóvári János barátom bekerült a Történettudományi Intézetbe, de nekem nem volt ilyen szerencsém, engem 1979 szeptemberétől a Művelődési Minisztériumban alkalmaztak, ahol szó szerint irodaszolga lettem. Leküldtek a pincébe, és az volt a dolgom, ha valaki letelefonál, hogy szüksége van az ilyen és ilyen számú aktára, keressem ki és vigyem fel. E kevéssé felemelő állás betöltése után viszont iszonyatos mázlim lett. Hazai György tanár úr Berlinből hazaköltözve elkezdett szervezni az MTA Nyelvtudományi Intézetében egy török kutatócsoportot. Káldy-Nagy professzor úrnak is elmondta ezt, aki szólt, hogy van itt egy ígéretes fiatalember. Megegyeztek, hogy 1980. január 1-jével megkezdhettem a munkát a Nyelvtudományi Intézet keretében működő Orientalisztikai Munkaközösségben, amelyet a Filozófiai Intézet volt igazgatója, Tőkei Ferenc vezetett. Itt dolgoztam 1992-ig.
