Az Áldozati ünnep, törökül Kurban bayramı, a Ramadán mellett az iszlám vallás másik jelentős ünnepe és e hét vasárnapján kezdődik. Az általában négy napos ünnepet annak az emlékére tartják, hogy Ábrahám kész volt feláldozni fiát Istennek.

Az ünnep első napján a muszlimok legjobb ruhájukba öltöznek és kora reggel imádkoznak a mecsetekben. Ezt követően aki megteheti, áldozatot mutat be Allahnak, vagyis a vallási előírásoknak megfelelően leölnek egy bárányt, kecskét vagy tehenet. Az állatnak minimum egy évesnek és teljesen egészségesnek kell lennie, a leölés pedig ima kíséretében, szertartásszerűen történik. Az állatnak a szertartást megelőzően vizet biztosítanak, amelybe bizonyos régiókban (pl. Fethiye környékén) egy çörek otu (más néven nigella vagy feketekömény) nevezetű fűszert szórnak, emelett az állat nem láthatja, ahogy más állatot ölnek le. A leölést követően az állat testét Mekka felé fordítják és feldarabolják. Húsát 3 részre osztják, egy rész marad a családnak, egy rész a rokonoknak, barátoknak és szomszédoknak, a harmadik részt pedig a szegényeknek adják. Manapság már az is lehetséges, hogy a szegények számára juttatott hús helyett pénzzel támogassanak erre szakosodott egyesületeket.

A friss húsból reggel a kavurma nevezetű tradicionális ételt készítik el, amely egy kicsit hasonlít a pörkölthöz, bár általában nem tartalmaz sem pirospaprikát, sem paprikát-paradicsomot. A közös étkezés után a család együtt tölti a napot és délutántól kezdve megkezdődik a látogatás. A Ramadán ünnephez hasonlóan mindig a fiatalabbak látogatják az idősebbeket és sokat sehol sem időznek. A vendéglátók édességgel, teával, illetve török kávéval kínálják a látogatókat, közben gyorsan megvitatják az elmúlt időszak eseményeit. A Ramadán és az Áldozati ünnep az az időszak, amikor a családok együtt vannak és a látogatásokkal tiszteletüket teszik a távolabbi rokonoknál is.

A látogatók fogadására mindenki édességeket készít és szép abroszokkal, terítőkkel díszítik a lakást. A hagyomány szerint mindig a fiatalabb lányoknak és menyeknek kell a kávét, teát vagy süteményt felszolgálni a vendégek részére, de ez igaz az összes többi ilyen jellegű eseményre is.

A napokban már bolondok háza volt a városközpontban, mindenki lázasan készül az ünnepre. Az utcák és a boltok elárasztva édességekkel, gyümölcsökkel, mindenki próbál belőlük kellő mennyiséget bevásárolni, hogy aztán a vendégeiknek kínálhassák. A butikok, ruhaárusok a maximumon pörögnek, hisz a hagyományok szerint ilyenkor sokan ruhát ajándékoznak egymásnak az ünnep alkalmával. Többen is mesélték nekem, hogy gyerekkorukban mindig zoknit kaptak az ünnepre vagy éppen egy szép új ruhát, amit a vendégváráskor viselhettek. A díszterítőket árusító boltok tömve voltak, egyik ismerősömet kísértem el, hogy vegyen maguknak egyet az ünnepre. Az irgalmatlan díszes, aranyos színű terítőket, kendőket úgy vitték a nők mint a cukrot, nem sajnáltak egy-egy szettért kiadni 7-8 ezer forintnak megfelelő török lírát sem. Azt mondják, hogy ez a fajta terítővásárlás ebben a régióban jellemző inkább. Az óváros utcáin hömpölygött a tömeg, mindenki szatyrokkal és csomagokkal megrakodva. A káoszérzetem csak fokozódott a kurjongatások közepette, mindenki mindent el akart adni :). Hazafelé érintettük a város szélét, ahol a rögtönzött állatvásárban kisebb-nagyobb birka- és kecskenyájak várakoztak a sorsuk beteljesülésére.

Idén nem tudjuk meglátogatni a családot az ünnep alkalmával, így most nekem kell készülnöm a saját „bayramunkra”. Bár szép új terítőt nem vettem és zoknival sem fogom megörvendeztetni a kedves férjemet, de édességünk van már dögivel és tervezem, hogy milyen sütit készítsek. Kérdeztem a csajokat, hogy ilyenkor mi a tradicionális sütemény, amire azonnal rávágták, hogy baklava. Azt hiszem a baklava sütésének rejtelmeit nem most fogom elsajátítani és maradok a jól bevált édességeimnél…

TéDé

Sokat cikkeznek a napokban (főleg felénk) a törökök és a németek nem felhőtlen viszonyáról, hisz tudnivaló, hogy ma rengeteg török nemzetiségű él Németországban. Általában rosszat hallunk róluk azoktól, akik mellettük élnek, panaszkodnak a vallási és kulturális különbözőségekből eredő problémák vagy a német nyelv nem megfelelő elsajátítása miatt. Persze nem ez a törvényszerű, mert van olyan ismerősöm, aki kint keresi a betevőre valót és a főnöke török – eddig csak jókat tudott mondani róla, keményen dolgozik, a beosztottait elismeri és tisztességes. A kép összetett, hallani ilyet is olyat is…

Miért éppen most került mindez kiélezettebben terítékre? A törökök kivándorlása majd napra pontosan 50 évvel ezelőtt kezdődött, akkor került aláírásra ugyanis egy egyezmény Törökország és az akkori NSZK között, amelynek megfelelően a német munkaerőpiac megnyílt a török vendégmunkások számára. A II. világháborút követően nem csak az NSZK-val, de már európai országokkal is született hasonló megállapodás, az érintett országokban a háború utáni időszakban égetően szükség volt a munkaerő pótlására. Törökországból főleg a hátrányosabb helyzetű, szegényebb régiókból indult meg a kivándorlás, a munkásoknak bizonyára fogalmuk sem volt, hogy mi vár rájuk.

Az idénymunkára, határozott idejű szerződésekre érkező törökök eredetileg úgy tervezték, hogy néhány évi munka után összegyűjtenek elég pénzt ahhoz, hogy megérje visszatérni hazájukba, a családjukhoz. Akkor még egyik fél sem gondolta, hogy ez nem így fog történni és a vendégmunkásokból bevándorlók lesznek. Amikor 1973-ban az NSZK szigorítani kezdte az érkezésük feltételeit, a kint dolgozó törökök bepánikoltak és kiutaztatták a családjaikat is, onnantól kezdve nem volt visszaút.

Közel 3 millió török él ma Németországban, ebből kb. 200 ezer Berlinben. A magas szám rengeteg aktuális problémát vet fel, amely főleg abban az ellentétben nyilvánul meg, hogy a törökök nem hajlandóak a német elvárásoknak megfelelően felvenni az ottani ritmust. A mindennapok szintjén túl a két állam is egymásnak feszül, Törökország kritikával illeti a befogadó országot, hogy nem tesz meg mindent a törökök integrációjáért, Németország pedig sérelmezi, hogy a törökök nem akarnak igazán integrálódni. A bevándorlók sorsa az új hazában eddig elért gazdasági, politikai és egyéb sikereik dacára nem tűnik rendeződni, hisz Németország a jelen szabályozás szerint nem engedélyezi a kettős állampolgárságot sem.

A probléma sok kérdést vet fel, amelyek megválaszolása nem mostanában fog megtörténni…

TéDé

A Török Köztársaság életében október 29. az egyik legfontosabb piros betűs ünnep, a Köztársaság Napja. Országszerte központi ünnepségeket szerveznek, megemlékezéseket tartanak, van ahol katonai parádét mutatnak be. Mindenhová kikerül a török zászló, nem csak a hivatali épületekre, hanem a legtöbb lakás erkélyén vagy ablakában is kint lóg. Egyre több helyen látom magunk körül, mindenki készül a napra. A kedvesem tegnap speciel engem kérdezett, hogy van-e török zászlónk itthon. Na erre nem tudtam válaszolni.

Itt Diyarbakırban is nagy városi ünnepség lesz a városháza előtti téren, rangos vendégekkel, némi katonai parádéval. Csak reménykedni tudunk, hogy rendben lezajlik mindenféle atrocitás nélkül..

Hogy miért éppen ezen a napon ünnepelik a Köztársaság Napját? A törökök szempontjából vesztes I. világháborút lezáró sèvres-i békeszerződés (1920) ellen a törökök katonai ellenállást szerveztek. A török függetlenségi háború (1919-1923) során Mustafa Kemal, İsmet İnönü, Kazım Karabekir és más tábornokok által vezetett török haderők kiszorították az angol, olasz, görög és francia csapatokat, valamint megalakult a Török Nemzeti Országgyűlés, melyet azonban a szultán és kormánya nem volt hajlandó elismerni. 1922. november 1-én az ankarai országgyűlés eltörölte a szultanátust, majd a sèvres-i döntéseket felülbíráló lausanne-i békeszerződés megkötése után, 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot. Az ország vezetője, Mustafa Kemal Atatürk, modern, világi és nyugat-orientált államot hozott létre drasztikus reformok segítségével (Wikipédia).

Frissítés:

Fáklyás felvonulás (Fotó: Hürriyet)

A miniszterelnöki hivatal legfrissebb közleménye szerint a hivatalos köztársaság napi ünnepségeket idén nem tartják meg az október 23-i földrengés miatt. Csak a hivatalos koszorúzásokra kerül sor, illetve Isztambul Kadıköy kerületében egy fáklyás felvonuláson lehet részt venni. A felvonuláson a résztvevők fekete ruhát fognak viselni, hogy ezzel emlékezzenek az október 19-én erőszakos összecsapásban elesett 24 katonára, illetve a földrengés áldozataira.

TéDé

Amikor hazalátogatok vagy barátokkal beszélek, rendszeresen felmerülő kérdés, hogy hogy állok a török nyelvvel. Nos, jelentem, egyre jobban.

Első törökországi látogatásomkor egy óriási halandzsának tűnt, gyors hadarásnak, amelyet sok esetben széles taglejtések kísértek. Akkor azt gondoltam, hogy ember legyen a talpán, aki ezt elsajátítja – mit sejtettem én, hogy egyszer rám is vár eme nagy kaland. Amikor nyilvánvaló vált, hogy az utam idevezet, beszereztem otthon pár könyvet és próbáltam böngészni, legalább pár szót elsajátítani. Arra gyorsan rájöttem, hogy a magyar nyelvhez közelebb áll, mint az indoeurópai nyelvcsaládhoz. Sokan kérdezik, hogy nehéz-e – erre azt szoktam válaszolni, hogy törökül könnyebben meg lehet tanulni magyar aggyal, mint mondjuk angolul vagy németül. Hasonló a logikája, a mondatok szerkezete, ugyanúgy ragasztónyelvről van szó, a toldalékokban megfigyelhető a magánhangzók és mássalhangzók harmóniája, stb. Ha mindenféle ragozás és igeidő nélkül csak bedobálom a szavakat a mondatba, akkor is megértenek. Persze mindez az elején elég sovány vigaszt nyújtott, attól, hogy tisztában voltam a hasonlósággal, nem értettem meg őket jobban. A kezdetekben csak próbáltam fülelni, hogy a nyelv dallamát megszokjam, ez viszonylag gyorsan is ment, hiszen elég különleges a nyelvük zenéje. Ahogy telt az idő és tanárhoz kezdtem járni, egyre több szót ki tudtam venni a társalgásból, TV-ből, ezek voltak ez első apró sikerélmények. Később már el tudtam választani a hallott szavakat egymástól, nem volt az egész egy egybefüggő maszlag még akkor sem, ha nem értettem őket. Egyre inkább tudtam követni miről folyik a beszélgetés, a kulcsszavakat kiszűrve legalább a témával tisztába kerültem. A nyelvtan rejtelmeinek további elsajátításával meg tudtam különböztetni az igeidőket, a hallott szöveg egyre tisztább lett, a fülemnek teljesen megszokottá vált.

Sajnos a tanárokkal nem volt szerencsém, az elején elég aktívan tudtam haladni velük, azonban később egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudtuk az órákat összeegyeztetni. Itt Diyarbakırban nincs nyelvtanfolyam külföldieknek, így ez a lehetőség nekem nem volt adott. Persze-persze, Önderrel is gyakoroltunk, de az mégis más. Az elején csak nyögtem-bögtem, nagyon nehéz volt valami épkézláb mondatot összehozni és gyorsan váltottunk a kényelmesebb angolra. Az itteni barátok szinte mindegyike beszél angolul, így ha találkoztunk velük, persze, hogy angolul beszélgettünk – hogy egyáltalán beszélgetni tudjunk. Aki nem tudott angolul, azzal egy idő után pöntyögtem törökül, de a nyelvi hiányosságaim miatt gyorsan kifújt a beszélgetés. Előállt egy olyan helyzet, hogy csak a tankönyveim maradtak és egyedül tanulgattam, ettől viszont nem használtam többet a nyelvet.

A nyaralás alatt pár napot eltöltöttünk a családdal és mivel anyósomék csak törökül beszélnek, rá voltam kényszerülve a használatra. Ezek a napok értek a legtöbbet, az oly szomjazott tudás elkezdett ragadni rám. Most pedig egy újabb látogatás alkalmával szűk két hét alatt többet tanultam, mint az előző fél évben együttvéve. Ha nem értek meg valamit elsőre, addig csűrik a mondandójukat, amíg fel nem fogom, eddig mindig sikerült nekik. Konyhanyelven bár, de szinte mindent el tudok nekik mondani, beszélgetünk politikáról, gazdaságról, hétköznapi dolgokról. Apósomban a tanári véna mára előjött, két igeidőt is megtanított nekem, mert nem hallotta, hogy használnám őket. Törökül magyarázta és megértettem, az utóbbi időszak óriási sikerélménye. Az a jó bennük, hogy megtanulták hogyan kell beszélni hozzám, lassabban, érthetően, egyszerű szerkezetekkel és ha kell, mutogatva. Odáig eljutottam, hogy a napokban, amikor Öndernek mondtam valamit angolul, volt olyan szó, amit törökül tettem a mondatba..

Sokszor kérdezték tőlem, hogy hogyan gondolkodok és álmodok. Álmodni természetesen magyarul. Gondolkodni viszont vegyesen, van amikor angolul, van amikor magyarul, van, hogy a kettőt kombinálva. Ha hirtelen kell reagálni valamire, pl. vigyázz! felkiáltással, akkor az időnként magyarul jön elő. Nem, a magyart nem felejtem, azért viszonylag sokat használom, amikor az otthoniakkal beszélek és amikor írok. De bevallom, hogy amikor legutóbb otthon jártunk Önderrel, az első nap nagyon furcsa volt, hogy mindent értek magam körül. Mivel a család és Önder között folyamatosan fordítanom kellett, néha nem jó nyelven fordítottam nem jó személynek. Az is előfordult, hogy moziba mentünk a barátaimmal és magyar felirattal néztük az amerikai filmet. Mivel angolt hallottam, az agyam azonnal átbillent és a barátnőmnek angolul kezdtem el a film alatt kommentálni. Ő persze csak pislogott, hogy mi lelt..

Hát, itt tartok most, tudok törökül „társalogni” – ezt természetesen még mindig erősen macskakörmözni kell, de tudok. A nyelv elsajátítása az egyik kulcs mindenhez, magától értetődően. A nyelv nem ismerete borzalmas pillanatokat tud okozni, az tudja csak igazán, aki járt ilyen cipőben. Rémesen unalmas tud lenni egy összejövetel, ha egy kukkot sem értünk, ha társalgás szempontjából úgy érezzük, mintha ott sem lennénk. Először igyekszünk összpontosítani, hogy legalább a témát elkapjuk, majd ez is unalmassá válik és a gondolataink elkalandoznak. Az unalom egy idő után egyre rosszabb lesz és könnyen átcsap depizésbe, ki hogy éli meg a dolgokat. Nem mondom, hogy nem éltem meg nehéz pillanatokat. Azonban a helyzet egyre jobb és jobb lesz, nem hiába használják oly sokszor az elcsépelt közhelyt: „minden kezdet nehéz”…

TéDé

A blogom eddig gyakorlatilag a pozitívumokról szól, holott az élet azért nem ilyen egyszerű itt, keleten. A nemzetközi és a magyar médiában is egyre inkább foglalkoznak az újra és újra fellángoló török-kurd konfliktussal. Nem, nem akarok belemerülni mélyreható politikai kérdések boncolgatásába, éppen csak megpiszkálom egy kicsit, mert tudom, hogy mostanában hallani ezt-azt.

Ami a konfliktus hátterét illeti, a probléma Törökország Kurdisztán régiójában (délkelet-kelet) és Észak-Irakban zajlik. A elmúlt évtizedek során a Kurd Munkáspárt (PKK) szeparatista mozgalom tagjai és a török hadsereg harcol egymás ellen, sajnos több mint 37 000 ember halt meg 1984 óta.

Emlegettem már nektek, hogy Diyarbakır, ahol lakom, a kurdok ki nem mondott fővárosa és a lakosság túlnyomó többsége kurd származású. A kurdok egyébként Törökország legnagyobb lélekszámú kisebbsége, számukat 11–15 millióra becsülik. Az eredetileg törzsi formában élő kurdok az oszmánok alatt sem élveztek önállóságot, az I. világháborút lezáró békeszerződés azonban felvillantotta előttük a saját Kurdisztán megteremtésének lehetőségét. A probléma ott kezdődött, hogy amikor a törökországi határokat véglegesítő békeszerződést aláírták, a kurd követeléseket figyelmen kívül hagyták, és a területet végül Törökország, Irak és Szíria között osztották szét.

1978-ban egy Abdullah Öcalan nevezetű férfi megalapította a PKK nevű kurd pártot, ami független kurd állam létrejöttéért kezdett el harcolni Diyarbakır fővárossal. A PKK rendszeresen indított terroristaakciókat török célpontok ellen, 1999-ig több mint 5000 török katona, rendőr és civil halt meg a támadásokban. 2002 óta Öcalan életfogytiglani börtönbüntetését tölti, az Európai Unió pedig felvette a PKK-t a terroristaszervezetek listájára. Azóta a támadó csapatok Irakba és Iránba szóródtak szét és onnan irányítják akcióikat. (Forrás: Wikipédia)

A konfliktus az utóbbi fél évben újra kiéleződött és megszaporodtak a PKK terroristaakciói, támadásai. A célpontok legtöbbször katonák, katonai objektumok és rendőrök, de civilek is estek a támadások áldozataivá. Hogy ebből én mit látok, hallok? Akármikor kapcsolom be a TV-t, elborzadva látom, hogy éppen hol történt a legutóbbi akció, mennyire közel hozzánk. Legtöbbször a tőlünk keletebbre fekvő kisebb városokban, falvakban, hegyvidéki részen lobban fel a tűz, azonban volt már rá példa itt, Diyarbakırben is. A Hürriyet Daily News az a hírforrásom, amit mellesleg tökéletesen meg is értek és félve kattintok rá nap mint nap. Sokszor figyelmeztetnek bennünket, hogy ha elhagyjuk a katonai falut, akkor ebbe és ebbe a kerületbe nem érdemes menni, mert tüntetést vagy csoportosulást szerveznek. Esténként kintről tűzijáték ropogását hallani, amiről meggyőződésem, hogy nem mindig az, van, amikor az ünneplésbe egy kis fegyverropogás is vegyül. A minap Mardinba utaztunk és számtalan katonai ellenőrző ponton haladtunk át, ahol a katonák igazi gépfegyverrel a kezükben vizsgálták át a kiszemelt járműveket. Az utóbbi hónapokban nagyon sokfelé láttam páncélozott autót (kisebbet-nagyobbat), aminek a tetején lógott ki a gépfegyver. Némelyik jármű oldaláról nem játékfegyverek miatt pattogott le a festék.

Mindezek ellenére szabadon lehet járni-kelni a városban, bár az embernek egyre inkább nincs hozzá ingerenciája. Mi is csak akkor megyünk ki, ha valamit csak ott tudunk intézni, egyébként nem szívesen csámborgunk a központban.

Sokszor hangoztattam már, hogy Törökország mennyire színes. Nos, ez is egy színfoltja, bár ez inkább a sötétebbikből való…

TéDé

Mondhatnátok, hogy a blogom körbe van véve török dalokkal, török receptekkel, itt élők élménybeszámolóival, itt készült képekkel. Minden, ami török… De mégis mi az, amit én tudtam mutatni az itt élőknek a saját kultúrámból? Különböző bejegyzéseknél írtam erről-arról, de most próbáltam összeszedetten megválaszolni a magamnak feltett kérdést.

Az első és legfontosabb, hogy itt mindenki elfogadott annak, aki vagyok, úgy, ahogy vagyok. Azért fontos ezt ennyire kihangsúlyoznom, mert sok olyan kérdést intéztek már hozzám otthonról, ami azt sejtette, hogy kételyek merültek fel ezzel kapcsolatban. A család, az itteni új ismerősök, új barátok mind-mind tudják, hogy más kultúrából jöttem és nem csinálnak ügyet abból, ha valami nem triviális számomra. Éppen ellenkezőleg, segítenek áthidalni a szituációt és segítenek megérteni, hogy mi miért történik. Mondanom sem kell, hogy ez mennyire fontos nekem és mennyire nagyra értékelem – nagyon sokban segíti a beilleszkedésemet.

Mivel tudják, hogy „más” vagyok, érdeklődéssel vesznek körül, ha valami számukra újdonságot mutatok. Eddig mindenhol azt tapasztaltam, hogy nagyon nyitottak az új dolgokra – hogy ez a kíváncsiságban gyökerezik-e, nem tudom. (Valószínűleg igen.) A kávéivási szokásaimat egész széles körben sikerült már elterjesztenem, bárki jött hozzánk vendégségbe vagy látogatóba, mindenkinek kotyogós kávét kínáltam. (Náluk a török kávé a legelterjedtebb.) A szűk egy év alatt odáig jutottam, hogy azok közül, akik már megfordultak nálunk és külföldön lehetőségük nyílt kotyogós kávéfőzőt vásárolni, közel tízen meg is tették. A közös kávézások miatt, a különböző kávé-variációk megmutatása után volt olyan, aki presszógép vásárlása mellett döntött és a felszerelésük már elegendő lenne akár egy Starbucks megnyitásához is.

Persze, nem csak a kávé, ez mindössze egy példa a sok közül. Tavaly a karácsony iránt elég sokan érdeklődtek, a karácsonyfa érdekes és színes volt. Rengeteg kérdést intéztek az ünnepről magáról, az azt övező szokásokról, hagyományokról, én pedig örömmel meséltem róla. Farsangi időszakban tekintélyes baráti kör jött hozzánk egyik este, a fánk és a baracklekvár nem hiányozhatott az asztalról. Ha vacsorára hívunk valakit, akkor tuti, hogy valami jó kis magyarost főzök – a kedvenc a gulyásleves, a pörköltfélék és a lángos. Számos receptet kértek már el tőlem, úgymint mézeskalács, karácsonyi fűszeres süti, sajtos pogácsa, fánk, lángos, citromos álom (ez nem kifejezetten hagyományos, de isteni), stb. Próbálom a magyar zenét becsempészni a beszélgetéseink hátterébe, volt már olyan, aki kért tőlem egy válogatás CD-t.

Aki betér hozzánk, az szárazon nem távozhat, minimum egy kis pálinkát vagy Unicumot kínálunk a vendégeinknek. Ki hogy reagál, de a pálinka általában nagyon erős nekik. Ugyanakkor olyan is volt, aki az Unicumot átkeresztelte Unicornnak – hát, neki nagyon is ízlett.

Sok barátunk kért tanácsot Öndertől, hogy mikor érdemes Magyarországra látogatni, hova érdemes menni és mit kell mindenképpen megnézni. A Budapest-Bécs-Prága közép-európai körút nagy népszerűségnek örvend, Pesten és környékén általában 2-3 napot szoktak eltölteni.

Tanulom a kultúrájukat, ugyanakkor közvetítem is az enyémet. Azt hiszem, ez így a természetes. Ugyanakkor a kultúra nem merül ki ezeknél a látványos tényezőknél…

TéDé

A Protokoll-etikett.hu honlapján olvastam, hogy a kézcsók Európában nem a férfiak és nők közötti kapcsolatban alakult ki, hanem a feudalizmus fejlődésével az egyre erősebbé váló főnemesek alárendeltségét volt hivatott jelezni a királlyal szemben. Polgári életünkbe Bécsből került, ahol azt a spanyol szertartással rokon osztrák udvari etikett tette általánossá. A cikk szerint a közép-európai országokban még ma is erősen érződik társaságban a kézcsók klasszikus hagyománya, azonban a hivatalos kapcsolatokban már megfontolandó ez az udvariassági forma, mert bizalmaskodásnak számít. Hát, az igazság az, hogy nem igen láttam magam körül olyan férfiakat, akik élnének még ezen üdvözlési forma hagyományaival. (A nagypapám a kivétel, ő még most is gálánsan és a protokollnak megfelelően ejt csókot az újonnan bemutatott hölgy kacsójára.) Talán nem is mozogtam azokban a „körökben” ahol ez még „dívik”, de az bizonyos, hogy napjainkban a szokás kihalóban van.

Nem így Törökországban! A kézcsóknak nagyon erős hagyománya van, de nem a férfi-női kapcsolatokban. A kézcsók itt a tisztelet jele és a fiatalabbak illetik kézcsókkal az idősebb rokonaik, ismerőseik kezét – nemtől függetlenül. A fiatal először megcsókolja az idős kézfejét, majd azt a saját homlokához érinti. Ez a mozdulat a tisztelet tényleges jele, azt jelenti, hogy az idős „felette áll”, a kifejezés szimbolikus értelmében. A fiúk és lányok, amikor meglátogatják szüleiket, nagyszüleiket, nagynéniket, nagybácsikat, ezzel a speciális kézcsókkal róják le tiszteletüket. Ne úgy képzeljük el, hogy ez mindennapos dolog. Akkor élnek vele, ha hosszabb idő után látogatják meg a rokonokat, vagy éppen hosszabb időre mondanak búcsút. Mindig a fiatalabb csókol kezet és a korkülönbségnek jelentősebbnek kell lennie. Pl. senki nem csókol kezet a nálánál öt évvel idősebb rokonnak. Egy kivétellel: vannak olyan vallási ünnepek (Áldozati fesztivál, Ramadán ünnep), ahol az ünnep kezdetekor ezzel a mozdulattal köszöntik egymást és kívánnak egymásnak kellemes ünnepeket. Ebben az esetben az öcs és húg kezet csókol a nővérének és bátyjának, bármekkora is a korkülönbség. Önder például akármikor találkozik a nagyszüleimmel, mindig késztetést érez arra, hogy kézcsókot adjon nekik. Egyszer mintegy szemléltetésképpen meg is tette, amikor az itteni szokásokról meséltünk.

Amikor először láttam, hogy hogyan történik, érdeklődve pislogtam, annyira furcsa volt. Az igazság az, hogy azóta sok idő eltelt, de még nem vettem rá magam, hogy kövessem az itteni hagyományokat. Nem azért, mert nem tisztelem maximálisan, hanem számomra valahogy sokkal kifejezőbb a puszi és ölelés, sokkal meghittebb. A család nem is rója fel nekem ezt a „vétket”, van néhány különcségem, amiket teljesen elfogadtak.

TéDé