2025. június 30.
Türkinfo Blog Oldal 1330

Magyarország, külpolitika -Dr. Marácz László egyetemi tanár, Amszterdami Egyetem Európai Intézet

A múlt héten lezajlott európai parlamenti vita számos tanulsággal járt Magyarország új alkotmányáról, pénzügyi helyzetéről. Ezek sorában az első, hogy ritka bepillantást adott a nyugat-európai parlamenti képviselők felkészültségébe, erkölcsi tartásába. Jó döntés volt, hogy Orbán Viktor kiugratta a nyulat az európai bokorból. Érdemes a holland állami rádió, a NOS brüsszeli tudósítójának, Chris Ostendorfnak az ominózus vita után adott tudósításából idézni: „a magyar miniszterelnök nemkívánatos személy az Európai Parlamentben, Orbán úrnak kevés barátja van az Európai Parlamentben, arcába kiabáltak, s majdnem leköpték”. Ostendorf úgy zárja le tudósítását, hogy ez „valamilyen kirakatper” akart lenni.

Nem emlékszem, hogy az elmúlt harminc évben ilyen szavakat hallottam valamikor is egy európai parlamenti tudósításról. Ostendorf igazat mondott: a jelenet sokkolta azokat, akik még komolyan veszik a nyugati demokráciát. Hiányzott a szakszerűség, a kulturáltság, a civilizált viselkedés, a tisztelet a demokratikusan megválasztott miniszterelnök iránt, aki egyébként úriemberként viselkedett, higgadtan érvelt. Bizony ez már nem Schumann és Monnet, de nem is Kohl és Mitterand Európája, hanem útszéli stílusban politizáló népbiztosok Európája.

Vajon ezek láttán, hallatán kell-e még magyar katonákat messzi harcterekre küldeni, hogy az Európai Parlamentben bársonyszékekben kényelmesen ülő Cohn-Benditnek és társainak kikaparják a gesztenyét? Folyjon-e még magyar vér messzi harctereken csak azért, hogy ezek az emberek a színdarabukat játszhassák egy erkölcsileg süllyedő világban, s akik a minimális tiszteletet sem adják meg egy tagországi miniszterelnöknek?

A „vita” messzemenő következményei új lehetőséget nyújtanak Magyarországnak, katalizátorként működik, hogy mindazokat a lehetőségeket kiaknázhassuk, amelyeket az új világrend, a huszonegyedik század kínál. Strasbourg tanulságainak egyik fontos következménye, hogy Magyarországnak át kell térni az úgynevezett multivektorális, többirányú külpolitikára a jelenlegi egyoldalú euroatlanti politizálás helyett; ez utóbbit már nem lehet jóhiszeműen vállalni. Nagyon jól tudom, hogy a külpolitika reálpolitika is, de külkapcsolatokat a kölcsönös tisztelet, becsület, sőt szeretet nélkül nem lehet építeni.

Az Európai Unió ma már csődtömeg. Nem csak mély, megoldhatatlan pénzügyi válságba került, még mélyebb az erkölcsi válság, ahogyan azt a strasbourgi kirakatper, az ötvenes évek sztálinista perek e hű másolata megmutatta.

Az európai mélyrepülés visszafordíthatatlan, illúzió lenne valami mást hinni. A németek külpolitikai mozgásai is azt mutatják, hogy ők már nem akarnak felelősséget vállalni ezért az unióért, járják a saját útjukat. Ez már a „senki uniója”, nincs gazdája, pénzügyi, ideológiai csatatérré változott. Ha már nem léphetünk ki belőle, maradjunk benne kerékkötőnek, ahogyan az angolok…

Európa még a huszadik században tart, holott a huszonegyedik század már régen elkezdődött. Ebben a században a Nyugat kétségkívül elveszíti a világ feletti uralmat. Lehet, hogy éppen az váltja ki az agressziót, hogy házon belül már a csöppnyi Magyarországra sem sikerül ráerőltetni a balliberális pénzügyi manipulációk vadhajtásait. Az is világossá lett, hogy az újjászületett Magyarországnak csak jelentkeztek a barátai. Üdvözlendő, hogy Lengyelország teljes mellszélességgel Magyarország mellé állt. Donald Tusk lengyel miniszterelnök jelenleg az egyetlen olyan európai kormányfő, aki még józan ítélőképességgel rendelkezik. Ebből az következik, hogy itt egyértelműen a lengyel–magyar tengelyt kell erősíteni, a NATO-felé Magyarországnak ez fontos kapocs. A tavaly Kínával megkötött szerződés is fontos lépés az új multivektorális külpolitika felé, de nem elég. A mai, huszonegyedik századi globális átrendeződés sok kiaknázásra váró, új lehetőséget kínál. A magyar magánútnak azonban számos lehetősége van, hogy Magyarország a globális színtéren is megjelenjen. 1849 és 1956 miatt roppant kényes a kérdés, de meg kell egyezni Oroszországgal is. Nem páneurópai keretben, de ez lehetne a lengyel–magyar tengely feladata. Putyin elnöki beiktatása után lehetőség nyílna az előrelépésre. Persze a tárgyalásokkal nem a régi moszkovitákat kell megbízni, mert rögtön szervilis magatartást tanúsítanak, friss, fiatal diplomatákra van szükség. Azonkívül Magyarországnak kapcsolatokat kell keresnie a türk világgal, amely nemcsak tisztel bennünket, hanem kimondottan szeret, rokoni szálak fűznek ezekhez a népekhez. A régió államai, beleértve Törökországot, Azerbajdzsánt, Kirgizisztánt, Kazahsztánt, gazdaságilag és erkölcsileg globális tényezővé növekednek a következő évtizedekben.

Igen, elkezdődött a huszonegyedik század. Most, hogy Magyarország rendezte alkotmányát, Kárpát-medencei magyar–magyar viszonyát, a világszíntéren csak cselekedni, átfordítani kell a perspektívákat.

2012-01-29
Magyar Hirlap

Egyre tarthatatlanabb az örmény népirtásról vallott török álláspont

Tengelyt akasztott Ankara Párizzsal, miután a francia képviselőház után a szenátus is elfogadta azt a törvényt, amely büntetni rendeli az örmények ellen az I. világháború idején az Oszmán Birodalomban elkövetett népirtás tagadását. Válaszul a török kormány hazahívta párizsi nagykövetét, egyúttal a politikai és katonai együttműködés befagyasztásával, francia áruk és cégek bojkottjával fenyegeti Párizst, ám megfigyelők szerint a népirtással kapcsolatos hajthatatlansága egyre kevésbé tartható.

A két ország viszonyának fagypontra hűlése pár hónap alatt következett be. Tavaly novemberben, a G-20 csoport cannes-i csúcstalálkozóján Nicolas Sarkozy elnök még barátságosan parolázott Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnökkel. A szenátusi szavazás után viszont Erdogan a szólásszabadság kivégzésének minősítette a vitatott francia törvényt. Egyúttal azt állította, hogy Sarkozynek azért van szüksége arra, mert a franciaországi örmény kisebbség szavazataira kacsintva akarja elhárítani a tavaszi elnökválasztáson őt fenyegető vereséget.

Az évekkel ezelőtt becikkelyezett első népirtás-ellenes törvény (amely a holokauszt tagadását rendelte büntetni) után az örmény genocídiumra vonatkozó a második ilyen jellegű jogszabály Franciaországban. Elfogadásában kétségkívül szerepet játszott a francia földön élő, mintegy félmilliós örmény közösség, amelynek első számú szószólója Charles Aznavour, a világhírű énekes. E közösség – egyetértve a francia politikai pártok többségével – azt állítja, hogy 1915-17 között másfél millió örményt öltek meg, illetve kergettek halálba az Oszmán Birodalom vezetésének utasítására. Ankara mint a birodalom jogutóda viszont legföljebb félmillió örmény halottat hajlandó elismerni, azzal érvelve, hogy a háború zűrzavarában török és örmény oldalon egyaránt nagy volt az emberveszteség; népirtásról viszont nem lehet beszélni.

Örményország – Ankarával ellentétben – lelkesen üdvözölte a szenátusi szavazás eredményét. Edvard Nalbandjan külügyminiszter értékelése szerint Párizs kulcsfontosságú szerepet játszik az emberi értékek védelmében. „A törvény elfogadásának a napja arany betűkkel vonul be nemcsak az örmény-francia barátság könyvébe, de az emberi jogok védelmének krónikájába is” – hangoztatta a miniszter. Az Örményországgal ellenséges viszonyban álló – és Törökország „kistestvérének” számító – Azerbajdzsán kormánya viszont „mély csalódottságának” adott hangot az „egyoldalú francia lépés” miatt.

A török erőfitogtatást kifejező reakciók és fenyegetések azonban kudarcba fulladhatnak. Csekély ugyanis a valószínűsége annak, hogy a végső szót kimondó francia Alkotmánytanács megsemmisítené a törvényt, amennyiben összejön az ilyen értelmű beadványhoz szükséges hatvan képviselői aláírás.

Törökország évtizedek óta keményen fellép az örmény népirtás mint fogalom és bűntény elismerése ellen; ebben a kérdésben teljes az egyetértés a politikai pártok között. A diplomáciai fellépést leplezetlen figyelmeztetések és dorgálások kísérik mindazon államok ellen, amelyek fontolóra veszik az örmény népirtás elismerését, illetve szankciókkal sújtják annak tagadását. Ennek dacára már mintegy húsz állam fogadott el ilyen értelmű jogszabályt – és a folyamat feltartóztathatatlannak látszik.

„A török álláspont egyre tarthatatlanabb – vélekedett a Milliyet hasábjain Semih Idiz török publicista. – Ankara ugyan egyre élesebb hangon fenyegeti Párizst. Ám néhány hét múlva az amerikai kongresszusban is napirendre kerül az örmény téma, és a sor folytatható. Vajon minden ilyen országból haza fogja hívni a török kormány a nagykövetét? Ez abszurd helyzetet eredményezne” – vélte Idiz.

Ankara „negatív stratégiája kudarcot vallott, ám ezt senki sem hajlandó beismerni – állapította meg Cengiz Aktar, az isztambuli Bahcesehir egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének professzora. – Csak remélni tudom, hogy az illetékesek elgondolkodnak, és új hozzáállást fognak tanúsítani az örmény népirtás közelgő 100. évfordulója alkalmából.”

Hugh Pope, az International Crisis Group szakértője szerint a megoldás a török-örmény viszony normalizálásán keresztül képzelhető el. A viszony javítását éppúgy gátolja a népirtás megítélése, mint az Örményország és Azerbajdzsán közötti több évtizedes konfliktus, amelynek tétje Hegyi Karabah hovatartozása. (E vitában Baku szilárd szövetségesre talál Ankarában.)

„Törökországban igen sokan nyugtalankodnak amiatt, ahogyan hazájuk viszonyul (a népirtás) kérdéséhez a centenárium közeledtével – vélekedett Pope. – Ezek az emberek úgy gondolják, hogy Ankarának rá kellene térnie a Jerevánnal történő megbékéléshez vezető útra. Így (a kormány) közös nevezőre kerülne azokkal a tömegekkel, akik 2015-ben meg akarnak emlékezni az Anatóliában eltűnt örmény közösségekről.”

Történelmi lépésre került sor 2009 őszén, amikor az örmény és a török kormány megbízottai Svájcban jegyzőkönyvet írtak alá a kétoldalú kapcsolatok normalizálásáról. A dokumentumot azóta sem ratifikálták, mivel Ankara – Baku nyomására – ennek feltételéül szabja a karabahi kérdés megoldását.

Soli Özer, a HaberTürk napilap publicistája szerint Törökország nem térhet ki a centenáriumi megemlékezés elől. „Mindenekelőtt hangot kell adni a történtek miatti szomorúságnak, amit a török állam soha nem tett meg. Ez képezi a kiindulási pontját” az örmény kérdés kapcsán történő megbékélésnek – fogalmazott az isztambuli Kadir Has egyetem tanára.

2012-01-28
Galamus.hu

A Kurd Köztársaság megalakulásának politikai előzményei, fennállásának fontosabb kül- és belpolitikai eseményei – Husain Shorsh

A főtiszt 1878-ban született Mázandarán tartományban.2 A háborút követően részt vett a dandár szovjetbarát parancsnokának leváltásában, s perzsa tisztekből a brit és a szovjet ellenőrzéssel egyaránt szemben álló titkos társaságot szervezett.
Mindeközben Simkónak (Iszmáil Aghay Shukaknak), a Shikak csoport vezetőjének 1920 és 1922 között sikerült ellenőrzése alá vonnia az észak-iráni kurd részeket. Miután függetlenné nyilvánította a területet, Urmiehben (Urmiában) kiáltványt tett közzé, amely a kurd mozgalom követeléseit tartalmazta.
Reza sah 1925. október 31-én kineveztette magát a Pahlavi-dinasztia sahjává és megalapítójává. A fegyveres erők megszilárdításával és a lázongó törzsek elnyomásával az volt a célja, hogy egyben tartsa Perzsiát. Az országot 1935-től Iránnak nevezte, amely a bumi „Áriánám” („az árja nép földje”) kifejezésből ered.
A kurdok Simko vezette nemzeti mozgalma Reza sah katonai puccsát követően sem vesztett erejéből. Minthogy azonban Reza sahot a kurdok mozgalma akadályozta a központosított államhatalom létrehozásában, Simkót álszent módon tárgyalásra hívták, majd 1930. június 21-én megölték.4
1931-ben újabb felkelés tört ki Iráni-Kurdisztán déli részén Dzsafar Szultán vezetésével. Reza sah hatalmas sereget küldött a helyszínre, s a lehető legkegyetlenebb módon torolta meg a megmozdulást. 1924 és 1930 között Hama Rasid szintén katonai akciók sorozatát vezette az iráni hadsereggel szemben. Ezek – a Dzsafar Szultán vezette felkeléshez hasonlóan – a központi hatalom növekvő ereje ellen irányultak. Hama Rasidot végül 1930-ban leverték, ezt követően politikai menedéket kért Iraktól.
A teheráni sahrezsimnek fokozatosan sikerült megerősítenie hatalmát, s a kurd mozgalmak kivételével le tudta verni az Irán területén élő többi elnyomott népet Lurisztánban, Beludzsisztánban, Kazahsztánban, Türkmenisztánban és Azerbajdzsánban. Az iráni sovinizmus a Pahlavi-rezsim hivatalossá nyilvánított politikája lett. A nem perzsa népeknek a legkeményebb nemzeti elnyomással kellett szembenézniük. Annak érdekében, hogy megfosszák ezeket a népeket nemzeti, történelmi és kulturális örökségüktől, tervet dolgoztak ki az iráni nem perzsa népek kulturális javainak megsemmisítésére. A múlt és a jelenkor történelmének meghamisítása, városok és falvak nevének megváltoztatása, számos kurd szokás, például a nemzeti viselet tiltása, egyszóval minden intézkedés azt a célt szolgálta, hogy csak egyetlen nemzetet ismerjenek el Irán területén, mégpedig a perzsa népet.
A kurdok identitástudata azonban olyannyira rendíthetetlen volt, hogy Reza sah kíméletlen asszimilációs politikája – éppúgy, mint Törökországban Mustafa Kemal törekvése – zátonyra futott. Az erőszakos elnyomásra válaszolva felkelések törtek ki Kurdisztán bizonyos területein. 1928-ban a Mangur nemzetség lázadt fel Mahábád környékén a központi kormányzat intézkedései, mindenekelőtt a kurd ruhaviselet megtiltása ellen. A felkelést 1929-ben leverték. Sar Dasht területén egy másik, Amar pasa által vezetett felkelést fojtott el az iráni haderő. 1931 között a Galali nemzetségek Ehsan Núri pasa vezette, az Ararát-mozgalommal szövetségre lépő 1930-as felkelését az iráni és a török állam együttesen verte le egy évvel később.5
Reza sah idején a csendőrök teljhatalmat gyakoroltak a kurd falvakban a lakosság élete és vagyona felett. A kurd ifjúságot katonai szolgálatra kényszerítették. Kurdok ezreit száműzték más-más iráni területre, sokan a hírhedt teheráni Ghasri Ghajar börtönbe kerültek.
Reza sah szemben állt a tradicionális társadalommal, különösen az iszlám vallással és egyházzal. Hogy ideológiai alapot teremtsen hatalmához, visszanyúlt Irán iszlám előtti történelméhez, s egyidejűleg megpróbált erős kulturális kapcsolatot teremteni Európával.6 A perzsák árja eredetéhez való visszatérés lett a hivatalos propaganda alapja Iránban.
(Irán elfoglalása és az Itihádi egyezmény) Az első világháború után Reza sah arra törekedett, hogy Irán a nemzetiszocialista Németországhoz közeledjen. A németek 1928-ban vasúthálózatot építettek ki az ország északi részén, 1930-ban pedig az Iráni Nemzeti Bank német irányítás alá került. Hjalmar Schacht német gazdasági miniszter 1935-ben Iránba látogatott a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése érdekében. A tárgyalások eredményeként a két ország gazdasági szerződést írt alá. 1938-ban Teherán és Berlin között légi, Khorramshahr és Hamburg között pedig közvetlen vízi utat hoztak létre.8
Miután Németország 1941 nyarán támadást intézett a szovjetek ellen, az Egyesült Államokkal és Angliával szövetségben a Szovjetunió közös frontot épített ki a tengelyhatalmak – Németország, Olaszország és Japán – ellen. A tárgyalóasztalnál a szövetségesek Iránról is tárgyaltak. Céljuk az volt, hogy megszüntessék a német befolyást, hogy Iránon keresztül fegyverekkel lássák el a Szovjetuniót, s hogy ellenőrzés alá vonják az iráni és az iraki olajmezőket. A felek megállapodtak abban, hogy 1941. augusztus 25-én északról a Vörös Hadsereg, délről pedig az angol–amerikai haderő fog behatolni Irán területére. A megszállók arra akarták kényszeríteni a sahot – németpárti politikája miatt –, hogy mondjon le, hagyja el az országot, s fiát ültesse a helyére.9 Az iráni kormány viszont azt állította, hogy Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak a német veszély csak ürügyül szolgált. A később nyilvánosságra hozott dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy a németek tervbe vették a Szovjetunió Irán felőli megtámadását, elsősorban azért, hogy elfoglalhassák a kaukázusi gazdag olajmezőket.10
Az iráni haderő északon és nyugaton nagyon gyorsan megadta magát a Vörös Hadseregnek. A szovjetek letartóztatásokkal próbálták „megtisztítani”11 az iráni hadsereget a németpárti elemektől, s megszilárdítani befolyásukat az országban. Az iráni kommunisták és más emigránsok, akik a Giláni Szocialista Köztársaság megsemmisítése után a Szovjetunióba menekültek, visszatértek, hogy újrakezdjék politikai tevékenységüket.12
A szovjetek és a britek bevonulását követően a központi kormány már csak formálisan gyakorolhatta hatalmát. A peremvidékeken, mint Kurdisztán és Azerbajdzsán területén, az iráni hadsereg teljes félreállításával politikai vákuum jött létre, Teheránban és Irán középső részén pedig különböző politikai pártok alakultak, amelyeket később, a harmincas évek végén betiltottak.
Reza sah hadserege nem tanúsított ellenállást a Vörös Hadsereggel, illetve az angol–amerikai haderővel szemben. A sah, nem lévén más lehetősége, úgy döntött, nem harcol a szövetségesek ellen. Első lépésként levelet írt Bolard angol és Molotov szovjet nagykövetnek, az alábbi tartalommal: „Az iráni kormány nem akar harcolni a szövetségesek hadserege ellen, Irán semleges állam akar maradni. Ha valahol incidens történt, az védekezés volt.”
Ezután Reza sah aláírta az Itihádi egyezményt, amelynek kilenc pontja a következőket tartalmazta:
1. A szövetségesek tiszteletben tartják Irán területi egységét és szuverenitását.
2. Irán a szövetségesekkel együtt harcol a németek ellen.
3. A szövetségesek megvédik Iránt a németektől vagy más támadóktól, az iráni hatóságok pedig gondoskodnak a rendről és a közbiztonságról.
4. A szövetségesek az iráni kormány beleegyezésével használhatják Irán légi, vízi és szárazföldi útjait.
5. A szövetségesek a háború lezárását követő hat hónapon belül kötelesek elhagyni Iránt.
6. A szövetségesek nem tanúsíthatnak olyan magatartást, amely veszélyeztetné Irán politikai függetlenségét.
7. A szövetségesek javítják Irán gazdasági helyzetét.
8. A szövetségesek egyformán teljesítik a szerződésben vállaltakat.
9. A kilencedik pontban az egyezmény hatálybalépésének idejét jelölték ki.13

(A kelet-kurdisztáni pártok megalakulása) A második világháború előtt Iráni-Kurdisztán politikailag és kulturálisan sokkal kevésbé volt fejlett, mint Kurdisztánnak az a része, amely oszmán uralom alatt állt. Irakban és Törökországban voltak szervezett kurd politikai pártok, élénk kulturális élet folyt, irodalmi-politikai folyóiratok és könyvek jelentek meg.14 Iráni-Kurdisztán lakossága ezzel szemben a nemzetségszervezet keretei között élt, kicsi, az iparosodásból teljesen kimaradó városokban, s igen alacsony műveltségi szinten. A két világháború közötti felkelések nemzetségi felkelések voltak, helyi célokkal.15 A kulturális és a politikai ugrás csak a második világháború idején következett be, s nagy szerepe volt benne a szovjet csapatok bevonulásának.
Röviddel a háború előtt Mahábádban, az iraki kurd mozgalom befolyásolására, fiatal kurdok kis csoportja pártot hozott létre Kurdisztán Liberálisai néven. A megalapító Aziz Zandi volt. A szovjetek bevonulásakor ez a szervezet még ismeretlen volt a kurd nyilvánosság számára, így az első kurd delegációban, amely a Szovjetunióba utazott, nem is képviselte senki. A szervezetről fennmaradt egyetlen dokumentum egy deklaráció, amelyben üdvözölték a szovjet hadsereg bevonulását Kurdisztánba, s felszólítottak mindenkit a fasizmus elleni harcra Irán területén. Politikai állásfoglalásukban kifejezték ama reményüket, hogy a kurdok a harc nyomán elnyerik majd önrendelkezési jogukat.16
Mahábád környékét sem a nyugati hatalmak, sem a Szovjetunió nem tartotta kézben, emiatt a terület különleges szerepre vállalkozhatott.17 A kurd nemzeti mozgalmak itt igen hosszú múltra tekintenek vissza.
Iraki-Kurdisztánban 1942-ben a Hiwa volt a legerősebb olyan párt, amely a kurdok jogaiért harcolt. Két tagot küldött Iránba azzal a céllal, hogy ott is hasonló kurd pártot hozzanak létre. Mahábádban az iraki küldöttek tizenegy iráni hazafias kurddal találkoztak.18 Az összejövetel eredményeképpen 1942. augusztus 16-án létrehozták a Komala Jianawei Kurd (Egyesülés a Kurdok Feltámadásáért) nevű pártot.19
Az alapító ülésen a szervezet fő céljaként Kurdisztán autonómiáját nevezték meg. A Komala struktúrája, szabályzatai és a titoktartási kötelezettségről szóló rendelkezései addig teljesen ismeretlenek voltak a kurdok számára, és szovjet mintát követtek.20 1943 áprilisában, miután a szervezet kibővült, titkos szavazással központi bizottságot választottak. Valószínűleg összefüggött a Szovjetunió kurdisztáni politikájával, hogy az ország függetlensége helyett csak autonómiát követeltek.21
Irakban az új nemzedék és a baloldaliak csak hosszadalmas konfliktusok után tudták érvényesíteni akaratukat a kurd nemzeti mozgalom régi vezetőivel szemben. Mahábádban viszont az új szervezet rövid időn belül sikereket ért el. Fiatal hallgatók és a középréteg néhány befolyásos tagjának támogatásával22 a Komala a kurdok politikai mozgalmának fő centruma lett Iránban. Befolyásos nemzetségfők csatlakoztak a szervezethez23 abban a hitben, hogy így a fejlődés mellett teszik le a voksukat, s elősegítik a Szovjetunióval való jó viszony megszilárdulását.
Abban az időben, amikor a Komala megkezdte politikai működését, a világ eseményeit a fasizmus elleni harc formálta. Európában, Ázsiában és Afrikában hadiállapot volt. Úgy tetszett, hogy Hitler Németországa, Mussolini Itáliája és a Hirohito által vezetett Japán felülkerekedik a háborúban. A központi hatalmak ellen azonban nemcsak a szövetségesek katonai ereje lépett fel, hanem az elnyomott népek is harcba szálltak: Ázsiában Japán, Afrikában Itália, míg Európában a nemzetiszocialista rendszer ellen. Reza sah diktatúrájának bukása, ahogyan a fasizmus elleni harc is, széles teret adott az Iráni-Kurdisztánban élő kurdok számára céljaik eléréséhez.
A Komala olyan politikai szervezet volt, amely Kurdisztán nemzeti felszabadítását tűzte ki célul, annak megvalósítását, hogy Iráni-Kurdisztánban minden kurd szabadon éljen, s jogait szabadon gyakorolja. A szervezet egyúttal arra keresett választ, hogy a kurdoknak miért nincs hazájuk, s mi vezetett jelenkori politikai, társadalmi és gazdasági helyzetükre.24 A Komalának a hazáról, az emberi civilizációról és a konfliktusok békés megoldásáról vallott alapelveit a saria szabályai alapján fogalmazták meg25 – ez érthető, hiszen az iráni kurd területeken a kurdok többsége muzulmán, így az egyetlen elismert vallás az iszlám.
A Komala megalapítása újabb fejezetet nyitott Iráni-Kurdisztán történelmében. Mindenki, aki belépett a szervezetbe, esküt tett arra, hogy sohasem árulja el a kurd nemzetet, kiáll a kurdok szabadságáért, a Komala belső ügyeit titokban tartja, minden kurd férfit és nőt bátyjának, illetőleg nővérének tekint, s nem csatlakozik semmiféle más szervezethez vagy párthoz a Komala beleegyezése nélkül.26 Részletesen kidolgozott program ugyan nem létezett, mégis az alapvető célok fogalmazódtak meg. Az 1943 áprilisában tartott gyűlés, amelyen körülbelül száz fő vett részt, határozatot hozott egy olyan folyóirat kiadásáról, amely a Komala eszméit terjesztené.27 A Nishtman (Haza) című lap a kurd nemzeti öntudat és az egységes kurd nemzet megerősítésére törekedett. Abdulrahman Zabihi, a Komala egyik megalapítója, valamint két híres kurd költő, Abdulrahman Sherefkendi (Hezsár) és Amini Shek Elislámi (Hemn) is publikált a folyóiratban. A megjelent írások jó része azt tükrözi, hogy a Komala megalapítói és vezetői nem voltak elég tájékozottak a nemzetközi politikai helyzetről és más népek szabadságharcáról. A folyóirat például a brit kormányzatot nemcsak a kurdok barátjaként mutatta be, hanem minden nép szabadságának zászlóvivőjeként. Véleményem szerint azonban a brit uralom nagy részben felelős volt a kurd nemzet elnyomásáért, mindenekelőtt a XX. század első felében, az első világháború idején. Mindamellett a Komalának mint az Irán területén élő kurdok első erős politikai szervezetének sikerült megerősítenie az Iráni-Kurdisztán területén élő kurdok nemzeti öntudatát, megvetnie a lábát Mahábádban és más területeken, s megteremtenie a Kurdisztáni Demokrata Párt megalakulásához szükséges feltételeket.
A második világháború végéhez közeledve, 1944-ben a Komala központi bizottsága gyűlést tartott a kurdok jövőjéről, s az alábbi határozatokat hozta.
1. A háborút követően ki kell kiáltani a kurd köztársaságot.
2. Iráni-Kurdisztán területe nyugaton Irakkal határos, északról az Urmia-tó határolja, keleten Tabriz és Iszfahán, délen pedig Kermánsháh városáig terjed.
3. Államformája köztársaság.
4. Létre kell hozni a hadsereget (milishiat).
5. A Komala feladata Kurdisztán többi részének felszabadítása.28
E pontok megvalósítására azonban a Komala, amely felépítéséből, programjából és tevékenységéből adódóan nacionalista, zárt szervezet volt, képtelennek bizonyult. Nem tudta megnyerni a tömegek támogatását, így néhány száz tagból álló földalatti szervezet maradt. Iráni-Kurdisztánban a politikai helyzet változása folytán a Komala már nem bizonyult elegendőnek. Egy olyan kurd mozgalom kibontakozásához, amely szoros kapcsolatban áll az iráni tömegmozgalmak még sohasem tapasztalt fejlődésével, demokratikus és nyitott szervezetre volt szükség, világos, a tömegek számára kidolgozott politikai programmal. 1943 és 1945 között, amikor a Komala folyóiratban közölte politikai nézeteit, világossá vált, hogy nem testesítette meg azt a szervezetet, amely az Iráni-Kurdisztán területén élő tömegek folyamatosan szélesedő mozgalmát vezetni tudta volna. Képtelen volt arra, hogy összekapcsolja a kurdok küzdelmét az iráni népek mozgalmaival, s hogy az ország valós adottságait figyelembe véve megfogalmazza programját és céljait.
A demokratikus mozgalmak kibontakozása Irán területén előkészítette az utat egy olyan vezető politikai párt számára, amely a kurd nép történelmében az első alkalommal vállalkozott arra, hogy megvalósítsa az évszázadokon át táplált reményeket. Egy ilyen pártnak a létrehozása történelmi szükségszerűség volt, megalakulásának feltételei pedig már adva voltak.

A tanulmány folytatása

2012-01-25

Ispanaklı irmik tatlısı, azaz spenótos, búzadarás süti – Nushe

Hozzávalók:ispanakli irmik tatlisi

15-17 spenótlevél
1 kávéscsésze víz
1 kávéscsésze tej
9 evőkanál búzadara
8 evőkanál cukor
1 csomag vaníliás cukor

Krémhez:

3 kávéscsésze tej
2 evőkanál liszt
2 evőkanál búzadara
1 kávéscsésze cukor
1 csomag vaníliás cukor

Elkészítés:

A spenótleveleket alapos mosás után összeaprítjuk, majd elkeverjük a kávéscsésze vízzel (aprítógéppel egyszerűbb). A spenótot leszűrjük, mert csak az így kapott vízre lesz szükségünk.

Egy lábasban feltesszük a tűzre a tejet, a spenótleves vizet, a búzadarát és a cukrot. Kevergetés mellett addig főzzük, amíg be nem sűrűsödik, hasonló lesz a pudinghoz. A legvégén adjuk hozzá a vaníliás cukrot. Az alapot egy közepes méretű, magas falú üvegtálba öntjük, majd hagyjuk kihűlni.

A krém hozzávalóit közepes lángon főzzük pudingszerűre. Amikor kész, melegen ráöntjük a már az üvegtálban várakozó alsó részhez. A krém helyett vanília pudingot is használhatunk.

A tetejét ízlés szerint dióval, kókusszal, tört mandulával vagy gyümölccsel díszítjük.

Afiyet Olsun!

2013-03-24
Nushe

Mikszáth Kálmán: II. Mahomed szultán és az építész

fsm_ali_kuscuII. Mahomed, a nagy hódító, bár egyike volt az ozmánok legigazságosabb uralkodóinak, ingerlékeny és könnyen fellobbanó lévén, nemegyszer ragadtatott igazságtalan tettekre is, mint az ilyen emberek legtöbbször, bármily becsületesek legyenek is egyébként. A nevezett padisah egy nagyszerű mecsetet építtetett Sztambul negyedik halmán, egy Christodulos nevű görög építész által, megparancsolván neki, hogy a mecset mindenekben tökéletes legyen, és fényre, pompára nézve felülmúljon mindent, még az Ezeregyéjszaka regéit is.

A mecset fényes is lett és ragyogó a pompától, de a szultán mégsem volt vele megelégedve. Kivált azért lobbant iszonyú haragra, hogy alacsonyabb Aja-Sófiánál, az udvari mecsetnél, s haragjában Christodulos kezeit tövig elvágatta, hogy azokkal többé ne építhessen semmit. Az építész elment a kadihoz (bíró) és bevádolá emiatt a császárt. A császár megidéztetvén a bíró által, megjelent és le akart ülni, de a bíró megparancsolta, hogy állva maradjon:

– Te vádlott vagy, padisah, és semmivel sem különb, mint más ember. Az építész előadá, hogy a mecsetet a gyakori földindulások miatt építette alacsonyabbra, ezzel jót akart, mert azt óhajtá, hogy a mecset tartós legyen, ellenállhatván az idő minden viszontagságainak. A szultán ezért kezeit vágatta le s alkalmatlanná tevé családja fenntartására.

– Beismerem a vád igazságát – felelte az uralkodó -, de ismétlem, a mecset alacsony, minélfogva megérdemelte, hogy megcsonkítsam, amint ő megcsonkítá magasságában az Allah dicsőségére emelt épületet. A bíró szigorú arccal vágott közbe:

– Padisah, a hatalom néha igazságtalanságra vezet. A te mecseted alacsonysága senkit sem gátol abban, hogy buzgón imádkozzék. Templomod minden kövei, ha merő drágakövekké válnának is, isten előtt nem volnának egyéb, mint haszontalan sár és por. Levágattad ezen ember kezeit s alkalmatlanná tetted őt családja ápolására. Rosszat cselekedtél s kötelességed azt, amennyire lehet, helyrehozni. Fizetni fogsz neki naponkint tíz aranyat. Ezt ítélem. A szultán kérőleg fordult a bíróhoz, hogy változtassa meg ezen rá nézve terhes és lealázó ítéletet, de a bíró hajthatlan maradt.

– Jól van tehát – kiáltott fel az uralkodó egyszerre megváltozott hangon -, alávetem magamat ítéletednek, s jegyezd meg, hogy ezer szerencséd, miszerint az igazságos, mert ha irántam való tekintetből ez embert megkárosítod, e bárddal vágtalak volna agyon. S ezzel elővoná a felsőruhája alá rejtett villogó, fényesre köszörült bárdot. A bíró nem mutatott sem ijedelmet, sem meglepetést, hanem nyugodt méltósággal válaszolt:

– Elhiszem, padisah! Hanem te is hidd meg nekem, hogy jó szerencséd sugallta engedelmeskedni ítéletemnek és az igazságnak, mert ha dacolni mertél volna a törvénnyel, minthogy a padisah vérét ontani nem szabad, ez éhes tigrissel szaggattattalak volna össze. S ezzel ő is fellebbenté a bírói széke mellett lévő függönyt, mely egy láncra kötött tigrist rejtett, melyet a bíró egy nyomással szabadon elereszthetett volna a láncról.

Mikszáth Kálmán Török regék és történetek (1877)

Forrás: Mikszáth Kálmán Összes művei, Kritikai kiadás, 28. kötet (Elbeszélések 2.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Orhan Pamuk – A Boszporusz vizének visszahúzódása idején

141568667130-orhan-pamuk„Semmi nem lehet meglepőbb az életnél. Csak az írás.”

Ibn Zerhani

Észrevették, hogy a Boszporusz vize visszahúzódik? Nem hinném. Napjainkban, amikor oly hévvel és oly élvezettel öldössük egymást, akár a vakációzó gyerekek, ki olvas, ki vesz tudomást a világban történtekről? Még tárcaíróink sorait is csak a hajókikötői lökdösődésben, az embereket egymás nyakába borogató autóbuszperonokon, a betűket össze-vissza ugráltató iránytaxiüléseken olvassuk. Jómagam egy francia geológiai folyóiratban olvastam a hírt. Eszerint a Fekete-tenger melegszik, a Földközi-tenger pedig hűl. Ennek következtében a táguló kontinentális talapzat mélyén lévő hatalmas barlangokba áramlik a víz, s ugyanezen tektonikus mozgások következtében a Gibraltári-szoros, a Dardanellák és a Boszporusz medre magasabbra kerül.

Az egyik halász, akivel nemrégiben beszélgettem, azt állította, hogy ahol régen egy minaretnyi mélységbe kellett ledobnia a vasmacskát, most megfeneklik a bárkája, majd ezt kérdezte: A miniszterelnökünk foglalkozik egyáltalán ezzel a kérdéssel? Nem tudom. Amit tudok, az az, hogy ez a tendencia − amelynek egyre gyorsuló előrehaladására számítanak − mit eredményezhet a közeli jövőben. Nem kétséges, hogy az a paradicsomi hely, melyet egykor Boszporusznak neveztünk, rövid időn belül szurokfekete mocsárrá változik, benne fehérlő fogaikat mutogató kísértetekként ragyognak majd a fekete sár borította fregatt-tetemek.

Nem nehéz elképzelni, hogy egy meleg nyárutón ez a mocsár, akár egy kisvárost átszelő szerény patak medre, helyenként teljesen kiszárad, azokon a lejtőkön pedig, amelyeket az ezernyi széles csőből szökőkútként előhömpölygő szennyvíz öntöz, füvek és százszorszépek nyílnak. És ebben a mély és vad völgyben, amelyből egy domb tetején valódi és félelmetes toronyként emelkedik ki a Lány-torony, új élet kezdődik. A valaha Boszporusz-partnak nevezett helyen keletkezett sáron büntetőcédulákkal futkosó közterület-felügyelők pillantásai közepette születendő új negyedekről beszélek: szegénynegyedekről, viskókról, ivókról és mulatóhelyekről, körhintás vidámparkokról, játékkaszinókról, dzsámikról és marxista frakciók rejtekeiről, műanyagból tákolt műhelyekről és nylonharisnya-gyártó üzemekről…

Ebben az apokaliptikus zűrzavarban a Jóutat Rt. felborult hajótetemeivel üdítőüveg-kupakok és medúzák tengere tárul majd a szem elé. A víz visszahúzódásának legutolsó napján zátonyra futott amerikai tengerjáró hajók és moszatos ión oszlopok között nyitott szájukkal ismeretlen történelem előtti istenekhez könyörgő kelta és líkiai csontvázak bukkannak elő. Elképzelem, hogy a kagylólepte bizánci kincsek, ezüst és pléh villák és kések, ezeréves boroshordók, üdítős palackok és hegyes orrú gályák roncsai között megjelenő új civilizáció az antik tűzhelyeihez és lámpáihoz szükséges energiát egy propellerével a mocsárba fúródott ősrégi román tankhajóból nyeri.

De ebben az átkozott majdani gödörben, amelyet az egész Isztambul sötétzöld szennyvíz-zuhatagai fognak öntözni, legfőképpen egy vadonatúj ragályos betegségre kell felkészülve lennünk, amely a történelem előtti idők föld alól felfakadó gázai, a száradó mocsár, delfin-, pajzshal- és kardhaltetemek és az új paradicsomot felfedező patkányseregek közül támad. Tudom, és ezért figyelmeztetek: akkor, ezen a szögesdrótokkal frissen karanténba zárt dögvészes területen bekövetkező csapások mindannyiunkat érintik majd. Azokról az erkélyekről, amelyekről a Boszporusz selymes vizét ezüstbe vonó holdfényben gyönyörködtünk, a temetések lehetetlenné válása miatt sietve elégetett halottakból felszálló kékes füst világosságát fogjuk bámulni. Azoknál az asztaloknál, amelyek mellett a Boszporusz-parti begunviliák és loncok mámorító hűsének illatát beszíva ittuk a rakit, rothadó hullák savanykás-kesernyés szaga csavarja majd az orrunk.

A rakpartokon, ahol a halászbárkák sorakoztak, nem a Boszporusz áramlatainak és tavaszi égbolt madarainak megnyugtató hangjait, hanem ezer év házkutatásaitól való félelemből a tengerbe vetett kardokat, handzsárokat, megrozsdásodott szablyákat, pisztolyokat és puskákat előrángatók halálfélelemről árulkodó kiáltozását hallani majd. A valaha volt tengerparti falvakban élő isztambuliak este fáradtan hazatérvén már nem tépik fel az autóbuszablakokat, hogy beszívják a tengerillatot; épp ellenkezőleg, hogy ne érezzék a rothadó tetemek és a sár szagát, a városi autóbuszok ablakait, amelyekből azt a lenti, lángokkal megvilágított félelmetes sötétséget láthatnák, újság- és rongydarabokkal tömik el.

A parti kávézókban, ahová régen a léggömb- és a nápolyi árusokkal együtt gyülekeztünk, már nem a flottaünnepségeket, hanem a kíváncsi gyerekek által megpiszkált és velük együtt a levegőbe repülő aknák vérvörös fényét fogjuk szemlélni. A parti guberálók, akik egykor a viharos tenger által partra vetett bizánci rézpénzek és üres konzervdobozok összegyűjtéséből éltek, a hajdani árvizek által a parti falvak faházaiból elsodort és a Boszporusz mélyében felhalmozott kávédarálók, bealgásodott madarú kakukkos órák és kagylóhéjpáncélos fekete zongorák között keresik a mindennapit.

És akkor egy napon a szögesdrótok közül ebbe az új pokolba lopódzom, hogy megtaláljak egy fekete Cadillacet. A fekete Cadillackel egy beyoğlui vagány flancolt (nem áll a szájam arra, hogy gengszternek nevezzem), akinek a kalandjait harminc évvel ezelőtt, kezdő tudósító koromban figyelemmel kísértem. A tulajdonában volt egy kupleráj, s annak a bejáratánál két Isztambul-kép, amelyektől el voltam ragadtatva. Egy-egy hasonló kocsija volt még a vasútépítésből akkoriban meggazdagodott Dağdelennek, meg Marufnak, a dohánykirálynak is. Vagányunk, akinek az élettörténetét egy héten át folytatásokban ismertettük, és akit mi, újságírók legendás alakká növesztettünk, egyszer, amikor éjfélkor a rendőrök üldözőbe fogták, a szeretőjével – egyes állítások szerint kábítószeres mámorban, mások szerint tudatosan, ahogy a régi betyárok lovukat a szakadékba irányították − az Áramlás-foknál a Boszporusz sötét vizébe repült a Cadillackel.

A kocsit, amelyet a búvárok napokon keresztül hiába kerestek a tengeráramban, majd az újságok és az olvasók is elfelejtettek, most én fogom felfedezni. Ott kell lennie a valaha Boszprusznak nevezett új völgy mélyén, a rákok lakhelyévé vált hétszáz éves fél pár cipőkkel és csizmákkal, tevecsontokkal és ismeretlen kedvesnek írt szerelemes levelekkel teli üvegekkel jelzett szakadék alján, a szivacs- és kagylóerdőkkel fedett, gyémántokat, fülbevalókat, üdítősüveg-kupakokat és arany karkötőket ragyogtató lejtőktől innen, de túl azon a homokos részen, ahol egy korhadt dereglye roncsai között hevenyészve kialakított heroinlaboratórium meg az illegális kolbászkészítők által levágott lovak és szamarak vére öntözte az osztrigákat.

Miközben a régen parti útnak nevezett, de ma inkább hegyi útnak tűnő aszfalton haladó autók dudálását hallgatva ereszkedem lefelé a dögszagú sötétben az autó keresésére, zsákban vízbefojtott, még mindig térben behajlított szerájbéli nyomdászok, meg keresztjükbe és pásztorbotjukba kapaszkodó ortodox pópák bokában golyóbissal megnehezített holttesteire bukkanok majd. Miután az Ágyöntőműhely-rakpartról a Dardanellákhoz katonákat szállító Gülcemal nevű gőzős megtorpedózására készülő angol tengeralattjáró propellere halászhálóba akadván, majd orra a moszatos sziklákba ütközvén a tengerfenékre süllyedt, a kályhacsőként használt periszkópjából felszálló kékes füstöt meglátva rájövök, hogy az oxigén fogyta miatt nyitva maradt szájú angol csontvázakat eltakarítva, a bársonyborítású ezredesi székben a kínai porcelánból a liverpooli műhelyekben készült új otthonukat teljesen a magukénak érezve már az én honfitársaim isszák az esti teát.

Valamivel arrébb az ott a sötétben Vilmos császár egyik monitorának rozsdás horgonya lehet; még távolabbról egy televízió gyöngyházfényű képernyője kacsint rám. Amott Genovából rablott kincsek maradékait, sártól eltömődött végű mozsárágyút, összeomlott birodalmak és eltűnt törzsek kagylóborította bálványait és egy felfordított sárgaréz csillár törött ampulláit látom. Egyre lejjebb ereszkedve, sárban és sziklák között haladván, a leláncolt evezőlapátok mellett ülve türelmesen a csillagokra bámuló gályarabok csontvázaival találkozom. Moszatágakról csüngő nyakéket pillantok meg. A szemüvegekre és esernyőkre talán nem figyelek oda, a még mindig konokul négy lábon álló pompás lócsontvázakon páncélban, teljes fegyverzetben ülő keresztes lovagokra azonban félénk, de figyelmes pillantást vetek, s akkor veszem csak észre, hogy kagylóval borított jelvényeikkel és fegyvereikkel a keresztes csontvázak a közvetlenül mellettük álló Fekete Cadillacet őrzik. A valami ismeretlen forrás révén időről időre felderengő Fekete Cadillachez − akárha engedélyt kérve a mellette álló keresztes testőreitől − lassan, félve, tisztelettel fogok közelíteni. Próbálkozom az ajtókilincsekkel, de a kagylókkal és tengeri sünökkel elborított jármű nem nyílik meg: beszorult, zöldes ablaküvegei sem mozdulnak. Ekkor előveszem a zsebemből a golyóstollamat, és szárával óvatosan lekapargatom az egyik ablakról a pisztáciazöld algaréteget.

Éjfélkor gyufát gyújtva fogom meglátni a félelmetes és mégis bűvöletes sötétben a keresztesek páncéljához hasonlóan még mindig ragyogó kormány, a nikkelezett műszerek, mutatók és órák fémes fényében a vagánynak és szeretőjének karkötős vékony karjával, gyűrűs ujjaival egymást ölelő, csókolózó csontvázát. Nem csak az egybeforró állkapcsok, de a koponyák is halhatatlan csókban forrtak össze. És akkor, miközben úgy indulok vissza a város felé, hogy nem gyújtok még egyszer gyufát, arra gondolok, hogy ez a legboldogabb módja a halál fogadásának a katasztrófa pillanatában, s egy messzi kedvest szólítok fájdalmasan: Szívem, gyönyörűm, bús kedvesem, eljött a katasztrófák ideje, jöjj hát, bárhol vagy is, akár egy cigarettafüstös irodában, akár egy nagymosás-szagú ház hagymás konyhájában, akár egy szanaszét világoskék hálószobában, akárhol vagy is, gyere; itt az idő, hogy megfeledkezve a közelgő katasztrófáról egy behúzott függönyű félhomályos szobában minden erőnkkel egymást ölelve várjuk a halált.

Tasnádi Edit fordítása

Tevfik Fikret: A rablás asztala (Hán-i jagma)

TEVFİK-FİKRET-1

Íme, urak, tele asztal várakozik gyomrotokra, Színetek előtt áll s reszket: e szenvedő nemzet sorsa, E haldokló nemzeté, ám ne nézzétek óvakodva, Lássatok hozzá nyugodtan, faljátok mohón, szuszogva, Egyetek, urak, egyetek, ez az asztal néktek áll itt, Zabáljatok jóllakásig, fulladásig, szakadásig! Arcotokon látszik, urak, szörnyen meglátszik az éhség! Egyetek, ma, ne hagyjátok holnapra! Mert lesz-e nap még, Mely hozzátok íly kegyes, hogy Nagyságtokkal büszkélkednék? Nem hisszük, hogy e rablás-jog valaha is megterem még.

Egyetek, urak, ez asztal gondtalanságtokra áll itt, Zabáljatok jóllakásig, fulladásig, szakadásig! Vedd számba, ami e kedves, drágalátos uraké lett: Nemes származás, dicsőség, hódolat a zengő névnek, Lakodalom, pompa, játék, kincs, palota, vidám élet – Mind tiétek, jaj de készen, jaj de könnyen szereztétek! Egyetek, urak, ez asztal mohó vágyatokra áll itt, Zabáljatok jóllakásig, fulladásig, szakadásig! Súlyosodtok, hasatok nő – mit számít az Nagyságtoknak?

Titeket a gőg s a bosszú boldog öröme ragyogtat. Ez asztalra kegyetekből hull a remélt csillogó nap, Fej, velő, máj, véres étkek csak tinéktek pirosodnak… Egyetek, urak, ez asztal lélek-áldozásra áll itt, Zabáljatok jóllakásig, fulladásig, szakadásig! Mind, ami legjava volna, adja e nyomorult ország, Testét, életét, reményét, álmait is elorozzák, Örömét, szívét kitépik, örök lemondásra fogják. Nyeljetek csak gáttalanul, ne kérdjétek, honnan hozzák! Egyetek, urak, ez asztal bő étvágyatokra áll itt, Zabáljatok jóllakásig, fulladásig, szakadásig!

Itt az utolsó alkalom, vége lesz az aratásnak, Holnap, meglásd, kialszik a ma még pattogó zsarátnok, Tele vannak ma a bendők, forrók a levesestálak, Ma még falnak a falánkok, tele pofával zabálnak. Egyetek, urak, ez asztal vígadozástokra áll itt, Zabáljatok, jóllakásig, fulladásig, szakadásig!

Kónya Lajos fordítása

Forrás: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/torok/fikret.html

Tevfik Fikret török költő és tanár, aki az irodalom elnyugatiasodását megelőző időszak egyik legjelentősebb alakja. Fiatal korában az oszmán államaparátusban dolgozott ügyintézőként, de mellette francia nyelvet és törököt oktatott. A tanítás volt a célja mindig, később tanár lett, 1896-tól egészen haláláig a méltán híres Robert Kolej oktatója volt. Mindeközben versei jelentek meg, később több lap kiadásában vett részt íróként és szerkesztőként.

Irodalmi munkásságát szokás két szakaszra bontani: 1880-1896 között a müvészetért írt, ám ezt követően a  társadalomért alkotott.

1867. december 24. – 1915. augusztus 19. között élt. Utolsó éveit abban a házban töltötte, melyet saját maga tervezett. A gyönyörű látképpel rendelkező villát Isztambul önkormányzata felvásárolta és irodalmi múzeumként nyitotta meg 1945-ben, a költő halálának évfordulóján. A költő sírhelyét is ide helyezték át, hiszen az volt a kívánsága, hogy a ház kertjében nyugodjék. Az Aşiyan Müzesi néven működő múzeum ma is látogatható.

wikimedia.org / Hbasak
wikimedia.org / r Vlyalcin

Ayla Kutlu: Eltávozáson

turkishchildKinyújtottam a karom, és lehajoltam. Ő is felém nyújtotta kezét. Átöleltem, aztán jobb karomat könyökben behajlítottam. Beült az így kialakított fészekbe, helyet csinált a popsijának, aztán két karját a nyakamba fonta. Magától tette, vagy valaki a hátam mögül intett neki, nem tudom – puszit nyomott az arcomra. Ajka puhasága még ebben a pillanatnyi érintésben is érezhető. Szappan, meleg víz és az üde bőr illatának keveréke. A börtön általam eddig megismert szagai közül egyikre sem hasonlít. Úgy képzeltem, hogy az itteni szagok annyira beleivódnak a bentiek bőrébe, hogy hosszú ideig nem tudnak tőlük szabadulni. Azt hittem, hogy mint a bentiek sajátos nyugtalansága, közönye vagy mohósága, vagy akár mint egy magas lázzal járó betegség, a szaguk se múlik el azonnal. Tévedtem.

Csak nézte az integetőket. Mintha félne, hogy megszököm előle, ha elengedi a nyakamat. Tekintete hol az anyjára, hol a félig nyílt, festetlen vaskapura fordult. Anélkül, hogy rám kulcsolódó karját mozdította volna, alig észrevehetően, csak az ujjaival integetett. Ujjai épp csak megrebbentek tarkómon. Körmei frissen vágva. Kilépünk.

– Magad akarsz jönni? Vagy vigyelek?

Úgy nyitja tágra a szemét, mint aki mindent és egyszerre akar. Választani nem tud. Első lépéseit tehetné az utcán. Ez jó volna. De ha elveszít, amikor elszakad a testünket összekötő kapocs? Bizonyára az is hozzátartozik a feladatomhoz, hogy lelket öntsek belé.

– Kapaszkodj erősen a kezembe, ha jönni akarsz. Ne félj, nem szököm meg!

Vállat von. Az út jeges. Ilyenkor mindig félek az eséstől. Olykor valaki felajánlja, hogy segít, s előfordul, hogy kinevetnek. Nevetve suhannak el mellettem, én meg úgy érzem, fel fogok bukni a lendületüktől, s még jobban félek. Most azonban nem az eséstől rettegek, hanem attól, hogy őt elejtem. Lassan haladunk. Talán unatkozik: lecsúszik az ölemből.

– Ne engedd el a kezem, Gülsen – köti a lelkemre, amikor földet ér. Bal oldalunkon a börtön magas fala húzódik. Jobbra az utca és a lejtős földterület találkozásánál szögesdrót kerítés. Megáll. Itt valaki megbontotta a szögesdrótot, és lyukat nyitott rajta. Akik erre vágnak át, utat tapostak maguknak. A lyuk mellett hevenyészve összeütött hóember ácsorog. Hatalmas, lapos feje becsúszott a törzsébe – már olvad. A szája helyére tetőcserépdarabot tettek: nyúlszájú hóember. Szemet elfelejtettek neki csinálni: vak hóember. Nem néz a hóemberre. Hol az utcát nézi, hol a megfeketült tetőjű, régi házakat. Fejét hol lehajtja, hol fölemeli. Azt lesem, mikor fog megbotlani, de nem botlik meg.

Két csendőr megy el mellettünk. Úgy üdvözli őket, mint a nagyok, pontosabban olyan előírásszerűen, mint azok a sorkatonák, akiket már csak rövid idő választ el a leszereléstől: az ujjai egymás mellett, a hüvelykujja függőleges, a föld felé mutat. Megyünk. Arcát a szoknyámba fúrja, alig tudok lépni.

– Gülsen, te! – bújtából szólít.

– Tessék!

– Nem kapnak el, ugye?

– Nem, Cevo. Miért kapnának? Nem követtünk el semmit.

– Nem hiszik azt, hogy megszöktem?

Az ég sötét, úgy hajol le a földig, mintha tíz lépés után ránk akarna borulni, hogy megfojtson.

– Nem hiszik azt. Nem bántanak. Eltávozáson vagy, és ezt ők is tudják.

A szeme fekete: két szem az antebi szőlőskertek tömött fürtjeiből.

– Akkor jó…

Mit számít… Hogy mi számít vagy nem számít, és miért, ő tudja csak, én nem. Amennyire foglalkoztat ez a nem tudás, annyira nem törődik vele ő. Megyünk. Belefárad abba, hogy a lépéseit figyelje. Macskák szaladgálnak körülöttünk. Két tüzelő nőstény a falhoz lapulva várakozik. A többiek a szeméthalmok között összekapnak, menekülnek egymás elől, majd újra összegyülekeznek, zörögnek a szemétzsákokkal, és elfoglalják az utca egy részét. Minden gyerek szereti a macskákat.

– Nézd, Cevo, mennyi macska!

– Nekünk is van macskánk. A macskák megfogják az egeret, és megeszik. Ha sokat fognak, föltépik a hasukat, és otthagyják. A börtönben anyám szedi össze a dögöket, tudtad?

Sem a hangja, sem a rám emelt szeme nem kérdez. Nem vár választ tőlem. A macskák megfogják az egereket. A macskák olyan állatok, amelyekre azért van szükség, hogy megfogják az egereket. A vérző hasú, dülledt szemű döglött egereket az anyja szedi össze. Valakinek össze kell szedni a dögöket. Cevo anyja a takarító. Napi két és fél lírát kap ezért. Összeszedi a döglött egereket, söpör, felmos, még az udvar szélén elpotyogtatott gyerekkakit is feltakarítja Güllü. Az asszonyok, akik irigylik, hogy napi két és fél lírát keres, a maguk és a gyerekeik piszkát odahagyják neki. Ő kiabál, de a gyomra nem fordul fel. Napi két és fél lírát keres. Két gyereke van, és egy kenyér két lírába kerül. Mire is gondoltam az előbb? Hogy minden gyerek szereti a macskákat. Igaz ez? Hirtelen elengedi a kezem. El akar szökni? Megáll, mint akit elbűvöltek. Az antebi szőlőszemek tágra nyílva szinte összeölelkeznek a szemhatár fölé boruló éggel. Egy levágott farkú kóbor kutya előtt áll földbe gyökeredzett lábbal. A kutya átmegy a másik oldalra, észre sem veszi, hogy otthonos, laza lépteit hogy követi Cevo.

– Nézd, Gülsen, bárány…

– Nem bárány, Cevo, kutya…

– Báránykutya…

Megsajdul a szívem. Ki mondta, hogy a szív nem tud fájni, mert nincs benne ideg, csak izmokból áll? Olyan nem mondhatta, aki ismeri a báránykutyát. S mert nem ismeri, azt hiszi, hogy a szív nem fájhat. Érzem, hogy egyre nagyobb, sűrűbb és nehezebb a megbánás bennem. Nem vagyok senkije ennek a gyereknek. Nem tartozom neki semmivel, és az anyának sem tartozom. Valami mesevilágba akartam elvinni? Vagy egyszerűbb oka volt? Örömet akartam neki szerezni? Mindez nem jutott eszembe, mint ahogy az sem, hogy kihozzam a gyereket… Volt egy rokonom, aki akkoriban politikaiként talán az összes katonai és nem katonai börtönben és fogházban megfordult. Elszakadt mindentől, és minden egyes tárgyalás előtt azt várta, hogy szabadon fogják engedni. Végül elítélték, és a katonai börtönből idehozták. Sok ilyen lány és asszony volt ott, s ők minden szeretetükkel a gyerekek felé fordultak. Az egyik jobban szeret a lányoknál aludni, mint az anyja mellett lenni. Az ott… Aki ott téblábol középen… Nézd, most épp felénk néz…

A gyerek két hatalmas, sötét szeme a rács mögötti látogatókat figyelte. Nem volt ott senki, akit látnia kellett volna. Hozzájuk soha nem jött látogató. – Látod, az a gyerek Cevo. Nagyon szereti az utcákat. Ha hallanád, amikor az utcákról beszél, azt hinnéd, hogy az anyjáról, a testvéréről vagy valami élőlényről mesél. Sohasem járt utcán, illetve nem emlékezhet rá, hiszen másfél éves volt, amikor anyjával együtt ide bekerült. Güllü akkor is állapotos volt. Látod azt a kicsit, aki az anyja mellével játszik? Azt már itt szülte, és Ümitnek nevezte el. Hinnéd, hogy kétéves? Satnyácska bizony, de már kétéves Ümit. Cevo nagyon ügyes. A nála nagyobbakat is lefőzi, amikor a kenyérért küzdenek egymással. Aztán olyan helyekre képes elrejteni a zsákmányt, hogy az ember nem is csodálkozik, amikor a zárkaellenőrzésnél az őrök nem találnak meg semmit.

– Holnap az ünnep második napja van, bejöhetsz újra. Nem vinnéd ki magaddal? – közli vidám nevetéssel hirtelen támadt ötletét.

Nem akarom. Hány éves is ez a gyerek? Három, három és fél? Hogy tudnék gondoskodni róla!?

– Nem fog velem megmaradni.

– Dehogynem. Szófogadó gyerek. Vidd ki egy napra. Az ünnep harmadik napján visszahozod.

– Az anyja nem is ismer. Hogy bízná rám a gyerekét? Rácsra tapadó ujjaimhoz érinti ujjait.

– Kérlek, tedd meg ezt értünk, mindnyájunkért. Kérlek…

Így történt. Akkor csak a fizikai problémáktól féltem. Az eszembe se jutott, hogy egy négyesztendős gyerek, aki nem tudja a kutyát és a bárányt megkülönböztetni, milyen bűntudattal terhes szívfájdalmat képes okozni. A börtönbe menet arra gondoltam, hogy az anyja nem fogja elengedni. De attól a pillanattól fogva, hogy beléptem, én voltam a nap hőse. Nemcsak Cevo készült fel és várt rám, hanem az egész női részleg. Cevo eltávozását mindegyik a maga szabadulásaként élte meg. Hogy mondhattam volna nemet? Cevo fölkészült. A készülődés több volt, mint ami a takarító Güllütől telhetett. Rá nem sok munka hárult. Kimosta azt a pamutmaradékokból kötött nadrágot, amelyet Cevo állandóan viselt. Fölül az ugyancsak mindennap hordott szürke kardigán. Kabátja nincs Cevónak. Levágták az egyik fogoly lány rövid plüsskabátjának ujjvégeit. A kabát nyaka, válla bő volt a gyereknek, lógott rajta elöl, hátul. Egy másik lány tarka sapkája egyik oldalon eltakarta a szemöldökét is, a másik oldalon szabadon hagyta a fülét. Cevo nyugodt. Egészen bizonyos abban, hogy elviszem. Ha csak a legkisebb kétséget látnám a szemében, képes lettem volna elrontani a játékot.

Amikor a látogatás véget ért, és kiléptem a beszélő résztvevőit elválasztó rács mögül, a felügyelőnő elővezette Cevót. A többiek mögöttük. Ahol én állok, oda ők nem léphetnek. Most hárman vagyunk, akikre nem vonatkozik a tilalom. Cevo szabadon áll a felügyelőnő előtt, aki leguggolt, hogy megpróbálja megigazítani a gyerek ruháját. Még ki sem léptünk a börtönből, de Cevo már szabad. A női részlegből senki sem szeretné magát átadni a szomorúságnak, jobban esik nekik, hogy kiabálva kivehetik részüket Cevo szabadságából. A kiabálástól egyre nagyobb izgalomba jönnek, ugrálnak, nevetnek. Ma ünnep van. Hogy is mondhattam volna, hogy nem viszem ki a gyereket? Milyen könnyű papíron osztályozni az embereket! Azt mondani: börtön. Körülvenni betonnal, vassal, dróttal és elektromos árammal. Könnyű úgy tekinteni őket, mintha más emberek volnának, mint a kintiek. Igazságról beszélni anélkül, hogy láttuk volna őket, ráhagyni mindent az igazságszolgáltatásra. De melyik igazságszolgáltatásnak van joga ítélkezni Cevo fölött? Bánom, hogy nem kérdeztem meg, bepisil-e éjjel a gyerek. Akkor meg kellett volna tennem a szükséges óvintézkedéseket. Kiszállunk az iránytaxiból. Cevónak elállt a lélegzete. A kezem után nyúl, magától értetődő mozdulattal.

– Mi ez, Gülsen?

Egy huszonhárom emeletes épületre mutat. Lábszárát szabadon hagyó nadrágjában, lötyögő plüsskabátjában nem látom nevetségesnek az épületkolosszus előtt. Amikor átkelünk az úton, azok, akikkel együtt haladunk, nem izgatják, a szemből jövők azonban megrémítik.

– Elkapnak és megvernek!…

Megállunk, mert pirosra váltott a lámpa. Az átkelő feléig jutottunk. A szemközti oldalon gyülekező tömeget figyeli. Soha nem látott ilyet. Hogyan fogadhatná az emberek természetes viselkedésének azt, ahogy egymást lökdösve, taposva igyekeznek a túloldal felé? Hátrafordítja fejét, hogy lássa a háta mögött hagyott magas épületet. Aztán az autókat nézi. Mint az áradat, úgy követik egymást. A túloldalon egyre félelmetesebben gyűlik a tömeg. Húznám a kezénél fogva. Át kell érnünk. Nem mozdul. – Vigyél Güllühöz!… Ha fölveszem, majd elmúlik a félelme. Fölkapom, és futok vele. Hajszálon múlik, hogy nem kerülünk egy kocsi alá. Átvittem épségben. Most már nem fogja azt hinni, hogy rárohannak az emberek. Újabb iránytaxi. Nem érdeklik már az emberek sem, az utak sem, az épületek nagysága sem, még a kocsi sem, amelybe beszálltunk. Biztonságban akarja tudni magát. Tekintetét a szemembe fúrja. Olyan ünnep sötétsége csillog a szemében, amelyben nincs semmi ünnepi. Mint két szentjánosbogár, olyan ez a szempár. Fényes, meleg. Nevetés csillan benne, ahogy az arcomba néz. Egymásra nézünk. Egyre melegebb a fény a szemébe, már éget. Egyre jobban fáj. Elfordítom a fejem. Ránevetek, amikor visszafordulok. Nem nevet. Tekintete az arcomra tapad. Testét, karját, lábát rám tapasztja, mintha egészen belém akarna bújni. mintha csak úgy lehetne biztonságban. Van-e joga ennyi mindent kívánni ennek a gyereknek?

Az elején kellett volna alkudnom, leszögezni, hogy mit tudok adni. Nem szóltam, nem alkudoztam. Most már bánom, hogy nem tettem. Máris elfáradtam. Leszállunk. Mielőtt hazamennénk, bemegyünk a közeli papírboltba. Léggömböt veszünk. Ötöt. Rögtön láttam, hogy nem tud választani. Egy piros léggömb után nyúl. Amikor az eladó kezében meglát egy sárgát, otthagyja a pirosat, és a sárga felé kap. Aztán jön a kék, majd a narancssárga és a fehér. Ott lapulnak mind a dobozban. Nem az én dolgom, hogy megtanítsam választani. Eddig azt tanulta, hogy mindent el kell fogadni, amit csak adnak. Az én egynapos tanításomból mi haszna volna Cevónak? Majd otthon felfújjuk a léggömböket, aztán majd figyeljük, ahogy fütyülve röpülnek, amíg a földre nem esnek.

– Ugye, milyen szép, Gülsen? Szép, ugye!?

A lakás tetszik neki. Otthonosan viselkedik. Alighogy belépünk az ajtón, szalad befelé. Bemegy a szemközti szobába. Ez a hálószoba. Csodálkozva néz körül. Kijön, lépései lelassulnak. Valamit keres. Benéz a nappaliba. Ott sincs maradása: fürdőszoba, konyha, aztán újra ott áll mellettem. – Hol vannak itt a cellák? Hol vannak az emeletes ágyak? Hová lett mindenki?

– Itt nincs mindenki, Cevo, csak három ember, én, a férjem és a fiam. A fiamat szólítsd bátynak. És itt vagy te, így most négyen leszünk.

– És hol van a bátyám?

– Nemsokára jön. Moziba mentek az apjával.

– Mi is megyünk moziba. A börtönben is van mozi.

Ez jó. Így megmenekültem attól, hogy el kelljen magyaráznom, mi a mozi. Nem tartozik a szabadság nyújtotta lehetőségek közé. Mint a vízivás, a levegővétel, a szervezet számára fölösleges anyagok ürítése, a mozi is a közös dolgok közé számít.

– Pisilni kell. Hol vannak itt a klozetok?

Kinyitom a hálószoba melletti ajtót. Felgyújtom a villanyt. Egyszer hülye módon vettem egy csomó piros égőt, aztán hogy fogyjanak, a vécébe is csavartam belőlük egyet. A fehér csempére verődő fény rózsaszínben játszik. Ez a rózsaszín olyan nevetést fakaszt Cevóból, hogy nemcsak a szája, hanem a szeme, az egész arca nevet. Mindkét orcáján mély gödröcske, a harmadik az állán.

– Milyen szép itt!… Megpróbálja letolni a nadrágját, de nem megy sehogy se. Segíteni akarok. Nedves a nadrág. Csupa víz.

– Csak nem pisiltél be, Cevo?

– Nem, Gülsen. Nem szoktam bepisilni. Este kimosta Güllü… Nem száradt meg.

Amikor a karomon vittem, vastag kabátomon át nem éreztem a nedvességet. Ebben a hidegben meg se nyikkant szegény. Istenem… Lerángatom róla a nedves nadrágot. Barna bőrén piros foltok, helyenként lila is. Csupa libabőr. Négyéves korában természetesnek találja, hogy nedves nadrágban jár. Mindennapi a tél közepén is, természetes, hogy föl sem veszi a hideget, fagyot. Hatalmas pocak és vékonyka lábak. A nadrágba bedugott atlétatrikó hófehér. Alsónadrágja nejlon. Írás is van rajta. A legújabb divatú alsónadrág, egy szívben az írás: LOVE. A nadrágszárak szélén csipke. Amikor ez a pipaszár lábakban végződő LOVE erre a nadrágra került, nyilvánvalóvá vált írója ostobasága. Güllü szegénységének újabb bizonyítására nem lett volna szükség. Cevo elunja, hogy egy karosszékben ülve várakozzon. Bemegy a belső szobába és fölül az ebédlőasztalra. Az ablakhoz tapadva négy emelet magasságából figyeli az úton két irányban jövő-menő autókat. Azt gondolom, hogy örömet szerzek vele, ezért elé teszem a fiam játékait. Azt nem mondhatom, hogy rájuk se néz, de én azt hittem, hogy ujjongani fog a gyönyörűségtől. Az arca nem árul el semmit. Semmi sem szerez neki meglepett örömet. Úgy viselkedik, mint egy szebb játékokhoz szokott gyerek, aki csak azért játszik a kevésbé érdekesekkel, hogy teljék az idő. Föláll az asztal tetején:

– Pisilni kell, Gülsen. Átölelem, és leteszem a földre. Szalad, kinyitja a vécé ajtaját, letolja az alsónadrágját és vár.

– Mire vársz? Pisiljél! Az ajtót ügyesen kinyitottad!

– Nem gyújtod fel? Tudod, azt a pirosat! Nem gyújtod fel?

Megint ömlik a piros fény felülről lefelé szélesedve, rózsaszín visszfényt vetve. Cevo a fütyijét fogva megint a fénybe nevet. Várunk. Egy-két csöpp csurran a lába elé. Cevo fogja a szappant, leguggol a lenti csaphoz, és olyan gondosan mos kezet, ahogy csak sokéves megszokással lehet valamit csinálni.

– Én mindig mozgatom a fütyimet, hogy a pisi ne menjen rossz helyre, de Ümit nem tudja mozgatni. Mindig bepisil.

Ha nem nézné le azt a nyafka kicsit, akivel osztozkodnia kell anyja szeretetén, hogyan viselhetné el Cevo a féltékenységet, amelyet a közösködés kivált? Nemsokára megjön a fiam az apjával együtt, és eljön a pillanat, amikor beszélnem kell arról, hogy Cevo, akinek azt kívánták, hogy legyen egy ünnepnapja, helyet kapjon egy éjszakára ebben a házban. Nehéz akadály lesz ez a pillanat. Egy fiúval, akinek az anyja egyedül az övé, és egy férfival, aki lenézéssel és konok megvetéssel, sőt utálattal tekint az összes bentlévőre, el kell fogadtatnom azt, hogy amazok közül egy csapatnyi nő kérésére egynapi ünnepet kell szereznünk a kicsi számára. Nem bízom magamban. És mert nincs önbizalmam, Cevo szabadságába kapaszkodva jutottam idáig. De hogy tudom elmagyarázni ezt a kapaszkodást? Nem tudom elmagyarázni.

– Mi jogon hozod be egy kábítószercsempész fattyát az én házamba?

Tudja, hogy nem vihetem vissza. A számat harapdálom, hogy ne kezdjek sírni. Vérzik. A vértől dühös leszek, s még erősebben harapdálom az ajkamat. Még ha igaz is, amit mond, mi lett piszkos a házunkban? Keményen csapódik a hálószoba ajtaja. A férfival nem tudtam elfogadtatni Cevót, de a fiúval azonnal elfogadtatja magát. Szalad és a bejárat melletti széken hagyott kabátja zsebéből előhozza a léggömböket.

– Bátyus, nézd, léggömbök! Fújd fel, bátyus! A bátyus hétesztendős. Imádja a léggömböket.

– Nehogy a szájadba vedd őket, mert még nyálat eresztesz beléjük. A lufi a nyáltól rögtön kipukkad.

A bátyus felfújja és a levegőbe ereszti a léggömböket. Azok fütyülve repülnek, esés közben fölgyorsulnak, a hangjuk sistergőssé válik, aztán a földre vagy hozzájuk, a testükhöz, néha az arcukhoz csapódnak. Örülök, hogy a gyerekek játékba merültek. Indulok a konyhába. Az ajkam dagadt. – Gülsen, pisilni kell – jön utánam Cevo. Megint ugyanúgy történik minden. Estig meg-megújuló kívánság. Nem tudja megunni. A vacsoránál nem lehet Cevót a szokásos ünnepi asztalhoz ültetni. Félve lesi a férfi mogorva arcát. Az őt észre se veszi. Cevo nem tudja levenni róla a szemét. Húst nem eszik, piláfot nem eszik. Később nagy erőfeszítéssel elfordul a mogorva arctól:

– Ebben a házban nincs kenyér?

Kenyeret, sajtot, olajbogyót teszek elé. Fogai, mint két fényes és áttetsző gyöngysor. A nyelve, mint egy hajlékony pipacsszirom. Semmi mást nem akart enni, csak olyat, amihez eddig hozzászokhatott. Azt hiszem, ettől lágyult meg a férfi szíve. Cevo szíve kiült a szemébe, és ott várt a szeretetre. Szíve kész mindenkit magába fogadni. Szája kész a nevetésre, orcáin a két gödröcske is készen áll, és még egy, az állán. Gondosan megrág mindent. Egy szem olajbogyóhoz négyszer harap a kenyérből, s közben azon igyekszik, hogy elkapja a férfi tekintetét. A rakiivás hosszan elhúzódik. A saláták és savanyúságok kellemetlen ételszaggal töltik meg az ebédlőt, a hús kihűlt. Az üvegből fogyó raki kitágította az ereket, és persze a szívet is meglágyította. A szemek végül egymásba kapcsolódnak. Cevo erre felé nyújtja a karját:

– Vegyél az öledbe, bácsi!

Az az öl olyan férfié volt, aki már nem utálkozott a kábítószercsempésztől meg a fattyújától. Cevo is engedett: minden ellenkezés nélkül vette el a férfi villájáról hegyes nyelvecskéjével a savanyúságot, salátát és a kihűlt húst. Aztán – még mindig a férfi ölében – átmentek a nappaliba. A kivilágított utcán az autók nem fáradtak bele a jövés-menésbe, és egy darabig ők se untak bele a nézésükbe.

– Altass el, Gülsen!

A szeme most sokkal kisebb, szemhéja le-lecsukódik. A bátyus ma az apjával alszik, Cevót a gyerekágyba viszem. Amikor már úgy gondolom, hogy elaludt, hirtelen felpattan, hozzám kap, és egyik mellemet kezdi el gyömöszölni. El akarom húzni. Először fakad sírva. Ne sírjon. Nem akarom, hogy sírjon. Ma ünnep van. Nem vagyok olyan gonosz, hogy az ünnepét elrontsam. Jól van, Cevo, ha azt akarod, itt a mellem. Csak ne sírj. Gyömöszöli egyre. A lélegzete langyos. Tiszta. A fogai hófehérek. Ajkai nevető szájának íves sziklevelei. A két sziklevél között félig megbúvó, félig látható fehér magoknak ki tudna e széles világon ellenállni? Azt hittem, hogy elaludt. Visszamentem az ebédlőbe. Jó késő volt már. Kicsi, hangtalan lépésekkel nemsokára utánam jött. A pizsamafelső, amelyet ráadtam, a bokájáig ér. Matt, barna bőre, egy huszadik századi Hófehérke árnyékos kék redőjű varázslatos ruhájából villan elő. Hunyorog. Nagyon álmos. Attól félek, hogy az anyját keresi. De Güllünek ezen az éjszakán nincs helye az ő életében. Ebben a házban nincs semmi, ami a börtönhöz kötné Cevót.

– Altass el, Gülsen!

Visszamegyünk a sötét hálószobába. A bátyus már régen alszik a széles családi ágyon. Cevo őt nézi, s közben az újra megkaparintott mellet gyömöszköli. A lélegzete sehogy sem válik egyenletessé. Bármennyire szeretne is aludni, vannak dolgok, amelyekhez a teste, a szervezete hozzászokott, s mert ezek most nincsenek körülötte, nyugtalan. Talán a börtön áporodott szaga hiányzik, vagy a reggelig se csituló egérmotozás. A rokonom, aki régen úgy félt ez egértől, mint a tűztől, már így beszél: „Szerencsét hoz, ha egy egér rám ugrik, azt jelenti, hogy reggel levelet kapok attól, akit szeretek.” Itt nincs kapirgálás, pedig Cevo ahhoz van szokva. Talán Güllü derékig lógó melle hiányzik neki. Miután nem ilyenhez van szokva, nem érzi otthonosan magát, s ezért nem tud elaludni. Könnyű úgy elaludni, hogy egy sor dolog hiányzik neki, de hogy mi, azt maga se tudná megmondani? A nyugtalanság nem múlik. Gülsen a bátyus ágya előtt, mellét Cevónak átengedve, lélegzetének egyenletesre válását lesve, vár… Miután a férfi lefekszik a fia mellé, felkarolom Cevót és átviszem az ebédlőbe. Van ott egy dívány, azon végignyúlunk mindketten. Nemcsak az a pont, amelyet Cevo lélegzete ér, hanem a testfelület minden idegvégződése ég szinte. Aludjon már! Aludjon végre! A testeknek kell az alvás.

Szeretnének megszabadulni a nyugtalanságtól. Az én testem is. Előbb-utóbb minden áldozatvállalás elviselhetetlenné válik. Az önfeláldozás már teher. Meg kell szabadulni ettől a tehertől. Csak aludna már el végre ez a gyerek! Továbbra is szükség lesz a test erejére ahhoz, hogy meg tudja tenni azt, amit az ő szabadságáért tenni kell. Az idegek azonban megfeszülnek. Idegeim robbanásra készek, vagy váratlanul a leglehetetlenebb érzések lesznek-e úrrá rajtam, magam sem tudom. Mindenkinek az ünnepét, ennek a gyereknek egynapi szabadságát, az ő szabadsága érdekében rám rótt terhet, dagadt ajkam lüktetését… – mindezt feledni akarom. Aludni szeretnék. A testem nem akarja tiszteletben tartani Cevo jogait. Talán úgy ítéli meg, hogy nincs is rájuk szükség.

Így virradt ránk: agyongyömöszölt mellével egy harmincas éveiben járó asszony meg egy négyesztendős gyerek. Mind a ketten ki voltunk merülve. Cevónak mások számára is bizonyítania kell, hogy jól töltötte az ünnepet. Ma is ünnep van: az ünnep folytatódik. Mára azonban annyira elfelejtettünk ünnepelni, hogy a szó el is veszítette eredeti jelentését. Mi bűne volt a szónak, ki törölte le szivaccsal úgy, hogy az ünnep örömének csak a piszkos nyoma maradt? Ki tanított bennünket arra, hogy ne örüljük, de tegyünk úgy, mintha örülnénk? Cevónak és azoknak, akik bent várják, mégis megmutatom: úgy fog tenni, mint aki örül, s közben kétségeket hagy bennük afelől, hogy én is örültem-e. Sihhiyében ma vásárnak kell lennie. Cevo zöld plüsskabátjára egy sálat tekerek, és az ölembe veszem a kicsit. Nagyon hideg van – és nincs vásár. A vásártérről a Halk, majd a Saglik utcán megyünk végig, ki a Mithat Pasa útra, s végül a Sakaryára. Üresek az utcák. Mindenki a maga választotta rabságát éli. Mi Cevóval szabadok vagyunk. Tudja, hogy a szabadságot bárhol, bárhogyan és bárkivel, de meg kell élnie, s ezzel meg van elégedve. Négy éve ellenére tudja.

Ma dél felé, 12 és 2 között véget ér a szabadsága. Bizonyos, hogy véget fog érni. Ez a vég nem lesz olyan észrevétlen, mint ahogy az éjfélt követi az új nap első órája. Olyan lesz, mint a születés vagy a halál. Vitathatatlan együttlétünket akkor a vitathatatlan elválás követi majd. Kihoztam a börtönből, és vissza is lököm oda. Egy rúgás, és kész. Jószívű ember vagyok, aki teljesített egy feladatot. Ezt nem tudja Cevo, de én tudom. A Kocabeyoglu passzázs egyik üzlete mégis nyitva van. Két fiatal van benn, rutinos mozdulatokkal szortírozzák az árut. Ki tudja, mennyire kimerültek az ünnep előtti csúcsforgalomban, nyilván szanaszét hagyva mindent húzták le a rolót maguk után. Sok munkájuk közepette nem nagy kedvük van a karján gyerekkel érkező kései vásárlóhoz. Bármit kérdezek, azt felelik, nincs. Látva elkeseredésemet, az egyik azt mondja, hogy jöjjek vissza délután. Mondom, hogy délelőtt kell vásárolnom, délután már semmi értelme se volna. Közben egymás után megsimogatják a mellettem csöndesen álldogáló Cevo fejét. – Na jó, keresünk valamit a gyereknek – mondják. Amit találnak, rá is kell adni azonnal. Új pantalló és alsónadrág. Alighogy levesszük róla a régit, eliramodik a passzázs sötét folyosói felé. Futás közben ujjongva kacag. Az egyik fiú szalad utána, nagy nehezen elkapja. Most már szorosan fogom. A fiúk kicserélik rajta az alsóneműt. Barna pantallót húznak rá. Fekete gumicsizmáját – két számmal nagyobb a kelleténél – lehetetlen kicserélni. Akárhol próbáltunk is aludni, magával cipelte, és odaállította az ágy fejéhez. Vastag gyapjúzoknit kap a csizmába. Drapp-piros pulóver. Kesztyűt adnak rá. Olyanfajta pelerint húznak át a fején, amilyet kislányok szoktak hordani. A nyakán oldalt gombolódik. De válogathatunk ilyen körülmények között? Nem is a tulajdonosa, Güllü fog sóhajtozni: „Bár ne vágtuk volna le az ujját, elég lett volna fölvarrni. Egyetlenegy napig volt rajta…” De így is évekig használni fogja a rá maradó kabátot.

– Akarsz valami vinni a testvérednek, Cevo?

– Mit?

– Vegyünk neki is egy pulóvert? Hosszas gondolkodás után felel:

– Inkább Güllünek vegyünk. Ümitnek kenyeret vigyünk.

Güllünek is választok egy pulóvert. Mindenből a legolcsóbbat vettem, s emiatt nem Cevo, nem is Güllü, hanem az ünnep harmadik napján is dolgozó fiatalok előtt szégyellem magam. Nem a pénz volt a gond. Bárcsak az lett volna. Akárhogy is, én vagyok a kegyosztó. Közel huszonnégy órája kegyet gyakorolok. Olyan messzire megyek a kegyességgel, hogy harapdálom és fölvérzem az ajkamat. Aki elfogadja, pontosabban, aki kénytelen elfogadni a nagylelkűséget, az nem szólhat egy szót sem. Ezért, úgy gondolom, jogom van a nagylelkűség mellé odatenni a zsugoriságomat is. Ezért eszemben sincs, hogy erőt vegyek magamon. Erre gondolok, miközben fizetek. Ha megtehetném, ha elég bátor volnék… Akkor mi volna? A legdrágább holmikat venném meg? Azért, hogy fölmentsem magam önmagam előtt? Ilyen egyszerű volna? A kinti szürkeségbe néhány színt próbál lopni a messzi nap. Bizony erőtlenül.

– Most jobban érzed magad, Cevo?

Már megint valami elismerést szeretnék learatni. Cevo nem érti, hogy mit kérdezek, és hogy miért kérdezem. Hóna alatt egy csomag, benne mindaz, amit levettünk róla, meg a Güllünek vett pulóver. Én már túl vagyok az előbbi vívódáson, ölemben a most már sokkal csinosabb gyerekkel szinte boldog vagyok.

– Üljünk taxiba, Gülsen.

A legközelebbi iránytaxi-állomáshoz megyünk. Bahcelievler-Dörtyol útvonalon jár az, amelyikre felszállunk. Középre ülünk, egy kétszemélyes ülésre, egymás mellé. Amikor többen szállnak föl, az ölembe veszem. Így jobban kilát az ablakon. Meg vagyok magammal elégedve, mert csak egy személyért fizetek. Családi örökség lehet. Mindig szidtam a nagynénémet, aki állandóan veszekedett néhány fillér miatt az iskolaszolgával, akivel a bevásárlásait intéztette, s a háta mögött lopással vádolta, ugyanakkor ünnepekre ruhát varrt és cipőt vásárolt a szolga három gyerekének, s saját zsebéből fizette a gyerekek meg az asszony orvosságait is. Hát én is néhány fillér miatt tartom most okosnak magam. Dörtyol, végállomás. De a látogatás kezdetéig még több mint egy óránk van. Beállunk egy másik sorba, mert Cevo nem tud betelni az utazással. Az utak üresek. Máris a másik végállomáson vagyunk. Minthogy senki sem vár a megállóban, ki se szállunk. Indulunk vissza. Dikimevihez érünk. Ahányszor csak elhaladunk a huszonhárom emeletes épület előtt, a városban egyedüli ismerőse láttán felcsillan Cevo szeme. Dikimeviben egy cukrászdában apró kekszeket vásárolunk. Nem eszik, csak elmorzsolja az ujjai között. Megint a Bahcelievlerbe tartó iránytaxiban találjuk magunkat. Fél egy van.

– Megyünk, Cevo…

– Hová? A bácsihoz meg a bátyushoz?

– Neem… Nem oda. Nem hiányzik Güllü? A börtönbe megyünk.

Sírva fakad. Fekete szemét megfényesítve, barna arcán széles csíkot húzva óriás könnycseppek gördülnek le az arcán, de nem szól. Ha azt mondaná, hogy ne menjünk, haragudnék. Nem mondja. Most már vannak olyan dolgok, amelyeket kinn kell hagynia. Biztos, hogy másra is, többre is eszmélt, mint amennyit én észrevettem. A legrosszabb az, hogy most már vannak dolgok, amelyeket választana, de tudja, megtanulta azt is, hogy legföljebb vágyakozhat utánuk. E huszonnégy óra alatt nem vettek-e el sokkal többe tőle, mint amennyit kapott? S lassan, fokozatosan nem vesznek-e el még? Az úton egy játékárusba botlunk. Veszek tőle egy „taxit” és egy kacsát a testvére számára. A fiamnak sokkal nagyobbat vettem azelőtt. A kacsa mögött a fiókák. Úgy gondoltam, Ümitnek ekkora is elég. Vittük a kekszet, Güllünek a pulóvert meg a kacsákat Ümitnek. Az ünnep Cevo hozzátartozóinak is tartogat valamit. Boldogságot, de legalábbis örömet kellene éreznem. Kellene?

Kimegyünk az útra. Az út túloldalán az Ankarai Börtön és Fogház. Itt is egy léggömbárus. Megveszek egy fekete léggömböt, amely az összes többi fölött repkedett. Egy néger léggömb. Bután nyíló vastag piros szája van. Nagy, kék szeme. Nevet. Egy ostobán vigyorgó léggömb. A léggömb madzagját az árus Cevo csöppnyi mutatóujjára köti. Cevo nem néz föl a léggömbre. Megismerte a börtönt, a csendőrökkel, akiket ismer, amióta az eszét tudja. Ő is tudja, hogy megjöttünk. A szokásos zsúfoltság a női részleg előtt. Beállunk a sorba, aztán belépünk. Alighogy átjutunk a kapun, elszabadul Cevo léggömbje, és berepül a börtönbe. A látogatók és a börtönbeli asszonyok körül szaladgáló meg a szoknyájukba kapaszkodó gyerekek mind a léggömböt bámulják. Abban a pillanatban, amikor Güllü Cevót kereső szeme fölcsillan a gyerek láttán, a léggömb szétpukkan. Fekete darabjai a földre hullanak. Durva kéz ragadja meg és húzza Cevót az elítéltek közé, ugyanaz, amely egy nappal korábban gonddal igazított a gyerek öltözetén, mielőtt átadta volna nekem. Én a rács mögé megyek, a látogatók helyére. Akik Cevót várták, most még izgatottabbak, mint mielőtt elvittem a gyereket. Odasereglenek.

– Mit csináltatok?

–  Nem emlékszem. Nincs kedvem mesélni. Erőt veszek magamon, sorolni kezdem.

– Nemigen evett. Éjjel nyugtalanul aludt. A vécé nagyon tetszett neki. Imád kocsikázni. A kutyát báránynak nézte.

– Jól van…

Majd elmondatunk mindent. Ki tudja, mi mindent fog mesélni… Egy kalandról van szó, amelynek hősei nincsenek megelégedve, de a gyerek elbeszélése nyomán olyan széppé formálódik majd, hogy egy sor fiatal lányt meg asszonyt elröpíthet az álmok világába. A felügyelőnő kezében a Güllünek szánt csomag. Átkutatja. Fél szemmel Cevót figyelem. Nem beszél. Nem néz senkire. Güllü messze van tőle. Most nincs mit mondania a fia számára, és Cevónak sincs mit mondania az anyjának. Güllü megsimogatja a fejét, és odajön a rácshoz. – Azért szomorú, hogy elpukkadt a lufi. Gondot okoztunk neked. Bocsáss meg. – Aha, a lufi, amiatt szomorú. Nem volt vele gond. Jó kisgyerek. A rácstól mindig nehéz elszakadni. Hozzátapad az ember szíve, szinte erővel kell eltépni onnan, s emiatt támad a távozáskor bűntudat az emberben. Megint jeges kint az út. A hóembernek még mindig nincs szeme.

Tasnádi Edit fordítása

Forrás: Nagyvilág, 2002/03.

Nazım Hikmet – Magyar föld (Macar toprağı)

Nazim_hikmetLégy üdvöz, magyar föld. E fénylő nyári délben olyan vagy, mint a kenyér, mely most sült ki éppen, olyan barna, aranyos, olyan kerek, s mint a kenyér, telve vagy drága titkaiddal, s mint a kenyéré, szent a te neved. Légy üdvöz, magyar föld. Köszöntöm most méhedben mind a magvat, a gyökereket, ház-alapokat, ásványokat, s köszöntöm mind a csontokat alattad. Légy üdvöz, magyar föld, köszöntöm fölötted az éjt s napot, a lombokat, mik fölötted zizegnek, minden szerelmet, dalt és ablakot, s köszöntök minden szárnyat, lábat s kart fölötted.

Légy üdvöz, magyar föld. Testvéredtől, az én rab földemtől hozok üdvözletet. Veled is megesett – tudod te jól, mi a rabság. Milyen csúfnak látja a föld az embert, s az embernek milyen szűk lesz a föld. Hogy dermed meg a szemben a tekintet, a szó az ajkon. És hogy lesz tenyeredben oly keserű a munka, mint romlott gyümölcs. A föld, akárcsak te magad, s akár a dal, mind szebbé válik, ha szabad. Te úgy megszépültél, magyar föld, hogy nem lehet betelni embereiddel és dolgaiddal, álmaiddal, szabadságoddal, költőiddel és boraiddal.

Élj boldogul, nem is voltam méltó ily dús fogadtatásra. Élj boldogul, felmentem a Gellérthegy tetejére. s meződ virágait, magyar föld, letettem ott az én népem nevében. Élj boldogul, Kívánok dús magvat kalászaidnak. Állataidnak kövér legelőt. Acélodnak erőt. S boldogságot minden lakósaidnak. Élj boldogul… Lehet, hogy újra eljövök, s lehet, hogy nem érem meg azt az időt. De eljön majd a nap, tudom, mikor úgy fogunk egymáshoz vendégségbe járni, mint egyik kertből a másikba, nyílt uton. Élj boldogul, magyar föld.Testvéreim földje isten veled. Élj boldogul.

Somlyó György fordítása

Forrás: http://terebess.hu/keletkultinfo/torok/hikmetran.html

Gombocz Zoltán (1877-1935) nyelvtudós

„1907-ben jelent meg Régi török jövevényszavaink c. műve”

Tanulmányait 1895-tól az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti Tudományegyetem magyar-francia szakán végezte. Nagy hatást gyakorolt rá Szinnyei József, a finnugor nyelvészet tanára, Simonyi Zsigmond, a modern magyar nyelvészet megalapítója, aki magyar nyelvészetet oktatott, valamint Becker Fülöp Ágost, a századforduló egyik legnagyobb romanistája. Egyetemi évei alatt már számos tanulmánya, ismertetése, népszerűsítő cikke jelent meg.

1899-ben Párizsban Russelot-nál a kísérleti fonetika módszereit tanulmányozta. 1903-1904-ben Lipcsében, Párizsban, Finnországban és Svédországban végzett fonetikai kutatásokat. 1900-ban bölcsészdoktorrá avatták, s ugyanebben az évben főiskolai állást kapott: a francia nyelv tanára lett az Eötvös Kollégiumban. 1914-tól a kolozsvári egyetemen az urál-altáji összehasonlító nyelvészet, 1921-tól a budapesti egyetemen a magyar nyelvészet tanára volt. 1927-tól az Eötvös Kollégium igazgatója, 1933-tól a Magyar Tudományos Akadémia I. Osztályának elnöke.

1905-ben jelent meg Az altáji nyelvek hangtörténetéhez c. munkája a Nyelvtudományi Közleményekben. Ez volt az első nagy dolgozat Magyarországon, amely szakított az urál-altáji nyelvrokonság hagyományával és módszeres török-mongol-tunguz hasonlításaival egy új korszakot nyitott, az altáji nyelvhasonlítás korát.

1907-ben jelent meg Régi török jövevényszavaink c. műve, mely alapos átdolgozás után 1912-ben német nyelven is kiadásra került Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache címen. Ez a munka igen nagy hatással volt a későbbi magyar nyelvtörténeti és török nyelvészeti kutatás számára. 1914-1934 között Melich Jánossal együtt szerkesztette a töredékben maradt Magyar etimológiai szótárt, ezt a világviszonylatban is kiváló és akadémiai nagyjutalommal díjazott munkát.

Az 1918-ban írt A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány c. munka a magyar őstörténeti irodalom egyik fontos darabja. Ebben összefoglalta és kritikusan elemezte az őshazára vonatkozó nemzeti hagyományaink történeti értékkel bíró adatait.

Gombocz alapjában véve magyar nyelvész volt. Elsősorban a magyar szótannal foglalkozott, de fontos hangtani, alaktani, mondattani és jelentéstani műveket is írt. Egyetemi előadásai jegyzet formájában is megjelentek.
Műveinek bibliográfiája:

• Zsirai Miklós, Gombocz Zoltán irodalmi munkássága: Nyelvtudományi Közlemények 49(1935) pp. XVII-XXIII.
Irodalom:

• Gombocz Zoltán emlékezete. Beszédek és megemlékezések. Bp., 1935.
• Balassa József, Gombocz Zoltán: Magyar Nyelvőr 64(1935) p. 73.
• Zsirai Miklós, Gombocz Zoltán: NyK 49(1935) pp. V-XVI.
• Melich János, Gombocz Zoltán emlékezete: MNy 32(1936) pp. 65-86.
• Úrhegyi Emília, Gombocz Zoltán egyetemi előadásainak jegyzéke: MNy 32(1936) pp. 87-90.
• Sauvageot, A., Zoltán Gombocz: Revue des Études Hongroises 17(1939).
• Eckhardt Sándor, Egy nagy tudós halálára. Magyar Szemle 24:2 pp. 182-184.
• Kovalovszky Miklós, Gombocz Zoltán. /Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai/ Bp., 1955.
• Németh Gyula, Gombocz Zoltán. /A múlt magyar tudósai/ Bp., 1972.
• Németh Gyula, Zoltán Gombocz. Ein ungarische Sprachforscher (1877-1935): Acta Linguistica22(1972) pp. 1-40.
• Lőrincze Lajos, Beszéd Gombocz Zoltán emléktáblájának leleplezésekor: MNy 73(1977):4 pp. 385-386.
• Sőtér István, Gombocz Zoltán: MNy 73(1977):4 pp. 387-389.
• Harmatta János, Megemlékezés Gombocz Zoltánról: MNy 73(1977):4 pp. 392-395.
• Ligeti Lajos, Gombocz Zoltán mint turkológus: MNy 73(1977):4 pp. 395-401.
• Benkő Loránd, Gombocz Zoltán szerepe a magyar történeti nyelvészetben: MNy 73(1977):4 pp. 402-409.
• Tompa József, Gombocz Zoltán a tanítvány szemével: MNy 73(1977):4 pp. 409-414.
• Balázs János, Gombocz Zoltán és a korabeli általános nyelvészet: MNy 73(1977):4 pp. 414-421.
• Tóth Gábor, Gombocz Zoltán és az Eötvös Collegium: MNy 73(1977):4 pp. 421-425.
• Nyíri Antal, Gombocz Zoltán emlékezegombocz.htmlte: MNy 73(1977):4 pp. 425-426.
• Kálmán Béla, Üdvözlő beszéd a Gombocz-emlékünnepségen: MNy 73(1977):4 pp. 426-427.
• Lakó György, Gombocz Zoltán finnugor nyelvészeti és őstörténeti munkássága: MNy73(1977):4 pp. 427-434.
• Szathmári István, Gombocz Zoltán és a stilisztika: MNy 73(1977):4 pp. 435-443.
• Rácz Endre, Gombocz Zoltán magyar grammatikai munkássága: MNy 73(1977):4 pp. 444-458.
• Károly Sándor, Gombocz Zoltán és Jelentéstana: MNy 73(1977):4 pp. 459-468.
• Molnár József, Gombocz Zoltán, a magyar kísérleti fonetika úttörője: MNy 73(1977):4 pp. 468-474., 6 t.
• Winkler Zsuzsanna, Gombocz Zoltán diákévei: MNy 73(1977):4 pp. 475-480.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/

1...1 3291 3301 331...1 403Page 1 330 of 1 403
16,474FansLike
639FollowersFollow
© Turkinfo.hu 2020