Pontosan emlékszem mennyire durva volt az előző dollárkrízis Törökországban –ahogyan Erdoğan elnök úr is

Michael Daventry írása

Recep Tayyip Erdoğan 2002-ben. A kép nem sokkal azután készült, hogy Erdoğan a 2001-es török gazdasági összeomlásra és krízisre választ keresve megalapította a Fejlődés és Igazság Pártját (AKP).

Még tinédzser voltam, amikor Törökország utolsó nagyobb pénzleértékelésére sor került 2001-ben.

Fél órányi autóútra az elnöki palotától – ahol baljós árnyakat előrevetítve az akkori elnök az alkotmány egy másolatát vágta egyik miniszteréhez – a középiskola zengett az izgatott fecsegéstől.

Tisztán emlékszem, ahogy a szünetekben a monitorok előtt tömörültünk, és a csigalassú interneten követtük, ahogy a napi szinten üdítőre, harapnivalóra és buszjegyre költött pénzünk zuhanórepülésben értéktelenedik el az amerikai dollárral szemben.

A dollárhoz viszonyított átváltási érték 675.000 lírának felelt meg február 22-én reggel, amikor a török kormány úgy döntött, hagyja a török lírát szabadon úszni. A líra ebédidőre már 830.000-nél járt, a nap végére pedig elérte az egy milliót.

Amint a szünet után elcaplattunk angol irodalom órára, minket is ugyanazok a kérdések foglalkoztattak, mint mindenki mást Törökországban. Túléli ezt a török kormány? Vajon mi is szenvedni fogunk?

Az én esetemben a válasz igen volt, amit pár héttel később kezdtem csak igazán megérezni. Ugyanez vár a törökökre ez alkalommal.

A készpénz utáni hajsza

Akkor, hogy a pénzcsapokat nyitva tartsa, a kormány elkeseredettségében széles hálót vetett vízre.

Egy teljesen új típusú adónemmel állt elő – a fogyasztói termékekre kivetett luxusadó, mely magában foglalt az ékszerektől kezdve a mobiltelefon-hívásokon át sok mindent –, ami gyakorlatilag minden törökre hatással volt.

Az Isztambulon keresztül külföldre utazó török állampolgárokat kilépési adóval terhelték, melyet 50 dollárban határoztak meg, de a teljesen labilis török lírában kellett megfizetni, így a tengerentúli utazás még nehezebbé vált.

A külföldi tulajdonban lévő járművekre érvényes vámot annyiszorosára emelték, hogy brit származású apámnak jobban megérte átadnia öreg Peugeot 405-ösét az államnak, mert nem ért annyit az autó, mint a rá kivetett adó.

Közben kénytelenek voltunk újratárgyalni a családi házunk bérleti díját is, mert angol fontban fizettünk, és így a történtek után egyszerűen megfizethetetlenné vált.

A nemzetközi iskola, amelybe jártam – oda járatta gyerekeit az ankarai vállalkozó elit, diplomaták és a kevésbé jómódú, de szerencsés szülők, mint az enyémek is – megszüntette a személyzeti bérek dollárban való kifizetését. Így az iskola legjobb külföldi tanárai egyszerűen továbbálltak, aminek az iskola lett a kárvallottja.

A 17 évvel ezelőtti krízis megviselte a családomat, de a szüleim akkor megtarthatták állásukat, és végső esetben ott volt a lehetőség, hogy visszatérjenek az Egyesült Királyságba.

A legtöbb török családnak azonban nem volt a miénkhez hasonló biztonsági hálója. Rengetegen vesztették el a munkájukat, sokan a teljes megélhetésüket, ami végül egyenes úton vezetett Recep Tayyip Erdoğannak és pártjának, az Igazság és Fejlődés Pártjának a hatalomra kerüléséhez.

A bolondok suttogása

Idén, amint a török líra ismét zuhanórepülésben van, sokan azt gondolják, hogy a történelem megismételheti önmagát.  Azt mondják, a gazdasági válság politikai viszályt szül. Olyanok is vannak, akik bolondok módjára arról sutyorognak, hogy ez a krízis elhozhatja Erdoğan elnökségének végét.

Azonban senki sem tanulta meg jobban a 2001-es krízis politikai leckéit, mint maga Erdoğan. És pont ebben rejlik a krízisre adott válaszának kulcsa.

Éppen ezért hangolják az egész országot háborús készültségre, mégpedig egy olyan háborúra, melynek alapja a gazdasági konfliktus. Törökországot külső ellenség fenyegeti, ezt az ellenséget pedig a bankokban, nagy cégekben és külföldi vezetőkben kell keresni. A nemzetnek össze kell fognia ebben a harcban.

A török nacionalizmus gyökerei olyannyira mélyre nyúlnak, hogy még Erdoğan ellenfelei is – azok, akiknek meg sem fordul a fejében, hogy rá szavazzanak – készséggel elfogadják azokat a magyarázatokat, miszerint rosszindulatú külső erők szakadatlanul munkálkodnak Törökország elpusztításán.

Még az ellenzéki pártok is beállnak a sorba. Nincs is nagyon más választásuk. Bármely, a külföldiekkel csak kicsit is szimpatizáló más magyarázat a hazaárulás bélyegének kockázatát hordozza.

A kérdés, hogy vajon meddig állja majd meg a helyét ez a narratíva.

Az egyik oka annak, hogy a 2001-es válságról először az iskolám jut eszembe, az az angolóra, ahova betódultunk, miután a szünetben a líra összeomlását követtük az interneten.

Az angoltanár azon ritka külföldiek közé tartozott, akik pontosan megértették, hogyan működik Törökország.

„Tudom, hogy mindannyian nagyon aggódtok a dollár árfolyama miatt, de higgyétek el nekem, 25 éve élek Törökországban, és ezalatt három nagy gazdasági válságot éltem át” – közben az ujjain számolt. „Ez is nagyon fájdalmas lesz, ez mindig az, de ez az ország valahogy mégis mindig megtalálja a módját, hogy megrázza magát és továbblépjen.”

2001-ben a politikai krízist nem maga a kezdeti sokk okozta, hanem az ezt követő lassú tortúra: a megtakarított pénzek teljes elértéktelenedése, a diplomások megrekedése képzetlen és alulfizetett munkákban, a megfizethetetlen orvosi receptek. Hónapokig tartott, míg az embereken teljesen úrrá lett méltóságuk elvesztésének érzete, és azt végül a politikai elit ellen fordították.

Ez ismét megtörténhet. Az összetevők ijesztően hasonlatosak. Azonban a mesélők ezúttal teljesen különbözőek, és Törökországban nyoma sincs a politikai lázongásnak.

Persze hozzá kell tenni, 2001 február 22-én, az AKP színre lépésére sem számított senki…

Forrás: intellinews.com

Fordította: Horváth Bálint – Türkinfo