Isztambul a Kelet és a Nyugat, az ázsiai és az európai kultúra, a hagyomány és a modernitás városa. Olyan öreg, mint maga a mindannyiunkban ott élő vágy, hogy felkerekedjünk, és megnézzük magunknak a világot. Szigorúan szubjektív úti beszámoló a Boszporusz partjáról.

Isztambul óvárosának Fatih nevű negyedében nagy a nyüzsgés, egymást érik a kávézók, a faszénen sült birkahúst kínáló kifőzdék, a mindenféle limlomot áruló boltok. Pedig ez a szegénynegyed kellős közepe, egy szomorú tekintetű, négyévesforma kurd kisfiú jó kétszáz méteren keresztül kísér minket lehajtott fejjel és kinyújtott kézzel. Amikor végül a markába nyomunk pár lírát, azonnal az egyik dönereshez szalad, és rendel egy szendvicset; a tulajdonos jószívű, pár yprak sarmasit (töltött szőlőlevelet) és egy doboz ajrant is ad a kicsinek.
Pillanatok alatt több tucat gyerek rohan meg minket. Pedig Ayşe, a hostel mindig kedves és jókedvű recepciósa szólt, hogy ne adjunk baksist senkinek. „Nem szabadultok majd tőlük – mondta törökösen dallamos angolsággal. – A cipőpucolókkal se álljatok szóba. Az a trükkjük, hogy leejtik a kefét, és ha felveszed, a kedvességedért cserébe felajánlanak egy ingyen cipőtisztítást, aztán kifizettetik veled az egészet.” Hallgatnánk rá, de nehéz megállni: rengeteg a koldus, a parton újszülött gyerekükkel a mellükön kéregetnek a szoptatós anyák. Isztambul, ez a mindig izgő-mozgó, ősi és gyönyörű város már csak ilyen: mindig kér – igaz, mindig ad is cserébe valamit.

Kiszabadítjuk magunkat a gyerekek gyűrűjéből, és továbbindulunk. A város ultraortodox muszlimok lakta negyedének egyik legizgalmasabb helyére, a híres Çarşamba piacra megyünk, ahol szerdánként a nyúzott-pácolt birkafejtől a gyümölcsökön és egzotikus fűszereken át a bontott Merci-alkatrészekig szinte mindent meg lehet venni, ami elképzelhető – ráadásul még helyi mércével mérve is jutányos áron. Mire odaérünk, már hatalmas a tömeg, az egyik sarkon ételfestékkel színesre festett naposcsibéket árulnak egy kartondobozból. A kék, zöld, neonrózsaszín, barackvirágszín és tűzpiros csibék rémülten pislognak ránk a doboz pereme felett, a gyerekek visítozva rángatják a szüleik kezét, és izgatottan sustorogva mutogatnak a pelyhes kis madarakra.
A piac tömve áruval, mintha a világ minden „garantáltan eredeti” Adidas melegítőjét, damaszt zsebkendőjét és műselyem bugyogóját idehordták volna. „Ucuz, ucuz!” (Olcsó, olcsó!) – kiáltozzák az árusok; a kifőzdék felől erős, mégis kellemesen fűszeres illatot hoz a szél. A Çarşamba azért különösen érdekes hely, mert messze esik a turisták által látogatott látványosságoktól, ez maga a hamisítatlan Isztambul, ahol burnuszos férfiak és hidzsábos nők válogatnak a portékák között. Miután alaposan kibámészkodtuk magunkat, átvágunk a tömegen, és a közeli Valens akvadukt felé indulunk; az i. sz. 368-ban épült római vízvezetéket a világ legszebbjei között tartják számon, a középkori Konstantinápoly vízellátásának is fontos része volt. Ma a hagyomány és a huszadik századi modernitás összeborulásának különös emlékműve, alatta bújik át a város egyik legforgalmasabb főútja, az Atatürk Bulvari (Atatürk körút) is.

A több mint 920 méter hosszú akvadukt a város egyik leghíresebb látványossága. Egyik boltíve alatt kedves kis teraszt találunk, le is ülünk egy árnyékos asztalhoz, hogy kifújjuk magunkat és igyunk egy zaccos török kávét. A Föld egyik legnépesebb, az agglomerációval együtt több mint tizenötmillió lakosú városában mindig pezseg az élet, de szerencsére találunk azért benne olyan eldugott kis helyeket, ahol megpihenhetünk. Ez a terasz is ilyen, a kényelmes székekben jólesik az ülés, szótlanul iszogatjuk a kávénkat, és a közeli parkban gyerekkocsit tologató nőket, szemérmesen beszélgető párokat nézzük. Egy jellegzetes öltözéket viselő, szakállas mollah (iszlám hittudós) is arra sétál a tanítványaival, biztos a közeli Şehzade Camiiból (a camii [dzsámi] magyarul mecsetet jelent) jöttek. A csodaszép mecsetet I. Szulejmán szultán építtette, hogy emléket állítson fiának, Mehmed hercegnek, aki 1543-ban egy magyarországi hadjáratból hazatérőben halt meg. Szulejmán egyetlen törvényes fia halála után állítólag negyven napig gyászolt a mecset helyén felállított ideiglenes kegyhelyen, később itt építették fel Mehmed türbéjét is.
Alaposan átböngésszük a térképet, és továbbindulunk. A Kapalıçarşı, vagyis a Nagy Bazár alig több mint negyedóra sétára van tőlünk, úgy döntünk, jobb, ha már az utazás elején beszerezzük a kötelező szuveníreket. Gyaloglás közben elmegyünk a Saraçhane Parkı (Szaracén park), az Isztambuli Egyetem szociológia szakának épülete és a Beyazit mecset mellett, legszívesebben mindegyikbe bemennénk, de szorít minket az idő. Egyszer csak felmagaslik előttünk a Nagy Bazár – a helyiek csak „Fedett Bazárnak” hívják: egyetlen gigantikus szín-, hang- és szagrobbanás, ez a világ egyik legnagyobb fedett piaca, ahol hatvan utcácska háromezer boltjában kínálják a portékáikat az árusok. A szüleink bőrkabátért, olcsó aranyért és örmény konyakért jártak ide a nyolcvanas években, de van itt minden, amit az emberi elme csak el tud képzelni a Miki egeres állólámpától a használt krikettütőig. Kicsit incselkedik velünk az otthon, egy érmékkel teli kőedényben régi kétforintost találok.

Veszünk egy muszlinstólát anyámnak és néhány szép cserepet a barátoknak. A hűtőmágnes és a képeslap persze olcsóbb lenne, de ennyi szépség között nem visz rá a lélek, hogy az ajándékokon spóroljunk. A turisták körében nagyon népszerű Kapalıçarşı ugyan jóval drágább, mint a Çarşamba, de alkudni lehet, sőt kötelező: így is megússzuk pár száz lírából a bevásárlást.

Cikk folytatása>>>

Forrás: nlcafe.hu