Ígértem Nektek, hogy a Ramadán hónap böjti időszakát követően írok majd az eseményt lezáró ünnepről, a Ramadan Bayramról (ünnep). Bár időpontját tekintve túl vagyunk rajta, a történet kerekségéhez mindenképpen hozzátartozik.

A 30 napig tartó böjtölés utolsó napja különleges még azok számára is, akik a hónapban nem tartották be az előírásokat. Ezen a napon napkeltétől napnyugtáig sokkal többen vonják meg maguktól az ételt és italt, napnyugta után pedig a család, ismerősök, barátok összeülnek még egy utolsó vacsorára, iftárra. Az egymástól távol élő családtagok találkoznak és együtt készülnek a három napos Ramadán ünnepre. Az asszonyok hagyományos török édességeket készítenek (pl. baklava), amelyek a vendégvárás alapvető kellékei lesznek. Az üzletekben tonnányi cukorkát, csokoládét és édességet árulnak, amelyből mindenki rendesen bevásárol otthonra. Ez a része a karácsonyi szaloncukor vásárra emlékeztetett, rengeteg helyen kilóra árulták a cukorkákat és megannyi édesség reklám futott a TV csatornákon is. Az ünnepre való felkészülés részét képezi az ajándékvásárlás, amely kicsit más, mint nálunk a karácsony. Az emberek főleg maguknak vesznek valamit, egy új ruhát, stb., amit az ünnep ideje alatt viselhetnek. Önder mesélte, hogy gyerekkorában ilyenkor kaptak a gyerekek új cipőt, ami rettenetes nagy boldogságot okozott nekik. A böjti hónap utolsó napjaiban nagytakarítással készítik fel a lakást a vendégfogadásra és az ünneplésre.

Az ünnep első napján a család korán reggel kel. A férfiak elmennek a dzsámiba imádkozni, amely a reggeli imán túl különleges jelentőséggel bír. A dzsámik zsúfolásig tele vannak, mindenki igyekszik legalább ilyenkor, az ünnepi imádságon részt venni. Mindez idő alatt az asszonyok reggelit készítenek otthon, az ablakot pedig szélesre tárják, hogy a jóság szabadon beléphessen a lakásba, a családhoz. Miután a férfiak megérkeznek a dzsámiból, kézcsókkal üdvözlik egymást (a fiatalak az idősebbeket) és együtt ünnepelnek. A bőséges reggeli elfogyasztását követően a nap folyamán, korosztálytól függően szomszéd-, barát-, ill. rokonlátogatásra indulnak. Itt jön a gyerekek kedvenc része, hiszen a Ramadan Bayram másik neve nem hiába Cukor ünnep. A látogatáskor a gyerekek kézcsókkal illetik az idősebbeket, amiért cserébe cukorkát vagy egy kis pénzt kapnak. Megindul a versengés, kinek mennyi cukorkát és pénzt sikerül összegyűjteni :). A látogatáskor mindig a fiatalok kerekednek fel és mennek el idősebb rokonaikhoz. A tiszteletteljes kézcsókot követően hagyományosan teát, török kávét és édességet kínálnak nekik, majd hosszabb-rövidebb időt együtt töltve továbbállnak a következő ismerőshöz. Anyósomék, lévén már az idősebb korosztályhoz tartoznak, az első napon mindig otthon maradnak és várják a látogatókat. A második és a harmadik nap az, amikor ők keresik fel az idősebb testvéreket.

A Ramadán Bayram a család ünnepe, kicsit mint nálunk a karácsony. Azonban mint mindenhol, a felgyorsuló világ itt is érezteti hatását. Egyre többen élnek a lehetőséggel, hogy rokonlátogatás helyett kirándulni menjenek és a cukorkagyűjtés sem bír olyan nagy jelentőséggel a gyerekek körében, mint régebben. Gondoljunk csak a mi Húsvétunkra és a locsolkodás hagyományaira… Mindezek ellenére azt kell, hogy mondjam, itt még mindig sokkal erősebben élnek a tradíciók.

TéDé

30 nap böjt, napkeltétől napnyugtáig nem szabad enni, inni és az egyéb élvezeteket is meg kell tagadni. A korábbiakban már írtam általánosan a Ramadánról, az iszlám világ egyik legjelentősebb vallási eseményéről. Most egy kicsit bővebben a Ramadán hónapot boncolgatom, ez konkrétan a böjt időszaka.

A Ramadán hónap első pár napját Diyarbakırben töltöttem, erről a vidékről azt kell tudni, hogy sokkal konzervatívabb, mint a nyugati országrész. A lakosság túlnyomó többsége itt tartja a böjtöt.

Az iftár, azaz a böjti vacsora elköltése Diyarbakır esetében kicsivel este fél 8 után kezdődik meg. Mivel az ország hatalmas, kb. 1 óra különbséggel jön el az iftár ideje a keleten, illetve a nyugaton élő muszlimok számára. A TV csatornák egy része a képernyőn mutatja, hogy x időben éppen melyik nagyobb városban jött el az idő és melyik város lesz a következő. Az emberek nem csak a TV-ből értesülnek arról, hogy mikor ülhetnek asztalhoz, hanem az ezan napnyugtát követő felcsendülése is megadja a jelet. Az ezan az iszlám vallásban az imára hívó ének, amelyet a müezzin (a mecset alkalmazottja) énekel a mecsetek minaretjéből naponta ötször. A Ramadán hónap idején a megszokott ezan kezdetén szimbolikus ágyúlövés dördül el és felgyulladnak a minaretre kifüggesztett égők. Ez utóbbi egész éjjel égve marad, napkeltével, azaz a böjt újrakezdésével oltják ki őket.

Az iftárt megelőző órában a települések felbolydult méhkasra emlékeztetnek, mindenki igyekszik időben hazaérni, hogy a családdal, barátokkal együtt fogyasszák a vacsorát. Az autósok, gyalogosok türelmetlenek, éhesek és szomjasak, jobb nem feltartani őket. Sokan foglalnak előre asztalt egy étteremben, vagy csak szimplán betérnek valahová és várják az ezan felcsendülését. Előttük egy pohár víz, datolya és olajbogyó, a hagyományok szerint ezzel kezdik az iftárt. A gazdag iftár vacsorának tradicionális eleme a kifejezetten az ebben az időszakban sütött Ramadán-pide, egyfajta kenyérféle. A böjti hónap népszerű édessége a güllaç, amelyet a baklava első változatának is tartanak. A güllaç készítése során nagyon vékony tésztát rétegeznek egymásra és közé tört diót, mogyorót szórnak. A különleges ízt a gránátalma és az esetenként felhasznált rózsaszirom vagy rózsaszirup adja. Az édességet a végén tejjel öntik le és fogyasztásig abban áztatják.

Az iftár ideje alatt Diyarbakırra például alig lehet ráismerni, annyira kihaltak az utcák és csak lézengenek az emberek. Más városokban, ahol a lakosság kisebb hányada tartja a böjtöt, nem annyira szembeszökő a különbség. Míg Diyarbakırben napközben nincs nyitva szinte egyetlen étkezőhely sem, addig pl. Eskişehirben (Ankarától nyugatra) bűntudat nélkül bármit ehet-ihat az ember napközben. A konzervatívabb, vallásosabb településeken rosszallóan néznek valakire, ha szemmel láthatólag nem tartja a böjtöt, míg Eskişehirben, ebben a teljesen világias és nyugatias városban senki nem szólna érte és természetes, hogy vannak akik tartják a böjtöt és vannak, akik nem.

Güllaç

Akik böjtölnek, mindannyian önmagukért teszik és nem azért, hogy bárkinek bizonygassák a vallásosságukat. Vannak olyan barátaink, akik tartják a böjtöt és eleinte nem igazán tudtam, hogyan kezeljem a dolgot. Kellemetlenül éreztem magam, hogy kint mászkálunk a városban és nem fogyaszthatnak semmit. Nem akartam, hogy amíg én a kávémat vagy egyebet szürcsölöm, ők csak nézzék azt. Végül értésemre adták, hogy őket ez egyáltalán nem zavarja. A muszlimok úgy tartják, hogy a böjttel mind a testüket mind a lelküket edzik, ezért minden nap lezárultával elégedetten néznek vissza, hogy megcsinálták. Ugyanakkor nem egyszerű, főleg akkor, amikor a Ramadán hónap nyárra esik és a nappalok is hosszabbak, melegebbek. Nem az étel hiánya a legrosszabb, hanem a folyadéké, estére a legtöbbjüknek cserepes a szája és mondanom sem kell milyen vehemenciával fogyasztják az iftárjukat.

Az éjszaka elteltével kora hajnalban, olyan 3 óra körül felkelnek és megeszik a sahur-t, azaz a reggelit. Reggeli után visszabújnak az ágyba és a megszokottak szerint kezdik a napjukat. A régmúlt időkben, amikor még nem volt minden háztartásban óra, a pirkadat előtt dobosok figyelmeztették az embereket, hogy közeleg a napfelkelte és a böjt időszaka, ideje felkelni a sahurhoz. Ez a tradíció a mai napig megmaradt és mindenhol felcsendülnek a dobok énekkel kísérve.

A Ramadán hónap alatt az adományozás is fontos szerepet kap. A városok legtöbbjében felállítanak egy közösségi étkezőhelyet, ahol a rászorulóknak vacsorát osztanak. Bárki, akinek lehetősége engedi, pénzzel vagy alapanyagokkal egész hónapban támogathatja azok működését.

Ha bármilyen okból nem böjtöl valaki (betegség, utazás, stb.), később be lehet pótolni. Ha pl. egészségügyi okok miatt ez mégsem lehetséges, akkor a vallás lehetőséget ad arra, hogy adománnyal megváltsák a böjtöt. Ez furcsán hangozhat, de a gyakorlatban azt jelenti, hogy az illetőnek minden nap jól „kell” lakatnia valakit, azaz legalább annyi adományt adnia, amiből ez megvalósulhat. Minden évben kikalkulálják, hogy mekkora ez a napi összeg és annak megfelelően rengeteg közvetítő szervezetnek átadható. Természetesen egyénileg is megoldható az adományozást, ki-ki saját maga dönti el, hogy milyen módon teszi meg. Az adomány azonban nem váltja ki a böjtöt abban az esetben, ha valakinek minden lehetősége adott rá. Maximum a bűntudatot csökkentheti azzal, hogy segít a rászorulókon.

A Ramadán hónap és a böjti időszak elteltével kezdetét veszi a Ramadán ünnep, de ez már egy másik történet…

TéDé

Biztosan mindenki hallott már az iszlám világ fontos vallási eseményéről a Ramadánról. Az idei évben a Ramadán hónap augusztus 1-én, azaz holnap kezdődik. Egyelőre itt egy kis elméleti háttér az eseményről (a Wikipédiát hívtam segítségül), a későbbiekben pedig megosztom Veletek mindazt, amit tapasztaltam.

A Ramadán hónapban arra emlékeznek, hogy Allah kinyilatkozta Mohamednek akaratát. A hagyomány szerint 610-ben e hónap 27. napján adta Allah a Koránt az égből Mohamed prófétának, aki a Híra hegyére vonult vissza elmélkedni és böjtölni. Az iszlám hit szerint ilyenkor a pokol kapui zárva, a démonok leláncolva vannak, így e hónap a nélkülözések ellenére a béke és a szellemi megtisztulás időszaka.

Mivel az iszlám naptár rövidebb, mint az általunk használt Gergely-naptár, így a Ramadán hónap ahhoz képest folyamatosan vándorol, évről évre más időpontra, általában 11 nappal korábbra esik, mint az előző évben.

A böjt kezdetét hagyományosan úgy határozzák meg, hogy az előző, sabán hónap végén nagyhitű, megbízható emberek hiteles tanúk előtt igazolják, hogy a Holdat látni lehet. Ugyanezt az eljárást követik a böjti hónap végén is. Egy-egy felhős éjszaka vagy éles szemű muzulmán így akár napokkal is meghosszabbíthatja vagy megrövidítheti a böjtöt.

A hívőknek 30 napos böjtöt kell tartaniuk, amitől a test és a lélek megtisztulását várják. Napkeltétől napnyugtáig tartózkodniuk kell az evéstől, ivástól, dohányzástól, a zenehallgatástól, a nemi kapcsolattól, kerülniük kell a dühöt, az erőszakot, az irigységet, a vágyat, a pletykát. Felmentést csak a 14 éven aluli gyermekek, az utazók, a terhes és szoptatós anyák, a csatában harcolók és a betegek kapnak. Mivel a böjt a nap járásától függ, északabbra fekvő országokban akár hajnali három órától este kilencig is érvényesek lehetnek a tilalmak.

A Ramadán másik lényeges eleme a vallásos elmélyülés. A hivők naponta ellátogatnak a mecsetbe, ahol a Koránt tanulmányozzák, és a ramadáni estéken az esti imát követően taravih imát végeznek, mely nyolc, húsz vagy harminckettő rakából, azaz imaszakaszból áll. A böjt hónapjának fontos szociális szerepe is van. Napnyugta után csoportos étkezést, iftárt tartanak, ahova meghívják a családtagokat és a barátokat. A Ramadán végén hatalmas közösségi lakomát rendeznek, és a szeretetük jeléül adakoznak a szegényeknek is. A ramadáni adakozás kötelező minden muszlim számára, aki legalább egy napi élelemmel bír.

A Ramadán mindenki számára kötelező, aki nem beteg vagy utazó, az iszlám öt alappillérének egyike a vallás, az ima, a zarándoklat és a szegényeknek adandó alamizsna mellett. A beteg és az utazó köteles később az elmulasztott napokat bepótolni.

Ahogy hallottam, óriási különbség van a régiók között, hogy hol mennyire szigorúan tartják be a böjtöt. A kisebb településeken, Anatóliában az emberek nagyobb hányada követi az előírásokat, ott még az is előfordulhat, hogy az egész településen zárva tartanak az éttermek napközben. A tényleges tapasztalatokat egy következő bejegyzésben osztom meg Veletek…

TéDé

Szeretek a konyhában sürögni-forogni, új recepteket kipróbálni. Van pár új kedvenc a török konyha repertoárjából, amik iránt az idő folyamán többen érdeklődtetek. Eddig csak a családomat boldogítottam a nemzeti eledelekről készített fotóimmal, íme megosztok párat Veletek is a receptek fellelhetőségével együtt:

Açma

Én ezt (klikk) a receptet próbáltam ki és tényleg isteni lett!!

Padlizsános muszakka (Patlıcan musakkası)

A receptet itt (klikk) találtam.

Ájult imám padlizsánja

A recept itt található. Önder szerint ez nem az eredeti, mert annak a töltelékébe darált húst is kevernek. Ettől függetlenül nagyon finom és simán megállja hús nélkül a helyét. Nos igen, szeretjük a padlizsánból készült ételeket.

Zöldséges hal (családi fejlesztés)

Nagyon egyszerű a recept.

Sóval bedörzsölünk két közepes méretű tengeri halat (tulajdonképpen a hal fajtája opcionális, mi ebből szoktuk elkészíteni) és a belsejükbe egy-egy összetört fokhagymát rejtünk. A halakat egy rövid várakozási idő után (csak a só miatt) olívaolajjal kikent serpenyőbe fektetjük. Két fej hagymát, 5-6 szem paradicsomot és egy nagyobb zöld paprikát (a lényeg, hogy édes legyen) összedarabolunk és rászórjuk a halra. Az egészet sózzuk, borsozzuk, ízlés szerint megszórjuk oregánóval, kakukkfűvel (a fűszerek összetétele szintén opcionális) és apróra vágott petrezselyemzölddel. A tetejére rádobunk pár babérlevelet és néhány citromkarikát, majd fedő alatt, kis lángon kb. 30 perc alatt készre pároljuk. Főtt rizzsel vagy friss kenyérrel tálaljuk, a zöldségek, fűszerek és a babérlevél kombinációja fenséges ízt ad a halnak!

Zöldségekkel egybesütött fasírt (családi recept)

Ez a recept is nagyon egyszerű. Saját ízlés szerint elkészítjük a fasírtnak való keveréket. (Ebben a változatban pl. nem volt semmilyen tejben áztatott zsemle vagy kenyér.) A paradicsomot, padlizsánt, vöröshagymát, zöld paprikát és burgonyát vastagabb szeletekre karikázzuk. A képen látható módon egymás után rakosgatjuk a különböző hozzávalókat és nem felejtjük el megsózni a végén. (Szoktam így járni:) A legvégén az egészet meglocsoljuk paradicsompüré, víz és fűszerek keverékével annyira, hogy majdnem ellepje. Anélkül, hogy lefednénk a sütőbe tesszük és közepes lángon sütni kezdjük. Legalább 1 óra kell neki, mire minden rendesen megpuhul, de érdemes időnként rápillantani és megszúrkálni.

Fentieken kívül sok mást is elkészítettem már, csak éppen képem nincs róluk. Ha gondoljátok, a jövőben főzés közben többet kattingatok és még több receptet megosztok Veletek, hátha kedvet kaptok hozzá Ti is. Persze vannak tőlem sokkal képzettebb blogolók, akiknek az oldalán temérdek finomsághoz juthattok, íme pár azok közül, amiket én szoktam böngészni:

Orient-Expressz Ételreceptek

Ízmorzsák Elif módra

Török Örömök

… és még sok-sok más.

TéDé

Már több bejegyzésemben érintettem a témát, miszerint óriási különbségek vannak Törökországon belül. Lehet ezen csodálkozni? 780 ezer km2-ével a világ 37. legnagyobb országáról beszélünk, amely két földrészen terül el. Az ország területe az elmúlt évezredek során viharos történelmi eseményeknek volt a színhelye, népek jöttek és mentek, lábnyomaikat mostanáig megcsodálhatjuk a fennmaradt építészeti emlékeikben. Bár közel sem jártam be az ország egészét, de van néhány számomra szembeötlő különbség a „nyugati és keleti” vidék között. A macskakörmöt nem véletlenül használtam, mert nem is olyan egyszerű a kettőt élesen elválasztani egymástól.

A közlekedési sajátosságokat és az abból fakadó különbségeket már egy korábbi írásomban boncolgattam. Ismételni tudom magam, ahogy kelet felé haladunk, a káosz érzése fokozódik bennünk. Higgyétek el, ezzel nem csak én vagyok így külső szemlélőként, hanem azok a törökök is, akik nyugatról vetődnek ide. Önder nem egyszer fakadt ki, hogy ez még neki is sok.

Nem csak a közlekedés hőmérséklete változó, hanem a konyhájuk is. Azokon a részeken, melyeket nem mos tenger, teljesen másra rendezkedtek be, a kedvencük a marhahús vagy a birkahús. Érdekes módon a csirke nem tartozik a hús fogalma alá, törökül a hús „et”, de csirke nem értendő alatta, az csak „piliç” (csirke). Vannak olyan területek, ahol észveszejtő mennyiségben fogyasztják a húsokat, ott elképzelhetetlen az étel anélkül. Keleten nem bánnak szűkmarkúan a fűszerekkel sem, mindenből jó sokat és ha lehet, akkor legyen erős.

Nem meséltem még a nyári felfedezésemet. Mivel itt, délkeleten kezdtem a törökországi életemet, számomra ezek az ételek (és fűszerek) váltak mindennapossá, megszokottá. A saját főztömön kívül mindenhol ezt találni. Az idei nyaralás alkalmával megálltunk az otthontól távol, egy Antalyához közeli kisvárosban ebédelni és köftét, azaz fasírtot rendeltünk. Nem hiszitek el, de ízetlennek találtam! Nem volt annak semmi baja, de annyira az itteni ízek váltak normálissá, hogy az ottani kevésbé fűszeresnek nem éreztem az ízét. A család megdöbbenve konstatálta, hogy a délkeleti lét eldeformálta az ízlésemet. Ez persze csak vicc, de tény, hogy bárhová megyünk innen a jövőben, számomra egy darabig ez lesz az alap, a kiindulópont a török konyhát illetőleg.

Írás közben jövök rá, hogy tényleg nagyon nehéz általánosan szólni nyugatról és keletről. Hiszen egy régió megjelenését és életszemléletét nagyban befolyásolja az, hogy kik és hol lakják. Biztosan Ti is tudjátok, hogy keleten-délkeleten nagy létszámban megtalálható a kurd kisebbség. Más egy olyan város, ahol ők vannak többségben és megint más, ahol a törökök. A jelen politikai történések tükrében nehéz elfogulatlanul szólni, igyekszem mégis így tenni. Amit én látok a két szememmel az az, hogy a kurdok laktak területek sokkal konzervatívabbak (vallásosabbak), a nők túlnyomó többsége itt viseli a fejkendőt. A kölykök az utcákon portyáznak, sok esetben lehetünk közvetlen tanúi ilyen-olyan (sokszor durvább) tüntetéseknek, megmozdulásoknak. Sajnos a tisztaság nem tartozik a fő erényeik közé, a városokban mindenfelé halomban áll a szemét. Bár temérdek építészeti örökséggel rendelkeznek, ezek értékét nem igazán ismerik fel és előfordul, hogy csak az enyészetnek vannak kitéve. Más, főleg törökök lakta keleti-délkeleti városokban rendezett kép fogadott minket, felújított épületek, parkok, korhű óvárosok, pezsgő élet mindenfelé.

A nyugati rész nekem mindig olybá tűnik, mint egy másik ország. A modernizációs folyamatok azt a vidéket inkább elérték, az európai hatás erősen érezhető. Az ottani városok olyanok, mint bármelyik európai. Az emberek kevésbé konzervatívok, más az öltözködésük (kevesebben hordanak fejkendőt). A települések tiszták, ahol lehet, igyekeznek élni a turizmusban rejlő lehetőségekkel. A kultúra nem elérhetetlen, széles palettáról válogathat a szórakozni vágyó érdeklődő. Minél inkább turistaövezetről van szó, a különbség annál égbekiáltóbb. A népszerű idegenforgalmi központok átalakulóban vannak az odaözönlő turisták igényeinek megfelelően. Időnként úgy érzi az ember, hogy ez nem is Törökország, hanem egy sztenderdizált övezet, ahol a külföldi látogatónak a leghaloványabb képe sem tud kialakulni az országról magáról. A ló másik oldala :S.

Isztambul, hát az pedig maga egy kis ország, 15 millió körüli lakosával másfélszer akkora, mint egész Magyarország. Ott tényleg minden megtalálható, minden megtörténhet és mindenféle népekkel össze lehet futni. Cybermacs isztambuli blogja igazi kalandsorozat. A mérete újra és újra megdöbbent. Legutóbb autóval voltunk ott, a GPS csak lazán „menj tovább 13 km-t…fordulj jobbra majd menj tovább 5 km-t…tarts balra és menj tovább 4 km-t… stb., stb.” még hosszan.

Külső szemlélőként érdekes látni a különbségeket: közlekedés, konyha, lakosok, vallásosság, Európához való közelség. Csak futólag érintettem a legfontosabbakat, azonban a kép ettől sokkal de sokkal összetettebb…

TéDé

     Suhanó tákolmány, Diyarbakır

Sok bejegyzést olvastam már a fenti témában, az egyike azoknak, amely minden Törökországba látogatót vagy itt letelepedőt megihlet. Nem véletlen…

Rövid idő alatt viszonylag sok helyen megfordultam Törökország szerte, voltam Isztambulban, nyugaton és délkeleten is. Bátran állíthatom, hogy nyugatról kelet felé haladva óriási különbségek vannak a közlekedési morál terén, de valami mégis egységes: Törökországban vagyunk. Ahogy kutyából nem lesz szalonna, úgy az alapvető török vagy „déli” mentalitás sem fog soha megváltozni, sajátosságról van szó.

Emlékszem a legelső törökországi utamra, Isztambulban ért az első „sokk” egy taxiban ülve. Arra gondoltam, hogy kifogtunk egy őrült taxisofőrt, de amikor a második is hasonló stílusban vezetett és a buszsofőr esetében sem volt különbség, ráeszméltem a valóságra – a törökök őrültek az utakon. Káoszt láttam magam körül, átláthatatlan körforgalmakat, na és a legfontosabbról meg ne feledkezzem, állandóan nyomták a dudát. A gyalogosok halált megvető bátorsággal mászkáltak át az úton, az Égei-tenger menti városokban pedig széllelbélelt robogósok cikáztak az autók és a kocsisorok között, természetesen bukó nélkül. Minek is, hisz nyáron elég meleg cucc, egyébként meg kötelező viselni, ami itt relatív fogalom.

Ezek után érdemes említést tenni Önder első magyarországi látogatásáról. Nagyra becsülte, hogy a KRESZ-t viszonylag mindenki betartja, a forgalom rendezetten halad (kisebb kihágásokkal), senki nem dudál ész nélkül. A piros lámpa mindenkinek piros, a gyalogos pedig igyekszik a gyalogosátkelőhelyet igénybe venni. A budapesti tömegközlekedést kifejezetten jól szervezettnek látta és később elámult az autópályás pihenők minőségén és remek kávézóin. Mindezek ellenére a Pesten történő mászkálásaink során vadul szorítottam a kezét, mert állandóan át akart rohanni az úton, „még gyorsan átérünk” címmel, míg én megszokásból a jó öreg gyalogosátkelőhely felé tereltem. Nos azóta kénytelen voltam a szabályok betartásából lejjebb adni és megtanultam hogyan is lehet ép bőrrel átslisszanni két autó között. Tegyük hozzá, hogy azért még mindig én vagyok az, aki a „várj, majd a következő autó után” felkiáltásokat használja.

Az első látogatásaim alatt tapasztaltak számomra egy kicsit félelmetessé tették az ottani közlekedést. De akkor még fogalmam sem volt arról, hogy az élet keletebbre, Diyarbakırig sodor. Mert az igazi káosz az erre van…

Itt a lámpánál már akkor dudálnak mögötted, ha még piros, ne adj Isten sárga. Minden jelzés nélkül kanyarodnak, ha kell eléd vágnak vagy éppen keresztül vágnak előtted, nem számít, hogy ő milyen sávban van éppen. Bármikor hirtelen lefékezhet és megállhat előtted, mert meglátott valamit az útmenti trafikban, amit meg akar venni. Félrehúzódni? Ugyan már. A háromsávos út külső sávját parkolásra használják, a középsőben vészvillógóval (vagy anélkül) leparkolnak és előfordul az is, hogy a belsőben is megáll egy barom, mert az út túloldalán van dolga. Ilyenkor lehet szlalomozni vagy várni, amíg a kedves sofőr beszerzi a friss dinnyét a zöldségesnél. A piros lámpa olyannyira relatív, hogy amikor zöldet kapunk, még 5 autó átszáguld előttünk a piroson, tehát örök szabály, hogy ha zölded van, akkor is nézz bele a kereszteződésbe! Rosszabb a helyzet, ha éppen előttünk vált a lámpa pirosra, mert tuti, hogy a mögöttünk levő kocsi még tapossa a gázt, hogy átsuhanjon. Szerencsésebb nekünk is átsuhanni, ha nem akarjuk, hogy a kis Renault segítse be a kocsit a kereszteződésbe. Az oldalkocsis motorokon egy 10 fős család fele elfér úgy, hogy még 2 zsák táp is fel van kötve. Elképzelni nem tudjátok, hogy miket és hogyan! fel nem kötöznek azokra a járgányokra. A bukó errefelé egyenesen tabu, azt hiszem senkin nem láttam eddig. Elképesztő forgalmi helyzeteket képesek előidézni, ha valami miatt bedugul egy kereszteződés – mert hát várni azt nem tudnak. Akár a szembejövő sávban is próbálják kikerülni a dugót, nem számít. A gyalogosok pedig egyenesen őrültek. Itt még az a török szabály sem érvényesül, hogy ahol sok gyalogos kel át, ott ők lesznek az erősebbek és az autósok meghajolnak (by Cybermacs, Isztambul), itt mindenhol gyalogosok rohangálnak át és az autósok kerülgetik őket. Mert szét nem igazán néznek, nekem mindig az az érzésem, hogy halhatatlannak és sérthetetlennek hiszik magukat. A buszsofőrök és dolmuş (kisbusz) sofőrök pedig egyenesen a pokolból szálltak fel, hogy járművet vezessenek. Egyébként maguknak a törököknek is van egy olyan mondásuk, hogy a taxi-, busz- és dolmuş sofőrök számára nincsen hely a „mennyországban”. A mai napig, ha a városban vagyunk kocsival, az anyósülésen taposom a láthatatlan féket, mert egészen egyszerűen elképesztőek.

Mindezek után Ankara maga volt a megtestesült rendezettség és bizony még Isztambult is tök nyugisnak éreztem a forgalom szempontjából. Ahogy már említettem, kutyából nem lesz szalonna, de nyugaton legalább íratlan szabályok vannak – nos, keleten az egyetlen szabály, hogy nincs szabály…

TéDé

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan szalad az idő, lassan 4 hónapja élek idekint. Az utóbbi napokban sokat gondolkodtam azon, hogy mi változott bennem, mi az amit átvettem, megszoktam vagy éppen nem fér a bögyömbe.

Nagyon szeretem az itteni embereket, ez persze nem azt jelenti, hogy az otthoniakat nem. A törököknek egészen egyszerűen más a vérmérsékletük, sokkal nyitottabbak, az érzelmeiknek sokkal inkább folyást engednek. Ennek persze megvan a hátulütője is, könnyebben gerjednek haragra, ugyanakkor gyorsabban le is higgadnak. Neeem, nem Önderről beszélek, hanem az általános tapasztalatokról. Egyelőre főként testbeszédből igyekszem olvasni, hiszen a török nyelvtudásom eléggé hiányos, próbálom megérteni a gondolkodásukat, a reakcióikat – néha muris következtetésekre jutok. Legutóbb kedvesen fityiszt mutattam Öndernek, aki ledöbbenve nézett rám, kiderült, hogy itt az a középső ujj felmutatásával egyenértékű sértés. Szó mi szó, óvatosan kell bánni az ilyen dolgokkal, és minden egyes nap hoz valami újat.

Szinte lenyűgöző mennyi közös van bennünk magyarokban és a törökökben, és ezalatt nem csak azt a kb. 2000 közös eredetű szavunkat értem. Persze ez a szám is megdöbbentő annak, aki eddig nem hallotta, amin nincs is mit csodálkozni az utóbbi hosszú-hosszú időszak alatt propagált „hivatalos” eredettörténetünket figyelembe véve. De ez egy másik történet. A szavakon túl nagyon hasonló a konyhánk, a főzési eljárásaink, azt hinnénk, hogy a pörkölt vagy a jó kis bableves csak nálunk lelhető fel, pedig itt is ettem ilyen étkeket. Persze nem 100%-ban ugyanolyan volt, mint a miénk, de nagyon hasonló. Ők is szeretik a fűszereket, a csípőset és ők is előnyben részesítik a főtt ételeket a sültekkel szemben. A mi ősi konyhafilozófiánk harmóniára törekszik az édes-sós-savanyú-keserű-erős ízek között – ezt csupán a főzési eljárás teszi lehetővé, míg a nyugati világ által preferált sütés „csak” ehetővé teszi az ételt. Olvasataim szerint ez a pentaton (ahol az erős az 5. íz) ízvilág a belső-ázsiai népekre jellemző. Ugyanakkor az ország földrajzi adottságait, történelmét és méretét figyelembe véve minden egyes régiónak megvan a maga sajátos konyhája, ha tengerparti rész, akkor sokkal több tengeri herkentyű és saláta, ha Közép-Anatólia és kelet, több hús és kebab. Átlagban azonban sokkal több friss zöldséget fogyasztanak, mint mi, ez kifejezetten szimpatikus és elég gyorsan megszoktam. Összességében szeretem a konyhájukat, az egyetlen, amit sosem fogok megszokni, az a sós és édes ízek keverése a reggeli során. És a mértéktelen tea ivászat. 1-2 pohár tea elég, mindazonáltal az az 1-2 pohár kifejezetten jól esik. Természetesen tartom magam a régi szokásaimhoz is, a zöld tea és egyéb teakeverékek változatlanul fent vannak a polcon. Próbálom elsajátítani az itteni recepteket, hol Internetről, hol egy ismerőstől ellesve kísérletezek állandóan kisebb nagyobb sikerekkel. A legviccesebb sztori eddig az volt, hogy Szilveszter napján egy török recept alapján készítettem lencselevest, amiről kiderült, hogy Önder katonai akadémián töltött bentlakásos évei alatt az volt a rettegett (és utált) „fekete villám”, értve ez alatt a fizikai utóhatásokat.

Sikerélménynek számít, hogy egyre jobban megy a török nyelv, már mindig tudom követni, hogy mi egy beszélgetés fonala, mi a fő téma. Az elején borzasztó rosszul éreztem magam, hogy egy kukkot sem értettem magam körül, csak ha lefordították angolra. Ma már tudok érdeklődni a zöldségesnél, hogy melyik paprika a csípős fajta, meg tudom venni a húst a hentesnél és meg tudom kérdezni az újságárustól, hogy van-e már végre angol nyelvű Newsweek (eddig sosem jártam sikerrel, mert vagy elfogyott, vagy szimplán nem volt, és a bácsika mindig fűz hozzá valamilyen extra kommentárt, amit persze sosem értek. Van már egy csomó török nyelvkönyvem, tanárhoz járok, személyes korrepetítorom van, egyszer majdcsak megtanulom tán.

A beilleszkedés gyorsan ment, de ebben sokat segítettek az itteniek és Önder is. Kitartóan magyarázza az itteni szokásokat, látásmódot, hogy könnyebben megértsem a viselkedésüket. Vannak különbségek, amiket meg kell tanulnom, azaz meg kell szoknom. Van ami nehezebb, van ami könnyebb. Biztosan kíváncsiak vagytok, hogyan vagyunk meg egy párként, de különböző vallással. Önder muszlim, én katolikus – de eddig az ég világon semmilyen nehézségünk nem adódott ebből. Törökországban szabad vallásgyakorlás van, így senki nem akad fenn azon, hogy én katolikus vagyok. Tényként nyugtázzák és slussz. Rengeteg templom létezik országszerte a régi keresztényi időkből, amelyekben a mai napig tartanak vallásgyakorlatot, bármikor elmehetnék a misékre. Még valami azonban fontos szempont, ami lehetővé teszi a harmóniát köztünk – Törökország bár iszlám beállítottságú, lévén szekurális állam, az állam és az egyház különválik egymástól. Azaz a törökök akkor és úgy gyakorolják vallásukat, amikor és ahogyan akarják. Ez a többi iszlám országban nem így működik. Itt a törökök megihatják a maguk rakiját vagy bármilyen más alkoholt, ha úgy akarják (az iszlám egyébként tiltja), ha nem imádkoznak napi ötször, ahogy a Korán előírja, az sem gond. Ők döntik el saját belátásuk szerint, ahogyan mi is odahaza, mint keresztények. Mindez ránk vetítve azt jelenti, hogy volt Karácsonyunk, lesz Húsvétunk, ugyanakkor lesz Ramadánunk és Áldozati Ünnepünk is. Tiszteletben tartjuk egymás vallását és mindent, ami ehhez hozzátartozik. Ő nekem magyarázza el az adott vallási ünnep hátterét én pedig neki a miénket.

Az emberek, a légkör, a konyha, a nyelv, a vallás – ezekkel mind-mind jól elboldogulok. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs semmi olyan, ami hiányzik otthonról. A család és a barátok, mind oly messze vannak, sokkal ritkábban fogunk ezután találkozni. Ugyanakkor ha azt veszem figyelembe, hogy itt Törökországban a családok szétszélednek miután a gyerekek felnőnek, semmi különbség nincs. Lévén az ország nagy, a gyerek elmegy tanulni, munkát talál, megházasodik, és elképzelhető, hogy 1000 km-re sodródik a szülőotthontól. A testvérek, rokonok szanaszét az országban, évente nincs túl sok alkalom, amikor az egész család együtt lehet. Nem hagyhatom ki a 21. századi lét előnyeit, az Internetet! Az ingyenes videotelefonálás időszakában bármikor bárkivel szorosan tarthatom a kapcsolatot, ez mindent megkönnyít. Ha pedig hazalátogatok, igyekszem mindenkiből és mindenből feltöltődni a következő látogatásig.

De muszáj említenem a kézzel fogható hiányzó momentumokat is, a jó kis disznóhusit, disznótorost, na hát az nagyon hiányzik, következő hazalátogatásomkor fel is fogok pakolni belőle. És a tejföl (mert itt az sincs sajnos), meg a túró rudi. Meg a füstölt húsok, sajtok… jajj, hosszú listát tudnék írni.

Hogyan is vettem át az itteni ritmust? Nem kivitelezhetetlen megtartani a sajátot és alkalmazkodni az ittenihez. Csak meg kell találni az egyensúlyt. Kell valami, ami tartást ad, amire lehet építkezni. A tartóoszlopnak pedig nem szabad változnia, az mindig az, ahonnan jöttünk. Ezt tisztelni és ápolni kell, később erre lehet tenni egyéb dolgokat. Nekem ez a mottóm, a tartóoszlopomat nemcsak ápolom, de próbálom megismertetni másokkal is, felvillantom az ittenieknek a kultúrámat, a hagyományaimat, a tudásomat. Csak az vész el és alakul át, amit hagyunk…

TéDé

Egyik kedves ismerős a minap elhívott reggelizni az óvárosba, egy igazán gyönyörű, 500 éves egykori karaván-szerájba (Hasan Paşa Hanı).

Érdemes először néhány szót szólni a törökök reggelizési szokásairól. Teljesen más, mint a miénk. Talán helyesebb azt mondani, hogy nálunk olyannyira felgyorsult a „világ”, hogy nem szánunk rá elég időt és egyáltalán nem adjuk meg a módját a reggeli falatoknak. Hétközben rohanunk munkába, egyáltalán nem is reggelizünk, vagy ha mégis, mindössze valamilyen péksütit. Bizony ez igaz a hétvégékre is, pedig akkor talán több idő lenne rá…
A lényeg a lényeg, Önder szerint mi magyarok nem tudunk reggelizni. Vagy legalábbis nem úgy. Itt Törökországban rengeteg olyan hely van, ahol kifejezetten reggelit kínálnak, a törökök szeretnek hétvégente „elmenni reggelizni”. Természetesen nem mindig, de időnként igen. Tradicionális reggeli a tojás különböző formában, de kiemelkedik az ún. menemen, amit török lecsóként is emlegetnek. A paradicsomot és paprikát fűszerekkel sütik, majd azt tojással keverik. Bátran mondhatom, hogy ez a török reggeli központi mementója, a szíve-lelke. A törökös vonás pedig ezután következik. A menemen mellé szervírozzák a különböző ételeket kis tálkákban, abból mindenki kénye-kedve szerint válogathat: többféle sajt; friss paradicsom-paprika, saláta; különböző lekvárok, amelyek paradicsomból, paprikából, padlizsánból készülnek fűszerek hozzáadásával; roston sütött zöldségek – paprika, paradicsom, hagyma, padlizsán; többféle oliva; méz; gyümölcslekvár; joghurtos vagy mézes gyümölcs… Természetesen van kenyér is, vagy frissen sütött kenyérlángos, és a felsoroltak helyenként, illetve régiónként változnak.

Ezen a képen a Hasan Paşa Hanı tradicionális reggelijét látjátok, a tükörtojáshoz darált húst sütnek, borzasztó fűszeres és nehéz kaja. A szószok szintén nagyon fűszeresek – a keleti vidékre, Diyarbakir környékére azonban ez a jellemző. A tengerparti vidékeken sokkal könnyebbek a reggelik (és az ételek úgy általában), nem használnak mindenhez olyan sok fűszert. Ugyanakkor nagyon sok rokon vonás van a magyar és a török konyha között, ez alatt értem a hasonló ételeket, az ízeket, a fűszerezési módokat.

Számomra a legfurcsább a török reggelikben az, hogy képesek a tükörtojás falat után egy kis mézet vagy lekvárt enni, majd megint tojás, aztán egy falat sajt, zöldség, és így tovább. Még nézni is borzasztó. Magyarul szólva összezabálnak mindent. Ha másokkal reggelizünk együtt, furcsálják, hogy miért nem kóstolom meg az édes cuccokat – ilyenkor mosolyogva magyarázom, hogy én képtelen vagyok ezeket az ízeket összepárosítani. Nem értik miért. Ugyanakkor nagyon érdekes, de amikor Önder családja Magyarországon volt és vadast vacsoráztak, nem ízlett nekik az áfonyaszósz. Mert az nem jó hússal, mert a hús sós és a szósz édes. Hasonló volt a válasz az almaszósz-bundás kenyér kombinációra is, bár nem készítettem el nekik, csak felvázoltam, fenti okból kifolyólag nem nyerte meg a tetszésüket.

A törökök nem esznek gyorsan, szépen lassan falatoznak, közben szürcsölik az elmaradhatatlan teát, esetleg újságot olvasnak. Képesek akár órákat eltölteni az asztalnál, eszegetnek, beszélgetnek, teáznak, majd megint eszegetnek… Nem rohannak sehová, ki tudnak kapcsolni arra a pár órára és mindezt élvezettel teszik.

Visszatérve az ominózus reggelizésre, nagyon izgalmas volt. Az új ismerősöm valamikor a suliban tanult angolul, de azóta nem használta és így javarészt elfelejtette. Sok mindent megért, de a beszéd nehezen megy, azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja! Egy igazi, tűzről pattant, déli vérmérsékletű hölgyeményről van szó, akit nagyon bírok, mert annyira aranyos és haláli. Képzeljetek el bennünket az ő alig angoljával és az én alig-alig-alig törökömmel, amint sokszor kézzel-lábbal, zsebszótárral kommunikálunk. Nagyokat röhögtünk és jól éreztük magunkat, hihetetlenül hangozhat, de megértettük egymást.
Megjelenésünkkel természetesen kivívtuk a pincérek kiemelt figyelmét – az ismerősöm keleti török szemmel extravagáns megjelenése és az én egyértelmű NEM VAGYOK TÖRÖK homlok feliratom kisebb „felbolydulást” keltett. Lassan kezdem megszokni, hogy kirívok a tömegből, hát itt bizony ritka a turista, mint a fehér holló, az is főleg nyáron jellemző. Rögtön a tea felszolgálása közben hallottam, amint a két pincér tanakodik, hogy milyen nemzetiségű lehetek, vajon német? Nem sejtették, hogy az országneveket már tanultam, így értettem a diskurzust. Utána kérdezték közvetlenül is, amire törökül válaszoltam, majd elkezdtek bombázni kérdésekkel, de hát hjaa, a tudásom még nagyon véges… Honnan jöttem, jól emlékeznek-e, hogy már kétszer voltam itt (egyszer voltam csak, de ők kötötték az ebet a karóhoz a kettővel, stb. Mindenáron szerették volna, hogy igyak török kávét a szeánsz végén, hiába nem kívántam. Az asztal leszedése közben a pincér pedig a gyorsaságával akart imponálni, azonban a mindenféle levek a padlón kötöttek ki és utána fel kellett mosni.
Tudom, sokat használom az aranyos szót, de ha tényleg azok. Érdeklődőek és barátságosak.

Tédé

Egyik előző bejegyzésemben érintettem a török konyha némely jellegzetességét, most megpróbálok csak erre a számomra kedves témára koncentrálni.

Törökország rendkívül sokszínű ország, mind területileg (780 ezer km2), mind létszámban (73 millió fő) sokszorosa hazánknak. Elhelyezkedése és földrajzi adottságai miatt sokféle éghajlattal rendelkezik:

Törökország topográfiai térképe

A Márvány-tenger vidékét enyhe telek és kellemes nyarak jellemzik, az isztambuliak sosem panaszkodnak a hőmérsékletre. Az Égei-tenger partvidékén mediterrán az éghajlat, míg a Földközi-tenger partjaitól északra húzódó Toros-hegység legmagasabb csúcsait télen-nyáron hósipka fedi, ugyanakkor tövükben citrus- és banánligetek virulnak. Délkeleten szinte egész évben perzselő hőség tombol (mi is efelé tendálunk), a keleti országrészt pedig magas hegyek és hegyvidéki éghajlat uralja. Északon, a Fekete-tenger partján a szubtrópusi éghajlatnak köszönhetően állandóan esik az eső. Az ország közepe kontinentális, a települések (pl. Ankara) igazi küzdelmet folytatnak a természettel, hogy parkokat és fasorokat telepíthessenek.

Gránátalma

Ennyiféle éghajlat maga után vonja, hogy a konyha sajátosságai régiónként változzanak. A tengerparti vidékeken rengeteg halból és tenger gyümölcséből készült ételt készítenek, ehhez párosulnak a remek mediterrán zöldségek és gyümölcsök. A törökök imádják a különféle salátákat, nem múlik el nap anélkül, hogy valamelyik étkezéshez ne ennének akármilyen friss salátát. Kedvelt a jégsaláta, a paradicsom, az uborka, a rukkola, a petrezselyemzöld, a sárgarépa, az oliva – ezek önmagukban vagy kombinálva. Az ízesítéshez olívaolajat, citromlevet, fokhagymát, esetleg gránátalma szirupot használnak, ez utóbbi egy nagyon fanyar, de kellemes ízű natúr gyümölcsszósz. Bár kedvelik a zöldségeket, a mifajta főzelékeink mégis idegenül hatnak. Igyekszem kitalálni melyik formában felel meg leginkább az ízlésüknek, majd beszámolok milyen sikerrel jártam. Amennyire tudom, a habarási és rántási eljárás teljesen a magyar konyhára jellemző.

Hamsi

A Fekete-tenger partvidékén népszerű a fekete-tengeri szardínia, a hamsi, amelyből változatos étkeket állítanak elő. Számomra különlegesen hangzik a hamsiból készített halfasírt, de eddig nem volt hozzá szerencsém. A meleg éghajlat és a szállítási nehézségek miatt régen nem volt jellemző, hogy halat szállítsanak az ország középső vidékeire, így az ottani halkultúra nem igazán fejlett. Manapság a szállítással kapcsolatos helyzet változott, de ettől még nem vált a hal az anatóliai lakosság fő élelmiszerévé. Meglepődtünk, amikor Diyarbakirban felfedeztünk egy igazi halpiacot friss tengeri és édesvízi halakkal megpakolva, azt mondják, nem igazán jellemző erre a vidékre.

Na igen, itt keleten a kebab mindenféle válfaja az igazán népszerű, ugyanakkor a kebabról tudni kell, hogy ez egy gyűjtőnév. Törökország szerte imádják és minden régiónak megvan a maga sajátos fajtája. Sokan hiszik, hogy a kebab egyfajta babétel (tőlem jópáran kérdezték már), de ez nem így van. A kebab erősen fűszerezett és általában birkahúsból készül, van mikor nyársra húzva sütik meg (akár nyílt tűzön), van mikor darálthús formájában húspogácsaként sül ki. Mindezt paradicsomos szósszal, joghurttal, salátákkal, pidével, padlizsánnal, stb. tálalják. Némely variáció eléggé brutális, a gyenge gyomrúak óvakodjanak. Amit mi odahaza ismerhetünk az a döner kebab, csak Magyarországon gyros néven fut.

Adana kebap

Mivel az iszlám vallás tiltja a disznóhús fogyasztását, ők sokkal több birka, kecske és marhahúst esznek. Zsiradékként elsősorban olívaolajat és napraforgóolajat használnak, de népszerű a kukoricaolaj és a földimogyoró olaj is. Köretként a piláf a legfontosabb étkük, ami gyakorlatilag párolt rizs, csak tesznek bele ezt-azt. Akár árpát, akár cérnametéltet, akár valamiféle zöldséget vagy éppen húst – a piláfnak szintén sok fajtája ismert. Képesek a gulyásleves mellé piláfot és friss salátát enni, hááááát, először a hajam szála égnek állt…. Azóta tudom, ha vendégnek főzök gulyást, akkor nekik piláffal lesz teljes a kép.

Az ország bővelkedik sajtokban, a juh- és kecsketejből készült fehér sajtok igazán finomak. Használják salátákhoz, és persze szerves részét képezik a reggelizési procedúrának. Nagy bánatomra nem ismerik a tejfölt (fel sem foghatom ez a helyzet hogy állhat elő, hisz a tejföl annyira jó), helyette mindenhez joghurtot tesznek. Óriási vödörnyi kiszerelésben is lehet kapni a boltokban, a nálunk pohárként ismeretes mérce itt nem dívik. Ha már tejtermékek, imádják az ayrant, ez a hagyományos török joghurtital. Enyhén sós ízű és a nyári forróságban kifejezetten élvezetes. Egyelőre nem kaptam rá, de mindenki azt mondja, hogy a függőség elkerülhetetlen. Hát majd nyáron kiderül…

Baklava

Az édességek közül a leghíresebb és nálunk is ismeretes a baklava. A baklava rétestésztából, méz, dió vagy pisztácia felhasználásával készül, de ma már számtalan változata létezik. Nagyon édes, sokat nem lehet belőle egyszerre megenni. Mármint magyar szájíz szerint, mert ők képesek mértéktelenül falni.

Ami az alkoholfogyasztást illeti, általánosságban nem nagyivó nemzetről beszélünk, hiszen a vallásuk alapvetően tiltja azt. A gyakorlatban azonban ha összejön a társaság, előkerül nemzeti italuk a raki és abból kortyolgatnak a legszívesebben. A raki mazsolából vagy friss szőlőből égetett, ánizsos pálinkaféle, engem teljesen az ouzo-ra emlékeztet. Vannak nagyon jófajta boraik is, de a törökök mértéktartóak és tényleg nem „nagy ivók”. Ami a magyarok más irányú hírhedtségét illeti, pár hónapja volt egy vendégünk, akinek a barátnője Bosznia-Hercegovinából származik. A srác, amikor említette a barátnőjének, hogy hozzánk jön látogatóba és hogy az ara magyar, komoly figyelmeztetést kapott: vigyázz, mert a magyarok előszeretettel itatják vendégeiket. Hát erre mit lehet mondani?

A törökök megvesznek a szotyiért és a különböző magvakért úgymint pisztácia, tökmag, mogyoró, stb. Képesek pukkadásig enni belőle, a legsósabb szotyit is mind egy szálig befalják. Nagyobb bevásárlókban külön pultban lehet kilóra kérni a csemegékből, de mindenfelé vannak kisboltok, árusok, akik ilyesmiket árulnak. Ha mozizás vagy vendégvárás, akkor alap, hogy van belőle itthon. A szárított gyümölcsök, pl. a mazsola vagy füge pedig fontos exportcikknek számítanak az országban.

A török konyha tényleg annyira színes, hogy a fentiekben csak érinteni tudtam a jellegzetesebb vonásait. Kíváncsi vagyok, hogy a szintén Törökországban élő kollégáimnak milyen tapasztalataik vannak.

TéDé