Nagyon értékes nemzetnek tartom a magyart – A Pál utcai fiúkat fordító török író, műfordító a Mandinernek

Egymillió török rajongót szerzett A Pál utcai fiúknak Tarık Demirkan, a régóta Magyarországon élő török író, újságíró, műfordító. Nemrég „Ne szégyellje, Fenség!” címmel jelent meg könyve az egykor Budapest fenegyerekének tartott száműzött herceg, Abdülkadir efendi kalandos életéről.

Itt lakott József Attila, hirdeti a tábla a háztömb falán a lakóhelyén. Szimbolikus?

Igen, az. Számomra személyesen is nagy jelentősége van annak, hogy ott élhetek, ahol József Attila töltötte a gyerekkora meghatározó részét. Nemcsak azért, mert világszinten is óriási költőnek tartom, hanem mert az élete példát mutat: túl a saját tragédiáin és hogy ezek fiatalon, a legtermékenyebb korban elvitték, a mód, amiként helyet foglalt magának abban a zűrzavaros korban, szinte hőssé változtatta őt a szememben. Persze amikor megismerkedtem vele, utóbbiról még nem tudtam semmit, egy verse varázsolt el.

Melyik volt az?

A leghíresebb, amelyik úgy kezdődik, hogy „Nincsen apám, se anyám”. Az akkori, alig létező magyartudásommal is megrázott, rögtön tudtam, hogy József Attila olyan ember, akiről nem mondhatok le. A mai napig állandóan velem van: több költeményét lefordítottam törökre, talán nem is sikerültek rosszul. A sors iróniája vagy inkább jutalma, hogy véletlenül éppen ide, az ő egykori lakhelyére sikerült költöznünk. Nem ugyanabba a házba, hiszen a múlt század elején még kisebb, egyemeletes épületek sorjáztak errefelé: a falusias jelleget jól mutatja, hogy a kis Attila állítólag a csirkéjét is gyakran sétáltatta a környéken. Amúgy egy idő után áthurcolkodtak egy szemben lévő lakásba, amely előtt a mellszobra is áll. És ahogy József Attila nyomokban mindenütt jelen van körülöttem, úgy van jelen a magyar lelkekben is: sem az ország 20. századi cikcakkos történelme, sem a rendszerváltások nem változtattak az értékelésén. Úgy is fogalmazhatnék, hogy szerencsére senki nem mert soha ujjat húzni az emlékével, a magyar nyelv és irodalom, a magyar költészet egyik nagyságával.

Sok ilyen véletlennek tűnő sorsszerűség akadt még az életében?

Volt néhány. De nem hiszem, hogy ezzel olyan különleges lennék. Mindannyiunkkal történnek hasonlók, csak sokan nem veszik észre, vagy később döbbennek rá a jelentőségükre. Az is lehet, hogy ha akarjuk, be is tudjuk vonzani ezeket.

Az sem árt persze, ha teszünk is értük, mint például ön, amikor alig húszévesen először Magyarország felé vette az irányt. Miért pont ide jött?

A nyolcvanas évek elején Törökország óriási gazdasági és politikai válsággal küszködött, egymást érték a diáklázadások, kicsit olyan volt a helyzet, mint az 1968-as nyugat-európai megmozdulások idején. Ebből a zűrzavarból érkeztem egyrészt rehabilitáció miatt – kerekesszékben ülök –, másrészt akkor kezdtem az egyetemet; a Corvinus elődjén diplomáztam nemzetközi tanulmányok szakon. Később volt egy hosszabb törökországi és egy nagy-britanniai korszakom is, jó ideje pedig ismét Magyarország az állandó bázisom.

Amikor éppen nem József Attilát vagy más magyar írót, költőt fordított, mivel foglalkozott?

Az újságírás lett a másik nagy szerelmem. Talán mert kíváncsi ember vagyok, szeretem tudni, mi miért történik körülöttem. Dolgoztam a török televízióban, voltam oknyomozó riporter, magyar és török tudósító mások mellett a BBC-nél, és minden esetben ugyanaz volt a vezérelvem: ami engem mint átlagpolgárt érdekel, talán másokat sem hagy hidegen.

Az információk felkutatása, a világban fellelt szépség vagy a jóság megmutatása egyszerre kötelesség, felelősség és öröm.

Mindez igaz a műfordításra is: mindig az volt a legfontosabb szempont, hogy az adott mű elsősorban nekem tetsszen. Olyan lelkületű könyveket, verseket szerettem volna átültetni török nyelvre, amelyek a török lélekhez, a törökországi emberek ízléséhez, elvárásaihoz, érzelmeihez könnyen utat találhatnak.

Mint például A Pál utcai fiúk? Amiből elképesztő sikertörténet lett: az ön által fordított, 2009-es változat a hetvenedik kiadásnál és több mint egymillió olvasónál jár Törökországban.

Igen. Amúgy legelőször Karinthy Ferenc Budapesti ősz című drámájával próbálkoztam, csak úgy, a magam örömére, a kész szöveg sajnos időközben elkallódott. Versben pedig az Egy gondolat bánt engemet… volt a következő állomás, amit a mai napig az egyik legjobb magyar költeménynek tartok. De ezek inkább amolyan önmagam szórakoztatására és nyelvgyakorlás céljából végzett kísérletek voltak, amikor még az egyetem mellett a Magyar Rádió török nyelvű adásának dolgoztam. Komolyra azután fordult a dolog, hogy 1992-ben hazatértem, és miközben egy újonnan létrehozott gazdasági kutatóosztályt vezettem, felkértek óraadónak az isztambuli egyetemre, többek között a doktori képzésben részt vevő fiataloknak tartottam kurzust a kelet-európai rendszerváltozásról. Nemcsak azért, mert testközelből ismertem főként a magyar és valamennyire a többi térségbeli ország belső viszonyait, hanem mert mindig is az volt a mániám, hogy

Törökország és Közép–Kelet-Európa sokkal közelebb áll egymáshoz, mint ahogyan azt az emberek gondolnák.

Végül is éltünk együtt egy kis ideig.

Nem csupán az oszmán-török hódítások, illetve a százötven éves uralom hatásaira gondolok: a társadalmi berendezkedés, a demokráciához való viszony, a kultúra, a lelkület, a mindennapok is érdekes, sokkal mélyebben gyökerező hasonlóságokat mutatnak. Ahhoz viszont, hogy mindezt, illetve a rendszerváltozás kori magyar, illetve közép- és kelet-európai történéseket, azok okait a hallgatóknak minél jobban kidomboríthassam, források kellettek. Lehetőleg első kézből, és nem angol nyelvből átültetett, így szükségszerűen már többszörösen torzult közvetítéssel. Mivel ilyesmi szűkösen áll rendelkezésre, először gazdaságfilozófiai műveket kezdtem fordítani – Heller Ágnes, Fejtő Ferenc és Tamás Gáspár Miklós munkáit –, de ez abbamaradt, mert ahogy említettem, beleszerettem az újságírásba.

Az irodalmi vonal viszont éppen hogy továbbépült ezzel párhuzamosan.

Sőt, az újságírói munka valószínűleg csak felerősítette. A mai napig ha találkozom valami gyöngyszemmel, amit nagyon jónak, kifejezőnek érzek, rögtön úgy gondolom: muszáj, hogy a török emberek is elolvassák. Például a Katalin utcát Szabó Magdától; micsoda sorsok fonódnak össze benne, amiből megszületik a 20. század végi magyar lélek! Ahhoz, hogy az ember megértse a kétezres évek magyar történéseit, ismernie kell Trianont, a második világháborút, az ezekből következő rengeteg kiszolgáltatottságot, indulatot és érzelmet. Arról nem beszélve, hogy ez a könyv irodalmi szempontból is annyira kiváló, hogy vétek lenne nem a világ elé tárni minél több nyelven.

Akárcsak – visszatérve – A Pál utcai fiúkat. Annak mi a titka?

Elöljáróban azért elmondanám, hogy Molnár Ferenc regényét nem én fedeztem fel Törökország számára. Már az ötvenes években lefordították, aztán megjelent vagy tíz, jellemzően angolból átültetett verzióban, még rövidített húszoldalasban is, de egyik sem volt olyan, amit ez a remekmű és a pesti gyerekek és szellem megérdemeltek volna. Ezért is javasoltam a kiadómnak, hogy a századik évfordulóra rukkoljunk elő egy új szöveggel, amit én nagyon szívesen elkészítek. Másfél év alapos kutatás és tárgyalás után megszereztük a szerzői jogokat; mint kiderült, minden korábbi változat kalózkiadvány volt, ki is kellett vonni őket a piacról. Így a miénk lett az egyetlen jogtiszta és a visszajelzések szerint a valaha volt legalaposabb török fordítás. Bíztam a sikerében, de hogy ekkora lesz, álmomban sem hittem: a megjelenés után szerte Törökországban kitört A Pál utcai fiúk iránti őrület, és azóta sem látszik csillapodni. Hogy mi a titok? Ahogy az előszóban is írtam, egyszerű:

a világ összes gyereke a Pál utcából való, mindegy, hogy fiú vagy lány, egy nagyvárosban vagy egy kis falu utolsó házában él. Ez visszhangzik a szívekben-lelkekben: az olvasók, pláne a gyerekek saját magukat találják meg a szereplőkben, a történetben.

Valahol említette, hogy könnyen megtanult magyarul, és az évtizedek alatt szinte a második anyanyelve lett. Akadt azért olyan mű, amelynek a fordításába beletörött a bicskája?

Sokakkal ellentétben nekem nem okozott nagy nehézséget a magyartanulás. Talán a már említett lelki rokonság miatt, és mert a magyar és a török nyelv is különlegességként áll az indoeurópai nyelvtengerben, ezért más logikával kell őket megközelíteni, mint mondjuk az angolt, a németet, a franciát vagy az olaszt. És az első pillanatban meg is szerettem, így magamtól kezdtem el mindenfélét – régieket és kortárs irodalmat is – magyarul olvasni. Egy olyan regény volt, amit bár nagy kedvem lett volna lefordítani, inkább átpasszoltam másnak a lehetőséget. Ez Horváth Viktortól a Török tükör, amely nagyon tetszett, ám a magyar szövegben bőségesen szereplő Korán-idézetek arab, török megfelelőjének megkeresése rengeteget időt és türelmet igénylő munka lett volna. De mindvégig támogattam, hogy megjelenjen törökül, szerencsére meg is jelent. Kifejezetten izgalmas és irodalmilag is értékes könyv, a Szulejmán által frissen meghódított Magyarországon játszódik, a két nagy birodalom határvidékének mindennapjait egy török kamasz, Pécs oszmán helytartója fiának a szemén keresztül láthatjuk.

Mikor jött el a pont, amikor úgy érezte, itt az ideje, hogy íróként, a saját jogán is kilépjen a pályára?

A lányomnak köszönhetem. Kis korában silány volt a török gyerekkönyvkínálat, ezért előbb lefordítottam jó néhány mesét, majd már szerkesztettem is köteteket egy-egy téma, például az évszakok köré csoportosítva, igényes illusztrációkkal. Ezek sikere ágyazott meg A Pál utcai fiúkénak is, eleve annak, hogy a kiadó igent mondott rá. Ezt követte a magyarul 2025-ben megjelent, kiskamaszoknak szóló regényem, Az ódon villa rejtélye, amelyben két Magyarországon élő török ikerlány a nyári szünidőben egy fekete-tengeri kisvárosban életre szóló kalandba keveredik. A kislányommal nyaranta egy szigeten egymásnak mesélt történeteinkből nőtt ki ez a könyv is; Törökországban már a hatodik kiadásnál jár.

Néhány hete pedig már magyarul is olvasható a felnőtteknek szánt életrajzi könyve. Kiről és miről szól a „Ne szégyellje, Fenség!”?

Ahogy az alcímben is áll, Abdülkadir efendi, száműzött török herceg kalandos életéről. Méghozzá annak legjelentősebb, budapesti fejezetéről.

Ki volt ő, és mit keresett a húszas évek pezsgő-nyüzsgő magyar fővárosában?

A rettegett despota, II. Abdülhamid szultán 1878-ban Isztambulban született fia, aki – a visszaemlékezések és a korabeli sajtó egybevágó beszámolói szerint – a legszínesebb és a legellentmondásosabb figura volt az 1924-ben Törökországból száműzött Oszmán-ház tagjai között. Lázadó természete miatt már fiatalon gyakran összetűzésbe került nagy hatalmú apjával, majd miután népes családjával, beleértve három aktuális feleségét is, Magyarországon telepedett le, a könyvemben bőven idézett pesti újságok évtizeden át nem győzték ontani az újabb és újabb cikkeket az ő és különös kompániája viselt dolgairól. Ötödik neje, a memoárjáról is ismert Macide hercegnő például elköltözött tőle, exkluzív szépségszalont nyitott az Apponyi téren – ma Ferenciek tere –, és a válásuk szaftos részleteit sem volt rest gondos aprólékossággal kiteregetni. A nem csupán a keleti típusú életmódja, de az impulzív személyisége és a könnyelmű pénzszórása miatt hamar a főváros botrányhőseként emlegetett herceg még akkor is nagykanállal falta az életet és a nőket, amikor a féktelen dorbézolása miatt nemcsak hogy a magával hozott vagyont tapsolta el néhány év alatt, de annyira eladósodott, hogy kénytelen volt a hitelezői elől Bulgáriába menekülni.

De előtte még egy kis időre felcsapott kávéházi dzsesszzenésznek, ahogyan az egyik fejezet szemléletesen beszámol róla, többek között a Tolnai Világlapja Barna Jenő jegyezte, Trónörökösből jazzkarmester című fényképes cikkét is mellékelve.

Igen. Mivel zeneértő ember és tanult, sőt tehetséges hegedűs volt, az Országos Magyar Zenész Szövetségtől megigényelte és 4192. számmal meg is kapta az ehhez szükséges engedélyező igazolványát. De minden hasonlóan furcsa vagy szokatlan tettét nem sorolnám fel, a lényeg, hogy a szándékom szerint a herceg alakján és a kiváló tollú újságíróktól vett idézeteken keresztül nem csak a húszas évek Budapestjét, a háború utáni magyar társadalmat ismerheti meg közelebbről az olvasó. A 20. századi első felének keleti és nyugati társadalmi szokásai közötti különbségek és hasonlóságok is jól kirajzolódnak, a női jogokkal kapcsolatos korabeli dilemmákról nem is beszélve; ilyen értelemben a „Ne szégyellje, Fenség!”-nek van egy kis feminista olvasata is.

Van olyan tulajdonsága Abdülkadirnak, amivel tud rokonságot érezni?

Talán az, hogy bár másféle késztetésből, számomra is ugyanolyan fontos a szabadság. Soha nem akartam és nem is tűrtem el, hogy bármilyen kényszerítő erő – munka, rendszer, nemzet vagy vallás – gúzsba kössön és kívülről formálja az életemet. Szabad világpolgárnak próbálom érezni magam, aki maga dönt arról, mi jó neki és mi nem. Persze úgy, hogy ezzel másoknak még véletlenül se okozzak kárt.

Valahol mégiscsak otthon van mindenki a világban. Ön hol érzi így magát leginkább?

Jó ideje minden tekintetben Magyarországon, bár ha Törökországba megyek, már a második nap ott is hasonlóan belesimulok újra a közegbe. Szerencsés vagyok, hogy nekem megadatott a két haza érzése, és biztatnék mást is, hogy ha lehetősége van rá, és még nem túl idős, próbálja ki. Nem megspórolva az energiát; ha az ember hosszabb időre letelepszik egy másik országban, nem árt, ha a nyelvét jól megtanulja, a szokásait tiszteli, és nyitottsággal, előítéletektől mentesen fordul mindenki felé.

Ennek fényében és ennyi itt töltött év után hogyan lát minket, magyarokat?

Nagyon értékes nemzetnek tartom a magyart, nagyon értékes kultúrával. Ennek belülről való felismerésén azonban még lenne mit javítani.

A magyar ember hajlamos lebecsülni mindent, amije van, és bár nem szeretem az általánosítást, tényleg van hajlama a pesszimizmusra. Legalábbis a törökhöz képest mindenképpen, aki a legtöbbször nem azt nézi egy problémával szembesülve, hogy azt miért nem lehet megoldani, hanem azt, hogyan lehet a legrövidebb idő alatt és legegyszerűbb módon összeügyeskedni valamit.

Más történelem, más klíma, más tulajdonságok.

Valahogy így. A magyar nép évszázadok óta a zsigereiben hordja az óvatosságot, hogy jobb, ha mindentől és mindenkitől távol és lehetőleg csendben maradunk, különben könnyen megüthetjük a bokánkat – ez vonatkozik akár a legközelebbi családtagokra és a velük való kommunikációra is. Szemben megint csak a törökkel, amelyiknél a társadalmi hálót éppen a minél szorosabb közelség – rokonoké, barátoké, egy társadalmi osztályba tartozóké – tartja fenn. Én megértem mindkettőt, és a magam eszközeivel igyekszem közelíteni is őket. És nagyon örülök neki, hogy a sokkal régebbi múltban gyökerező magyar–török barátságot még Mohács sem tudta tönkretenni.

Forrás: mandiner.hu

Fotók: Földházi Árpád