Vasárnapi utazások: Bafa-tó, ahol ősemberek és keresztények emlékhelyei találkoznak a természettel

Hatnapos munkahét. Ez a megszokott Törökországban. Marad számunkra a vasárnap, amikor barangolhatunk. Természetesen ez nem jelent száz kilométeres utazásokat. Szerencsére pár órás távolságokat bejárva is ezer meg ezer lehetőség van arra, hogy szépet, érdekeset fedezzünk fel. Ezeket az élményeket írom meg a Vasárnapi utazások sorozatban.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy több évtizedes vágyam teljesült, amikor a Bafa-tó körül kirándulhattam. 1997 óta számtalanszor autóztunk el mellette, de mindig csak elsietve Bodrum vagy Marmaris irányába. Mindig elállt tőle a szavam is, mert egy óriási, mégis tejes egészében belátható tó, túloldalán sziklás, 1000 méteres hegyekkel. Területe 65 km², kerülete 50 km. Úgy szorul be a víz a hegyek közé, hogy az ember érzi, valami más volt itt régen.

Egy ideje kutatómunkát végzek történetével és látnivalóival kapcsolatban. A tó nem volt mindig az, hanem az Égei-tenger ért el idáig valaha, azonban a Büyük Menderes folyó által szállított hordalék miatt mérföldekre maradt a parttól.

Kíváncsiságomhoz hozzáadódott, hogy a Hürriyet török napilap vasárnapi utazási magazinja a 10 legkedveltebb, legfontosabb tavaszi látnivaló között sorolta fel a területet, ugyanis különleges flórájának köszönhetően április/májusban egyedülálló módon itt vadon virágzik az orchidea, ráadásul 20 féle alfajjal. Ez csak adalék a tó egyébként is bámulatos ókori történelmi emlékeihez és az 500 féle növényfajból és a 210 féle vízimadárból álló élővilágához.

Tovább kutattam: hol is vannak az orchideák. A Yediler Manastiri – azaz a Hetek kolostora környékén. A kolostor pedig az első faluból indulva gyalog (csakis gyalog) közelíthető meg. Már most elárulom: első látogatásunk alkalmával sem a kolostorhoz, sem az orchideákhoz nem jutottunk el.

Megérkeztünk a faluhoz, de onnan, ahol a ki-bedőlő irányjelző tábla az utat jelezte, autóval csak kb. 100 métert lehetett felmenni. Szerencsére éppen jött egy család, és a férfi elmondta, hogy a következő úton menjünk fel, egészen a falu fölé „onnan már könnyű lesz”.  Megtaláltuk a kolostorhoz vezető út kezdőpontját. 3 km távolságot jelzett a tábla. Azonnal tudtuk, két kisgyerekkel nem biztos, hogy meg tudunk tenni ennyit, de nekivágtunk.

Csodás út: sima, könnyen sétálható, mellette óriási sziklákkal. A hegység, ahol járunk a Beşparmak Dağları (Öt ujj hegység), és a különleges sziklaformákról kapta nevét.

Mentünk, mentünk előre, míg nem találkoztunk egy idősebb párral, akik visszafelé jöttek már, és megtudtuk: innen még legalább egy óra sétatávolságra van a kolostor. Kis kupaktanács: menjünk tovább vagy ne. Mentünk. Még egy ideig. Volt ugyanis egy turistajelzés, ami egy idő után teljesen eltűnt. Előttünk csak a sziklák végtelen sorát láttuk, ami nem mellesleg lenyűgöző volt, de egyszerűen nem tudtuk, hogy merre tovább.

Itt a többiek egy kicsit leültek, én pedig egy picit előre mentem, hogy megnézzem megtalálom-e az utat. Elkerültem egy kígyót, lefényképeztem a feltételezett merre továbbot ott fent a sziklák között. Ma már tudom, hol van elrejtve közöttük a kolostor.

Eldöntöttük: visszafordulunk, kisgyerekkel nehéz. Idáig szép volt és jó volt, de nem tudjuk hol a cél. Elüldögéltünk egy ideig, és néztünk a tó irányába, majd erőnket összeszedve visszaindultunk.

Leérve a kocsihoz a többiek leautóztak, én lesétáltam. Jól tettem. Csinos kis falu ez. Apropó, a neve: Gölyaka, „a tó gallérja”. Telis-tele óriás kaktuszokkal és virágokkal. Réges-régi házak, kapuk, ablakok.

Az egész falu egy meredek hegyre épült, így persze az utcák is igen meredekek. Az egyik keresztbe fekvő kaptatón mászott fel egy igen idős néni két botjával. Mikor megláttam, nem tudtam nem megállni, hogy megkérdezzem segíthetek-e. Bólogatott, szólni nem tudott, úgy lihegett. Lementem hozzá, és kérdeztem hogyan segítsek. Mondta: toljam hátulról. Toltam a derekára kötött batyut, és fogtam a karja alatt. Szegénykém. Azt mondta itt majd leül valakinél, de még fel kell mennie tovább, mert a háza ott van: „Nehéz itt, nagyon nehéz lányom” – mondta.

Egy kis energia (fagyi, chips, jeges tea) felvásárlása és némi pihenés után ideje volt kóborolni a tó történelmét jelentő helyeken. Amikor még a tenger idáig elért, igen élénk kikötőként üzemelt, kereskedők pakoltak itt le- s fel hajóikra. Ebből adódóan gazdag terület volt. Óriási városfalak, színház, vár a szigeten, és egy komoly sziklasírokkal teli hegy maradt fenn.

Lementünk a tópartra. Tengerként hullámzik, a tengerhez hasonlóan sós – kicsit sem olyan, ahogyan mi elképzeljük milyen is egy tó.

Innen is jól, de a tó szinte bármely pontjáról is látszik az ókori Heraklia város részét képező erődítmény.

Kapıkırı faluban megállva kényelmesen sétálhatunk fel a magaslatra, amely lenyűgöző hely. A kilátás már önmagában elég lenne, ezt tetézi, hogy ősi falak között sétálhatunk. A pergamoni királyság és a Római Birodalom alatt gazdag kikötőként üzemelő terület emlékeként maradt Athené temploma, a városfalak és a sziklasírok, melyek itt-ott felbukkannak.

És most ugrunk kicsit az időben. Családunk tiszteletére legyen írva, hogy a fárasztó túra emlékének ellenére egy évvel később ismét nekiindultunk – kiegészülve egy baráti családdal. Persze még alaposabb előkészületek után vágott bele a 4 felnőtt és a 3 gyerek a kirándulásba.

Felhívtam egy helyi hotelt, hogy ajánljanak vezetőt, aki elkísér minket a kolostorig. Ajánlottak, de nem adtak hozzá telefonszámot, így nem tudtunk egyeztetni. Nem adtam fel. Kikerestem interneten a helyi jegyző számát, neki is elmondtuk kérésünket. Adott egy nevet és egy mobilszámot, aki állítólag rendszeresen visz fel csoportokat. A bácsival előzetesen egyeztetettük a napot, mondta jöjjünk csak, otthon van, hívjuk, ha odaértünk a faluba.

Megérkeztünk a Gölyaka nevű faluba, hívtuk a vezetőt, elirányított minket hol találkozunk. Letettük az autókat ott, ahol tavaly is, és pontban 12 órakor indultunk fel a 3 km-re lévő kolostorhoz. Közben kitérőt tettünk egy másik hegyre, egy kősziklán belüli barlangba, ahol ősemberrajzokat néztünk meg.

Egyértelművé vált, hogy vezető nélkül nem találtunk volna rá ezekre a dolgokra, annyira rejtett helyen vannak. Sziklafalak között átbújva, egy fekete lyukba lemászva találhatók a rajzok a falon.

Útközben megtudtuk, hogy az idegenvezetőnk egy helyi férfi, aki 20 évig pásztorként járta ezeket a hegyeket. Most nyugdíjas, 10 unokája van, esténként pedig saz nevű pengetős hangszerével ad koncerteket, és bátran mondhatom: fittebb, mint bármelyikünk a csapatból. Nagyon sokat mesélt és énekelt nekünk, sokat játszott a gyerekekkel, igazán élveztük a társaságát.

Sétáltunk, sétáltunk egyre közeledve a célunk felé. Virágmezőkön henteregtünk közben, ha pihenni támadt kedvünk. Teknősöket simogattunk, sünök eldobott tüskéire bukkantunk.

Már csak az hiányzott, hogy végre meglássuk valódi úti célunkat, a Yediler Manastirit. A kolostor, a templom és a kastély a 7. században épültek. A művek közül a legjelentősebb a Jézust és a 12 apostolt által ábrázoló freskó, amely a körülbelül 5 méter magas üreges kőzeten található. A kép 230 éve készült.

De még mindig csak izgatottan vártuk, hogy megpillanthassuk. Miért? A készítők annyira ügyesen rejtették el a betolakodók elől, hogy csak akkor találhatók meg, ha már egészen közel vagyunk. Sziklatömbök takarják el a tó felől érkezve, mögöttük pedig az 1000 méter feletti hegyek emelkednek, és jelentenek védelmet.

Már csak egy könnyű úton kellett végighaladnunk az épületek felé, és végre ott voltunk: juhéééé. Bizton állíthatom: vezető nélkül soha nem értünk volna ide.

Nem ismerek jobb kifejezést: ámultunk-bámultunk. Hogyan hordták ide az építkezéshez a köveket? Vagy itt faragták meg? Hogyan építették fel? Hogyan állhatnak még mindig a falak?

Rögtön jött a második csoda. Egy nagy sziklatömb, melynek a bal fele hiányzik, a teteje ívben hajlik.

A sziklatömb alá sétálva pedig megláttuk a freskót, mely alatt évszázadokkal ezelőtt imádkoztak a szerzetesek.

Az idegenvezetőnk elbúcsúzott, szó szerint futva indult haza. Mi – akik nem vagyunk hegyi túrához szokva – pedig nekiültünk az otthonról hozott elemózsiánk elfogyasztásának. Ettünk-ittunk, majd pihentünk a falak és a freskó tövében, miközben zöld rét, patak, és virágmező volt a háttér.

 Sajnos egyszer eljött az az idő, amikor vissza kellett indulnunk, elhatározva azt, hogy még ellátogatunk ide. Már vezető nélkül is megtaláljuk a helyet, sőt igyekszünk más, számunkra kedves embert is elhozni ide, hogy ők is átélhessék ezt a különleges élményt.

Figyelmes olvasó hiányolhatja a történet elején említett orchideákat. Valóban: nem találtunk rájuk. Ennek oka, hogy nem ezen a hegyoldalon virágoznak, hanem egy másikon. Így minden okunk meg van arra, hogy újra megkeressük kedves túravezetőnket, és egy újabb kirándulást tegyünk a Bafa-tóhoz.

Emlékeim szerint van egy olyan mondás, mely szerint, ahová elutaztál, az a hely egy kicsit a részed is lesz. Mindig nagy élmény számunkra ismerős helyeket újra látni valahol. Nekünk is ilyen élmény volt, amikor megnéztük a moziban a Bizim Köyün Şarkısı (A mi falunk dala) című gyerekfilmet, és újra átélhettük, hogy milyen lesétálni a tó partjára, milyen az évezredek időjárása miatt lekerekedett sziklák között andalogni. A kedves, vicces filmet ajánlom annak is, aki még nem járt ezen az elbűvölő tájon.

Szerző és fotók: Erdem Éva – Türkinfo

---