A török labdarúgó-válogatott középhátvédje a németországi Európa-bajnokságon győzelmi elragadtatásában politikai darázsfészekbe nyúlt, amikor örömét különös és fölöttébb szokatlan mozdulattal vélte leghatásosabban kifejezni és megoszthatni a lelátók soknemzetiségű szurkolóközönségével. Ilyet itt még sportpályán soha nem láttak.

            Melih Demiral, aki pompás fejesgóljával együttese javára végleg eldöntötte a török-osztrák mérkőzést, s ezzel továbbjuttatta csapatát, váratlan egyéni reakcióra ragadtatta magát: lelkesedésében karjait a magasba lendítve és kezeinek két-két ujjával megformálva felmutatta a török Szürke Farkas jelét. Vajon a győztes török gól szerzője nem választhatta volna más módját a sportpályai örvendezésnek? Mert ezzel ártott önmagának; az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA  eltiltotta további két mérkőzésen való részvételtől. A “szélsőjobboldali mutatványát” pedig elítélte a német belügyminiszter.

             Önfeledten, a diadalmámor révületében cselekedett?  Esetleg valamiféle rejtett szándék vezérelte? Vagy ezzel egész egyszerűen csak őszintén önmaga nemzeti büszkeségtől túlcsorduló lényegét adta? Bárhogy volt is,  a “Szürke Farkas lipcsei felbukkanása”, a “bemutatott ujjgyakorlat” erős nemzetközi visszhangot is keltett, hullámverése mindmáig nem csitult. Az ügyet egyaránt ébren tartja, időnként felforrósítja a török és a német média. Hírmagyarázók egyetértenek abban, hogy ily módon újra társadalmi-politikai napirendre került a Szürke Farkas mint szimbólum és korábbi véres valóságának nyomasztó emléke. Az alábbiakban az erről folyó heves sajtóvitából kívánunk jellemző szemelvényeket bemutatni. 

            Előtte azonban idézzük fel a törökség őseredetét körüllengő legendák és mondák világát. E hősköltemények homályából bontakozik ki és lép elénk a török törzsek csodatevő szent állatának alakja, a Szürke Farkas, törökül Bozkurt.  Ő az, aki a hagyományok szerint valahol  az Aral-tó és a Tiensan hegyláncai között elterülő Ergenekon, vagyis a Meredek Hegygerinc őshazából kivezette és így megmentette ellenségtől fenyegetett és természeti csapásoktól sújtott népét. Majd törzsvezéri irányításával elindultak a mai hazájukig vezető viszontagságos vándorútjukon.

            Egy még régebbi mondavilágbeli hagyomány szerint a török ősök egyenesen egy nőstény szürke farkas leszármazottjai. Ezek a törzsek jelvényként zászlójukon aranyból hímzett farkasfejet lobogtattak. A szeldzsuk és oszmán időkben a Szürke Farkas jelképként gyakran feltűnik harcosok és vezéreik körében. Később a modern török nacionalizmus irodalmi megalapozója, Ziya Gökalp műveiben is a 20. század hajnalán.  Ám ama ujj-jel, törökül Bozkurt işareti, amelyhez Lipcsében Demiral folyamodott, kínos feltűnést keltve és néhol erős rosszallást kiváltva, akkor sem volt általánosan elfogadott.

             E tekintetben döntő fordulat következett be a huszadik században. Ez annak az Alpaslan Türkeş ezredesnek a nevéhez fűződik, akit a modern török történelem egyik legvakmerőbb fenegyerekeként, legszélsőségesebb jobboldali szerveződések létrehozójaként és terrormenedzselő vezéreként tartanak számon. A második világháború végén rövid időre megjáratták vele a börtönt, mert közismert volt németbarátságáról és pántörök eszméiről. Az első törökországi katonai államcsíny idején azonban 1960-ban már ő olvasta be a rádióban a puccsisták közleményét. Nem sokkal később, pályafutásának delelőjén tevőleges közreműködésével megalakult a Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) és ifjúsági csoportja, az Idealisták Tűzhelyei (Ülkü Ocakları).

            Tagságuk ragaszkodott ahhoz, hogy a mitikus Szürke Farkas nevén emlegessék embereiket. Kisajátították, népszerűsítették és elterjesztették a Szürke Farkas-jelet és -üdvözlést, amely azóta a török ultranacionalizmus szimbólumává vált. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években terrorista módszereikkel végrehajtott akcióik elsősorban az akkor folyamatosan erősödő török baloldal, általában az összes antiimperialista politikai erő letörésére irányult – nemritkán titkos amerikai NATO-segítséggel. Ennek a támogatásnak a részletei csak évek múltán kerültek nyilvánosságra. Változatos módszereik közé tartozott vallási és nemzeti kisebbségek, főként az alevik és kurdok elleni merényletek végrehajtása. Szürke Farkas volt a katonai börtönből szökött Mehmet Ali Ağca hivatásos bérgyilkos, II. János Pál pápa merénylője is, akit korábban egy befolyásos baloldali újságíró, Abdi İpekçi meggyilkolásáért ítéltek el…

            Melih Demiral fellépése után a kormánybarát török újságok védelmükbe vették a sokfelől bírált labdarúgót. Az alaphangot az Akṣam (Az Est) ütötte meg, amely szerint úgy fest, hogy a török nemzeti büszkeség némelyek számára elfogadhatatlan. “Vannak, akiknek problémájuk van mindazzal, ami nemzeti érték – a vallással, a szent helyekkel, a lobogóval, a hazafiassággal, a szokásokkal és hagyományokkal. De csak semmi pánik! – írja az ismert publicista, Güler Turgay. Mert mindig lesznek olyanok, akik képtelenek osztozni abban az örömben, amelyet a válogatott szerzett a nemzetnek. Ezek soha nem tudnak örvendezni, ezért ne is kényszerítsük őket erre. Ez nem is szükséges. Elvégre az a lényeg, hogy fiaink győzedelmeskedtek…” A cikk szerzője a török köztársasági elnök nevét viselő isztambuli Recep Tayyip Erdoğan İmam Hatip Lisesi muzulmán prédikátorképző gimnázium végzőseként a világvárosi egyetem kommunikációs karán szerzett diplomát. Mint újságíró kezdettől fogva a modern iszlámista török nacionalizmust megalapító Necmettin Erbakan volt kormányfő Nemzeti szemlélet (MilliGörüş) címen terjesztett eszmevilágának letéteményeseként tevékenykedett.

            – Eszébe jutott-e bárkinek is szóvá tenni, hogy a német játékosok sast, a franciák pedig kakast viselnek a trikójukon? – kérdezte a török államfő, a TRT állami műsorszórónak nyilatkozva. Melih csak lelkesedését fejezte ki így – mondotta.  Maga Demiral Ausztria legyőzése után az X közösségi hálón saját fényképét posztolta, amelyen a kifogásolt jelet mutatja.  A kép alatt ez volt olvasható: “Mekkora boldogság, ha valaki töröknek mondhatja magát”. (Ne mutlu Türküm diyene). Újságíróknak kijelentette, hogy “emlékezetes módon akarta megünnepelni a győzelmet. S ez így is történt. Ennek török önazonosságomhoz van köze, ahhoz, hogy nagyon büszke vagyok törökségemre. S örülök, hogy így cselekedhettem”.

            Nem tüntette fel azonban, hogy a képaláírás Atatürktől való idézet. A nagy államférfi szállóigévé vált mondása a köztársaság kikiáltásának csillogó külsőségek között megünnepelt 10. évfordulója alkalmából, 1933. október 29-én hangzott el. A maitól még nagyon eltérő körülmények között, olyan időpontban, amikor az emberek lassan végleg maguk mögött hagyhatták a sok szenvedés, világ- és polgárháborús pusztulás közepette romba dőlt soknemzetiségű muzulmán oszmán birodalmi világot, s az ország vezetése szükségesnek látta a török nemzettudat állandó erősítését. Ennek jegyében fogant az államfő akkori beszéde. 

            Nem tartja viszont elfogadhatónak Demiralnak a vádakkal szembeni védekezését Doc. Dr. Tolga Şirin, a T24 Gazetesi című lap kolumnistája, alkotmányjogász, egyetemi előadó, az Európa Tanács nemzetközi szakértője. Mint írja, nem egyszerűen csak az általa felmutatott jel politikai természetéről van szó. Labdarúgó-szövetségek büntethetnek nem-politikai gesztusokért is, beleértve a katonás szalutálást, ha ezek az UEFA-szabályzat szerint csorbát ejtenek a futball jó hírén. Az az érv, miszerint ez a gesztus nem politikai jellegű, hanem csupán a törökök történelmére vonatkozott, aligha alkalmas arra, hogy mentse a helyzetet. A labdarúgóknak ugyanis lehetnek politikai nézeteik, és ezeket ki is fejezhetik. (Demiral egy meccsen szalutált is, és egyébként nyíltan támogatta Erdoğan észak-szíriai “terrorellenes” hadjáratait – a szerző megjegyz.) Ha azonban valaki a nemzeti válogatott színeiben lép pályára, akkor nagyobb felelősségérzetről kell tanúbizonyságot tennie. Ám Merih Demiral felelőtlenül cselekedett – vonja le a következtetést a török publicista.

            A BirGün című napilapban Faruk Bildirici, a török média ombudsmanja jelentésében emlékeztet arra, hogy a kormánypárti lapok, publicisták, tévéállomások versengve álltak ki Merih Demiral mellett. Olyan főcímek voltak olvashatók, mint például a “Szürke Farkas jó török, punktum, egy szót se többet” (Akṣam) , vagy a “Szürke Farkas a török nemzet szimbóluma” (Hürriyet). Ez utóbbi cikket a híres történész, İlber Ortaylı írta. Csakhogy nyilvánvaló, hogy értelmezési zavarnak vagyunk tanúi – olvasható az ombudsman jelentésében. Ahhoz a Szürke Farkashoz ugyanis, amelyre a köztársaság alapításának éveiben mint a törökség szimbólumára emlékeztek és amelyről hősi énekeket szereztek, tartalmilag nincs köze napjaink Szürke Farkas-jeléhez. Nem a régi  Szürke Farkas problematikus, hanem  a napjainkban mutogatott jele. Mégpedig azért, mert ez a jel politikai szimbólum, amely az MHP-t és “idealistáit” jelképezi, és amelyet immáron teljesen velük azonosnak tekintenek. Természetesen így értelmezik ezt Európa más országaiban is. “Minthogy politikai jelkép, ezért helytelen is volt labdarúgópályán bemutatni. A török nemzeti válogatott játékosának, aki Törökország összes állampolgárát képviselte, nem volt joga ahhoz, hogy a pályán felmutassa az ország lakosai csupán egy részének politikai jelképét…

             Döbbenetes gondolattársítását tárja elénk a baloldali Bianet hírportál hasábjain Emre Dursun. Feleleveníti, hogy Demiral július 2-án, egy tragikus évfordulón tette azt a bizonyos Szürke Farkas-os mozdulatát. 1993-ban ezen a napon a kelet-törökországi Sivas városában szélsőjobboldali-iszlámista izgatás hatására összeverődött csőcselék megtámadta és lemészárolta egy alevi értelmiségi fesztivál részvevőit. A Madımak Hotelban gyülekező ismert költők, írók, zeneművészek, énekesek és filozófusok egy 16. századi türkmén misztikus bárd, Pir Sultan Abdal emlékének kívántak adózni. Miközben őt ünnepelték, a feldühített támadók rájuk gyújtották az épületet, s aki menekülni próbált, azt visszakergették a lángok közé, vagy a helyszínen meglincselték. Harmincheten életüket vesztették.                      

             “Biztos vagyok abban – írja a szerző -, hogy Merih Demiralnak sejtelme sincs erről a július 2-áról. Nem tudom, hogy mennyire érdekelné vagy rendítené meg, ha tudna róla. De nekünk az a szerencsétlenségünk, hogy olyasvalaki, aki erről a szörnyű vérontásról nem tud, ismeri a Szürke Farkas jelét. Mert ez a szimbólum, amely állítólag a törökök mitológiai öröksége, már régóta a nacionalizmus és még inkább néhány politikai párt eszközévé vált, és hamar megjelenik a színen szinte minden mészárlásnál vagy gaztett igazolásánál… Olyan szimbólum, amely minden rasszista összesküvés zászlaja lett. És igaza volt a németországi emigrációban élő török újságírónak, Can Dündarnak, amikor keserűen állapította meg: “Gratulálok, Merih! Egyetlenegy jeleddel sikerült győzelmi futballörömünket 100 százalékról 5-re leszállítanod.”     

            A pártokra való fenti utalás félreérthetetlenül elsősorban a Nemzeti Cselekvés Pártjára (MHP)  vonatkozik. Ez a párt, amely lényegében a hajdani Türkeş ezredesnek és terrorista Szürke Farkas Idealistáinak (Ülkücüler) hagyatéka, eredeti módszereihez viszonyítva külsőleg némileg visszafogottabban és “szelídebben” politizál. A parlamenti legalitás köntösében látszatra kifogástalanul alkalmazkodik a törvényhozás “illemtanához”, valójában továbbra is kisebbséggyűlölő, főleg kurdfaló, szélsőjobboldali és Európa-ellenes nacionalista politikai alakulat.  Sötét múltja, elsősorban az értelmiséget taszító mélységesen reakciós jellege és az övétől nagyban eltérő ideológiája ellenére Erdoğan mégis az MHP-elnökben, Devlet Bahçeliben találta meg “örökös” választási szövetségesét parlamenti többségének megőrzése érdekében.

            Egy gyilkossági ügy és mostani bírósági tárgyalása azonban újra élesen rávilágít az MHP változatlan lényegére. Ez a fejlemény meggyengítheti, sőt egyenesen kikezdheti e “furcsa pár” együttműködését. Két évvel ezelőtt ugyanis ismeretlen fegyveres támadók öt lövéssel végeztek a volt Szürke Farkas-főnök Sinan Ateşsel, teljes hivatalos címén az “Idealista Tűzhelyek Oktatási és Kulturális Alapítványának” elnökével.  A jelenleg folyó bűnperben először olyan benyomás keletkezhetett, hogy a feltételezett bérgyilkosság hátterében “egyszerű személyes anyagi” vita húzódott meg, kizárólag pénzről volt szó.  Mostanra azonban beigazolódni látszik az a gyanú, hogy Szürke Farkasok számoltak le egymással politikai okokból. Egyik tartományi vezetőjüket őrizetbe is vették. Az ellenzékből  azzal vádolják Erdoğant, hogy az igazi tetteseket ő próbálja fedezni “államhatalmi eszközök” segítségével.

            Az MHP szóvivője viszont már azt állította, hogy az időközben országos belpolitikai botránnyá dagadt ügyet “baloldali újságírók fújták fel a párt lejáratása végett.” “Újságírók a Szürke Farkas különítményesek célkeresztjében” címmel a BirGün beszámol a baloldali sajtót érő folyamatos atrocitásokról. Ilyen támadásokat ír le részletesen ismert újságírók egész sora, valamint nyilatkozatában a Török Újságírók Közössége (TGC) és a Kortárs Hírlapírók Szövetsége (ÇGD). A bírósági tárgyaláson a vádlottak rendszeresen hangosan életveszélyesen megfenyegetik a gyilkos merénylet hátterét feltárni igyekvő újságírókat. Ugyanezt teszik különböző MHP-tényezők a közösség médiában.

            – Azt tapasztaljuk, hogy újságírók szabad prédái lehetnek politikusoknak, verőlegényeket bérelhetnek fel ellenük, terjesztethetik fényképeiket, és megoszthatnak posztokat, amelyeken vészjóslóan előfordul a fegyvergolyó szó. Ezek a fenyegetések elsősorban és mindenekelőtt a sajtószabadság és a demokrácia ellen irányulnak – olvasható a tiltakozó állásfoglalásban.

            Álljon itt egy témánkbeli elemzés rövid összefoglalója is, amely Németország egyik vezető minőségi baloldali hetilapjában, a Der Freitagban látott napvilágot. Szerzője Ismail Küpeli PHD, a bochumi Ruhr Egyetem társadalomtudományi karának előadója, akinek fő kutatási területe a németországi és törökországi társadalmi és politikai konfliktusok, nacionalizmus, idegengyűlölet és antiszemitizmus. 

            Mint írja, a török labdarúgó nem tévedett, amikor nyilatkozatában török identitásával igyekezett igazolni a Szürke Farkas-jellel való köszöntését. Noha elsősorban így akart védekezni, állításában bizonyos értelemben mégiscsak van szemernyi igazság. Törökországban ugyanis valójában sem a “farkasüdvözlés”, sem maguk a Szürke Farkasok nem csupán marginális politikai jelenségek. Ez a politikai mozgalom jelentős mértékben rendelkezik politikai, társadalmi és katonai hatalommal mind az MHP, mind pedig félkatonai és informális hálózatok révén, amelyek együttműködtek az állam biztonsági szerveivel, tehát a hadsereggel, a rendőrséggel és csendőrséggel. Ezért aligha meglepő, hogy Törökországban más politikai erők is néha élnek szimbólumaikkal. Például mutatta már a farkasjelet Erdoğan és a kormányzó AKP más politikusai, de Kemal Kılıçdaroğlu, az ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) volt elnöke is. Előbbi valószínűleg kedvező jelzést akart adni az MHP irányában, utóbbi pedig Szürke Farkas-híveket akart magához átcsábítani.

            Ismail Küpeli szerint csak fokozatbeli különbségek vannak a Szürke Farkasok ideológiája és a török nacionalizmus között, amely vezérfonala majdnem az összes törökországi parlamenti pártnak. Ebből a szemszögből nézve a farkasjel valóban egy bizonyos török identitás kifejezése. Olyan identitásé, amelyben a török szélsőjobb jelentős mértékben normalizált, és nagy az átfedés az uralkodó török állami nacionalizmus és a Szürke Farkasok ideológiája között.

            Ugyanakkor – mint megállapítja – Demiral cselekedete nyílt provokáció és támadás volt a lakosság mindazon csoportjai ellen, amelyeket a Szürke Farkasok ellenségnek tekintenek. Ezért nagyon is érthető kurd és alevi tényezők követelése, hogy a német állam és a társadalom mielőbb lépjen fel határozottan a Szürke Farkasok ellen, akiknek politikai erőszaka nemcsak Törökországra terjed ki, hanem már Németországban is több ember halálát okozta… A szövetségi gyűlés négy évvel ezelőtt felszólította a kormányt, hogy vizsgálja meg a Szürke Farkasok betiltását. Ám mind ez idáig erre vonatkozóan semmi nem történt. Márpedig most a téma igazán időszerűvé vált…

            Ismail Küpeli doktor egyébiránt a berlini kormány megbízásából irányítója annak a történeti kutatásnak, amely az események még élő tanúival és az áldozatok leszármazottaival készített interjúk alapján feltárni hivatott a török hadsereg által Dersim, ma Tunceli tartományban levert 1937-1938-as alevi kurd kurd felkelés még ismeretlen részleteit.

Flesch István – Türkinfo