A közelben élünk, így egyik szombat reggel kihasználva a szabad hétvégémet felkerekedtünk, hogy egy új öltönyt vegyünk a férjemnek a hamarosan érkező olaszországi esküvőhöz, ahol a legjobb barátja tanúja lesz majd.

Mivel az esemény nem helyben lesz, így az utazási, szállási költségek, a két napos legénybúcsú és egyéb apróságok nem tették lehetővé, hogy az öltönye, vagy az én ruhám igazán fenséges legyen, de mint mondta, tulajdonképpen jó öltönyöket lehet kapni a CundA-ban is. Kiválasztottunk egy szép kéket, amely majd jól megy a világosbarna cipőjéhez és a barna szíjas órájához. Amikor megkérdeztem, hogy vegyünk-e neki itt egy inget is, mert az esküvős ingje (amelyet a miénken viselt) szilveszterkor pörköltszaftos lett, mondta, hogy nem, mert annak nagyon jónak kell lennie. Itt értettem meg a szabály férfi változatát. Ha a cipő, ing és óra háromszög rendben van, az akkor már elviszi az öltönyt a hátán.

Tulajdonképpen nem is erről szerettem volna írni, pontosabban ez csak a bevezetője volt a következő jelenetnek, amikor színre lépett Demir a varrófiú. Történt ugyanis, hogy az a bizonyos marine kék zakóhoz már vagy csak nagyon kicsi, vagy nagyon nagy nadrág társult. Mivel a férjem mindenképpen szerette volna megvenni, de nem a fenekére feszülő nadrággal, ezért megvettük a nagyobbat és felkerestük az áruház átalakító részlegét. Így keveredtünk Demir kis hangulatos varrószalonjába a második emeleten. Már néhányan várakoztak az ajtóban, így csak lassan araszoltunk a helyiség belsejébe. Közben elolvastuk az egyik kihelyezett plakáton, hogy ez itt Demir varróbirodalma, meg azt is, hogy csak Vorkasse van, szíves megértésünket kéri. (A ruha leadásakor kell fizetni). Balra az ajtó mögött volt a pult, rajta millió szösszel, fecnikkel, a falon felakasztott zipzárakkal, és a varrásra váró ruhákkal. Mögötte nyílt egy másik helyiség, ott készült a varázslat, rengeteg varrógép, és egyéb szerszám várakozott a szorgos munkaerőre. A pult mellett, a bal hátsó sarokban lehetett két kis kabinban az átalakítandó ruhát felpróbálni. Középen helyezte el a színpadot, azaz egy darab szőnyeget, ahol mindig az éppen aktuális vásárlóját gombostűzte Demir, a tulaj. Amikor beléptünk, egy kis fürge, fekete hajú és csillogó fekete szemű férfi, centivel a nyakában szorgalmasan jelölte az előtte álló kuncsaft nadrágján a felhajtandó anyagmennyiséget. A folyamatos csevegését még a 20 darab szájából kimeredő tű sem akadályozta, ahogy az sem, hogy a németet képes volt egyetlen nyelvtani szabály betartása nélkül beszélni. Gondoltam, hogy azért az is teljesítmény, hogy még véletlenül sem trafált bele egy helyes névelőbe, vagy a kati szórendbe.

Biztos nehéz volt a csendet elviselnie, mert folyamatosan tájékoztatott minden körülötte állót az aktuális tevékenységéről. Itt majd hamar levág, ott kienged, amott bevesz vagy kicsit kurtít. Ment neki a multitaszking, dicsérte a megvásárolt ruhadarabokat, saját magát is, hogy a a nadrág magas elasztán tartalma ellenére is meg fogja tudni csinálni, közben pedig beküldte a férjemet próbálni, mialatt az előttünk lévő, már telegombostűzött férfi fizetett.

A férjem átöltözött, a markában fogta a nadrág elejét, igyekezett a lelógó anyagban nem hasra esni, és kitipegett a szőnyeg közepére. Demir az apró inas testével már ott is termett, és elkezdte aggódva nézegetni az anyagot.

– Hm hmm. Nem lesz egyszerű, nem lesz egyszerű. Látja, (mutatja a férjemnek, aki próbált kicsavarodni és a saját térdhajlatát megnézni) itt hátul a combjánál túl sok az anyag, ezt csak egy különleges technikával lehet megcsinálni.. Azt a technikát nem ismeri mindenki, de én szerencsére ismerem.. meg is tudom csinálni, de az többe kerül. Az sajnos többe kerül. – csóválta a fejét aggódva.

Közben betipegett a tolható járókeretével egy mami, pihés fehér haja minden egyes lépésnél meg-megrezzent. Törzsvásárló lehetett Demirnél, mert barátunk nagyon szívélyesen üdvözölte. A mami alig hallott már, de szélesen mosolygott, úgy ahogy az életükkel tulajdonképpen elégedett idős emberek tudnak. Nyugalommal és szeretettel, csak semmi stressz és rohanás. Megállt középen, várt a sorára és közben csüngött Demir ajkain. Fel is nevetett hangosan, amikor Demir azt mondta, hogy többe fog a nadrág kerülni. – Jaj ez a Demir, ejnye, mindig ezt mondja, hogy többe kerül. Már megszoktam, hogy a ruhák átalakítása drágább mint maga az anyag.

Közben a fifikás Oma addig fészkelődött az apró helyiségben a járókeretével, addig toligálta magát ide oda ártatlan angyali arccal, amíg felajánlottuk neki, hogy nyugodtan tartsa fel Demirt a gombostű szögelésben és vigye el gyorsan az elkészült nadrágjait. Kacarászva megköszönte, majd elbúcsúzott, Demir puszikat dobált neki.

Ez idáig, a jobb hátsó sarokban, egy rozoga hokedlin, a dekoráció gyanánt elhelyezett kőkorszaki varrógép mögül figyeltem az eseményeket és röhögcséltem magamban a színdarabon, amíg Demir előre nem hívott, hogy nézzem meg hogyan szúrkálja az anyagot, miért is olyan nehéz az elasztánnal dolgoznia. Megállapítottam, hogy a varrók fő ellensége az elasztán.

– Látjátok, itt hátul nehéz bevenni az anyagot, ezt nem tudja ám bárki megcsinálni. Egyébként hova valósiak vagytok? Bosznia?

– ?? – csak pislogtam nagyokat egyrészt a kérdés miatt, másrészt mert összezavart, hogy Demir az egyik mondatával tegezett, a másikkal magázott minket.

– Öö nem, én brazil, a feleségem magyar. – férj

– Áh tényleg? – kicsit hitetlenkedve méregetett tovább – Pedig neked teljesen boszniai vonásaid vannak. Szinte biztos lettem volna benne, hogy bosnyák vagy. – próbált meggyőzni, hogy gondoljam át honnan jöttem.

– Hát Magyarország közel van hozzájuk, biztos hasonlóak vagyunk. – mondtam

A férjem, hogy kicsit bosszantson, amíg Demir gyorsan beküldte a próbafülkébe a következő versenyzőt és nem éppen azon lovagolt, hogy milyen vonásaink vannak, viccesen odasuttogta nekem, hogy na köszi, most miattad boszniainak néztek. Időm sem volt reagálni, mert Demir már újra porondra lépett, befejezte gyorsan a gombostűk szurkálását, majd visszaküldte a férjemet a próbafülképe, hogy vegye le a nadrágot.

Közben hátraszaladt, hogy mielőtt kiállítja a számlát, még két darab hokiütőre emlékeztető varráshoz való segédeszközt is előszedjen, hogy azzal is bemutathassa milyen bonyolult varrással fog elkészülni a nadrág és hogy mennyit is kell vele dolgoznia. Végre elkezdte a nyugtatömböt kitölteni, majd hirtelen megállt a keze írás közben, ránk nézett, a fejét kissé oldalra billentette, mert ismét közlendője támadt.

– Milyen magas a feleséged. – állapította meg.

– hihetetlen, miért is gondoltam, hogy ez a téma nem fog előkerülni. – gondoltam

– Nagyon magas, magasabb is nálad, ugye, jól látom? – folytatta.

– Nem, nem magasabb, én két centiméterrel nagyobb vagyok. – nézett morcosan a férj.

– Biztos vagy benne? – hergelte tovább. Na mindegy is, de micsoda szerencse, hogy egy magasak vagytok.

Nem derült ki, hogy miért, vagy melyikünknek szerencse, mert visszatért a nyugtaíráshoz.

– Akkor mikorra jönnétek érte? Sürgős? Legyen Dienstag (kedd)? Ja, hogy nem sürgős? Akkor Dönerstag?

Ennél a pontnál kezdtem el gyanút fogni, hogy az előadása talán mindössze egy ügyes szerep, eljátssza a cserfes török varrómestert, mert nagyon ritkán hallom csak, hogy valaki Donnerstag (csütörtök) helyet Dönerstagot mondd. Amelyet a török Döner Kebab étel nevével kevernek, de nem olyan emberek, akik már több éve itt élnek.

De mivel nem esett ki a szerepéből, így amikor magunkhoz tértünk a Dönerstagból, pontosabban abból, hogy nem kezdünk el nevetni, igazán a szívembe zártam Demirt. Annyira, hogy néhány napja elvittem kicseréltetni hozzá két zipzárt. Meg azért is, mert a férjem nadrágját tényleg tökéletesen megvarrta.

Kedvesen fogadott, emlékezett is rám, megkérdezte, tetszett-e az elkészült öltönynadrág, amelyet néhány napja hozott el tőle a férjem. Rosszallóan csóválta a fejét, mert képzeljem el, hiába kérte, nem akarta a férjem felpróbálni.

– Tudod hogy van ez, ha valami nehezet és szépet csinálsz, szeretnéd a végeredményt látni. Hiába kértem, azt mondta nincs ideje rá, nem tudja most felvenni. – panaszkodott.

– Pedig nagyon szép lett, olyan mintha mindig is így nézett volna ki. – nyugtattam meg és éreztem vele együtt, mert néha én is hiába kérek dolgokat.

Egyébként mialatt sorban álltam a farmerjaimmal a szalonban, tanúja voltam, hogy hogyan csavarja ez a török casanova a hatvan pluszos korosztályt az ujjai köré. Ez alkalommal már direkt figyeltem, hogy mit mondd, próbáltam megfejteni vonzereje titkát, mert nem flörtölt nyilvánvalóan. Azt hiszem azzal bolondította magába és teszi továbbra is a környéken élő nőket, hogy abban a három percben, amíg az ő nadrágjukat, kabátjukat forgatja a kezében, csóválja a fejét, és hatalmas bogárszemekkel mondja el, hogy miért lesz több már megint a javítás mint ami az árlistán szerepel, abban a három percben, csak a vásárlójának szenteli a teljes figyelmét. Olyankor Ingrid néni, a mosolygós Demir és a megvarrandó kabátzipzár egy külön dimenzióban léteznek, és látszik, hogy Demirnek semmi nem fontosabb abban a pillanatban, mint hogy megjavítsa a szeretett ruhadarabot.

Ezért is döntöttem el, hogy továbbra is hozzá viszem majd a ruháinkat, mert én kapok ingyen standup-ot, rendesen megvarrt ruhákat, ő meg biztos örül majd, ha ismét láthatja a magas boszniait.

Forrás: frankfurtimesek.blog.hu