Sokat beszéltem már Nektek török gasztronómiáról, főzésről, étkezési szokásokról, de még soha nem került sor magára Diyarbakırra. Az időnk véges itt, így szépen sorban bejárjuk a kedvelt helyeket, hogy még egyszer áldozzunk a gasztronómiai élvezetek oltárán. Ma célba vettük a legkedvesebb kis bisztrónkat, amolyan igazi helyi étkezdéről van szó mindenféle pucc nélkül.

< Készülnek a finomságok

Éppen a vacsora emésztésén fáradozok miközben e sorokat írom, jócskán sikerült bepakolni belőlük.

< Ez mind jár a rendeléshez

A vidékre jellemzően a fűszereket nem sajnálják itt sem, némely szósz és grillezett hús elfogyasztása komoly tüzes veszélyeket von maga után. Grillezett máj (ciğer) és borjúmirigy (uykuluk) után jött a többi grillezett húsféle, úgymint bárányborda, fasírt, Adana kebab, vese, mindez salátákkal körítve. A grillezett máj, a borjúmirigy és a már korábban emlegetett çiğ köfte igazi diyarbakıri ínyencségek, aki erre jár, ezeket feltétlenül meg kell kóstolnia.

< A híres grillezett máj és borjúmirigy

Az ominózus étterem az egyik legjobb és kiváló lehetőséget nyújt a helyiek megfigyelésére. Belépve kellemesen vastag füst fogadja a vendéget, mert a nagy grillező a nem túl nagy helyiség egyik sarkában foglal helyet. Nem tudom, hogy rendelkezik-e elszívó berendezéssel, mindenesetre nem használják, ami megadja a vacsora egyedi bukéját is. Mellesleg megjegyzem, valószínűleg ez sem véletlen. Tudniillik Törökországban tiltott a zárt helyiségben történő dohányzás, így viszont egy esetleges ellenőrzés során könnyedén rá lehet fogni, hogy bizony csak a máj füstöl olyan istentelenül. A tulajdonos és a főszakács egy személy, aki a faggatózásunkra bőszen kezdte mesélni, hogy már a felmenői is a grillbotokat forgatták és gyerekkora óta ezzel foglalkozik. Akárhányszor felbukkantunk, meleg kézfogással üdvözölt, máris megosztotta velünk, hogy mi az ami a legfrissebb és a legfinomabb, az ég világon mindent elkövetett, hogy elégedett vendégként távozzunk. Természetesen nem csak velünk, hanem mindenkivel, aki ott megfordult.

Írtam mindenfélét Diyarbakırról, sok rosszat lehet hallani róla és erről a vidékről a híradásokban, azonban egy dolgot nem lehet letagadni, a vendégszeretet itt is legendás…

TéDé

Az iszlám vallás szerint, amikor a nagy özönvíz kezdett visszahúzódni, Noé próféta és a családja összegyűjtötte az összes ételt, ami a bárkán maradt, és egy finom pudingot főzött belőle. Az ételnek az „asúra” vagy „Noé pudingja” nevet adták. Asúra napja (törökül Aşure Günü) mindig a Muharram hónap tizedik napja az iszlám naptárban. (Az iszlám naptár a Hold járásán alapul, a Muharram pedig az első hónap benne. A Gergely-naptár szerint a nevezetes nap évről-évre vándorol, idén december 5-re esik.)

Noé prófétára emlékezve tették szokássá a puding ezen a napon történő elkészítését, és a megfőtt ínyencséget megosztják a szomszédokkal és barátokkal is. Amikor egy éve megérkeztem ide, nem sokkal később kezdődött az aşure főzési időszak. Emlékszem, hogy sorra csöngettek be a szomszédok és egy kis tálkát hoztak nekünk a saját “pudingjukból”. Tényleg olyan, mint amikor mindenféle magvat, aszalt- és friss gyümölcsöt összefőznek, ki mit talál otthon. Nem létezik két egyforma recept. A tetejére fahéjat és friss gyümölcsöt szórnak (pl. gránátalma), nagyon látványos a tálalása.

Az iszlám szerint az emberi történelem során az Asúra napján sok minden történt. Ezek közé tartozik Ádám és Éva teremtése, élethez és halálhoz, mennyhez és pokolhoz fűződő események, Ábrahám próféta megmentése a tűztől, Jákob és József próféta újbóli találkozása, Mózes prófétának és népének megszabadítása a fáraó zsarnoksága alól.

Mást jelent az Asúra nap az iszlám vallás különböző ágazatainak, úgymint a szunnitáknak és a síitáknak. (A törökök túlnyomó többsége az előbbi irányzathoz tartozik.)

Mohamed próféta medinai száműzetésének első időszakában megparancsolta a muszlimoknak, hogy az Asúra napját egynapos böjttel ünnepeljék. Bár ezt később feleslegessé tette a Ramadán egyhónapos böjtje, a próféta tovább folytatta a böjtölést ezen a napon, és tanácsolta a muszlimoknak, hogy ők is így tegyenek. (Forrás: Wikipédia)

Érdekes esemény, lehet, hogy idén én is megpróbálkozok és kiürítem a spájz polcait.

ITT egy recept is hozzá, ha kedvet kaptatok!

TéDé

Külön bejegyzést lehetne írni azokról a híres magyarokról, akik a történelem viharai elől menekültek Törökországba és kaptak itt védelmet. Egyszer majd ezt is összeszedem Nektek, most azonban inkább napjainkról szeretnék írni, egy kicsit bemutatni a mi közösségi életünket.

Eddigi megfigyeléseim alapján a legtöbb itt élő magyar Isztambulban, a török riviérán és Ankarában tömörül. (Ez most furcsán hangozhat, de innen keletről valóban csak megfigyelni tudom a dolgokat.) Viszonylag sokan dolgoznak a turizmusban – vannak, akik csak szezonálisan tartózkodnak itt és vannak, akik egész évben, letelepedési szinten. Tudok róla, hogy Isztambulban létezik egy Török-magyar Baráti Klub, akik rendszeresen találkoznak és szerveznek programokat maguknak és az érdeklődőknek. Biztosan más nagyobb városban is alakult ehhez hasonló, ha más nem, akkor klubosodás nélkül futnak össze egy-egy alkalommal. Jogos lenne a kérdésetek, miszerint kb. hány magyar élhet Törökországban. A válaszom sajnos az, hogy megsaccolni sem tudom. Ha valakinek a birtokában van ilyen információ, ossza meg velünk, biztosan meglepő a szám!

Természetesen a közös dolgok nagy része manapság már a virtuális világban kezdődik. Facebookon – hol máshol – számos olyan oldal alakult, amelyeknek a kint élők alkotják a bázisát. Minden oldal egy kicsit más, mindenhol egy kicsit más a vezérfonal, ami roppant színessé teszi a palettát (a török zene kedvelőitől elkezdve a török-magyar szerelmekig valóban sokféle oldal található). Léteznek egyéb fórumok is, ahol milliomegy témában lehet eszmét cserélni, pletykázni, infókat gyűjteni vagy tanácsot kérni.

Van egy mindenki által ismert kapcsolódási pontunk, a Turkinfo (hivatalos nevén Orient Express, Török-Magyar Kulturális Hírportál), ahonnan beszerezhetjük az aktuális napi és kulturális híreket, mindent, ami Törökországgal kapcsolatos. Itt fut össze mindenki, aki valamilyen módon érintett a témában, legyen ő török kultúra iránt rajongó vagy éppen hosszú évek óta Törökországban élő.

Mindezeken túl vagyunk mi bloggerek, akik valamilyen belső késztetést érzünk arra, hogy ilyen-olyan formában megosszuk Veletek életünk bizonyos momentumait és megmutassuk ezt a “más világot” – ahogy én nevezem. Sok bloggernek olvasgathatjátok a kalandjait, igyekeztem az elmúlt időkben mindenkiét összeszedni és közzétenni a jobb oldali menüsávban. Nagyon izgalmas böngészni őket, mert sokszor ugyanaz a téma, amit taglalunk, de mégis annyira más. Nem csoda, hisz más helyszínen, más körülmények között éljük meg és nyilvánvalóan más személyiséggel rendelkezünk. Van humorral vastagon átitatott blog, ahol az irdatlan mennyiségű hasznos információt egy nagy adag jókedvvel együtt tálalja a szerző. Van, ahol személyesebb vizekre evez az író és van, ahol inkább csak informatív dolgokról lehet olvasni. Mások vagyunk, de mindegyikünk hozzájárul ahhoz, hogy az érdeklődő olvasó betekintést nyerhessen sajátos világunkba.

Mi a blogokon keresztül is értekezünk egymással, a kommentekben megosztjuk a saját tapasztalatainkat és véleményünket. Igazán értékes annak a megjegyzése, aki már hosszabb ideje él itt és jobban el van látva infókkal. Jó érzés, hogy mindenki odafigyel a másikra és ha kell, lehet kihez fordulni.

A blogokon túl sokakkal vettem fel a kapcsolatot egy kicsit személyesebben, e-mailen keresztül, közülük van olyan, akivel időnként telefonon vagy cseten kommunikálunk. Igen, egyelőre ez egy virtuális világ, de hihetetlen nagy biztonságérzetet nyújt még így is, hogy fizikailag messze vagyok tőlük. Bízom benne, hogy hamarosan más lesz és alkalom nyílik néhány személyes találkozásra.

Addig is arra biztatlak Benneteket, hogy szedjük össze hol milyen magyar csapatok tanyáznak, hátha lesz olyan, aki itt értesül arról, hogy valójában nincs is annyira egyedül…

Naszreddin (törökül: Nasreddin Hoca) egy szúfi hodzsa (azaz tanító) volt a 13. században, a szeldzsukok uralkodása idején.

Máris pontosítom a címben megjelölt “török” jelzőt, hiszen itt nagyon is töröknek tartják, de sok más közel-keleti és közép-ázsiai nép (pl. afgánok, irániak, üzbégek) vallja magáénak a Naszreddin történeteket. Nevét a különböző nyelveken különféleképpen írják, és általában kapcsolódik hozzá a hodzsa (tanító, mester; tiszteletre méltó férfi, aki járt Mekkában) megszólítás. Mivel több nép sajátjának érzi, születésének helyéről is vitatkoznak.

Naszreddin történetei humorosak, és általában valamilyen bölcseletet, erkölcsi példázatot fogalmaznak meg, gyakran nagyon ellentmondásos, sokszor abszurd formában. Generációkon keresztül szájról szájra terjedtek történetei, melyek beépültek a török folklórba. Nem létezik olyan ember, aki ne hallott volna róla és ne tudna kapásból számos Naszreddin-mesét elmondani. Bár az anekdoták falusi környezetben játszódnak, moráljuk mégis időtlen. Sok helyütt a napi életbe is beépültek a történetek, több ezer található belőlük, az élet szinte minden szituációját lefedve.

A Naszreddin-meséket az egész Közel-Keleten, Ázsia és Európa számos országában jól ismerik. Ha felületesen szemléljük őket, akkor egyszerű humoros történeteket, vicceket látunk, melyekkel az emberek teaházakban, kávézókban és kerti partikon szórakoztatják egymást. A humor azonban csak egy réteget képez, alatta találjuk a történet morálját, ez alatt pedig a miszticizmus egy még mélyebb rétegét fedezhetjük fel.

Naszreddin Hodzsa szobra Sivrihisarban (Eskişehir tartomány)

Néhány Naszreddin-mese érdekességképpen:

“Azt kérdezik egyszer a hodzsától, hogy a napnak vehetni-e több hasznát, avagy a holdnak-e? Azt feleli a bölcs hodzsa: – Nappal kél fel a nap és így nem veszi az éjjelnek hasznát. A hold éjszaka kél fel és világossá teszi a mindenséget. Így hát a holdnak veszik több hasznát.”

“Panaszkodik egy ember a hodzsának, hogy sose lát napot a háza. – Hát a meződ lát-e napot? – kérdi tőle a hodzsa. – Persze hogy lát, – feleli az ember. – Akkor vitesd a mezőre a házad. – feleli a hodzsa.”

“A mecsetbe várták a hodzsát, hogy elimádkozza az aznapi imádságokat. Jó kedvükben voltak a hívők és meg akarták tréfálni a hodzsát. – Ha majd beteszi ide a lábát és üdvözöl bennünket, ne köszönjünk neki vissza, – volt a közös megállapodásuk. – Vajon mit szól majd a hodzsa? Rövidesen meg is jön a hodzsa és amint köszönti a hívőit, senki se köszön neki vissza. Szétnéz közöttük és mintha nem is látná őket, így szól maga-magának: – Úgy látszik, hogy senki se jött ma a templomba, egymagamra maradtam, – szólt és magukra hagyta őket.”

“Amikor a szomszéd gyerekek meglátták, hogy Hodzsa a szamarán a szőlőhegyről közeledik, a szamár hátán két szőlővel teli kosárral, azonnal körbevették és kostolót kértek tőle. Hodzsa kiemelt egy fürt szőlőt, lecsipkedte róla a szemeket és minden gyereknek adott egy szőlőszemet. „Olyan sok szőlőd van, de alig adsz belőle” – méltatlankodtak a gyerekek. „Semmi különbség ha egy teli kosár szőlőd van, vagy csak egy szemed, mert az íze ugyanaz.” – válaszolta Hodzsa.”

“Fürdőbe ment egyszer a hodzsa, de alig hogy ügyet vetettek rá. Törölközőt piszkosat adnak neki, fürdőruhát meg rongyosat. Nem szól a hodzsa egy szót se, hanem amint kilép a fürdőből, öt darab ezüstöt tesz rá a tükör lapjára. Így szokás a fürdőben fizetni. Ennyi sok pénzt még a gazdagok is alig hogy adnak. Csodálkoznak is a fürdőszolgák, de nagyon. Egy hét múlva megint eljön a hodzsa. Meg is becsülik ezúttal, alig találják a helyét. A hodzsa megint nem szól semmit, hanem amint kilép a fürdőből, egy rézpénzt tesz a tükörre. Csodálkoznak a kiszolgálók és szóba hozzák a rézpénzt, a semmi borravalót. Azt felelte nekik a hodzsa: – A mai rézpénz a múlt heti fürdőért jár, a múltkori öt ezüst pedig a mai fürdőzésért.”

Naszreddin Hodzsa tipikus ábrázolása, ahogy háttal ül a szamáron

Magyar fordításban is létezik több kötet a Naszreddin történetekről, néhány példa:

Kúnos Ignác: A török hodzsa tréfái (ez a könyv online is elolvasható ITT, sok-sok humoros történettel)
Rakovszky József: Naszreddin Hodzsa meséi
Kürti Kovács Sándor: Történetek Naszreddin Hodzsáról

(Forrás: Wikipédia, Kúnos Ignác: A török hodzsa tréfái)

TéDé

Délkelet-Törökország mondhatni a çiğ köfte (ejtsd: csí köfte) hazája, bevallom, hogy a legnagyobb örömömre.

Amikor először találkoztam vele, furcsán néztem rá és nem is nyerte meg rögtön a tetszésemet. Jellegzetesen fűszerezett fasírtgombócokként tudnám leírni, amelyek első ránézésre meghatározhatatlan hozzávalókból készülnek. Azonban a további kóstolgatás eredménye az lett, hogy nagyon megszerettem, ha csak tehetem, nem hagyom ki.

A legenda szerint a çiğ köfte Urfa városában készült először, amikor Nimród király (a magyar mondavilágból Ménrót királyként ismerjük) egy óriási máglyát építtetett, és ezért minden fát kivágatott a település körül. Egy vadász felesége kénytelen volt fa híján nyersen felhasználni a friss szarvashúst, összekeverte azt bulgurral (tört búza), különböző növényekkel és fűszerekkel, majd addig törte egy kő segítségével, amíg fogyasztható állapotba nem került.

< Így készül

Ma a çiğ köfte több változata is ismert, a legnépszerűbb a húsos, amelynek marha- vagy birkahús az alapja. A húsnak nagyon frissnek, aznapi vágásnak kell lennie, amit minden zsiradéktól megtisztítanak és apróra vágnak (darálnak). Ezután összekeverik a bulgurral, hagymával, zöld hagymával, petrezselyemzölddel, paradicsomszósszal, sóval, borssal, mentával és még sok más fűszerrel. A hagyományos eljárásmód szerint egy nagy fémtálcán hosszú ideig gyúrják, hogy összeálljon a massza, komoly erőnlétet igénylő férfimunka. Ha elkészül, kézzel formázzák a fasírtokat és lehűtik. Természetesen van a çiğ köftének húsmentes változata is, ebbe felvert tojást kevernek a hús helyett.

A çiğ köfte előételként szerepel az étlapokon, itt délkeleten sokszor nem is kell külön megrendelni, hanem alapból szervírozzák azt a salátákkal együtt még a főfogás előtt. Ez egy nagy különbség egyébként az ország másik felével összehasonlítva, mert szinte bárhová megyünk, a salátákat és az előételt nem kell külön kérni, hanem alapból adják az ételhez. Ne csak egy tál salátát képzeljetek el, hanem a hely szokásaitól függően jól megrakják az asztalt ilyen-olyan salátával, csípős szósszal, joghurtos szósszal, stb.

Şanlıurfa környékén használnak egy különleges, majdnem fekete színű fűszerpaprikát, az urfai paprikát (törökül isot), ami igencsak csípőssé teszi a köfténket. Mellesleg délkeleti módira nem spórolnak a fűszerekkel és az itt készült çiğ köfte kifejezetten erős, nem gyomorbarát. Ugyanakkor isteni!

Az elfogyasztása salátalevélbe csavarva történik, a tetejét frissen facsart citromlével kell meglocsolni, hogy jobban kijöjjenek az ízek. Van, aki kenyérfélével együtt vagy pirítós tetején szereti és mindenképpen ayrannal, ezzel a sós török joghurtitallal a legfinomabb.

Ha itt jártok, kihagyhatatlan!

TéDé

Mi leginkább márványozásként ismerjük ezt a különleges festési eljárást, amivel valóságos csodát művelnek a hozzáértők. Láttam már élőben hogy hogyan készülnek az ebru képek, nagyon érdekes és kreativitást igénylő munka. Egyszerűnek tűnt, de amikor hosszabban figyeltem őket, rájöttem, hogy nagyon sokat kell gyakorolni, ha valaki meg akarja tanulni.

Szükséges hozzá egy nagyobb téglalap alakú edény, amibe először vizet töltenek. A vízhez egy speciális növény, a kitre gyökeréből kivont anyagot (magyarul ezt tragantmézgának nevezik, bevallom, hogy ma bővült a magyar szókincsem, mert eddig soha nem hallottam) adnak, amitől a víz sűrűvé válik. Erre azért van szükség, hogy a később felhasznált festék a víz felszínén maradjon. A festékek mindegyikét különböző színű földből és növényi anyagokból készítik, az alapanyagokat márvány között zúzzák porrá és később vízzel hígítják. A felhígított festékhez pipetta segítségével marhaepét adagolnak, a festék viszkozitása múlik a hozzáadott epe mennyiségétől. Kifejezetten erre a célra, rózsafából és lószőrből készített ecsettel dolgoznak, annak segítségével csepegtetik a festéket a víz felszínére. Ha a festékbe előzőleg több epét tettek, akkor az jobban szétszalad a víz tetején, ha kevesebbet, akkor kisebb formákat lehet vele létrehozni. Ezután különböző eszközökkel formázni kezdik a vízen ülő festéket, nagyon népszerűek pl. a virágformák, a tulipán vagy a rózsa. Ha kész a minta, egy papírt fektetnek a vízre és pár másodperc elég, hogy a képet felvegye a papírlap. Ezután megszárítják és igénynek megfelelően ragasztják egy keményebb anyagra. Fantasztikus képeket lehet alkotni!

A márványozás technikáját a régi időkben leginkább könyvborítók díszítésére használták. A wikipédia szerint az első ismert márványozott borító 1118-ból, Japánból származik, azt azonban nem tudni, hogy ott fejlődött-e ki először, vagy pedig Kínában. Nem sokkal később az arab országokban is megjelent, elképzelhető, hogy az ázsiai módszertől függetlenül alakult ki, de nem zárható ki az sem, hogy átvették. Az európai utazók valószínűleg Perzsiában vagy Törökországban (Oszmán Birodalom) találkozhattak először a technikával és vitték magukkal Európába.

Törökországban ma is nagyon elterjedt az ebru művészet, rengeteg helyen nyílik lehetőség a technikák elsajátítására. Maga az ebru jelentése “felhőszerű”, “olyan mint a felhő”, ezért a törökök előszeretettel adják ezt a nevet leánygyermekeiknek.

Itt egy érdekes videó arról, hogyan is készül egy ebru kép:

TéDé