Garip Ay 1984-ben született Törökország délkeleti részén, Siirtben. Középiskolai tanulmányait a Diyarbakıri Szépművészeti Középiskolában végezte, ahol 2000-ben kezdett el festeni. Később az Isztambuli Mimar Sinan Egyetemre iratkozott be, ahol tradicionális török művészeti szakon diplomázott.
Ebru művészként Ay életre kelti a tradicionális iszlám művészetet. Számos kiállításra, workshopra és szemináriumra hívják a világ minden táján. Nem csak szülőföldjén, Törökországban, hanem a Perzsa-öböltől Skandináviáig, Oroszországtól Szingapúron át az Amerikai Egyesült Államokig ismerik alkotásait. Ezenkívül több filmes és előadói projektben is részt vesz világszerte. Ay jelenleg Isztambulban él és dolgozik.
Álomszép ebru képeket készít. Az ebru egy különleges festési forma, az egyik legősibb a török művészetek között, vízen festésnek is nevezik. 2014. novembere óta az UNESCO Szellemi Kulturális Örökségeinek listáján is szerepel. A színes minták létrehozásához először festéket csepegtetnek egy lapos edényben lévő olajos víz felszínére, majd egy ecset segítségével különböző alakzatokat alakítanak ki a víz felszínén, ami azután átkerül egy papírlapra. A képek egyedülállóak és különlegesek, sosem készül két egyforma!
Az alábbi videóban azt láthatjuk, ahogy Garip Ay egy sötét vízfelületen létrehozza Van Gogh: Csillagos éj című festményét:
A következő képek, pedig Ay munkásságából mutatnak be ízelítőt:
A svéd labdarúgó-válogatott hazai pályán 2–0-s előnyről 3–2-re kikapott Törökországtól a Nemzetek Ligája B-divíziójának 2. csoportjában, amelyet két mérkőzés után Oroszország vezet.
A világbajnoki negyeddöntős svéd válogatott az első félidő végéhez közeledve Isaac Kiese Thelin közeli találatával megszerezte a vezetést, majd a második játékrész elején Viktor Claesson átlövésével megduplázta előnyét. Gyaníthatóan nem sokan gondolták ekkor, hogy a svédek elveszítik ezt a mérkőzést, még úgy sem, hogy a vendégek Hakan Calhanoglu pontos, lapos lövésével két perccel később szépítettek (2–1).
Aztán az utolsó fél órába lépve beállt a törökök nyerő embere, a jelenlegi szezontól már a Galatasarayt erősítő Emre Akbaba. A 25 éves középpályás a hatodik A-válogatott meccsén előbb Cenk Tosun parádés lekészítése után a 88. percben egyenlített, majd Serdar Gürler beadását követően a 92. percben fejjel megszerezte a győztes gólt a törököknek, akik egymást követő harmadik alkalommal verték meg Svédországot (2–3).
A „félholdasok” így az oroszoktól elszenvedett vereség után javítottak, míg a svédek vereséggel kezdték a Nemzetek Ligáját, amely októberben ebben a csoportban az Oroszország–Svédország meccsel folytatódik.
…vagyis a szleng mindenhol más és más alakot ölt. Idegennek nehéz megértenie. Szarajevóban különösen: gyakran mintha többszörösen kódolt szavakra bukkannánk, amelyeket csak az „őslakosok” értenek. Legalábbis erről árulkodnak beszélgetés közben apró arcrezdüléseik – hazudni – ugye – csak nyelvvel lehet. Persze, mindennek előfeltétele, hogy az idegen vájtfülű és kiigazodik a beszéd különös melódiáján, a dikció szaggatottságán, az elnyelődő, kihulló hangzókat pedig odaérti, ahová kell. Hogy a főváros nyelve, pontosabban beszéde is dialektus, elég otthonosabb példákkal szemléltetni, mint a budapesti magyar, a prágai cseh vagy a párizsi francia.
Szarajevó beszédének van azonban egy sajátos szegmense. A törökből átvett szavaknak, a turcizmusoknak a bosnyák nyelvben különös szerepe van, pláne mióta bosnyák nyelv létezik. Úgy, mint „külön nyelv”. Jugoszlávia szétesése nyelvek közötti elhatárolódást is eredményezett, s ami addig dialektális különbség volt, mára elidegenítette a különösebb nehézség nélkül kölcsönösen érthető nyelveket. A különbségek hirtelen fontosabbak lettek, mint a hasonlóságok. Jelesül épp a történelem szó [historija] szerb [istorija] és horvát [povijest] változatát is lehet használni, felbukkant azonban mostanság a törökből érkező [tarih] szó is – a szóválasztást persze a szocializálódás és az ideológia is befolyásolja. Politikai ideológia, amely nélkül errefelé a történelem mintha végképp elbeszélhetetlen lenne.
A történelem során a turcizmusok Bosznia nyelvében elfoglalt szerepe is változott. Egyrészt a vallás nyelve – s ebbéli minőségében pedig gyakran török által közvetített arab. Régen az uralom nyelve volt, melynek szavait felekezetre való tekintet nélkül átvette a nép. Ez mára jócskán kikopott – hasonlóan van ez a szlovák és a magyar viszonyában: a klasszikus szlovák prózákban található sok, magyarból átvett szót a mai standard szlovákot beszélő olvasó nem érti, s esetleg csak dialektusokban maradtak fenn. Ehhez hasonlóan a turcizmusoknak is van valamiféle archaikus vagy népies bája, hiszen gyakran van e szavaknak szláv megfelelője is, amelyet Pulában, Becskereken, vagy Nikšićben is megértenek. A ćuprija és a most (híd) vagy az pendžer és a prozor (ablak) esete is remekül példázza a jelentés árnyalódását: mindkét szó ugyanazt jelenti, az első térben (Bosznia) és időben (török kor) behatárolt. A pendžer tehát inkább a török házak hagyományos, rácsos (demirli) ablakát jelenti, és senki sem gondolna arra, hogy az otokai bérház régi ablakát szigeteltre kellene cserélni. Ahogy a ćuprija is régi török kőhidat jelent, de semmiképpen a majdan megépülő boszniai gyorsforgalmi autópálya rengeteg völgyhídjának egyikét.
Törökország élénkzöld fekete-tengeri régióját sok turista keresi fel, hogy gyönyörködjön egy sziklára épített mecsetben és a csodaszép kilátásban.
A Bayburt és Trabzon régiók között található mecset a tengerszint felett 3200 méteres magasságban található a Kırklar szikla tetején. Sok zarándok és természetkedvelő ellátogat ide, hogy gyönyörködjön az egyedülálló, ködbe és felhőbe burkolózó épületben.
Sokan azért jönnek ide, hogy kiszabaduljanak a mindennapi nyüzsgő életükből és élvezzék a természet közelségét.
A meredek szikla megmászása után a mecset vendégkönyvébe bárki leírhatja élményeit.
„Ez a hely az örökkévalóság érzetét kelti” – mondja Nurten Balcı, aki már másodszor jár itt és szeretne minden évben visszatérni.
„Ez egy olyan hely, amelyet meg kell látogatni” – mondja Fatma Nur és hozzáteszi, hogy a hely sokkal kellemesebb, mint várta.
A „Kırklar” kifejezést azon méltóságokra használták, akik szociális problémákat oldottak meg, és a mecset – melynek kora nem ismert – ilyen tudósok találkozóhelye.
Mindannyian szeretünk moziba járni vagy leülni a tévé elé megnézni egy jó filmet. Nincsenek ezzel másképpen a törökök sem, akik az amerikai Hollywoodhoz vagy az indiai Bollywoodhoz hasonlóan széles spektrumú filmiparral és kultúrával rendelkeznek, valahogy hozzánk mégsem jutott el, számunkra a török filmművészet a sorozatokban merül ki.
Természetesen a török filmgyártásnak is volt fénykora, mely mély nyomott hagyott a filmrajongók emlékezetében.
A „Retrospektív – A török film aranykora” c. sorozatunkkal szeretnénk feleleveníteni ezt a szűk 20 évet, megismertetni és megszerettetni az olvasókkal a török filmgyártás klasszikus alakjait.
A Yeşilçam korszak
Az 1950 évek eleje és az 1970-es évek vége közé datáljuk azt a korszakot, amikor a török filmgyártás új lendületet kapott, s elnyerte a török filmgyártás aranykora jelzőt. A török Hollywood, Yeşilçam (magyarul: zöld fenyőfa) az Isztambul Beyoğlu kerületében található Yeşilçam utcáról kapta a nevét, ahol számos rendező, színész élt, valamint több stúdió nyílt meg. 20 év alatt közel 350 filmet készítettek, több mint 50 filmrendezőnek adott lehetőséget kibontakozni.
A rendezők aranykorának úttörője Ömer Lütfi Akad volt. Nevéhez több számos egész estés film, televíziós produkció és dokumentumfilm fűződik. Munkája elismeréseként 1974-ben az Antalyai Filmfesztivál Arany Narancs „Legjobb rendező” díját kapta. A török filmgyártás mérföldkövének a mai napig a Kanun Namına (A törvény nevében) című filmjét tartják, amelyben a karakteres ábrázolások, események és az élethű jelenetek új lendületet és értelmet adtak a filmkészítésnek. A Török Filmszövetség által tartott első fesztivál „Legjobb film” kategória nyertese volt.
Lütfi Akad mellett a korszak másik három kiemelkedő rendezője Osman Fahir Seden, Atıf Yılmaz és Memduh Ün volt, akik több mint 300 filmmel gazdagították a török mozitörténelmet a Yeşilçam korszakban. Ami még plusz sikerként könyvelhető el, hogy a török filmek nagyszerűen szerepeltek nemzetközi porondokon is. 1964-ben a fekete-fehér dráma, a Susuz Yaz (Száraz nyár; rendezte: Metin Erksan) a 14. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon megnyerte az Arany Medve-díjat, és 1968-ban 29. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál biennálé díját.
A Yeşilçam korszaknak köszönhető az első színes török film is.
Bár a mozikban a mozirajongók színesben először a Salgın című (A pestis; Rendezte: Ali İpar) filmet élvezhették, Muhsin Ertuğrul Halıcı Kız (A szőnyegszövő lány) színes filmje valójában korábban elkészült, csak sajnos csekély sikerrel, így a török színes film történelembe Ali Ipar vonult be győztesként.
Ömer Lütfi Akad
A ’60-as évek filmes sikerei után egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a szakma és a mozgóképkultúra iránt. Az Ankara Egyetem (Ankara Üniversitesi) és az isztambuli Mimar Sinan Képzőművészeti Egyetemen (Mimar Sinan Güzel Sanatlar Üniversitesi) is felvette tantárgyai közé a rádió, televízió és mozi szakirányokat, valamint az Ankara Egyetem Középiskolája Művészettörténeti Tanszékén is létrehoztak egy moziágat. Megalakultak mai nagy filmgyártással kapcsolatos szervezetek (FILM YON; FİYAB; SESAM; SINE-SEN, SODER, stb..) elődjei valamint a Török Filmarchívum (Türk Film Arşivi) is.
Egyre duzzadt a filmkedvelők, filmes egyesületek, gyűjtemények és a filmek száma is. 1965-ben 213 egész estés mozifilmet készítettek, majd rátromfolva az előző évre 1966-ban 240 legyártott filmmel rekordot döntöttek a rendezők és producerek. Ebben az évben vonult be a filmtörténelembe a sztárrendezők közé Yılmaz Güney az At, Avrat, Silah (Ló, Nő, Pisztoly) című egész estés filmjével, amely nagy volumenű és túlfűtött szerelmi történetet vonultat fel, naturális ábrázolással.
Szintén ’66-ban Lütfi Akad Hudutların Kanunu (A határok törvénye) című filmjével megrengette az szakmát. A 60-as évekig a török filmgyártás irreális világban élt, nem felelt meg a társadalmi elvárásoknak. Lütfi ’66-os filmje megváltoztatta a felfogást, jobban reflektált a szociális problémákra. A film bemutatja a határ mentén élő falusi parasztság mindennapjait, küzdelmeit a földesúri elnyomással szemben a túlélésért. Lütfi filmje nemcsak témájában, hanem rendezésben is átütő erejű volt, őt említik a török filmgyártás legjobb rendezőjének, a mesterek mestere jelzőjével még a mai napig is a szakmában. 1967-ben az antalyai Arany Narancs Filmfesztivál 2. helyezettje volt „Legjobb dráma” kategóriában, és első helyezett „Legjobb férfi színész” kategóriában, mely utóbbi elhozta a sikert az eddig csak rendezőként ismert Yilmaz Güney számára. A filmet kényes témája miatt többször cenzúrázták.
A 66’-os évet nem szabad elhagynunk Atıf Yılmaz Ah Güzel İstanbul(Ó, csodás Isztambul!) című fekete vígjátékának említése nélkül, amelyben egy vidéki lány elhagyja szülőfaluját, hogy Isztambulban szerencsét próbálva színésznővé váljon. A film Yılmaznak nemzetközi elismerést hozott, illetve 1967-ben Olaszországban a bordigherai vígjátékfesztivál ezüstérmét.
Virágzott a nemzetközi érdeklődés a török filmművészet iránt, 1968-ban Párizsban török filmhetet rendeztek a Török Filmarchívum Intézet, a Török Külügyminisztérium és a Francia Kulturális Minisztérium összefogásával.
Az ország közel 2424 moziját 247 millió filmrajongó látogatta az 1970-es évek végéig.
Olyan legendás csillagok ragyogtak a török filmégbolton, mint Kemal Sunal, Kadir İnanır, Türkan Şoray és Şener Şen. A manapság is tapasztalható ereje a televíziónak sajnos nem kímélte az Yeşilçam időszakot sem. Hiába ontotta magából a filmipar remekeit, lassan kezdte a mozi elveszteni közönségét. A televízió csendes befurakodása a célközönség mindennapjaiba csak egyik oka volt annak, hogy a korszak fénye megkopott.A tömeggyártás egyfajta „filmes inflációhoz” vezetett, megjelentek a rossz minőségű, kevésbé igényes, kommersz filmek, melyek nem adtak stabil alapot a filmipar további építéséhez. A művész- vagy a nem tömegeket kiszolgálni akaró mozik elhanyagolásának folyamata beindult. Az 1970-es években a fekete-fehér filmek korszaka véget ért. A televíziózás, a gazdasági és társadalmi változások keményen nyomott hagytak a Yeşilçamon. Sok rendezőnek és producernek küzdenie kellett a túlélésért és a közönség elérésért, de sajnos ezek már az utolsó kétségbeesett szárnycsapkodások voltak.A tömegfilmek mellett még pislákolt a remény és született néhány figyelemre méltó film is: Sevmek Zamanı(Szerelem ideje; rend.: Metin Erksan ); Yasak Sokaklar ( Tiltott utca, rend.: Feyzi Tuna), Bitmeyen Yol (Végtelen út, rend.: Duygu Sağıroğlu) vagy az İsyancılar (A lázadók; rend.: Abdurrahman Palay).
Yeşilçam az 1970-es évek végéig életben maradt, bár küzdelmes évek voltak, mégis elmondható, hogy az egyik legtermékenyebb időszak volt a korszak hattyúdalában.
1970-ben Yilmaz Güney Umut (Remény) című filmje fordulópont volt még a török mozikban, mint amikor a tűz még utolsó erejét összeszedi, hogy fényt és meleget adjon. Az Umut c. filmje egyszerű és realisztikus stílusban ábrázolja „a reménytől a reménytelenségig terjedő metamorfózist”, ezzel mind szimbolikusan hidat képezve a művészmozik (1950–1970) és az újhullámos korszak között. Újszerű látásmódjával Güney megnyerte a francia Grenoble Filmfesztivál „ Különleges zsűri díját”.
1972-ben újabb filmgyártási rekord született, 299 legyártott filmmel szintén csúcsokat döngettek, bár már megkérdőjelezhető volt a minőségi filmek relevanciája. 1976-ban az Isztambuli Filmfesztiválon egyetlen egy filmet sem javasoltak a „ Legjobb film” kategóriába. Nemzetközileg még néhány film ért el sikereket, mégis lassan a korszak feladta vergődését.
A korszak lezárást az 1980-as török coup d’état (puccs) jelentette. Főnixként a kétezres évek elején újraéledt a Yeşilçam néhány nemzetközi sikerrel:1999-ben a Délkelet-Törökországi alvó faluban játszódó vígjáték, a Propaganda (Rend.: Sinan Çetin), amely Golden Globe-díjat kapott a 4. Shanghai Nemzetközi Filmfesztiválon; 2003-ban az Uzak (Távol, rend.: Nuri Bilge Ceylan) a Cannes-i Filmfesztiválon „Legjobb színész”, Chicagóban „Zsűri különdíjat” és a Szófiai Nemzetközi Filmfesztivál „Legjobb balkán film” kategóriában, valamint 2005-ben a filmdráma Babam ve Oğlum ( Atyám és Fiam, rend.: Çağan Irmak), amely bemutatja és feldolgozza az 1980-as török államcsíny alatt elszakított család sorsát.
Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy bár a Yeşilçam korszak aranyfényű ragyogása sosem fogja már betölteni a mozicsillagok égboltját, mégis van remény, a minőségi és igényes török filmek készítésére. A török filmek nagy hatást gyakoroltak és gyakorolnak a nemzetközi piacokra, reális és minőségi díjakat szerezve lassan kezdi visszanyerni régi közönségét. Ennek eredményeképpen nemcsak a mozilátogatók száma, hanem a művészfilmek támogatottsága is visszanyeri a török film aranykorának megkopott fényét, és remélhetőleg betölti ismét az égboltot.
Képzelje el, hogy egy selyem hamamtörülközőben (peştemal) ül a meleg gőzben egy természetes fényű szobában, Isztambul történelmi hamamjainak egyikében, hallgatja a díszes szökőkútból folyó víz hangját, ahogy a márványon és a csempéken visszhangzik. Ezután elfekszik egy meleg márványlapon, meleg szappanos masszázs következik és ledörzsölik bőréről az elhalt hámréteget. Egész idő alatt egy elegáns, a török építészet stílusjegyeit tükröző épületben van, amely visszarepíti abba a korba, amikor a szultánok e hatalmas birodalom felett uralkodtak.
Csoda-e hát, hogy valamennyi Törökországról szóló útikönyv Isztambul történelmi hamamjainak egyikét a megtekintendő látványosságok közé sorolja? A hamamok az Oszmán Birodalom fontos részét képezték, de ma már a törökök ritkán járnak ezekbe a fürdőkbe. Az Oszmán Birodalom idején még mintegy 150 nyilvános fürdő volt Isztambulban, ezeknek ma már csak alig 10%-a működik. A nyilvános fürdőzést a római fürdők mintájára honosították meg a törökök. Az Oszmán Birodalom idején a hamamokat a mecsetek közelébe építették vagy közvetlenül hozzájuk csatolták, hogy támogassák a hívőket, ugyanis az imádságot a mosakodás rituáléja előzi meg. Ezek a fürdők azonban bevételi forrásai is voltak a mecseteknek, ebből fedezték a fenntartási és karbantartási munkákat.
A mecsetek és a hamamok voltak az oszmán közösségi élet központjai. A hamamok olyan helyek voltak, ahol az emberek találkozhattak a barátaikkal és megtudhatták a legfrissebb pletykákat is. Az anyák is előszeretettel jártak ilyen fürdőkbe, hogy fiaiknak potenciális feleség-jelöltet keressenek. Mivel a hamamok látogatása egész nap lehetséges volt, így az emberek otthonról hoztak magukkal ételeket, amelyeket együtt fogyasztott el a család, vagy másokkal is megosztották. Néha a hamamok rendezvények helyszínéül is szolgáltak, ahol volt zene, tánc és ételeket is felszolgáltak. Még ma is vannak, akik itt tartják az esküvő előtti hennaestet.
A történelmi hamamokban általában három szoba van: az öltöző, a forró szoba (sıcaklık) és a hűvös szoba. A forró szoba egy tágas helyiség, könnyen felismerhető, mert kis ablakai vannak, amelyek csak részlegesen engedik be a fényt. A szoba oldalfalainál márványpadok vannak, márvány medencék díszes csapokkal, amelyekből hideg vagy épp forró víz folyik. A szoba közepén egy hatalmas márványtömb található, amit göbektaşınak hívnak.
Hagyományosan a helyiséget alulról melegítették, mégpedig úgy, hogy a padló alá kemencét helyeztek el. Ezt a kemencét fával fűtötték, a forró levegő a falakon lévő lyukakon érkezett a szobába és a tetőn lévő kéményeken jutott ki a szabadba. Napjainkban a legtöbb helyen már a korszerű fűtőrendszereket használják.
A hamamban a férfiak és a nők elkülönítve vannak, a férfiak általában a főbejáraton közelíthetik meg a fürdőt, míg a nők a kevésbé szembetűnő oldalsó bejáratot használják. Vannak olyan napok, amikor csak férfiak számára vannak nyitva a fürdők, míg más napokon csak nőket várnak. A nemek szerinti szegregált fürdést továbbra is előnyben részesítik. Van néhány olyan fürdő, amelyet turisztikai céllal üzemeltetnek, ezekben koedukált a hamam használat, ám ez még mindig ritkaságszámba megy.
Mivel a múlt század óta a legtöbb ember már rendelkezik otthonában fürdőszobával, a hamamok népszerűsége leáldozóban van. A város történelmi fürdőinek nagy részét lebontották vagy átalakították más, praktikusabb épületté. Ugyanakkor a törökországi turizmus egyre inkább fellendülőben van és mindannyian tudjuk, hogy aki egyszer ellátogat ide, az nem hagyja ki, hogy ki ne próbáljon egy tradicionális hamamot.
Napjainkban a törökök között újraéledni látszik a hamam kultúra iránti érdeklődés. Sokan vissza akarnak térni a gyökereikhez, és újjá akarják éleszteni a hagyományokat. Néhányan csak egy napot akarnak eltölteni egy gyógyfürdőben. A legtöbb törökországi hotel és üdülő rendelkezik saját modern hamammal, amelyhez gyógyfürdő is kapcsolódik, ahol pár líra befizetése után hamam kezelést is lehet kérni.
Most hogy jobban megismerte Törökország hamamjait és a fürdés kultúrájának történetét, készen áll arra, hogy a részese legyen?
A Szombat Anyái mozgalom 1995 óta minden hétvégén az isztambuli Galatasaray téren tart tüntetést, hogy a kilencvenes években különös körülmények között eltűnt civilek ügyeit végre komolyan vegyék a hatóságok. Nemrégiben hétszázadik alkalommal gyűltek össze, a rendőrség viszont erőszakkal feloszlatta a tömeget. Az érintettek állítják, ez nem rettenti el őket attól, hogy addig folytassák huszonhárom éves küzdelmüket, míg igazságot nem szolgáltatnak nekik.
– Szőke, tedd el azt a fényképezőgépet – kiabált rám egy rendőrnő. Én viszont előbb levegőhöz szerettem volna jutni, ami a hatalmas könnygázfelhőben nem volt éppen könnyű feladat. Közben egy idős nő jelent meg mellettem, hóna alatt több palack vízzel.
– Tessék, gyermekem – nyújtotta át az egyiket. Meg sem köszönhettem, ő már a többi fuldoklóról gondoskodott. Egy kicsivel arrébb rendőrnők sorakoztak fel az újabb rohamra. Az egyik közeli kapualjból intettek nekem, hogy menjek hozzájuk, bár sokan vannak ott, de szorítanak helyet. Éppen hogy elfértem. Mellettem egy néni nagyot sóhajtott, majd kurdul annyit mondott, hogy „ezeknek semmi sem szent, még a gyász sem.”
A modern Törökország történelmének egyik legsötétebb időszakában, a kilencvenes években sorozatban váltották egymást a kormányok, iszlamista és kommunista terrorszervezetek támadtak, és összeomlóban volt a gazdaság. Sorra tűntek el az ellenzéki politikai aktivisták.
1995-ben történt, hogy a kurdokkal rokon azaz kisebbséghez tartozó Hasan Ocak az egyik nap nem ment haza. Édesanyja, Emine a fia keresésébe kezdett. Hasant hónapok múlva egy erdőben, eltemetve találták meg, testét a felismerhetetlenségig megcsonkították, s feltehetőleg megfojtották. A hatóságok nem voltak hajlandók nyomozást indítani az ügyben. A Szombat Anyái mozgalom ekkor jött létre. Az ötlet nem volt új. A nyolcvanas évek argentin katonai diktatúrájában hetente tüntettek az anyák az eltűnt gyermekeikért. Megvolt a minta.
![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
