Volt egyszer egy padisának egy lánya. Úgy szerette az apja ezt az egyetlen lányát, hogy egy percre se hagyta magára és egész nap a szeme előtt kellett lennie. Tizenöt éves lehetett már a leányka, amikor azt mondja neki egy nap az apja:

– Kívánj tőlem valamit, lánykám.

– Sáh apám, – feleli a lányka – azt szeretném, hogy anyám a mosdót tartsa, te meg vedd a kannát, hogy reggelenként amint felkelek, kezem-arcom megmoshassam.

Haragra lobban az apja és megparancsolja az embereinek, hogy vágják le a lánya fejét. Veszik az emberek a szultán-lányt és mert megesett a szívök rajta, viszik a hegyek közé és ott hagy­ják.

Nézdegél a lányka, hogy merrefelé induljon. Egy út nyílik meg előtte és amint hegyen-völgyön, síkon-dombon egyre halad, felér egy nagy hegy tetejére. Egy nagy szeráj áll előtte és mit tehetett egyebet, kinyitja a kapuját és belép rajta. Sehol egy élő lélek. Benyit a konyhába, hát egy juh lóg a falon.

– Lakhatik valaki ebben a palotában, – gondolkozik a lányka – különben nem lenne itt ez az ételnek való állat.

Azzal leakasztja a juhot, szétdarabolja, a kályhában tüzet rak, megsüti a juhhúst és tálakba rakosgatja szét. A többi szobát is rendbehozza, megrakja a mangált, előszedi a kávéscsészét és mindenről gondoskodik, hogy készen várja a gazdáját.

Amint ráesteledik az idő és hallja, hogy nyílik a kapu, elrejtőzködik a lányka. Egy félig dev, félig emberformájú nyit be a szobába. Benéz a konyhába, hát megvan a juhhús sütve, tányérokba rakosgatva. Benyit aztán a szobába, hát ég a mangál, mellette a csibuk meg a kávézó holmi, öreg volt már az a dev nagyon, megörült a szép rendnek.

– Allah fizesse meg neki, – mondja – bárki cselekedte is. Az én munkámat elvégezte, az ő dolgain is Isten áldása legyen.

Azzal leül, megvacsorázik, meggyujtja a csibukját, megissza a kávéját és amint elgondol­kozik, hogy vajjon ki fordulhatott meg a házában, egyszerre csak azt mondja, hogyha fiú cselekedte meg, a fiának fogadja, ha pedig lány, akkor a leányának. Ne féljen, semmi bántó­dása se fog esni.

Előjön nagy szepegve a lányka és odamegy a devhez.

– Gyermekem, – örvendez a dev – boldogság a jöttöd, öröm a megjelenésed. Honnan jöttél és merre szándékoztál?

– Senkim sincs nekem, – feleli a lányka – hegyek között jártam és amint mentem mendegéltem, errefelé tévedtem el.

– Lányom, – mondja neki a dev – gyermekemnek küldött téged Allah. Nekem sincs senkim, pedig immár megöregedtem. Tied most már ez a szeráj, tehetsz-vehetsz benne, amit csak akarsz, ne félj semmitől.

Azzal nyugalomra térnek. Másnap reggel felkelnek, kávéjukat megisszák, a dev megcsibu­kozik, aztán így szól a lányhoz:

– Lányom, én most dolgom után látok. Fogd ezeket a kulcsokat és nyiss be velük az egyik szobába. Egy arab várakozik ott rád, hogy tisztába hozzon és hogy ruhafélékkel lásson el. Szépen felöltözködöl és tiéd a világ.

A dev elmegy, a lányka meg viszi a kulcsokat és benyit abba a szobába. Már várja az arab a sok ruhafélével, szépen megtisztálkodik, felöltözködik, csakúgy ragyog rajta a sok selyem meg az arany.

– Szultánom – mondja neki az arab – szép kertünk is van a palotában, azt tehetsz benne, amit akarsz.

Lemegy a lány a kertbe, odasétál a tóhoz, hát egy kacsa úszkál benne; gyémánt a feje meg a két szárnya. Amint megpillantja a kacsa a lánykát, ráförmed a csőrével:

– Ej te semmiházi, idejöttél úgy-e hogy a sehzádémat elcsalhassad tőlem?

Úgy elhápog, úgy csapdosgat nagy dühében, hogy letörik a fél szárnya. Megrémül a lányka, hogyha megtudja a dev, vége az életének.

– Minek is jöttem le a kertbe? – sopánkodik szegényke és siet vissza a palotabéli szobájába.

Megjön estére a dev, megeszik a vacsorájukat és aztán nyugalomra térnek. Szinte fellélekzett a lányka, hogy még csak említés se volt arról a kacsáról. Másnap, amint isszák a reggeli kávé­jukat, megint mondja neki a dev, hogy menjen be ahhoz az arabhoz, hadd öltöztesse ismét. Lemegy a lány az arabhoz, még szebb ruhákba öltözködik, még ragyogóbb minden rajta.

– Szultánom, – mondja neki az arab – lent az a szép kert, levegőzz meg benne.

Lesétál a lányka a kertbe, ott halad el ismét a tó mellett. Amint megpillantja a kacsa, még dühösebben csapdossa a csőreit.

– Ej te semmiházi, de kicifrálkodtál, a sehzádémat akarnád úgy-e?

Úgy rikácsol, úgy csapkod, hogy a másik szárnya is letörik. Még jobban megijed a lányka és siet vissza a szobájába.

Estefelé megjön a dev, megvacsorálnak megkávéznak, szó se esik köztük a kacsáról.

Másnap ahogy elmegy a dev, megint átöltözködik a lányka és megy azután a kertbe sétálni. Alighogy megpillantja a kacsa, olyan nagy sipogást csap, hogy leszakad a feje. Most rémült csak meg igazán a lányka.

A devnek a lánya volt ez a kacsa és egy padisa fia vetette volt rá a szemét. Egy kösköt építtetett a kert közelébe, onnan leskelődött volt a dev lányára. Kacsára változtatta magát és egész nap a tóban úszkált, hogy ne láthassa meg a padisa fia. Helyette a másik lányt látta meg és végighallgatta a kacsa berzenkedését. Sokkalta szebb volt ez a mi lányunk és mert csak emberi formája volt, egyre őt nézegette a sehzáde.

Nem tudta a lány a kacsa dolgát és odáig volt a bánattól, hogy mit szól majd a dev-atya, ha meghallja, hogy elpusztult a gyémántos kacsája. A dev azonban még csak meg se említette, a lány meg egyre arra gondolt, hogy mi lesz, ha kitudódik a dolog.

Eközben az történt, hogy odamegy a sehzáde az apjához és így szól hozzá:

– Sáh apám, egy dev lakik a közelünkben; olyan szép egy lánya van, hogyha el nem hozod nekem feleségnek, elpusztítom magam.

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác – Boszporuszi tündérvilág