A kilenc évvel ezelőtt, Törökország keleti tartományában, Adıyamanban feltárt ősi város, Perre mozaikját hamarosan a látogatók is megcsodálhatják.
A 155 m2 területű mozaikot 2009-ben találták Perrében, amely egyike volt a Kommagéné királyság öt kiemelkedő fontosságú városának. A Kommagéné királyság i.e. 162 és i.sz. 72 között létezett, a Római Birodalom után, és a Perzsa Birodalom létrejötte előtt. A különleges mozaikot most az eredeti helyén állítják ki.
A területen az Adıyaman Múzeumi Igazgatóság munkatársai végeztek ásatásokat, melynek során a mozaikon különféle motívumokat fedeztek fel: szőlőlevelet, szőlőfürtöt, szarvast, kakast, csirkét és darumadarat is. A mozaik valamiféle szövettel és földdel is be volt borítva, feltételezhetően azért, hogy megvédjék az időjárás viszontagságaitól. A mozaikon hatszögletű és gyémánt alakú vésetek is láthatók, valamint szívalakzat és háromdimenziós formák is.
Perrében 2013-ban indult útjára egy projekt, melynek keretében olyan sétautakat alakítanak ki, melyeken körbejárható az egész mozaik. A munkálatokkal hamarosan elkészülnek.
A mozaik megóvása érdekében egy tető épül a terület fölé, majd a kép teljes megtisztítása után már a látogatók is megcsodálhatják.
Az Adıyaman Múzeum igazgatója, Mehmet Alkan az újságíróknak elmondta, hogy a mozaik 130 m2-es része nagyon jó állapotban maradt meg. Nagy valószínűséggel az 5. században készült. A mintákat fekete, fehér és kék kerámiadarabokból rakták ki.
Perre ősi városa a Kommagéné királyság fővárosa, Samosata (mai nevén Samsun) és Melitene (ma Malatya) között helyezkedett el és a római korban gyönyörű folyóiról volt ismert. Kősírokat és szökőkutakat is találtak itt, melyek még ma is működnek.
A város pihenőhelyül is szolgált: utazók, karavánok és katonák is előszeretettel álltak meg itt útjaik során.
0,5 kg csirkemáj
2 közepes fej vöröshagyma
2 gerezd fokhagyma (opcionális)
1 db piros húsú paprika (pl. kápia)
4 ek olívaolaj
¼ csokor petrezselyem
1 tk sűrített paradicsom (domates salçası)
só, őrölt bors, őrölt római kömény, őrölt pirospaprika, kakukkfű
A vöröshagymát meghámozzuk, félfőre (szeletekre) vágjuk. A paprikát hosszában kettévágjuk, vékonyan felszeleteljük, ugyanígy járunk el a fokhagyma gerezdekkel is. A petrezselymet felaprítjuk. A májat megtisztítjuk, középen kettévágjuk, megmossuk, leszárítjuk.
Egy serpenyőben feltesszük az olajat melegedni. Megdinszteljük rajta a vöröshagymát. Rádobjuk a fokhagymát és a paprikát is, lefedjük, úgy pároljuk tovább. Amikor a paprika félig megpuhult, mehet rá a máj és a sűrített paradicsom is. Visszatesszük a fedőt. Pár perc múlva sózzuk, fűszerezzük. Ha a máj már nem enged véres levet, meghintjük petrezselyemmel, összekeverjük, végül elzárjuk a tűzhelyet. Vajas rizzsel tálaljuk, vagy csak friss kenyérrel.
A törököket és Törökországot a régebbi magyar sajtó írásain keresztül bemutató sorozatunk alábbi számában ezúttal Erődi Béla (1846–1936) egy cikkét idézzük fel, mely a „Régebbi török költőnők és Nigjar khanum” címet viseli.
A nyelvész és földrajztudós Erődi Béla érdeklődése már meglehetősen fiatal korában a török és perzsa kultúra irányába fordul – számos kötete jelenik meg az oszmán-török és perzsa irodalom ismertetéséről is. Alábbi, a Vasárnapi Újság 1891. január 18-i 3. számában megjelent cikkében a korabeli magyar olvasók figyelmét az oszmán-török irodalom egy különösen érdekes szeletére hívja fel: a török költőnőkre, kiktől Erődi Béla versfordításokat is közöl alábbi írásában. A török költőnők sorában Erődi Béla külön kiemeli „Nigjar khanum” személyét, akiről a korabeli magyar olvasók azt is megtudhatták az alábbi cikkből, hogy ő bizony egy magyar emigráns katonatiszt, Bem tábornok egykori hadsegéde, Farkas Oszmán (eredeti nevén: Farkas Adolf) pasának (1823–1898) török feleségétől született lánya. A sorozatunkban megszokott módon Erődi Béla 1891-ben megjelent cikkét eredeti helyesírással közöljük.
Nigâr Hanım (1859–1918)]
„A török Parnasszuson már meglehetősen járatos voltam, ismertem annak kiválóbb khorifeusait, kedvencz Fuzulimat már jóformán egészen átdolgoztam, és még nem volt tudomásom arról, hogy török nők is gyujtottak tüzeket azon oltáron, a melyen Saphók is áldoztak. A szahafok csarsi-jában (a könyvkereskedők bazárjában) egyszer egy kopott versgyűjtemény akadt a kezembe e czímmel: „Divani Fitnet (Fitnet versgyűjteménye) s ez ébresztette fel figyelmemet, először Fitnet khanum (Fitnet asszony), majd paranasszusi társnői iránt. Az első diván (versgyűjtemény) sok szép művet tartalmazott s a többi török költőnő gyüjteményében is találtam több figyelemre méltót. Fitnet után Mihri, Szidki, Lejla, Zejneb khanumok (asszonyok) műveivel ismerkedtem meg; legrokonszenvesebb volt közöttük Hejbetullah szultánnő, II. Mahmud khánnak, a nagy reformátornak nővére, kit a palotai ármányok börtönre juttattak, a hol költeményeinek legtöbbjei és legszebbjei születtek. Mit énekeltek ezek a török költőnők? Azt az érzelmet, melyet a költők évszázadok óta folyton és kimeríthetetlenül és ezernyi változatban énekelvék meg, a szerelmet találjuk e rokonszenves dalnoknők lantjáról is visszahangzani. A kesergő szerelem szólal meg leggyakrabban költeményeikben: ez ad legtöbb versirónak lantot vagy dorombot kezébe; a boldogság rendesen szótalan, vagy nem szeret érzelmeivel a nyilvánosság elé lépni.”
Az Erődi Béla által itt említett oszmán-török költőnők közül Mihri és Zeynep („Mihri khanum” és „Zejneb khanum”, ahogy Erődi írja) a legkorábbiak; ők a 15. században éltek – Mihri 1506-ban halt meg. „Szidki khanum” 1703-ban, „Fitnet khanum”, azaz Fitnat Hanım pedig 1780-ban hunyt el. „Lejla khanum” 1848-ban halt meg, II. Mahmud szultán nővére pedig, „Hejbetullah szultánnő”, azaz Hibetullah Sultan 1789–1841 között élt.
II. Mahmud szultán, Hibetullah Sultan oszmán-török költőnő testvére
Erődi Béla a Vasárnapi Újság korabeli magyar olvasóinak szemelvényeket is kínál magyar fordításban:
„Egy pár mutatvány a kiválóbb török költőnők műveiből szolgáljon költészetük becsének méltatására.
Szidki khanum:
Rejtett kincscsel ékesíté
Szépségét a szerelem.
A teremtés napján is már
Fényvonásban volt jelen.
Midőn az űr szellemei
Létrejönni kívántak:
A szerelem adta őket
Semmiből a világnak.
Ne légy kapzsi, kincsszomjazó,
Ne habozzál szertelen;
Nem láthatod kedvesedet,
Ha nem hat át szerelem.
Nem tűri az ész uralmát,
Ha a szívben megjelen,
A gondolat légvárait
Szétfújja a szerelem.
Milyen boldog szerelmes az,
Milyen édes üdvben él,
Kinek a szép hazájából
Szerelmet hoz esti szél.
Lejla khanum:
Fejemen a zilált fürtök
Fészkei a sötét búnak;
Tőrbe estem, melyből engem
Semmi erők ki nem húznak.
A szánalmat tapasztották
Gyógyszerül a fájó sebre;
Lángban égek, mint a lepke,
Őrült vagyok, lánczra verve.
Fitnet khanum.
Szépség ragyog barátomnak szűz arczán,
Igy ragyog a fényes nap az éj után.
Egy tekintet s mámort ád a szerelem,
És ő jajgat, hogy tépi kín, gyötrelem.
A lecsüngő sötét fürt a homlokán
Szépségének kincse fölött őr talán.
Az arczából gonddal kinyirt szép szakáll,
Épp olyan, mint tövis nélkül rózsaszál.
Fitnet, vigyázz, ne higyj férfi szavaknak,
Ma igérnek, holnap mindent tagadnak.
Zejneb khanum:
I.
Szépséged és szerelmem
Zsarnokságod s türelmem
Nagyobbodnak szüntelen
És mind a négy végtelen.
II.
Föl a fátyolt, hadd ragyogjon föld és ég,
Tőled éden s a négy elem fényben ég.
Bontsd ki fürtid, hadd folyjon szét illata,
Akjaidon habzik Kauszer folyama,
Szakálladnak pelyhe irt egy iratot,
Melylyel könnyen Khinát is meghóditod
Barangolhatsz Sándorkint egy ezredig;
Szivemből az életviz föl nem szökik.
Zejneb! ne légy pompázó, mint büszke nő,
Légy egyszerű, férfias és érthető.
Mihri khanum:
I.
Adjon isten itt e földön tégedet
Társául egy szépnek, a ki hőn szeret,
A ki bodor hajfürtivel tőrbe csal,
S kinek álla gödrében van bájital,
Kinek pezsgő ajkát látod mindenkor,
Ha kezedben csillog rubinszinű bor,
S kivánom, hogy szépségednek szultánja
Köttessen fel fürteiddel nyakára.
II.
Nem kivánok neked rosszat,
Sőt kérem az eget:
Minő te vagy, olyan szivü
Kedvest adjon neked,
S ha oly rosszat, minőt képes,
Kiván ellenséged:
Kivánja azt: Szeresd úgy, mint
Én szeretlek téged.
Hejbetullah szultánnő.
Mohón ittam méregitalt,
Bennem minden élet kihalt.
A lét kínja gyötör engem,
Meggyülöltem szivem, lelkem.
Nem nevettem e világban,
Hű szívre, ah, nem találtam,
Soha ily kínt nem szenvedtem,
Meggyülöltem, – szivem, lelkem.
Legyen, ha a sors akarja,
Kit érdekel szűm viharja?
Mit adhat a világ nekem?
Meggyülöltem szivem, lelkem.
Csalogass mást az élettel,
Mindegy nekem, akár vedd el.
Nem vonz már az élet engem,
Meggyűlöltem szivem, lelkem.
Nem találtam én hűséget,
Mással osztja ő az élvet;
Hasztalan küzd a kín bennem,
Meggyülöltem szivem, lelkem.”
Erődi Béla mindezek után áttér „Nigjar khanum” családjának, személyének és költészetének bemutatására:
„A három évszázadon át született török költőnők hosszú sorában legtöbb érdeklődést ébreszt Nigjar khanum, a magyar szabadságharcz egyik hősének, a renegát Farkas-Oszmán pasának leánya, a kinek arczképe e sorok mellett látható.
„Nigjar khanum” a Vasárnapi Újság 1891/3. számának ábrázolásában
Nigjar khanum mint költő és mint török nő egyaránt rendkívüli jelenség. Egyesíti magában a nyugatot a kelettel, kiegyenlíteni igyekszik a kettő közötti nagy ellentétet. Atyja révén megismerkedett a nyugattal, annak társadalmi életével, műveltségével, melynek eszközeit, a franczia és német nyelvet nemcsak megkedvelte, hanem maga is műveli a zenét, festészetet. Szalonjában elmaradhatatlan barátai és társai a nyugati világirodalom remekművei, melyeket szeretettel olvas és gonddal tanulmányoz. Anyjától, a született török nőtől, örökölte a költészet iránti szeretetét és hajlamát. A török nők fölötte szeretik a költészetet, zenét, dalolást. A zárkózott háremi életet költemények szavalása és zenekísérettel való éneklése füszerezi. A török költészet rendkivül gazdag népköltési termékekben. A sarki (népdal) ép olyan buján terem a török élet talajában, mint a mienkben. A ki hallott török népdalt szépen előadni, sohasem feledi azt a kesergő, mélabús, szép dallamot, melytől a szív elszorul, a lélek elábrándozik. Nagyon hasonlít a magyar nótához. Abban is van lassú, mely elandalít, elérzékenyít és van utána friss, mely pezsgésbe hozza a vért az erekben. A háremek ablakaiból hallottam a legszebb, legremekebb dalokat. Nigjar anyja azon török nők közül való, kik a népdalt szenvedélyesen szeretik és azokat gondosan gyűjtögetik. Az ő emlékezőtehetsége a daloknak, meséknek gazdag kincses háza. Maga is tele dallal, költészettel. Nem csoda tehát, ha Nigjar maga ilyen anya mellett már kis korában megszereti a dalt, a költészetet, mely szunnyadó tehetségét lángolásra ébreszti. Az isteni adomány a körülményekben megtalálta melegágyát, hol életre kelhetett.
Aztán nem hiányoztak nála a belső okok se ahhoz, hogy költő legyen. A serdülő leány még alig volt tizenhárom éves, midőn keleti szokás szerint ily korán férjhez adták egy előkelő állású férfiúhoz: de Hymen frigye nem hozta meg számára a remélt boldogságot. Hazatért szülei házába, szivében csalódással és keserűséggel.
Az álmodott boldogság helyett kiábrándulás, azöröm helyett bánat és fájdalom lett osztályrésze. A megtört lélek, fájó szív, keserű csalódás, miben találhatott volna jobb menedéket, mint a költészetben, hol sírhatta volna ki jobban bánatát, mint a múzsa keblén, hol annyi gyötrelem keresett és talált enyhet, vigasztalást. Nigjar lantjára bizza keserveit, dalol, hogy szve megkönnyebbüljön és dalol, mert isteni ihlete van hozzá. A mit költészete eddig termett, az mind egy fájó szivnek panasza, gyötrelme. Kevés számú költeményei mind csalódásról, hűtlenségről, az ábrándok szétfoszlásáról, kétségeesésről szólanak. A kis vers-füzet Konstantinápolyban, török időszámítás szerint 1304. évben (1887-ben) jelent meg. A mű török czíme, melyet hasonmásban is bemutatunk, a következő: Efszusz Nazumeszi Miralai Oszman Begin kerimeszi Nigjar. (Gyötrelmek. Szerzője Oszman Bég ezredes leánya, Nigjár.)
A füzet összesen negyvenegy oldalra terjed. Mily kicsinyke kis füzet s mégis mily érdekes világot vet egy költői lélek szívvilágára.
Nigâr Hanım Efszusz című kötetének címlapja a Vasárnapi Újság 1891/3. számában
A jeles török költőnő kis füzete más szempontból is érdekes és figyelemreméltó. Hű tükre ez Nigjárnak, a nyugati műveltségű mohammedán nőnek; mert mindkét irány érvényre jut füzetében, szereti és követi a nyugati nagy költőket, Alfred de Musset és Lamartine műveiből fordít is egyes darabokat; de mindamellett nem tud, vagy nem akar kelet költőinek hagyományos szokásaival szakítani.
Művét ő is, mint miden arab, persa és török költő Allahnak, a nagynak, hatalmasnak dicsőitésével kezdi. Hozzá száll minden gondolata, hozzá, a kitől jön minden jó, minden áldás. Prózában irt dicséretét (tahmid) e szavakkal végzi: „Jarebbi azim szin! Allahu rahim szin”. („Uram nagy vagy! Allah irgalmas vagy!”) A következő fejezetben Mohammed prófétának zeng magasztalást; ez is így szokás a keleti költőknél. A próféta nagyságát, isteni küldetését dicsőitve, így szól: „Örömömre szolgál, hogy minden mozdulatomat, minden tettemet hozzá alkalmazni törekszem. Nagy vagy Allah prófétája, nagy vagy!” („Büjük szin ja reszul ullah, büjük szin!”) A harmadik fejezet itt is az uralkodó szultánt illeti, kinek nemeslelkűségét, uralkodói kegyességét hódolattal dicsőitik alalttvalói. A végén így szól:
Sevket ve sanin fuzun etszin khuda,
Padisahim sevketinle bij jasa!
Hatalmát, dicsőségét szaportítsa isten,
Padisáhom hatalmával egy ezredig éljen!
Aztán a többi keleti költők szokásához híven az Arzi mafi ezzemir (szándékom kifejezése) czimű fejezetben számot ad verseinek keletkezéséről. Elmondja, hogy e kis füzetben egy kis része foglaltatik azon költeményeknek, melyeket tizennégy éves kora óta írt. Nem a boldogság szülte ezeket, hanem mindenik egy-egy fájdalmas sóhaj, egy-egy kínos gyötrelemnek a szüleménye. Azért adta ki e műveket, mert boldogtalansága kínjának és fájdalmának visszhangját hallani akarta.
Gyermekkora óta kimondhatatlan érzések, gondolatok laknak kebelében, melyek ezerféle alakot öltenek. Tavaszi reggelen egy szerény virág képét ölti fel gondolata; holdvilágos éjjeleken megizmosodva, ragyogó csillaggá alakult, majd meg a nap fényében szárnyalt. Felkeresi néha a temetők halottjait is, máskor a felhőkbe burkolódzik, majd a tenger hullámaiba temetkezik; míg máskor megint a zene hangjainál mint sóhaj tör fel kebeléből. Könyeiből egy keserű kaczajba vegyül, nevetésből mint sírás jő megint a világra. Mindennap, minden órában más-más formát ölt gondolata. Bármely alakban jelenjék is meg az, természete mindig ugyanaz: a gyötrődés. A gondolat e sokféle alaku nyilvánulásának ő azután különféle neveket ad; de azok mind az ő szüleményei. Nem hasonlítja azokat sem jeles költők, sem Fitnetek, Lejlák vagy Serifek elmeszüleményeihez; mert azok meg sem közelíthetik ezeket. Nagyon fogyatékosak, hibásak az ő művei; épenséggel nem szépek. Mindenik az ő boldogtalanságának egy-egy emléke. De bár mily csunyák legyenek is az ő szülöttei; ő azért ép úgy szereti őket, ép oly kedvesek neki, mint az anyának az ő gyermekei, habár tudja is róluk, hogy nem szépek; épen azért nem kell másoknak sem lenézéssel lenni azok iránt, vagy azokat bókokkal illetni.
Ezen prózában írt bevezetés után jönnek a kötött alakban irt bevezető fejezetek. Münadsat (fohász) czím alatt az istenhez fordul, őt dicsőitve, magasztalva, neki hálákat adva a vett jókért és kegyét kérve. Utána a prófétának zeng dicséretet (Nát) s ezt igy végzi:
Nagyon sok lesz a végnapig
Nigjar bűne, vétke;
Jaj szegénynek, reszul ullah,
Ha közbe nem lépsz te!
A következő fejezetben Medhie (magasztalás) czimen a szultánról zeng dicsőitést; ezt így végzi:
Szivem, lelkem, Nigjar, ezt az imát mondja:
Legyen mindig dicső Szultán Hamid trónja.
Kegye árnyékában legyen boldog népe,
S pusztuljon a földről, ha van ellensége.
A következő két költemény egyike a tavasz dicséretét zengi, másik az ősz leírását adja, szubjektiv elmélkedésekkel. Csak a következő költemény: „Szózat egy képzelt baráthoz” szólal meg azon a hangon, mely a költőnő fájdalmas lelki állapotának hű kifejezője. A legnemesebb érzelmében csalódott költőnő egy hű barátot képzel magának s annak mondja el bánatát, ő előtte önti ki szívének egész fájdalmát. Umid (remény) czímű dalából fájdalommal szólal meg a reménytelenség hangja. A versszakok végén e két soros refrainnel keres Istenben megnyugvást.
A gyűjtemény szebb darabjaiból való a következő költemény, melynek czime „Egy szerelem-beteg” (Bir khasztai isk). Csalódik az, mondja a költőnő, a ki külsőm után megelégedettnek tart, szivemet boldognak hiszi. Bubánatomra gyógyírt nem találva, sírva fekszem a halál párnájára. Barátom, ki sok bút szerzél nekem, halld meg utolsó panaszom. Ha a halál elválasztja lelkemet a testemtől, tégy egy rózsát halotti párnámra, nézd meg a haláltól elhervadt arczomat, színtelen, sáppadt ajkimat, fénytelen szemeimet és ha akkor így szólsz: Szegény, nagyon szeretett engem, meghalt a szerencsétlen; szavaidat, tudom, meghallja ott lelkem, szívem felélénkül tőle, szemeimről eltűnik a halálnak árnyéka, arczomon szétömlik az élet rózsapírja s isteni hatalom erejénél fogva új életre kelek itt e földön!
Elmém, ah, mily üres dolgon révedez,
Maradj, kedves, ne zavarjon téged ez.
A szerelem… vért szomjazik szertelen…
Ölni tud, de fel nem támaszt szerelem.
Az elbujdosott kedvest keresi a költőnő a következő költeményben, melynek czime és minden páros sor végén álló refrainje e kérdés: Nerde szin? (Merre vagy?)
Ah, ah, lelkem drága kincse merre vagy?
Merre vagy te mindenségem, merre vagy?
Érted sírva, elszállt lelkem testemből,
Hol bolyongsz te elszállt lelkem, merre vagy?
Kegyetlen bár s szeret lelkem tégedet,
Lelketgyötrő kegyetlenem, merre vagy?
Régesrég már nem kérdezed hol vagyok?
Te, ki tudod titkos búmat, merre vagy?
Azt hiszem, hogy elszállt hozzád panaszom,
Ah de látom, nem talált rád, merre vagy?
Félek eddig elfedted nevem is,
Nem ismered lábam nyomát, merre vagy?
Büszkeségem, szárnyalásom oda van,
Nem maradt egy cseppni erőm, merre vagy?
Ha te nem jösz, Nigjar megy el tehozzád,
Mondd legalább, kegyetlenem, merre vagy?
Egy hasonló hangulatu darab után még Lamartine egy rövidke költeményének fordítását adja, ezután jön egy kis dal és egy gazel, végül két népdal zárja be a verses művek sorát. Az egyik népdal magyarra téve következő:
Vigaszt keres nálad, elgyötrött bús lelkem,
Légy kegyes én hozzám, hagyj meghalni engem.
Összekínzott lelkem mit tegyen e testben?
Légy kegyes én hozzám, hagy meghalni engem.
Szerelmedben, oh jaj, keserün csalódtam,
Magányomban ülök s vergődöm nagy búban,
Boldogtalan Nigjar szivében már ősz van.
Légy kegyes én hozzám, hagyj meghalni engem.
Feltépte szivemet s elhagyott kedvesem,
Vérző szivem kínját nehezen viselem,
Tudom ennek irját soha fel nem lelem.
Légy kegyes én hozzám, hagyj meghalni engem.
A kis füzetkét négy prózában írt elmélkedés fejezi be; ezek egyike Alfred de Musset művének fordítása.
Nigjar khanum szerényen gyarlóknak és hibákkal telteknek mondja verseit; ezzel szemben ki kell emelnem verselésének folyékonyságát és gördülékenységét. A verselés tekhnikájában járatos, nyelve nemcsak választékos, hanem sok helyütt igazán költői lendületű. Meglátszik versein, hogy nemcsak a nyugati költőket ismeri, hanem a török és persa költők műveinek tanulmányozásával a török versírás nehéz művészetét is remekül elsajátította.
Nigjar khanum nemcsak mint költőnő tud maga iránt kiváló érdeket ébreszteni, hanem rendkívüli jelenség ő a török nők között, azon reformátori szellemével, melylyel a török nőknek társadalmi életét a nyugati felfogáshoz közelebb hozni igyekszik. Nem zárkózik el a hárem küszöbén belül, hanem kinyitja salonját s látogatókat fogad atyja házában. A család jóbarátai, az apa vendégei az ő szalonjában a bájos Nigjárt is láthatják, fátyolozatlan arczczal, nyugati viseletben. A kik a magyar emigráns Oszmán Pasa vendégszerető házában megfordultak, nem tudnak eltelni művelt és bájos leánya szellemes társalgásának, sokoldalú képzettségének dicséretével. Az alig huszonöt éves nő környezetét műveltségével és kedves modorával egyaránt lebilincseli. Nigjara (bálványa) ő szüleinek, lebilincselő bűvereje azoknak, kik rokonszenves lényével megismerkedtek és új csillaga a török költészetnek, ott a csodaszépségű Boszporusz partján, hol szellemével és szépségével ragyog, s a honnan messze vidékre is szórja fényét és ragyogását.”
Sorozatunk folytatásában Nigâr Hanım és apja, Farkas Oszmán (Adolf) életének a korabeli magyar sajtóban megjelent más vonatkozásaival is megismerkedhetünk.
Horváth Krisztián – Türkinfo
A cikk az Otokoc Hungary Kft. támogatásával készült.
Hatnapos munkahét. Ez a megszokott Törökországban. Marad számunkra a vasárnap, amikor barangolhatunk. Természetesen ez nem jelent száz kilométeres utazásokat. Szerencsére pár órás távolságokat bejárva is ezer meg ezer lehetőség van arra, hogy szépet, érdekeset fedezzünk fel. Ezeket az élményeket írom meg a Vasárnapi utazások sorozatban.
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy több évtizedes vágyam teljesült, amikor a Bafa-tó körül kirándulhattam. 1997 óta számtalanszor autóztunk el mellette, de mindig csak elsietve Bodrum vagy Marmaris irányába. Mindig elállt tőle a szavam is, mert egy óriási, mégis tejes egészében belátható tó, túloldalán sziklás, 1000 méteres hegyekkel. Területe 65 km², kerülete 50 km. Úgy szorul be a víz a hegyek közé, hogy az ember érzi, valami más volt itt régen.
Egy ideje kutatómunkát végzek történetével és látnivalóival kapcsolatban. A tó nem volt mindig az, hanem az Égei-tenger ért el idáig valaha, azonban a Büyük Menderes folyó által szállított hordalék miatt mérföldekre maradt a parttól.
Kíváncsiságomhoz hozzáadódott, hogy a Hürriyet török napilap vasárnapi utazási magazinja a 10 legkedveltebb, legfontosabb tavaszi látnivaló között sorolta fel a területet, ugyanis különleges flórájának köszönhetően április/májusban egyedülálló módon itt vadon virágzik az orchidea, ráadásul 20 féle alfajjal. Ez csak adalék a tó egyébként is bámulatos ókori történelmi emlékeihez és az 500 féle növényfajból és a 210 féle vízimadárból álló élővilágához.
Tovább kutattam: hol is vannak az orchideák. A Yediler Manastiri – azaz a Hetek kolostora környékén. A kolostor pedig az első faluból indulva gyalog (csakis gyalog) közelíthető meg. Már most elárulom: első látogatásunk alkalmával sem a kolostorhoz, sem az orchideákhoz nem jutottunk el.
Megérkeztünk a faluhoz, de onnan, ahol a ki-bedőlő irányjelző tábla az utat jelezte, autóval csak kb. 100 métert lehetett felmenni. Szerencsére éppen jött egy család, és a férfi elmondta, hogy a következő úton menjünk fel, egészen a falu fölé „onnan már könnyű lesz”. Megtaláltuk a kolostorhoz vezető út kezdőpontját. 3 km távolságot jelzett a tábla. Azonnal tudtuk, két kisgyerekkel nem biztos, hogy meg tudunk tenni ennyit, de nekivágtunk.
Csodás út: sima, könnyen sétálható, mellette óriási sziklákkal. A hegység, ahol járunk a Beşparmak Dağları (Öt ujj hegység), és a különleges sziklaformákról kapta nevét.
Mentünk, mentünk előre, míg nem találkoztunk egy idősebb párral, akik visszafelé jöttek már, és megtudtuk: innen még legalább egy óra sétatávolságra van a kolostor. Kis kupaktanács: menjünk tovább vagy ne. Mentünk. Még egy ideig. Volt ugyanis egy turistajelzés, ami egy idő után teljesen eltűnt. Előttünk csak a sziklák végtelen sorát láttuk, ami nem mellesleg lenyűgöző volt, de egyszerűen nem tudtuk, hogy merre tovább.
Itt a többiek egy kicsit leültek, én pedig egy picit előre mentem, hogy megnézzem megtalálom-e az utat. Elkerültem egy kígyót, lefényképeztem a feltételezett merre továbbot ott fent a sziklák között. Ma már tudom, hol van elrejtve közöttük a kolostor.
Eldöntöttük: visszafordulunk, kisgyerekkel nehéz. Idáig szép volt és jó volt, de nem tudjuk hol a cél. Elüldögéltünk egy ideig, és néztünk a tó irányába, majd erőnket összeszedve visszaindultunk.
Leérve a kocsihoz a többiek leautóztak, én lesétáltam. Jól tettem. Csinos kis falu ez. Apropó, a neve: Gölyaka, „a tó gallérja”. Telis-tele óriás kaktuszokkal és virágokkal. Réges-régi házak, kapuk, ablakok.
Az egész falu egy meredek hegyre épült, így persze az utcák is igen meredekek. Az egyik keresztbe fekvő kaptatón mászott fel egy igen idős néni két botjával. Mikor megláttam, nem tudtam nem megállni, hogy megkérdezzem segíthetek-e. Bólogatott, szólni nem tudott, úgy lihegett. Lementem hozzá, és kérdeztem hogyan segítsek. Mondta: toljam hátulról. Toltam a derekára kötött batyut, és fogtam a karja alatt. Szegénykém. Azt mondta itt majd leül valakinél, de még fel kell mennie tovább, mert a háza ott van: „Nehéz itt, nagyon nehéz lányom” – mondta.
Egy kis energia (fagyi, chips, jeges tea) felvásárlása és némi pihenés után ideje volt kóborolni a tó történelmét jelentő helyeken. Amikor még a tenger idáig elért, igen élénk kikötőként üzemelt, kereskedők pakoltak itt le- s fel hajóikra. Ebből adódóan gazdag terület volt. Óriási városfalak, színház, vár a szigeten, és egy komoly sziklasírokkal teli hegy maradt fenn.
Lementünk a tópartra. Tengerként hullámzik, a tengerhez hasonlóan sós – kicsit sem olyan, ahogyan mi elképzeljük milyen is egy tó.
Innen is jól, de a tó szinte bármely pontjáról is látszik az ókori Heraklia város részét képező erődítmény.
1 of 2
Kapıkırı faluban megállva kényelmesen sétálhatunk fel a magaslatra, amely lenyűgöző hely. A kilátás már önmagában elég lenne, ezt tetézi, hogy ősi falak között sétálhatunk. A pergamoni királyság és a Római Birodalom alatt gazdag kikötőként üzemelő terület emlékeként maradt Athené temploma, a városfalak és a sziklasírok, melyek itt-ott felbukkannak.
1 of 4
És most ugrunk kicsit az időben. Családunk tiszteletére legyen írva, hogy a fárasztó túra emlékének ellenére egy évvel később ismét nekiindultunk – kiegészülve egy baráti családdal. Persze még alaposabb előkészületek után vágott bele a 4 felnőtt és a 3 gyerek a kirándulásba.
Felhívtam egy helyi hotelt, hogy ajánljanak vezetőt, aki elkísér minket a kolostorig. Ajánlottak, de nem adtak hozzá telefonszámot, így nem tudtunk egyeztetni. Nem adtam fel. Kikerestem interneten a helyi jegyző számát, neki is elmondtuk kérésünket. Adott egy nevet és egy mobilszámot, aki állítólag rendszeresen visz fel csoportokat. A bácsival előzetesen egyeztetettük a napot, mondta jöjjünk csak, otthon van, hívjuk, ha odaértünk a faluba.
Megérkeztünk a Gölyaka nevű faluba, hívtuk a vezetőt, elirányított minket hol találkozunk. Letettük az autókat ott, ahol tavaly is, és pontban 12 órakor indultunk fel a 3 km-re lévő kolostorhoz. Közben kitérőt tettünk egy másik hegyre, egy kősziklán belüli barlangba, ahol ősemberrajzokat néztünk meg.
Egyértelművé vált, hogy vezető nélkül nem találtunk volna rá ezekre a dolgokra, annyira rejtett helyen vannak. Sziklafalak között átbújva, egy fekete lyukba lemászva találhatók a rajzok a falon.
Útközben megtudtuk, hogy az idegenvezetőnk egy helyi férfi, aki 20 évig pásztorként járta ezeket a hegyeket. Most nyugdíjas, 10 unokája van, esténként pedig saz nevű pengetős hangszerével ad koncerteket, és bátran mondhatom: fittebb, mint bármelyikünk a csapatból. Nagyon sokat mesélt és énekelt nekünk, sokat játszott a gyerekekkel, igazán élveztük a társaságát.
Sétáltunk, sétáltunk egyre közeledve a célunk felé. Virágmezőkön henteregtünk közben, ha pihenni támadt kedvünk. Teknősöket simogattunk, sünök eldobott tüskéire bukkantunk.
Már csak az hiányzott, hogy végre meglássuk valódi úti célunkat, a Yediler Manastirit. A kolostor, a templom és a kastély a 7. században épültek. A művek közül a legjelentősebb a Jézust és a 12 apostolt által ábrázoló freskó, amely a körülbelül 5 méter magas üreges kőzeten található. A kép 230 éve készült.
De még mindig csak izgatottan vártuk, hogy megpillanthassuk. Miért? A készítők annyira ügyesen rejtették el a betolakodók elől, hogy csak akkor találhatók meg, ha már egészen közel vagyunk. Sziklatömbök takarják el a tó felől érkezve, mögöttük pedig az 1000 méter feletti hegyek emelkednek, és jelentenek védelmet.
Már csak egy könnyű úton kellett végighaladnunk az épületek felé, és végre ott voltunk: juhéééé. Bizton állíthatom: vezető nélkül soha nem értünk volna ide.
Nem ismerek jobb kifejezést: ámultunk-bámultunk. Hogyan hordták ide az építkezéshez a köveket? Vagy itt faragták meg? Hogyan építették fel? Hogyan állhatnak még mindig a falak?
Rögtön jött a második csoda. Egy nagy sziklatömb, melynek a bal fele hiányzik, a teteje ívben hajlik.
A sziklatömb alá sétálva pedig megláttuk a freskót, mely alatt évszázadokkal ezelőtt imádkoztak a szerzetesek.
Az idegenvezetőnk elbúcsúzott, szó szerint futva indult haza. Mi – akik nem vagyunk hegyi túrához szokva – pedig nekiültünk az otthonról hozott elemózsiánk elfogyasztásának. Ettünk-ittunk, majd pihentünk a falak és a freskó tövében, miközben zöld rét, patak, és virágmező volt a háttér.
Sajnos egyszer eljött az az idő, amikor vissza kellett indulnunk, elhatározva azt, hogy még ellátogatunk ide. Már vezető nélkül is megtaláljuk a helyet, sőt igyekszünk más, számunkra kedves embert is elhozni ide, hogy ők is átélhessék ezt a különleges élményt.
Figyelmes olvasó hiányolhatja a történet elején említett orchideákat. Valóban: nem találtunk rájuk. Ennek oka, hogy nem ezen a hegyoldalon virágoznak, hanem egy másikon. Így minden okunk meg van arra, hogy újra megkeressük kedves túravezetőnket, és egy újabb kirándulást tegyünk a Bafa-tóhoz.
Emlékeim szerint van egy olyan mondás, mely szerint, ahová elutaztál, az a hely egy kicsit a részed is lesz. Mindig nagy élmény számunkra ismerős helyeket újra látni valahol. Nekünk is ilyen élmény volt, amikor megnéztük a moziban a Bizim Köyün Şarkısı (A mi falunk dala) című gyerekfilmet, és újra átélhettük, hogy milyen lesétálni a tó partjára, milyen az évezredek időjárása miatt lekerekedett sziklák között andalogni. A kedves, vicces filmet ajánlom annak is, aki még nem járt ezen az elbűvölő tájon.
Két helyszínen nyílt kiállítás Isztambulban április 26-án, az 1912-ben megrendezett Budapest-Konstantinápoly autós túraút emlékére.
Az Isztambuli Magyar Intézet, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum és a Koc Múzeum közös tárlat korabeli fotók, dokumentumok, leírások és újságcikkek segítségével mutatja be az automobilizmus hajnalán megrendezett versenyt, amely a Magyar Királyi Automobil Club első nagyobb nemzetközi rendezvénye volt. Az útvonal érintette Bukarestet, Szófiát és az oszmán fővárost. A párhuzamos kiállításnak Törökország legjelentősebb közlekedési múzeuma, a Koc Múzeum és az Isztambuli Magyar Intézet ad otthont. A kiállítás kurátora Négyesi Pál.
Tényleg elég egy rosszindulatú pillantás, és évekre rajtunk maradhat az átok? Vajon a szőke hajú és kék szemű emberek valóban mágikus erővel rendelkeznek? A gonosz szemének feltételezett létezése évezredek óta foglalkoztatja ez emberi képzeletet. A negatív erő ellen a görögök például kék amulettel védekeztek, de a szimbólum ma is sok helyütt megtalálható.
Repülőgépeken, képregényekben és a divatban is felbukkan
Amikor a világ misztikus, rosszindulatú erőinek elhárításáról van szó, talán nem is létezik több olyan széles körben elterjedt és elismert jelkép, mint a „gonosz szeme”. A kobalt-kék szem feltűnő szimbóluma mindazonáltal mindenütt jelen van még ma is, például Isztambulban és Görögországban, de visszaköszön a repülőgépek oldaláról a képregények hasábjairól is.
Sőt! Az elmúlt évtizedben begyűrűzött a divat világába is. Egyre több nyaklánc, karkötő, fülbevaló, kulcstartó és fejdísz készült a népszerű szimbólummal, miközben az EyeLove, azaz „szemszerelem” cipők tervezése is elkezdődött. A gonosz szeme tehát újra a figyelem középpontjába került és népszerűsége hirtelen megnövekedett. Ám az igazság az, hogy ez a szimbólum évezredek óta őrzi az emberi képzeletre gyakorolt hatását.
Ahhoz azonban, hogy megértsük a gonosz szem eredetét, először meg kell értenünk az amulett és maga a gonosz szem közötti különbséget. Bár gyakran nevezik a gonosz szemének, a szem-amulettnek valójában abban rejlik a varázsa, hogy megakadályozza az igazi gonosz hatását: egy olyan átkot, amelyet egy rosszindulatú pillantás közvetít, és amit általában az irigység ihletett. Bár az amulett – amelyet ma gyakran nazar amulettnek neveznek – már több ezer éve létezik különböző formákban és megnyilvánulásokban, a jóval korábbi történelemmel bíró átkot, amelyet segít visszaszorítani, sokkal nehezebb nyomon követni.
A nazar amulett több néven ismert: törökül nazar boncuğu vagy mavi boncuk, ami szó szerinti fordításban kék amulettet jelent. Ám göz boncuğu (szem-amulett) névvel is illetik, amely közismertebben nazar vagy Allah szeme egy török amulett: a néphagyományok szerint véd a szemmel verés, illetve a rontás ellen.
Lényegében a gonosz szem átkának misztériuma nem bonyolult elgondolás: abból a hitből, meggyőződésből ered, hogy valaki, aki nagy sikert vagy elismerést ér el, vonzza az őt körülvevő emberek irigységét. Ez pedig gyakran úgy nyilvánult meg, hogy az átkot „kibocsátó” személy úgymond visszavonta a megátkozott személy jó szerencséjét.
„Ha valakire olyan, igazán irigy és gonoszkodó szemmel néztek, amely még a környező légkört is ártalmas energiákkal töltötte meg, akkor az átadta a saját, mérgezett leheletét is a hozzá legközelebb állóknak” – írja az egyik ősi görög költészeti feljegyzés, az Aehiopica Eméti Heliorodustól (Héliodórosz Kr. u. III. századi görög regényíró).
Az átokba vetett hit kultúrákat és generációkat is átívelt. A gonosz szem az időközben feljegyzett legendák és mítoszok egyik legsokoldalúbb témájának bizonyult. Frederick Thomas Elworthy, az 1800-as évek közepén élt, filológus, történész és régiséggyűjtő például az ókori babona klasszikus beszámolóját vetette papírra. Elworthy a szimbólum példáit számos kultúrában vizsgálja: a görög gorgonok (a görög mitológia alakjai, akiknek hajuk helyén kígyók tekeregtek és pillantásuk kővé dermesztette a halandókat) csillogó tekintetétől a ír férfiak népmesééig, akik egyetlen pillantással képesek megigézni a lovakat. Gyakorlatilag minden kultúrában találhatunk egy olyan legendát, ami a gonosz szemével kapcsolatos. A szem szimbólum olyan mélyen beivódott a különböző kultúrákba, hogy potenciálisan pogány konnotációi ellenére helyet talál még a vallási szövegekben is, beleértve a Bibliát és a Koránt.
Április 30-án, hétfőn este, 18 óra 35 perckor indul a Duna Televízió műsorán, a Végtelen szerelem váltásaként a Sorsok útvesztője című török sorozat. Az intrikában, gyűlöletben és szerelemben bővelkedő széria tavaly ért véget Törökországban és összesen négy évad készült belőle, ami magyarul majd 401 részt tesz ki. A sorozat történetéről ide kattintva olvashattok bővebb leírást.
Sorsok útvesztője (O Hayat Benim)
Ezgi Asaroglu (Bahar) – Györfi Laura
Keremcem (Ates) – Novkov Máté
Sinan Albayrak (Mehmet) – Lux Ádám
Ceren Moray (Efsun) – Kelemen Kata
Süleyman Atanisev (Ilyas) – Végh Péter
Yesim Ceren Bozoglu (Nuran) – Kocsis Mariann
Ahu Sungur (Hulya) – Bertalan Ágnes
Didem Inselel (Fulya) – Götz Anna
Turgay Aydin (Asim) – Szatmári Attila
San Bingöl (Alp) – Szabó Máté
Nursim Demir (Edibe) – Kovács Nóra
Gülsem Tuncer (Semra) – Zsurzs Kati
Magyar szöveg: Sebestyén Magdolna, Dömötör Éva, Pozsgai Rita, Szatmári Bence
Szerkesztő: Vince Szabina
Hangmérnök és vágó: Faragó Imre
Gyártásvezető: Bogdán Anikó
Szinkronrendező: Pócsik Ildikó
Produkciós vezető: Bor Gyöngyi
Stúdió: Direct Dub Studios
Isztambul Beşiktaş negyedében 2017-ben, a metróépítési munkálatok közben, 3.500 éves sírokat tártak fel, amelyek rávilágítanak mind Anatólia, mind Törökország történelmére.
Emlékezhetünk az urartui várra, amelyet víz alatti kamerák segítségével vizsgáltak meg, vagy az orosz parancsnok sírjára, amelyet véletlenül találtak meg egy építkezésen a délnyugati Ardahan tartományban. Ezek azon régészeti felfedezések között voltak, amelyekről a legtöbbet beszéltek 2017-ben.
De nézzük meg a 2017-es év 9 legizgalmasabb törökországi régészeti felfedezését!
A Beşiktaş-i sírok
Isztambul Beşiktaş negyedében, a metróépítés kapcsán folytatott ásatás során egy 3.500 éves temetőben harmincöt sírt tártak fel. A felfedezett halomsírok, amelyek a Fekete-tenger északi partjának sztyeppekultúrájához – korábbi nevén türk-altáji kultúra – tartoznak, izgalmas meglepetéssel szolgáltak a tudományos világ számára.
Noha a régészek aggódtak, hogy nehéz lesz azonosítani a sírok létrehozóinak etnikai hovatartozását, a tudományos források alátámasztják azt, hogy a türkök a 10. századig megőrizték a halomsír-építés szokását. A sírokban talált csontvázakon végzett antropológiai vizsgálatok pedig felfedhették Isztambul legkorábbi lakóinak származását.
Az urartui vár
Tashin Ceylan, víz alatti fotós és videofilmes, valamint Mustafa Akkus, a Van Yüzüncü Yıl Egyetem Halászati Karának tudósa felfedezett egy 3.000 éves várat a Van-tóban, Törökország legnagyobb tavában, a keleti Van tartományban.
A lelet a tó titkainak feltárására indított kutatások során került elő. Megfigyelhető egy három-négy méter magas, körülbelül 1 km-es falszakasz. A víz alatti régészek a közeljövőben tanulmányozzák a leleteket, így hamarosan többet tudhatunk majd a várról.
Az orosz parancsnok sírja
A 19. századi orosz katonatiszt holttestét egy koporsóban találták, amelyet a keleti Ardahan tartományban tártak fel. A koporsóról először azt hitték, hogy Vaszilij Gejman orosz tábornoké, ám később a holttestet Karl Karlovics Rjepetszkij alezredesként azonosították, aki az I. kaukázusi hadtest 20. gyalogsági hadosztályának 78. Navaginszkij ezredének tagja volt. Rjepetszkij maradványait a Kars Múzeumnak adták át megőrzésre.
A Topkapı palota szultáni fürdője
A török fürdőt, amelyet öt oszmán szultán használt, a Topkapı palota restaurálási munkálatai folyamán tárták fel – ez az első és leghíresebb szultáni rezidencia és közigazgatási központ Isztambulban. A fürdőt, amelyet csak írásos források említettek ezelőtt , a felderítő hadsereg (Seferli Koğuşu) hálótermének restaurálásakor véletlenül fedezték fel.
Bár néhány könyv utal erre a hamamra, a mostani helyreállítási munkálatok alatt dokumentálták azt első ízben, mondta Prof. Dr. Mustafa Küçükaşçı, a Topkapı Palota Múzeum vezetője.
Ősi város Kayseriben
A közép-anatóliai Kayseri város körüli régészeti ásatások tizenkét bronzkori táblát hoztak felszínre, amelyek több ezer éve alapított városokra utaltak. A szír kereskedők tábláin tizennégy alkalommal említették Sinahuttum ősi város nevét. A kutatók szerint a város Hattusas északkeleti részén állt, ez ma Çorum város Boğazkale kerülete. Ugyanennek a módszernek az alkalmazásával találták meg Purushattum, Mamma, Zalpa és Hahhum helyét is.
A Tayinat-domb szobra
A dél-törökországi Hatay tartományban, a Tayinat-dombon végzett ásatások egy körülbelül akkora méretű ősi nőszobrot hoztak napvilágra, mint Suppiluliumas király szobra, amelyet korábban ugyancsak ezen a lelőhelyen tártak fel. A tudósok úgy vélik, hogy a szobor, amelynek egyes részei letörtek, Suppiluliumas király feleségét ábrázolja.
A fejből és testből álló szobrot a késő hettita korra, az i. e. 9. századra datálják,. Az ásatásokat húsz fős csapat folytatja Timothy Harrison, a torontói egyetem professzora vezetésével.
A konyai gümnaszion
A közép-anatóliai Konya tartomány Sarayönü körzetében egy római kori sportlétesítményt – gümnasziont – tártak fel egy építkezés területén. A lelet az után került elő, hogy egy helyi lakos a körzet Ladik negyedében – ami valaha Laodicea város, a római kor egyik fontos központja volt –, házépítés közben rábukkant a romokra és értesítette a helyi múzeum vezetését. A területet harmadosztályú régészeti lelőhelyként sorolták be, számtalan műtárggyal.
Emberi csontok Göbeklitepében
A kutatók ezerszám találtak emberi és állati csontokat Göbeklitepe 12.000 éves ősi településén, a dél-törökországi Şanlıurfa tartományban, amelyet „a történelem kezdőpontjaként” ismernek. A több tízezer csont között a kutatók olyan emberi koponyák maradványait is feltárták, amelyekről lefejtették a húst, és mély, egyenes barázdákat véstek beléjük a homloktól a tarkó felé. A bevésések a koponyadíszítés első bizonyítékaként kerültek be a régió régészeti jegyzékébe.
Ősi házassági szerződés
Egy 4.000 éves házassági szerződés, amelyet a közép-anatóliai Kayseri tartományban találtak és az asszír korra datálják, egyúttal a történelem első terméketlenségi diagnózisa is. A szerződés szerint ha két év házasság után sincs megtermékenyülés, a feleségnek meg kell engednie, hogy a férje egy rabszolganőnek nemzzen gyermeket. Miután az első fiú megszületik, a rabszolga felszabadul.
![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
A kilenc évvel ezelőtt, Törökország keleti tartományában, Adıyamanban feltárt ősi város, Perre mozaikját hamarosan a látogatók is megcsodálhatják.
