2025. június 30.
Türkinfo Blog Oldal 1329

A magyarok oszmán és török szemmel

egriminyaturMagyarország földje és népe a 14. század végétől a 18. század elejéig (a Temesköz felszabadításáig) kivételes szerepet játszott az Oszmán Birodalom sorsának alakulásában. A szultánok saját megítélésük szerint is a magyarok ellen vagy Magyarország területén aratták legfényesebb győzelmeiket, s a 16–17. században itt, az ország szívében néztek farkasszemet legnagyobb ellenségükkel, a Habsburg Birodalom uralkodóival. Buda, Esztergom és Székesfehérvár, a magyar királyság kormányzati és szakrális központjai, az Oszmán Birodalom és az iszlám világ szimbolikus, „szent” helyei, „az iszlám falainak kulcsai” lettek, s az itt szolgáló vagy letelepedő oszmán-törökök lassanként érzelmileg is szorosan kötődni kezdtek az országhoz.

A magyar királysággal vívott hosszú küzdelem és a másfélszáz éves magyarországi tartózkodás mély nyomokat hagyott az egykorú oszmán-törökökben. Ha azonban európai beidegződéseink alapján azt gondolnánk, hogy korabeli megnyilatkozásaikban vagy kulturális hagyatékukban ezt sűrűn ki is fejezték, jókorát tévednénk. Mindenekelőtt az iszlám hagyományos szemléletmódja – amely a más vallásúak iránti érdeklődésnek csekély jelentőséget tulajdonított – okozza, hogy az oszmán-törökök (is) fölöttébb ritkán rögzítették, írták le a más népekről, így a magyarokról szerzett ismereteiket és véleményüket. Ezért aztán annak, aki a törökök „magyar-képére” kíváncsi, alig leküzdhető nehézségeket okoz a források szűkössége. A korai időszakokra nézvést főleg az oszmán-török krónikások munkáira támaszkodhatunk, akik között mindig akadtak olyan személyek, akik személyesen vettek részt a magyarországi hadi eseményekben, vagy közvetlenül betekinthettek a birodalmi ügyekbe. E krónikákat és a hivatalos állami iratokat tanulmányozva úgy tűnik, hogy az oszmán-törökök magyarokhoz való viszonyát három síkon lehet megragadni: vallási, politikai-földrajzi és etnikai-antropológiai szempontból.

Saját küldetését és legitimációját az Oszmán-ház jobbára az iszlám vallás(jog) nyelvezetével és fogalmaival írta le. Ez nem mindenben esett egybe a társadalom tömegeinek felfogásával, de abban nem volt számottevő különbség köztük, hogy saját magukat, más népekhez és közösségekhez való viszonyukat a korábbi etnikai elv helyett mindinkább vallási alapon határozták meg. Ez a legtermészetesebb fejleménynek tekinthető, hiszen az iszlám világban a 20. századig az emberek földrajzi, nemzeti vagy etnikai elvek szerinti felosztása kivételes dolognak számított. A megkülönböztetés az iszlámon belül jobbára dinasztikus, mindenekelőtt pedig vallási alapon történt.

Az iszlám tanítása szerint a muszlimok egyetlen közösséget alkotnak, s a világ általuk kormányzott része, ahol a szent vallási törvény (seriat) van érvényben, „az iszlám háza” (dárüliszlám). A világ többi része „a háború háza” (dárülharb), mivel folyamatos háborús fenyegetésnek van kitéve. A muszlimoknak ugyanis az a feladatuk, hogy az egy igaz vallást az egész földön uralomra juttassák, a „háború házát” az „iszlám házává” változtassák. Ha a más vallásúak nem engedelmeskednek a megtérésre vagy meghódolásra vonatkozó felszólításnak, akkor a muszlimoknak „szent háborút” (dzsihád) kell indítaniuk ellenük. A háborúk elvben akkor érnek véget, ha az egész földön győzelemre jut az iszlám. Az iszlám jogi iskolák többsége (így az oszmánok által követett hanafita is) megelégedett volna a „hitetlenek” alávetésével, a sáfiiták szerint azonban a hitetlenség eltörléséig kell folytatni a harcot.

A nem muszlimokat, a „hitetleneket” az iszlámban különféle elnevezésekkel illették, bár a prófétának tulajdonított mondás szerint „a hitetlenség egy nemzet”. Az iszlám világon kívül élőket, a dárülharb lakóit harbi-nak hívták, ami körülbelül „háborús ellenséget” jelent. A leggyakoribb fogalom ugyanakkor a káfir (t. sz. küffár vagy kefere, köznyelvi változatban gavur, azaz gyaur; jelentése: hitetlen, istenkáromló), amely eredetileg az iszlám vallást elutasítók minden fajtáját jelölte. A perzsa gebr (t. sz. gebran) a zoroasztriánusok elnevezése volt, de időnként a keresztényekre is alkalmazták. Az utóbbiakat gyakran hívták még naszráni-nak (t. sz. naszará), ami eredetileg nazarénust jelentett. Az iszlám jogara alatt élő, a fejadó megfizetése ellenében állami védelmet élvező keresztényeket és zsidókat (így a hódoltság lakóit is) ehl-i zimmának (röviden zimmi-nek), azaz a szerződés népének nevezték. A dárülharb-ból békés célokkal (kereskedés, diplomáciai küldetés) és oltalomlevéllel (aman) érkező harbi-kat viszont musztamin-nak mondták. A szentháromság tanára utalva a keresztényeket olykor ugyanúgy müsrik-nek (politeista) nyilvánították, mint a pogányokat, máskor meg a szobrok és képek miatt a putpereszt (bálványimádó) jelzőt aggatták rájuk. A muszlimok nagyjából ezekkel az – átkozott, gonosz, alávaló, porba sújtott stb. jelzőkkel szinte kötelezőleg ellátott – fogalmakkal írták le a számukra legfontosabb nem muszlim csoportokat (vagyis az ún. könyves vallások híveit: zsidókat, keresztényeket és zoroasztriánusokat) és az iszlámhoz való viszonyuk legfontosabb jellemzőit.

A Magyarországra betelepedő oszmán-törökségnek azonban hamarosan bővítenie kellett a vallásokkal kapcsolatos ismereteit és fogalomtárát, mivel uralmuk kiépítése egybeesett a protestantizmus születésével és elterjedésével. Később (főleg a 17. században) azt is meg kellett (volna) érteniük, hogy a felekezeti viták és a vallási kérdések fontos szerepet játszanak az ország politikai életében és a hatalmi és szövetségi viszonyok alakulásában. Ez a megértés azonban igen nehézkesen haladt. Még az oszmán elit zöme is csak addig jutott el a 17. század végére, hogy a magyarok két felekezetre oszlanak: az egyik a római pápát követő bálványimádóké (egy-két íróról tudunk, aki még azt is kiderítette, hogy ezeket pápistáknak nevezték), a másik meg a bálványimádást és a böjtöt elutasítóké. Az azonban már különlegesen jól értesültnek számított, aki azt is tudta, hogy az utóbbiak egyik neve luterján/luturján, azaz lutheránus. A legszélesebb tudásra valószínűleg az a 17. század végi földrajzi író tett szert, aki lutheránusok mellett kálvinistákról, ariánusokról, sőt anabaptistákról is híradással szolgált. Ezzel azonban igen ritka kivételnek számított. Az oszmán hatóságok – a fent említett „a hitetlenség egy nemzet” elv szellemében – legtöbbször beérték azzal, hogy a millet-i meszihijje, azaz a jézusi nemzetség kifejezéssel írják le a hódoltsági és a nyugati keresztények minden fajtáját. Ez a hozzáállás azonban jócskán megnehezítette itteni politizálásukat, mert hajlamossá tette őket arra, hogy a Habsburgokkal szemben álló magyarokat automatikusan azonosítsák a bálványt nem imádókkal, vagyis a protestánsokkal, a Habsburg-pártiakat meg a katolikusokkal, ami olykor hibákhoz vezetett a magyar rendi mozgalmakkal kapcsolatos álláspontjuk kialakításakor.

Az oszmán-törökök a magyarokat leggyakrabban a magyar szó – régi – török változatával, a madzsar-ral nevezték meg, az ország lakosságára pedig általában a magyar(országi) pogányok, átkozottak (Ungurusz meláini, Ungurusz kefereszi) kifejezések szolgáltak. A hódítók tisztában voltak az ország etnikai és nyelvi sokszínűségével, egyikük például tudta, hogy Eperjesen magyarul, németül és lengyelül beszéltek.

A madzsar területi elnevezésként is szolgált, így a Felső-Magyarországon kreált „középső magyar” királyságot Orta Madzsar-nak, a Felvidéket pedig Jukaru Madzsar-nak hívták. Ismerték a hosszabb és teljesebb Madzsarisztán formát is, de ezt a kora újkorban viszonylag ritkán használták. Területi elnevezésként sokkal jobban kedvelték a latin hungarus átvételét, az Ungurusz-t, amely a modern török (szak)irodalomban, illetve forráskiadásokban jobbára Üngürüsz vagy Engürüsz formában jelenik meg. Nagyon ritkán – talán a régi arab földrajzi irodalom vagy az új európai térképek hatására – találkozhatunk a Hungária alakkal is. Az igazi kérdés azonban az, hogy mit értettek ezeken a fogalmakon. 1541 előtt egyértelműen a középkori magyar állam megnevezésére szolgáltak, utána pedig az egyre zsugorodó Magyar Királyságot jelölték velük: egy 16. század végi szerző például Ungurusz tartományának új történetei címmel írt krónikát a tizenöt éves háború első szakaszáról, elsősorban a dunántúli és a felvidéki harcokról. Ezzel szemben Erdélyt következetesen Erdel-nek vagy Erdel vilájeti-nek, Erdélyországnak titulálták, ezzel is kiemelve annak különállását. A hódolt területnek nem volt önálló neve, azt az aktuális pasaságokról nevezték el, s a birodalom és az iszlám világ részének tekintették (nota bene: maga Zrínyi Miklós is törökországi hadjáratnak mondta téli portyáját és az eszéki híd felégetését 1664-ben). Ugyanakkor – meglehetősen ritkán – fel-felbukkannak olyan nézetek, amelyek a régi Magyarország egységében gondolkodnak, például a 17. század jeles földrajztudósa, Behrám Dimiski tud az országrészekről (Felső- és Alsó-Magyarország, Szlavónia, Horvátország, sőt Batthyány-, Nádasdy-, Zrínyi-ország), s szerinte Erdély „Hungáriának egy része”. Ez azonban minden bizonnyal inkább tudósi precizitás, semmint a közvélekedés kifejezése volt. A helyi oszmánok természetesen tisztában voltak a tájegységek, sőt a hajdani – vagy még fennálló – vármegyék elnevezésével is. Az általuk lakott települések neveként jobbára megtartották a régi magyar neveket, illetve ha először szláv alakban találkoztak velük – amire jó esély volt, hiszen a hódítók java része délszláv származású volt –, akkor inkább azt használták. Így lett Székesfehérvárból Isztolni Belgrád, Budából pedig Budun. Amennyiben maguk hoztak létre településeket – leginkább erődöket –, akkor azokra hangzatos oszmán-török neveket aggattak: Párkányt Dzsigerdelennek (Májlyukasztó), Adonyt Dzsánkurtarannak (Lélekmentő), a Sárvíz melletti erősséget pedig Jeni palánkának (Új palánk) hívták.

Érdekes, hogy miként látták az oszmánok magát az elfoglalt országot. Evlia Cselebi, a 17. századi török utazó, valóságos Édenkertről beszél – a török irodalomban Irem kertje –, amit nem tarthatunk csupán nyelvi játék eredményének (Pécset nevezték például Irem-i Szirem-nek – a Szerémség Irem kertjének): a jeles útleíró műve több pontján felsorolja az általa látott, s Irem kertjéhez hasonlított tájakat – alig ötöt –, s Pécs mindig közöttük van. A hódítóknak az ország gazdagsága, éghajlata, természeti kincsei tetszettek különösképpen, s bár csodálattal adóztak az épített értékeknek is, mégsem becsülték azokat sokra: a nyugati utazók leírásaiból jól ismertek a pusztuló középkori városok képei. Hiába alakították például a pécsi székesegyházat Szülejmán szultán nevére dzsámivá, 1566-ban, amikor a hadjárat során elhunyt a birodalom kancellárja, nem az uralkodói imahely mellett helyezték örök nyugalomra, hanem Kászim pasa magánalapítványú dzsámija mellett: középkori szépség nem felelt meg a hódítók ízlésének. Ezért vándoroltak a vörös márvány sírkövek a fürdőkbe: a múlt helyett a jelent szolgálták.

A magyar–oszmán érintkezések a 14. században kezdődtek, s a Balkán új hódítóit erősen foglalkoztatta legerősebb ellenfelük kiléte. A magyarok múltjáról kialakított kép persze az idők során változott. Először a muszlim mitológia Seddád királyához kötött, Magyarországon megtalált kardra vonatkozó történetet jegyezték fel, mely egyfajta jogigényt fejezett ki országunkra. 1529-ben Ibrahim pasa nagyvezír bemutatta a dívánban a magyar koronát, mely szerinte eredendően Nusinreván (azaz II. Hoszrau) perzsa királyé (Kr. u. 531–579) lett volna. Az elmélet azután gyorsan fejlődött, 1543-ban már azt állítják, hogy a korona Nagy Sándortól került a híres Szászánida uralkodóhoz, s onnan a magyarokhoz. Az 1650-es években pedig Evlia Cselebi még ennél is messzebb megy: a korona Hósang sahé, az iráni mitológia első koronás királyáé volt, tőle került a fentebb említett királyokhoz. E koronatörténetek végső soron azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy e nagy legitimációs erővel bíró tárgy keletről – a „muszlim világból” – származott, ráadásul a magyarokhoz másodjára Szülejmán szultán kezéből került, s ezért a Habsburgok jogtalanul birtokolják. Visszaszerzése – és ebben a magyarok támogatása – tehát teljesen jogos.

A korona történetével párhuzamosan alakult a magyar nép megítélése is. Az oszmánok – akár a magyar krónikákból, akár a muszlim földrajzi irodalomból – tudták, hogy a magyarok keletről érkeztek. Egyrészt a tatárokhoz kapcsolták őket: „A magyarok a Don partján lakó tatárok közül jöttek” – írja Behrám Dimiski a 17. század végén, de a tatár kapcsolatot már a Tarih-i Ungurusz szerzője, Mahmud terdzsümán is említi a 16. század közepe után: szerinte a magyarok ősapjának, Hunornak a tatár kán lánya volt a felesége. S hogy ez nem csupán a filoszok műhelytitka volt, mutatja Mihály havasalföldi vajda jelentése, mely szerint a nála tárgyaló tatár követek, amikor a jó borok megoldották nyelvüket, így beszéltek: „Miért harcolnánk mi a magyarok ellen, hiszen mi rokonok vagyunk, és azonos nemzetségből, a szkíták nemzetségéből származunk.”

Ugyanakkor a korona kapcsán Evlia egészen más történetet mesél el: a perzsa mitológia Menucsehr nevű királyának négy, hazájából menekülni kénytelen fia alapított volna államot a Kárpát-medencében. A magyarok tehát származásukat tekintve perzsák, amit állítása szerint a népnév – népetimológiás – elemzése, egy sor perzsa szó, továbbá az a tény bizonyít, hogy Hósang sah dagesztáni sírján a magyar Szent Korona rajza látható. Nem tudjuk, milyen régi ez az elképzelés, mindenesetre nem zárható ki az sem, hogy maga Evlia kombinálta össze a számára hozzáférhető adatokból.

A magyarok keleti származásának tudatosítása – és annak felemlegetése, hogy a nyugatra költözéssel szerencsétlenségükre rokonaikkal ellentétben kimaradtak az iszlámból – mindenesetre valamiféle hidat épít törökök és magyarok közé, amely némiképp enyhíti a keresztény–muszlim szembenállást. Ez az elképzelés az oszmán politikusoknak remekül a kezére játszott, hiszen így – minthogy ők csak megsegítik távolra szakadt

rokonaikat a „gaz németek” ellen – éket lehetett verni Habsburgok és magyarok, sőt magyarok és magyarok közé is. Magyarok és németek – sokkal régibb keletű – ellenszenvét a törökök tehát a maguk eszközeivel is megtámogatták, illetve megideologizálták, s azután a gyakorlatban is igyekeztek azt kihasználni.

Az oszmán propagandagépezet azonban még a magyarok előtti időre is visszaemlékezett, s a Kárpát-medence korábbi történetét is igyekezett saját céljaira kihasználni. Úgy tűnik, már a 16. század közepére készen állt egy legenda, amely Nagy Sándor pannóniai hódításait adta elő. Alexandrosz a muszlim mitológiában – Iszkender néven – az a világhódító, aki bár Mohamed előtt élt, egy sugallat révén mégiscsak az iszlám elterjesztésén fáradozott – az oszmán szultánok az ő nyomdokaiban jártak, többek között ezért nevezték magukat második Iszkendernek is. Másfelől perzsa–makedón származása révén közvetlenül is kapcsolódott a muszlim világhoz: egyrészt azért, mert a perzsa múlt beépült a muszlim hagyományokba, másrészt pedig azért, mert a görög múlt az oszmán birodalmi hagyomány része lett. Sándor állítólagos pannóniai hódításai tehát jogalapot szolgáltattak az új háborúkhoz: a foglalókból így lettek visszafoglalók. A Nagy Sándor-történetnek egyébként volt egy érdekes mellékszála is, mely – a muszlimok által is nagyra becsült – Platón Pannóniában eltöltött öregkorát dolgozta fel. Az oszmánok e fogással Magyarország múltját is megszerezték maguknak – nem először jártak el így, Bizánc esetében is hasonló legendával álltak elő.

Kérdés, hogy mindezek után hogyan tekintettek valójában a magyarokra. Kezdetben még valamiféle – talán a nemes ellenségnek kijáró – tisztelettel, mint azt egy 16. század eleji krónikában látjuk: „Bár országukat lázongó népek környezik, tekintélyes kormányzóik erős kézzel szoktak kormányozni. Az oltalmuk alatt élő népre igen nagy gonddal vannak. A tüzes kemény nyakúak orrát még nem törték be a buzogány súlyos csapásával, ezért nem hajtottak fejet és nem adták nyakukat a hódolat igájába. Hevességük oly metsző, mint a kifent kard és tőr, erejök hasonló a kovács üllőjéhez, melyet nem lehet széttörni.” Folyamatosan érzékelik a magyarok és törökök közötti hasonlóságokat, szemben a nyugati népekkel: „Bár a magyar nép állama meggyengült – írja Evlia Cselebi a 17. század közepén –, jó konyhát visznek, vendégszeretők, és rátermetten művelik termékeny földjeiket. Valóban vitéz nép, a tatárokhoz hasonlóan mindnyájan két lóval törnek be az ellenséges területre, és öt-tíz pisztolyt meg az övükre kötve kardot visznek magukkal. Éppen úgy néznek ki, mint a mi határvidéki harcosaink, ugyanolyan ruhát viselnek, és ugyanolyan nemes lovakon lovagolnak. Tisztán járnak és esznek, és vendégeiket nagy tiszteletben részesítik. Foglyaikat nem kínozzák úgy, mint a németek, és éppúgy forgatják a kardot, mint az oszmánok. Röviden, mindkét népség vallástalan hitetlen, de a magyarok jobb természetű, tisztább hitetlenek, akik az oszmánokhoz hasonlóan az arcukat minden reggel vízzel mossák meg, s nem a vizeletükkel, mint a németek.” „Mint a mohamedánoknak, nekik is szenvedélyük a cifra ruha, a díszített fegyverzet és a paripa – így Behrám Dimiski –; egész ruházatuk olyan, mint a mohamedánoké, s csak arról lehet őket megismerni, hogy kalpagot viselnek. […] Legtöbb ételük fűszeres. Keveset esznek és undorodnak attól, hogy a nemcsék [azaz a németek] módjára oly sokat egyenek és igyanak, mint a marhák; emezek az ő szokásaikat önmagukéval ellentéteseknek találták és éhenkórászoknak csúfolják őket.”

A sok, már-már barátságosnak tűnő jellemzés mellett azért igen sok negatívum is terheli a magyarokat: „A magyarok okosak, értelmesek, mindenfajta mesterségre alkalmasak és ügyesek. Ugyanakkor igen rosszindulatúak és támadó kedvűek. Hajlamosak ölni, megsebesíteni és megszökni. Óvatosan kell velük bánni, ha szolgálatba állítják őket. Legtöbbjük jó felépítésű, bőrük színe fehér” – jellemzi a magyar rabszolgákat egy nagy tudású értelmiségi a 16. század közepén. Pár évtizeddel később egy másik oszmán gondolkodó hasonlóképpen, kritikusan, de tagadhatatlan elismeréssel nyilatkozik a magyarokról: „A magyarok viszont tiszták, a szolgálatban ügyesek és gyorsak. Többen közülük hűtlenségükkel és makacskodásukkal sok bánatot okoznak a gazdájuknak. […] Az összes népség között a magyar a mintaadó és az okos […] A havasalföldiek, a moldvaiak és az erdélyiek egyformán hűtlen természetűek. […] Rosszabbak, mint a magyarok és a horvátok, és hajlamosak a bűnözésre. […] A rabszolgák többségének semmilyen értéke nincs; […] az abesszinek, a cserkeszek és a horvátok jó fajtájúak, ezeket követik a magyarok és a frenkek; óvakodj a többiektől.” „Természetük izgága és haragtartó. Bosszúálló és nyers nép. Legtöbbjük gazdag és pénzsóvár… Látszólag jó barátok, de nem nyíltszívűek, szavuknak nem lehet hinni” – írja Dimiski, amivel szépen összecsengenek Szinán pasa nagyvezír szavai a 16. század végén: „Ezek a magyarok furcsa, köpönyegforgató átkozottak”. Nem csoda, hogy a janicsárok törvényeiben kifejezetten tiltották, hogy a magyarok és a horvátok között janicsár újoncokat (gyermekadót) szedjenek…

Az idegenkedés azért mégsem lehetett olyan nagy, hiszen a rengeteg magyar hadifogoly egyike-másika magas tisztségekbe emelkedett, s ha olyan komoly érdekcsoportok nem alakultak is belőlük, mint az albánokból, a bosnyákokból vagy a grúzokból, magyar ügyekben időnként komolyan hallatták a hangjukat.

Nagyon érdekes megvizsgálni, hogyan látták a törökök e két korszak meghatározó személyiségeit, például Hunyadi Jánost vagy a Habsburg-házi királyokat. Közismert, hogy a török történetírók krónikáikban a gyaurok neve mellett állandó, nem éppen hízelgő jelzőket használtak. Hunyadit „piszkos Jankó”, „átkozott Jankó”, a magyar királyokat „a gonosz szándékú király”, „a tévelygő, nyomorult király” stb. néven emlegették. E jelzők kétségkívül sértőek. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy megválasztásuknál más szempontok is szerepet játszottak: sokkal inkább az volt a funkciójuk, hogy a megfelelő jelző kiválasztásával az oszmán szöveg lüktetését a ritmikus próza eszközével elősegítsék; például a királ-i bed-fiál (a gonosz szándékú király) jelzős szerkezetben a királ és a fiál rímel egymással. Mintha magyarul azt skandálnánk: „az-át-kozott-király”. Az ellenséget ugyanis nem kicsinyelték le a törökök. Egy 15. század végi krónikában fennmaradt történet szerint amikor Hunyadi János a szerb despotához Szendrőre menekült, a török bégek arra kérték Murád szultánt, hogy követelje kiadatását, de a szultán azt válaszolta: „Hej bégek, hát ti e hitvány gyaurtól annyira nem maradhattok, hogy szeretnétek, ha kiadatását követelném, és agyonütném? Bárcsak volna még néhány ilyen piszkos gyaur, akik többször ellenünk jönnének, hogy a hit harcosai még több zsákmányhoz jutnának.”

A mai pozitív magyarságkép, amely a korábbi, konfliktusokkal terhes török hódoltság korszakát elfelejtette és megszépítette, a 19. századi nemzeti ébredés időszakában, a modern török nemzet születésének jegyében alakult ki a török társadalomban. A magyar és lengyel emigránsok, akik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után az Oszmán Birodalomban találtak menedékre, hamar beilleszkedtek új környezetükbe. Hozzájárultak az oszmán közigazgatás és igazságszolgáltatás modernizálásához, nagymértében együttműködtek az ún. tanzimat-reformok keresztülvitelében, és fontos posztokat töltöttek be az oszmán hadseregben a cári Oroszországgal vívott krími háborúban. A magyar forradalom eszméinek megismertetésével jelentős szerepet vittek a török nemzettudat kialakulásában. Az ekkor formálódó török középosztálynak közvetítették az európai gondolkodást és szokásokat. A magyar és lengyel menekülteknek a török nemzettudat kialakításában való jelentőségét éppen annál a hivatalnokrétegnél lehet legjobban lemérni, amelyik ellátásukkal foglalkozott. Közülük kerültek ki a török kultúra mecénásai, a nyelvújító mozgalom élharcosai. Rendkívül megbecsült helyet vívtak ki az iszlámra áttért emigránsok; elsősorban katonai feladatokat kaptak, vagy a polgári életben kamatoztatták európai műszaki műveltségüket.

Különösen nagy és hosszantartó hatást gyakoroltak a magyar–török barátkozásra a keleti krízis évei (1875–1878). Hatalompolitikai megfontolásokból mind a magyar, mind a török politikai elit elutasította, hogy a délszláv népek felkelései által megrázott Balkán-félsziget, amely akkoriban nagyrészt az Oszmán Birodalomhoz tartozott, orosz érdekszférába kerüljön. A közös oroszellenesség jegyében fogantak a magyarok és a törökök közötti barátságot és testvériséget reprezentáló megnyilvánulások, melyeknek jelentős hatása volt mindkét társadalomra. E megnyilvánulások csúcspontját jelentette a magyar diákok küldöttségének 1877 januárjában, az orosz–török háború előestéjén tett konstantinápolyi látogatása, melynek során díszkardot nyújtottak át a török hadsereg fővezérének. A látogatás demonstratív viszonzására 1877 tavaszán került sor, amikor II. Abdulhamid szultán megbízásából egy török delegáció a magyar diákság számára harmincöt, Mátyás király egykori híres könyvtárából származó középkori kódexet szolgáltatott vissza, amelyeket még a 16. században vittek Budáról Konstantinápolyba Nagy Szülejmán katonái. A delegációt Bécsben fogadták, és Magyarországra való továbbutazásukat maga gróf Andrássy Gyula, az akkori közös külügyminiszter akadályozta meg, hogy ezzel elejét vegye a további törökbarát demonstrációknak, és így elkerülje az esetleges külpolitikai bonyodalmakat. Ezzel egyidejűleg azonban Magyarországra érkezett egy szemmel láthatólag magányszemélyek által szervezett török küldöttség, hogy a magyar társadalommal közvetlenül ápolja a baráti kapcsolatokat. Országjáró körútjuk teljes egészében a török–magyar rokonság és testvériség jegyében zajlott, s a törökök számára is meglepő és újszerű volt. A magyar nyilvánosságnak ezt a törökbarát beállítottságát valamilyen szinten a kor tudományos kérdése, az ugor–török háborúnak nevezett nyelvészeti vita is befolyásolta, amely azt volt hivatott eldönteni, hogy a magyar nyelv finnugor, avagy török eredetű-e. A török nyelvrokonság mellett való kiállás egyidejűleg politikai állásfoglalást is jelentett, amely kifejezte Magyarországnak a Habsburg Monarchián belül elfoglalt államjogi helyzetével és a bécsi fensőbbséggel szembeni elégedetlenségét.

Hazájukba visszatérve a török látogatók Magyarországról rendkívül pozitív képet közvetítettek a hazai nyilvánosság felé, melyben a hangsúlyt nem kizárólag a két nép rokonságára helyezték, hanem sokkal inkább a magyar nemzetnek a polgárosodás és a civilizáció terén elért eredményeire. A törökökre különösen nagy hatást gyakorolt a magyar ipar fejlettsége, így például az óbudai hajógyár magas műszaki színvonala, a szociális és karitatív intézmények rendszere, továbbá a magyar nők hazaszeretete és aktív részvétele a társadalmi életben. Ezeket az eredményeket érdemesnek tartották saját hazájukban is népszerűsíteni. Ebből az következett, hogy egyre több magyar szakember és mérnök kapott meghívást, és vette ki részét a török gazdaság és infrastruktúra modernizálásában. Szimbolikus értékű példaként hozható fel, hogy a magyar reformkor vezetőjének, Széchenyi Istvánnak a fiát, Ödönt, Konstantinápoly korszerű tűzoltóságának felállításával bízták meg.

A 20. század elején a nemzeti ébredés vadhajtása, a pántürkizmus és a turanizmus hathatós támogatásával virágkorát élte a török–magyar rokonság elmélete a török társadalomban. A török–magyar rokonság tanát minden török diák már az iskolában magába szívja, s bár ma már árnyaltabb a kép, a század eleji pántürkizmus eszméi még mindig élnek, elsősorban a köztudatban. A tudományos életben elfogadott a magyar nyelv finnugor eredete, a magyar nép kultúráját és habitusát azonban töröknek tartják. A 15–17. századi oszmán hódításnak és katonai megszállásnak Magyarország társadalmi és gazdasági fejlődésére gyakorolt negatív hatásait általában nem veszik tudomásul, idealizált toposzokat emlegetnek, például azt, hogy az oszmánok európai előrenyomulása tulajdonképpen megmentette a magyarokat a német gyarmatosítástól, mindenkinek vallásszabadságot biztosított, valamint kultúrát, mindenek előtt fürdőkultúrát hozott az országba.

Kulcsszavak: muszlim, keresztény, Magyarország, magyarok a török reformmozgalomban, oroszellenesség, magyar őstörténet, etnikai és nyelvrokonság török szemmel, magyarbarátság

IRODALOM

Dávid Géza (1996): Modernizáció magyar részvétellel. Korunk. 6, 61–65.

Doğan, Ismail (2010): Dilettáns nyelv- és néprokonsági nézetek párhuzamai Törökországban és Magyarországon. In: Honti László (főszerk.) – Csúcs Sándor – Keresztes László (szerk.): A nyelvrokonságról. A török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Második, bővített kiadás. Tinta, Budapest

Erődi Béla (2001): Csok jasa! A török küldöttség látogatásának emlékkönyve/Çok yaşa. Türk heyetinin ziyareti’nden hatıra kitabı. Akadémiai–Magyar–Török Baráti Társaság, Budapest

Fodor Pál (1987): Magyarország és Bécs az oszmán hódító ideológiában (egy 17. századi török elbeszélő forrás tükrében). Keletkutatás. tavasz, 20–38.

Ivanics Mária (2002): Türkische Bausteine zum Ungarnbild. In: Brandenstein, Maria Jahn (Red.): Die Vision von Mitteleuropa. Stephan Széchenyi (1791–1860) und seine Reformideen. – Tausend Jahre Lebensgemeinschaft in Mitteleuropa. Integratio, Wien, 359–374.

Karpat, Kemal H. (1989): Kossuth Törökországban: a magyar menekültek szerepe az Oszmán Birodalom modernizálódásában. Keletkutatás. tavasz, 36–47.

Sudár Balázs (2007): Platón Pécsett. Egy hódoltsági legenda nyomában. Pécsi Szemle. 10, 2, 14–27.

Sudár Balázs (2010): Evlia Cselebi és a magyar őstörténet. In: Gazda József – Szabó Etelka (szerk.): Kőrösi Csoma Sándor és az Út. Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Kovászna, 172–178.

2012-02-17
A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata

Fodor Pál

az MTA doktora, MTA Történettudományi Intézet • fod6619@t-online.hu

Ivanics Mária

az MTA doktora, a Szegedi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára • res13986@helka.iif.hu

Sudár Balázs

PhD, tudományos főmunkatárs, MTA Történettudományi Intézet • sudarbalazs@gmail.com

Balassi költészete beletalált Afrika kellős közepébe

balassi-balintA magyar alapítású nemzetközi irodalmi díjat ebben az évben a magyar poéták közül a babérkoszorús Tornai József, a külföldi műfordítók közül a kongói Gabriel Zanmaku Olembe vehette át.

Európa, Ázsia, majd Amerika után újabb földrészen hódít a több mint négy évszázada hősi halált halt magyar poéta: Balassi Bálint költészete. Ebben az évben – a magyar poéta mellett – afrikai műfordító érdemelte ki az európai költőóriásról elnevezett díjat, a Balassi Bálint-emlékkardot. Gabriel Zanmaku Olembe ugyan több féle okból nem lehetett jelen – utazása az utolsó pillanatban meghiúsult –, ám a legendás Gellért szálló gobelintermében számos szerecsen forgolódott a Bálint napi díjátadáson.

Az ünnepséget megnyitó Molnár Pál, a díj alapítója jelentette be, hogy a tavaly szeptemberben elhunyt Makovecz Imre után az idén január 23-án Buda Ferenc Balassi-kardos, Kossuth díjas költőt választották elnöknek: az Alföld poétája egyébként 2000-ben vette át Balassi szablyáját. Az idei az esztendőben a magyar díjazott a Budapesten élő Tornai József babérkoszorús költő – a 85 éves irodalmát lelkes taps köszöntötte -, a külföldi műfordító pedig a valaha Budapesten tanult Gabriel Zanmaku Olembe.

Részletek

2012-02-16

A kis jégkorszak következményei Magyarországon

A XX. század végére már egyértelmuvé vált, hogy az emberi civilizáció természetromboló tevékenysége oly mértékben alakítja át a Föld bioszféráját, mely beláthatatlan következményekkel jár bolygónk összes élolényére. Az ember számára talán a legdrámaibb változásokat az idojárási rendszer muködésének változása szolgáltatta. A kilencvenes években megszaporodó és sorozatos természeti csapások újra és újra ráirányították a nemzetközi közvélemény figyelmét a globális felmelegedésnek nevezett éghajlati változásra.

A rendkívüli idojárási események (az évente jelentkezo, rekordokat dönto és mérhetetlen pusztításokat okozó árvizek, a mind gyakoribbá váló és felerosödo szélviharok, a kirívó homérsékleti adatok) mindinkább elorevetítik, milyen XXI. századi éghajlati jövoképre kell felkészülnünk.

Az emberi civilizáció életében nem egyedi és példa nélküli a jelenlegi éghajlatváltozás. Már oseinknek is volt alkalmuk találkozni az idojárás drasztikus, hosszan tartó változásával. A „kis jégkorszak” XVI-XVIII. századi eseményei hasonló kihívás elé állították a kor emberét, mint minket napjaink éghajlatváltozása. Az akkor történt idojárási és történelmi eseményeket érdemes felidézni, hiszen megmutathatják, milyen lehetséges problémákkal kell majd a XXI. században szembenéznünk.

Hála Réthly Antal földrajztudós korát megelozi, kiemelkedo gyujto- és kutatómunkájának, a kis jégkorszakbeli Magyarországról olyan aprólékosan összeszedett idojárási megfigyelés áll rendelkezésünkre, amely európai viszonylatban is kimagasló helyet foglalhat el.

Kis jégkorszaknak nevezik azt az általános klímaromlást, amely a Kr. e. 2000-tol kb. a XIX. századig tartott és foleg helyi jelenségekben mutatkozott meg. A korszakolásában nézetkülönbségek is jelentkeztek. Ma már ismert, hogy a középso holocén felmelegedést követo általános klímaromlás is tartalmazott melegebb és hidegebb idoszakokat is.

Számunkra a legtöbb és legjobban használható információ az utóbbi évezredben

lezajlott lehulési szakaszokról – az 1200-7450, illetve a XVI. század végétol a XIX. század elso feléig tartó periódus – áll rendelkezésre. Ez utóbbi idoszak a korabeli források alapján már jól rekonstruálható.

A Kárpát-medencében a történeti idok legutolsó éghajlatváltozása a XVI. században kezdodött meg. Az 1550-es évek közepének meleg, száraz nyarai a század végére huvössé és csapadékossá váltak. EIkezdodött az az idoszak, amelyet a meteorológusok kis jégkorszakként tartanak számon. Az 1541-1590-ig tartó elso szakaszára a kontinentális hatás felerosödése volt a jellemzo, amely hideg teleket és forró nyarakat hozott, de megjelentek a kivételesen hideg nyári homérsékletek is. A második szakasza 1591-1650 között produkálta a leghidegebb teleket és huvös nyarakat, a harmadik idoszak, pedig 1680-1740-ig tartott.

A lehulési tendenciák a XVIII. század vége felé újra felerosödtek. Ennek magyarázatául többek az ez ido tájt felerosödo vulkáni aktivitást említik, amelynek következtében annyi por, hamu került a magas légkörbe, amely csökkentette a földfelszínre érkezo napsugárzás mennyiségét, így huvösebb idoszak bekövetkeztét okozatta.

A XIX. század elso évtizedeiben Európa-szerte újra dermesztoen hideg teleket és huvös nyarakat jegyeztek fel. Az 1810-1860 közötti idoszak homérsékleti értékei megközelítették, sot túl is szárnyalták a XVI-XVII. század hidegrekordjait.

A kis jégkorszak idejébol nincsenek muszeres mérésekkel alátámasztott homérsékleti és csapadékadatsorok. Pontos adatok hiányában dönto jelentosége lehet a korabeli megfigyelések felhasználásának és értékelésének.

Különösen fontos ismerni azt a természeti környezetet, melyben egyes történelmi események, a gazdasági és társadalmi folyamatok lejátszódtak, hiszen ezek valódi értékelése ezen adatok hiányában nem lehet teljes. Ennek fényében érdemes egyegy történelmi eseményt kiemelni, mellyel be lehet mutatni, milyen hatással voltak az idojárási események a kor hadi, gazdasági és társadalmi történéseire.

A korabeli megfigyelések természetesen nem tudományos alaposságúak de ha ugyanazon idoszakban, egymástól független, több forrás is beszámol visszatéro rendkívüli homérsékleti eseményekrol, özönvízszeru csapadékról, áradásokról, akkor feltételezheto, hogy az adott terület idojárási rendszere megváltozott, vagy legalábbis a szokásoshoz képest változóban van. A korabeli krónikások azzal, hogy írásba foglalták a rendkívüli idojárási eseményeket, egyben üzentek a késo korok számára. Az anomáliák és természeti csapások leírásával hozzájárultak az éghajlatváltozás plasztikus bemutatásához.

A kis jégkorszak hatásai

a XVI. századi Magyarországon

A Kárpát-medence nagy részén a nedves kontinentális éghajlat az uralkodó, melyben az óceáni hatás kelet felé haladva fokozatosan gyengül. Erre az éghajlati típusra az élesen elkülönülo négy évszak jellemzo. Rövidebb idoszakokban ugyanakkor a szeszélyes és ingadozó homérsékleti és csapadékváltozékonyság is kimutatható. A csapadékellátottság alapján a vízigény közepes mértéku kielégítése biztosítat, bár ebben is jelentos változékonyság állapítható meg évrol évre.

Az évi középhomérséklet 9,5 °C és 11,5 °C közötti, kivételt jelentenek a hegyvidéki tájak. Az óceáni és kontinentális klímahatások érvényesülésének mértéke az adott makroszinoptikus helyzetek gyakoriságától függ, azonban a földrajzi szélesség és hosszúság, valamint a tengerszint feletti magasság szerint is jelentos különbségek mutathatók ki az évi és havi középhomérsékletben.

A rendelkezésre álló információkból megrajzolható egy-egy idoszak homérsékleti térképe. Hasonló a helyzet a csapadékviszonyok területén, hiszen egy-egy pusztító zápor viszonylag körülhatárolható területet érint. Ugyanakkor a csapadékos napok és a csapadék mennyiségének megszaporodása szintén jól használható az éghajlati karakter meghatározásánál. Nagyobb területet érintenek és így az általános éghajlati változásokat legplasztiku sabban talán az áradások számának megszaporodásával, illetve csökkenésével lehet modellezni.

A Kárpát-medence folyóit az évenkénti kétszeri áradás jellemzi, a hóolvadás utáni tavaszi (jeges ár) és a nyár eleji (zöldár). Feltételezheto, hogy amikor a korabeli krónikások pusztító árvizekrol, illetve ezek elszaporodásáról és visszatérésérol beszélnek, akkor nem a megszokott eseményeket konstatálják, hanem a szokásostól eltéro intenzitású és számú áradást akarják megörökíteni.

Hasonlóan fontos szerepet játszott az idojárás 1551-ben, Temesvár török ostroma idején, amelyrol Evlia Cselebi így számol be: „… A török sereg ostrom alá fogta Temesvárt, ostromsáncokat készített. Ámde Isten rendelésébol a zordon tél megérkezett s rendkívüli nagy esozés lévén, az ostromsáncok mind megteltek vízzel, úgy annyira, hogy a janicsároknak lehetetlen volt az ostromsáncokban megmaradni…”

Temesvár tehát átmeneti megmenekülését köszönheti az idojárás változásának. Talán a leghíresebb várostrom, amelynek sikeres védelmében az idojárás is kiveszi a részét, Eger várának 1552-es sikertelen ostroma. A török sereg elso általános rohamát szeptember 29-én vezette, az utolsót október 12-én, melynek kudarca után rendelik el a visszavonulást. Dzseladze Musztafa török historikus az alábbiakkal magyarázza a kudarc okait:

„… Negyven napig tartott a harc, de elfoglalása könnyu szerrel nem volt lehetséges… Isten végzésébol bekövetkezvén a téli évszak és a hideg ido; a beállott esozés és havazás miatt eltunt a nyugalom és türelem, az élelmiszerekben való szükség aggasztotta a sereget, a hidegség megzavarta az állatok nyugalmát…”

Bár a török történetíró „isteni rendelésnek” tulajdonítja a vereséget, de ismerve az idojárási eseményeket, elmondható, hogy a vár sikeres védelmében jelentos szerepet játszott a védok kitartása és hosiessége mellett a hirtelen beállt hideg, amely ellehetetlenítette az ostromló török sereget.

A negyvenes, ötvenes években újra felerosödik a kontinentális hatás a Kárpátmedencében, amely hidegebb teleket és forróbb, aszályos nyarakat eredményez. A század közepétol kezdodo hideg idoszak tetopontjai az 1595-1602 közötti esztendok telei. Az eros téli lehulés jele volt, hogy a Kárpát-medence folyói újra befagytak, így a Duna is. (1594-95, 1601-02, 1607-08 – ezekben az években a Duna „átfagyott”) A hideg telek hatását felerosítette a huvös, csapadékos nyarak idoszaka 1597 és 1606 között. A lehulési idoszak egybeesett a 15 éves háború idoszakával.

1560 és 1580 között újabb nyári csapadékhullám figyelheti meg, amelynek legintenzívebb szakasza a század hatvanas, illetve hetvenes éveinek végére esik, amikor szinte minden évben jegyeztek fel nagyobb áradásokat. Heves felhoszakadások, záporok, jégesok és nyári viharok kísérik ezeket a nyarakat. A homérséklet sem emelkedik a megszokott szintre. A gyakori felhozöttség megakadályozta a levego megszokott felmelegedését. Ebben az idoszakban még az sem ment ritkaságszámba, ami 1562. június 2-án történt Besztercén. Ekkor az egyik reggelen jéggel vegyes hó varázsolta fehérré a város háztetoit.

Az 1570-1580-as években még hatalmas mennyiségu gabonatermés a század végére hirtelen csökkent, és a háború befejezése után sem állott helyre. A melegigényes búza aránya azonban nemcsak a kirabolt területeken, hanem a kevésbé háborgatott északi megyék növénykultúrájában is elvesztette addig meghatározó szerepét.

Sáros megyében a XVI. század még nem jelentéktelen tiszta, illetve rozzsal kevert búzát, ún. mixtúrát találunk, a XVII. századra ez majdnem teljesen eltunt. Helyét a mostohább éghajlati körülményeket elviselo rozs vette át. A huvösebb nyarakat jelentos mennyiségu csapadék és visszatéro áradások kísérték.

A XVII. század huvös nyarai

A század elso éveiben változatos, de hideg ido köszöntött be. Európában a leghidegebbek között említik az 1620-21-es telet is, amikor befagyott a Márványtenger, melyen keresztül közlekedtek az emberek. A telek 1600 és 1650 között általában változatosak voltak, csak a század közepe táján következett be a lehulés legmélyebb pontja. Az 1650-es évektol kezdodo periódust a huvösebb és csapadékosabb nyarak jellemzik, amelynek nyoma marad a történelmi eseményekben is.

A hideg telekhez és a történelmi események kapcsolatához az állandó háborúskodás rengeteg anyagot szolgáltat. 1614-ben a befagyott Balatonon átkelo magyar csapatok nagy vereséget okoztak a töröknek, a koppányi és mohácsi béget fogolyként a császárhoz küldték.

Szintén a hideg tél adta lehetoségek kihasználásáról számol be Bethlen Gábor levelében, amikor az 1621-es hadjárat kapcsán leírja: „Petneházy István kétezer lóval mentenek az mult szerdán által a Morva vizén, azt hiszem derekas dolgot próbálnak, hótok megett járnak azaz seregek valahol akarják, minthogy az jégen szabadon mehetnek mindenütt…” 1623-ban Bethlen Gábor hadseregébol lovastul fagytak meg az orszemek.

A hadszíntérré vált Magyarországon gyakran beálltak a folyók, így a Duna is. A Dráva jege elbírt egy kisebb hadsereget. Katonák sora fagyott meg a hadjáratok alatt. Az 1645-ös télrol a beszámoló elmondja: „… Kemény hideg tél köszöntött be, amelyhez hasonlót még senki sem élt át. Néhol sok marha, vadállat és madár fagyott meg. A nagy folyók és tavak fenékig befagytak. Az Olt és a Maros folyón nyolc arasznyi vastag volt a jég… ” Hasonló következtetéseket vonhatunk le a kortársak beszámolóiból, akik a század végének hideg teleirol emlékeznek meg.

A hirtelen beállt nagy hidegre enged következtetni az adat, mely szerint 1685ben egyszerre 150 ember fagyott meg Debrecenben. Az egész Európát érinto lehulés, a romló éghajlati viszonyok tömeges kivándorlási hullámot idéztek elo az európai mezogazdaság peremterületeirol, így Skóciából is. A XVII. század derekának változékony idojárását a század végén újabb lehulés követte, melynek jeleként Nagy-Britannia partjai mentén megjelentek kajakjaikkal az eszkimók. Jellemzo például, hogy befagytak a németalföldi csatornák. A modern klímatörténeti vizsgálatokban éppen a németalföldi csatornákon folyó teherszállítás szolgált alapveto forrásul az idojárás változásaira. A fizetési naplók pontosan jelzik, hogy milyen korán megszunt a hajóforgalom, mert beállt a jég csatornákban, s évrol évre korán kezdodött a tél. Jellemzo, hogy a Németalföldre vitt spanyol katonákat korcsolyákkal is felszerelték.

1676 decemberében, majd 1684 februárjában a befagyott Temzén vásárokat rendeztek. Különösen hideg volt 1683-1684 tele, amikor a feljegyzések szerint a föld Angliában közel egy méter mélyen átfagyott és a Csatorna, valamint az Északi-tenger partján is 30-40 kilométer szélességben jég keletkezett. A szélsoséges nyári idojárás több történelmi eseményre is hatással volt. Az elso 1663-ból származik, amikor Köprülü Ahmed nagyvezért és közel 100 ezres seregét – nyár elején – 40 napos eso tartóztatta fel, amely csak július végén állt el. Eredeti tervét feladva, amely Bécs ostroma volt, Érsekújvár ellen fordult, amit 1663. augusztus 16-án elkezdett ostromolni és 40 napos ostrom után el is foglalt. Ugyanez az esos idojárás akadályozza meg a keresztény sereg augusztus 7-re tervezett hadjáratát is.

Hasonlóan huvös nyárról tesz említést az a híradás is, mely szerint Esterházy Pál nádor Buda elso ostromára készülodve – meggondolván, hogy már augusztusban havazott – tábori holmijainak leltára szerint réz ágymelegítovel is felszerelkezett.

Kisebb megszakításokkal szinte végigkísérik a századot az állandó áradásokról szóló tudósítások. A század elso felében

szinte minden nyáron feljegyeztek kisebbnagyobb áradásokat.

A felerosödo kontinentális hatás következtcben a nyárutók, foleg az augusztus óriási mennyiségu csapadékkal köszöntöttek be, amelynek köszönhetoen állandósultak a nyári áradások. A legjelentosebb feljegyzett nyári árvizek 1605, 1608, 1609, 1618, 1621, 1628,1629-ben voltak.

A lakosság életlehetoségeit tovább rontották a tavaszi hóolvadást követo árvizek. A szélsoséges idojárású években a gyakori tavaszi fagyok, a forró száraz nyarak, a csapadékos nyárutók és a hideg telek következtében a termés mennyisége gyakran nem volt elég a lakosság ellátására. Ezt a viszonylag kevesebb mennyiséget is tovább csökkentették az állandó hadjáratok pusztításai, a hadseregek eltartása és a kettos adózás. Gyakran jelentkeztek éhínségek és járványok is.

Esozések és áradások Magyarországon a XVIII. században

Magyarországon az 1700-as évek elso felére a gyenge óceáni hatás, a második felére a kontinentális hatás felerosödése jellemzo. A század elso felére a forró nyarak jellemzoek, de az 1760-as évektol megszaporodnak a huvös nyarakról szóló tudósítások. Rendkívüli idojárási események azonban a század elején is elofordultak. Ilyen idojárási kuriózumnak lehet nevezni a nyári havazásokat, amelyeket 1716-ban Brassóban (augusztus), 1725-ben Eperjesen (augusztus) 1795-ben Désen (augusztus), 1799-ben Belényesen (július) jegyeztek fel.

A huvös, csapadékos nyarak ugyanúgy csökkentették a mezogazdasági termékek mennyiségét, mint az aszályok, vagy a fagyos, hó nélküli telek. Ha a gyenge termésu évek sorozatosan következnek egymás után, az nemcsak a megtermelt élelmiszer mennyiségét csökkenti és éhínségeket idéz elo, hanem legyengíti a lakosság ellenálló képességét a fertozo betegségekkel szemben. A csapadékos, magas pára

tartalmú idoszakok különösen kedveznek a fertozo betegségek, járványok elterjedésének.

A század elso felében viszonylag kevesebb áradást jegyeztek fel.

Az idojárási viszonyok és járványok közötti kapcsolat legjobban talán az 1709-es pestisjárvány és az idoszak huvös, csapadékos idojárása között mutatható ki. Rákóczi szerint a járványt Törökországból hurcolták be és mindenképpen figyelemre méltó, hogy tavasszal támad fel, olyan idoszakban, amikor az ismétlodo hideg telek és szélsoséges nyarak a mezogazdasági termelés csökkenését okozhatták, gyengítve a lakosság ellenálló képességét.

Az esozések és áradások egyes hadmozdulatokat is döntoen befolyásoltak. Az 1703 júliusában II. Rákóczi Ferenc így ír:

„… a Borsava, Tisza és Szamos folyók. megáradtak, sárral és mocsárral borították a síkságokat, ligeteket és erdoket, s így a folyók ágya megközelíthetetlen volt”. Ez megakadályozta a kuruc sereget a Tiszán való átkelésben, ugyanakkor megvédte az oket üldözo Montecuccoli-ezredtol. Mikor végül Vásárosnamény felé vették az útjukat, „Az utakat annyira elborította a sár; a víz és a mocsár, hogy a gryalogságnak majdnem egész nap térdig vízben kellett gázolnia… „

A XVIII. század közepétol elszaporodnak a hideg telekrol szóló beszámolók, amelyek közül kiemelkedik Mikes Kelemen 1739-40-es bukaresti tudósítása. Eszerint 1739 október közepétol 1740 március közepéig, öt hónapon keresztül szakadt a hó. Megerosítendo Mikes Kelemen állítását, a források a Kárpát-medencében is az évszázad legkeményebb teleként tartják számon az idoszakot.

1790-1795 között sorozatosan rossz termésu évek következtek. A szolnoki ferencesek feljegyzése szerint: „A nép oly nagy szükségben van, hogy a nád belébol készült lepényekkel táplálkozik s döglött állatok húsát eszi, amibol különféle betegségek támadván, sokan elhaltak… Reggeltol estig szakadatlan sorokban jöttek a zárdába kenyeret kérvén, kik majd éhen vesztek. A Kunság ban az emberek százankint hagyták oda házukat és odatakarodtak telelni az hol koldulással élhettek. A marhák földet evén eldöglöttek. A nép szegényebb része mindenéből kifogyott, annyira hogy a testi ruhát is a kenyér végett eladni kényteleníttetett. „

1791-ben a termés gyenge volt, 1792 nyarán elrohadt a sok esotol. A Bécsi Magyar Kurir 1792. szeptember 7-i számában beszámol arról, hogy , „… az Alföldön egész nyáron esik az eso. Az öregek azt beszélik, hogy ilyen nyomorúságos aratást még sohasem értek… Erdélyben minden takarmány a mezon ázott és rothadott „

1794-ben az aszály tette tönkre a termést, a legyengült emberek közül százával szedték áldozatukat a járványok.1795-ben a himlo pusztított.

A kedvezotlen idojárási változásokat az 1760-as évektol kezdodoen meghonosított burgonyatermesztés sem tudta ellensúlyozni. Mária Terézia 1767. október 21-én kelt rendelkezésében megparancsolta, hogy buzdítsák a lakosságot a gabonanemueken kívül olyan növények termesztésére, amelyek termése ritkán szokott eredménytelen lenni. Ha az egyik fajta vetés nem sikerül, pótolja a másik. Ebbol a célból különösen ajánlotta a burgonya vetését.

A kisjégkorszak vége Magyarországon

Magyarország idojárásának alakulása a XIX. században követte az európai folyamatokat. A hazai források alapján megállapítható, hogy a század eleje Magyarországon is huvös és csapadékos idoszakot hozott. A hideg telek három hullámban jelentkeztek: az elso idoszak 1810-1817, a második 1829-1836, a harmadik 1847-1850 között. Az elso idoszak esetében a hideg télhez huvös, csapadékos nyár is társult, a többire a forró, aszályos idojárás volt a jellemzo. Mindkét párosítás a termés mennyisége és minosége szempontjából hátrányos a mezogazdasági termelés számára. A parasztság terheit növelte az ekkor Magyarországon elszállásolt osztrák katonaság eltartása. A föld

muvesek ezt kölcsönfelvétellel próbálták áthidalni, de a rossz termésu évek miatt nemcsak a kölcsön visszafizetésére nem nyílt lehetoség, hanem a vetomagra elegendot sem adta vissza a föld, ezért a korszakban egymást követték az éhínségek és a járványok.

A huvös, csapadékos nyarakról több feljegyzés készült, így Kecskeméten 1812, 1813, 1814-rol. A csapadékos, huvös nyarak katasztrofálisan rossz termést okoztak, amelyek együtt jártak a lakosság készleteket gyujteni képtelen tömegeinek fizikailegyengülésével.

Ezek az évek, mint egész Európában, Erdély-szerte is a katasztrofálisan rossz termést eredményeztek. Voltak olyan helységek, ahol a kukorica a sok eso miatt kétszeri vetés után is kirohadt. A Partiumban 1817-ben egész falvak maradtak pusztán. Éhínség, s nyomában a legyengült emberek között járvány pusztított. Az uralkodó II. Ferenc (aki ezekben a hónapokban utazta be a nagyfejedelemséget) hintóját az adózók állítólag 13 ezer panasz- és kérelemlevéllel rakták meg.

Az 1830-as kolerajárvány pusztításait fokozta (vagy éppen a járvány kitörését segítette elo) a különösen huvös és csapadékos nyár. A földeken elrohadt a gabona, a csapadékos idojárás miatt elszaporodtak az áradások. Ezek az idoszakok egybeesnek a három nagyobb hideghullámmal. A legismertebb áradás a Duna 1838-as pesti jeges árvize, amely jelentos pusztításokat okozott és lerombolta Pest jelentos részét.

Hasonlóan válságos év volt 1847. A helyzetet súlyosbították az elszaporodó járványok, a mezei rágcsálók pusztítása és a sorozatosan jelentkezo sáskajárások.

A hideg telekre, amelyek a század közepéig folytatódtak, a legjobb történelmi példa 1848/49 rendkívül fagyos december vége, amikor az országgyulés kénytelen áttenni székhelyét Pestrol Debrecenbe.

Hasonlóan huvös nyarakat jegyzett fel Agyagos Molnár István Sárospatakon, ahol 1849-ben a júliusi középhomérséklet 19,3 °C, míg az augusztusi középhomérséklet 18,6 °C volt. Ugyanitt 1851ben júniusban 17,6 °C, júliusban és augusztusban 19,7 °C volt a középhomérsékletet.

A kis jégkorszak végét Magyarországon legmarkánsabban, az 1863. évi forró és katasztrofális aszályhoz lehet kapcsolni. A század hátralevo idoszakában az idojárás melegebbre fordulása figyelheto meg. Az áradásos évek gyakorisága a század elején és közepén a legnagyobb. Az 1860-as évek közepétol a kisjégkorszaknak nevezett idoszak véget ér, ami nem jelenti azt, hogy rendellenesen huvös, csapadékos nyarak ne forduljanak elo mind Európában, mind Magyarországon vagy a világ más területein. Ugyanakkor elmondható, hogy ezek gyakorisága és periodikus visszatérésük nem tapasztalható.

Éghajlat-változási párhuzamok?

Oseinkkel ellentétben nekünk van lehetoségünk felkészülni a várható idojárási változásokra. A kis jégkorszak gazdasági és történelmi eseményei lehetoséget nyújtanak arra, hogy elképzeljük, milyen következményekkel járhat a természeti körülmények tartós megváltozása. A globális felmelegedés nemcsak az ember és környezete viszonyának újraértékelésének a kérdését veti fel, hanem újra kell gondolni az adott területen élok gazdasági, társadalmi körülményeit és megélhetési lehetoségeit is. Ez utóbbi pedig sokszor meghaladja egy terület, ország, vagy földrész gazdasági kereteit. Az idojárás-változásra is igaz az a kicsit közhelyes megállapítás, hogy a globális problémákra globális válaszokat kell adni.

Ugyanakkor az idojárás-változás, a csapadékviszonyok módosulása komoly kihívást jelent Magyarország számára is. Az elmúlt évek rácáfoltak az elorejelzésekre, melyek az éghajlatváltozás következtében a Kárpát-medencére egy jóval szárazabb idoszak kezdetét prognosztizálták. Az ismétlodo tiszai árvizek és hosszan tartó csapadékszegény idoszakok rá kell, hogy irányítsák a figyelmet arra, hogy a megváltozó éghajlati körülményekhez alkalmazkodnia kell a Kárpát-medence lakóinak is. A változó éghajlati körülmények új víz- és környezetgazdálkodási koncepció kidolgozását és megvalósítását igénylik. Ez magába kell, hogy foglalja a meglévo gátrendszer erosítését és bovítését, az árterek beépítésének a megszüntetését, szükségtározók és vízelvezeto csatornák építését, melyek az aszályos idoszakokban is jó szolgálatot tehetnek a mezogazdaság számára.

Önmagában is érdekes kihívást jelenthet az emberiség számára, hogy azzal a technikai fejlettséggel, amely részben felelos az éghajlatváltozásért, milyen módon tud alkalmazkodni a megváltozó idojárási körülményekhez.

2012-02-14

Ladányi László

Ha nincs ló, jó a szamár is? Az ENSZ Közgyűlése előtt a szír kérdés

menekultek_arabÚgy tűnik az ENSZ Biztonsági Tanácsának kudarca után új lehetőségeket keresnek a nyugati és arab államok, ezúttal a Közgyűlés napirendjén lesz a szír helyzet. Szaúd-Arábia egy határozattervezettel lobbizik, amely lényegében nagyon hasonlít a Biztonsági Tanácsban elbukott változatra, teljes mértékben támogatja az Arab Liga béketervét, valamint az erőszak beszüntetésére szólítja fel a feleket, az elnököt, Bashar al-Asszádot pedig a hatalom átadására. A tervezet a szír hatóságokat teszi felelőssé a kialakult helyzet miatt, a bűnösök felelősségre vonását sürgeti, de nem esik szó a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) előtti eljárásról. A meglévő pontok mellett új elem is került a tervezetbe, a szöveg egy különleges ENSZ megbízott kinevezését szorgalmazza.

kepKattintson és nézze meg Szíriát!

A Közgyűlés hétfőn tárgyal majd a határozattervezetről, amelyet Navi Pillay, az ENSZ emberi jogi főbiztosa fog előterjeszteni, szavazásról azonban egyelőre nem esett szó. Tény, hogy a Közgyűlés szavazati rendszerében nincsen lehetőség vétóra, ennek következtében viszont határozatai a Biztonsági Tanács dokumentumaival ellentétben nem rendelkeznek kényszerítő erővel sem. Ahmet Davutoglu török külügyminiszter szerint az ENSZ-en kívül kellene összefogniuk az államoknak, valamint humanitárius segítséget kellene nyújtaniuk a nehéz helyzetbe került szír népnek. A diplomata pénteken újságíróknak adott nyilatkozatában kifejtette, hogy véleménye szerint Bashar al-Asszád elvesztette hitelességét mind a belpolitikában, mind a nemzetközi porondon. „Azt akartuk, hogy Gorbacsov legyen, de inkább szír Milosevics lett.”- jelentette ki Davutoglu. A török külügyminiszter hétfőn Hillary Clinton amerikai külügyminiszterrel egyeztet majd a kérdésről.

Részletek

2012-02-13
Horváth Hajnalka -Kitekintő

Egy kis történelem: (1943 – November) A török rejtély – svájci megvilágitásban

Basel, 1943 november 4.
„A török rejtély” címmel figyelemreméltó cikket közöl a Basler Nachrichten egyik legutóbbi számában. A cikkíró megállapítja, hogy keleti hadszíntér eseményei következtében a háború közelebb jutott Törökországhoz. A felelős török államférfiak már régóta elrendelték az erős részleges mozgósítást és több ízben félreérthetlenül kijelentették, hogy Törökország kitart semlegessége mellett s minden támadójával szemben megvédi magát.

A cikkíró ezután rámutat arra, hogy addig, amíg a német csapatok Nyugat-Európában és Észak-Európában, a Balkánon és Oroszországban győzelmet győzelem után arattak, tul kockázatos lett volna Törökország számára Németország és szövetségesei ellen fegyvert fogni. A középkeleti angol hadsereg, amelyet éppen akkor szerveztek, nem hozhatott volna segítséget. Az 1939 októberében megkötött angol-francia-török kölcsönös segélynyújtási egyezmény ugyan kötelezte Törökországot, hogy katonai segítséget nyújtson az esetre, ha egy harmadik állam megtámadna valamely földközi-tengeri országot. Csakhogy Franciaország 1940 nyarán, összeomlása után kiesett mint szerződő fél. Törökország azonban Franciaországgal és Angliával, nem pedig egyedül Angliával szemben kötelezte magát segélynyújtásra s egyébként is csak akkor lehetett volna kötelezőnek tekinteni ezt a kötelezettséget, ha teljesítése nem jár annyi kockázattal, mint 1940-41-ben lett volna.

Másrészt Törökország nem engedte át terültén a német csapatokat sem Szuez és Elő-India ellen. Az 1942-iki oroszországi harci események sem csábították Törökországot arra, hogy Németország oldalán beavatkozzék a háborúba. Az orosz-török barátsági és megnemtámadási szerződés is visszatartotta a török kormányt ilyen lépéstől. Most, hogy a német hadvezetőség tervszerűen megrövidíti keleti arcvonalát s hogy a brit-amerikai flotta uralkodik a Földközi-tengeren és az angolszász csapatok partra szálltak Olaszországban, Törökországnak nem kell attól tartani, hogy a szövetségesek rajta keresztül akarják a Balkánt megtámadni, mert erre a célra ott van Észak-Afrika és Itália.

A svájci lap megállapítja, hogy a német-török barátsági szerződés ugyan értékes katonai és diplomáciai fedezet volt a német keleti hadsereg háta mögött, de egyszersmind katonai és diplomáciai szempontból egyaránt védte Törökországot is Németországgal szemben, hogy rajta keresztül vonuljon a Szuez-csatorna és Kelet ellen. És Bulgária sem pusztán Oroszországra való tekintettel, hanem a fegyveres török semlegesség miatt nem bocsátkozott nagyobb háborús kalandba eddig. Törökország tehát, írja a svájci lap, semleges magatartásával jelentékenyen nagyobb szolgálatot teljesített a szövetségeseknek, mint a tengelyhatalmaknak.

Egyelőre azonban nincs jele annak, hogy a szövetségesek Törökországot „semleges segítségért” meg akarnák jutalmazni. Sőt ellenkezően! Az ismételt orosz szemrehányás csaknem fenyegetésnek tűnik. S nemrég Angliában kijelentették, hogy bizonyos semlegességükhöz ragaszkodó államok nem számíthatnak arra, hogy bevonják őket és szót engednek számukra a jövendő béketárgyalások és határrendezések során. A Dodekanezosz szigeteit, londoni hír szerint Görögországnak akarják juttatni.

2012-02-11
huszadikszazad

Isztambuli egyetemi oktató: Erdoganék könyörtelen neokapitalisták

Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnököt és kormányának tagjait „könyörtelen neokapitalistáknak” nevezte Selim Deringil, az isztambuli Bogazici Egyetem oktatója a budapesti Közép-európai Egyetemen tartott hétfői előadásában.

Az egyetemi oktató arról is beszélt, hogy Törökországban egy korábban elképzelhetetlen jelenség, az iszlamista kemalizmus születésének lehetünk tanúi.

Deringil rámutatott, hogy a tavaly harmadszorra újraválasztott Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) iszlamista projektje mellett komoly, több milliárd dolláros beruházásokra épülő modernizációt folytat, amilyenre korábban csak a Török Köztársaságot létrehozó Musztafa Kemál Atatürk ideje alatt volt példa.

A szakértő szerint ez, valamint a többszöri választási győzelemből fakadó önbizalom, „arrogancia” Atatürk egypártrendszerben irányító Köztársasági Néppártjához teszi hasonlóvá az AKP-t, Erdogan politikájának pedig az iszlamista kemalizmus nevet lehetne adni.

Deringil szerint az utóbbi években teljesen ellentmondó kép alakult ki Erdoganról kül- és belföldön, a kutató ugyanakkor örül az arab világban tapasztalható kedvező megítélésének és a térség újrafelfedezésének. A Bogazici Egyetem oktatója hangsúlyozta: egy friss, 16 ország állampolgárainak megkérdezésével készült felmérés szerint Törökország a legnépszerűbb a Közel-Keleten, és a közvélemény-kutatásban részt vevők 71 százaléka elismerően nyilatkozott az Ankara által követett irányvonalról.

2012-02-09
http://galamus.hu

Az igazi görögök

Az eurózóna legközelebbi jövője szinte kizárólag Görögországtól függ. Mivel ezt már nem csupán az unió csúcsvezetői, hanem mindenki látja, ezért várható, hogy az ország sorsa 2012 folyamán elmozdul a holtpontról.

Amikor a görög állam gyenge gazdasági teljesítményét veszik górcső alá, annak okát általában a lakosság mediterrán életstílusában látják. Ebben nagy igazság van, ugyanis hasonló életmód figyelhető meg Dél-Európa többi országában, amelyek nem véletlenül úgyszintén komoly gazdasági gondokkal küzdenek. A görögök múltja némiképp mégis rejtélyesebb, hiszen 2-2500 évvel ezelőtt ez a nép indította el az európai civilizációt, és adott máig érvényes példát hatékony állam- és katonai szervezetről, művészetről és hazaszeretetről. Amikor a 18. és 19. század fordulóján a szabadságharcát vívta, Európa örömmel fogadta, és sok külföldi ment támogatni. De már Gordon Byron romantikus költő feltette a kérdést: ezek az emberek lennének Leonidász utódai? Nemegyszer fordult elő, hogy a fegyveres csetepaték alkalmával a felkelők az első török lövésekre elmenekültek, faképnél hagyták idegen segítőiket. A kivívott önállóság után pedig azonnal testvérharcba bonyolódtak.

Kétezer év olyan hosszú idő, hogy nemcsak a nyelv változik meg, hanem az egész kultúra. Az utóbbi évtizedekben egyre több vita zajlik a mai görögök eredetéről. Mi, szlovákiai magyarok, jól ismerjük a szlávok történelmét, tudjuk, hogy a 7., 8. és 9. század folyamán az egész Balkánt megszállták, és szláv nyelvűvé tették a török bolgárokat. Tudjuk azt is, hogy a thesszaloniki Cirill és Metód otthon ismerte meg a szláv nyelvet. Délkelet-Európában az elszlávosodást csak a magyarság és románság kerülte el, a Bizánci Birodalomban pedig egy-két város őrizte meg görög jellegét. Az viszont, hogy a görög nyelv mégis visszahódította a vidéket, kulturális erejének volt köszönhető. Ennek ellenére a mai görög népnek valószínűleg döntően szláv ősei vannak.

Az etnikai eredet természetesen sohasem mérvadó. A mostani Spanyolországban is a vizigótok, illetve Olaszországot az osztrogótok és a longobárdok hódították meg. Igaz, az akkori törvények alapján az újonnan jöttek elkülönülve éltek a romanizált őslakosoktól.

Végül nem szabad elfelejteni a görög múlt másik negatív jellemzőjét, a despotizmust. Ez a fatalizmusra és passzivitásra csábító bizánci és oszmán örökség lehet leginkább az oka annak, hogy Görögország ma ott tart, ahol tart.

Horbulák Zsolt

2012-02-08
Új Szó

A francia-török feszültséget kiváltó törvény nem elsősorban az iszlámellenes hangulat következménye

N. Rózsa Erzsébet, a Magyar Külügyi Intézet koordinációs igazgatója szerint az, hogy Franciaországban a parlament elfogadta az örmény népirtás tagadását tiltó törvényt, nem elsősorban a nyugat-európai országokban időről időre tapasztalható iszlámellenes hangulat következménye.

A szakértő azt követően nyilatkozott hétfőn az MTI-nek, hogy Recep Tayyip Erdogan török kormányfő a francia jogszabállyal összefüggésben arról beszélt: erősödik az iszlámgyűlölet és a rasszizmus Európában.

N. Rózsa Erzsébet azonban úgy látja, nincs közvetlen összefüggés az örmény népirtás ügyének előkerülése és az iszlámmal szembeni esetleges ellenérzések között Európában, hiszen ha így lenne, akkor más iszlám közösségek, országok is felemelték volna szavukat a francia jogszabály ellen.

Mint mondta, a francia törvény elfogadása hosszabb folyamat eredménye, a nyugat-európai országban hagyományosan erős az örmények lobbiereje.

Véleménye szerint az elmúlt évtizedek azt igazolják, hogy a török kormányok nem éreznek felelősséget az iránt, amit az Oszmán Birodalom követett el – így az I. világháború idején „eltűnt örmény közösségek” sorsa iránt sem -, hiszen az I. világháború végén felbomlott a birodalom, és ezzel szerintük megszakadt annak jogfolytonossága is.

Az európai iszlámellenes hangulat mértékében nem lát változást a szakértő, mint megjegyezte, ez egy „állapot”, amely leginkább azokban a nyugat-európai országokban figyelhető meg, ahol viszonylag nagy számban élnek muszlimok. Az Európában élő muszlimok eredete azonban különböző, az arab muszlimok sok szempontból eltérnek például a Törökországból érkezett bevándorlóktól – mutatott rá.

Kiemelte, a franciák jelentős része komoly társadalmi problémaként, veszélyként éli meg a muszlimok jelenlétét országukban. Aggodalomra ad okot, hogy az örmény népirtás ügye felkorbácsolta és ismét előtérbe állította az országban élő muszlimokkal szembeni ellenérzéseket, mert a közvélemény szemében az iszlámról és a Törökországról alkotott kép összemosódik – vélekedett.

N. Rózsa Erzsébet szerint Európában az iszlámmal szemben általában „látható kérdések” mentén éleződnek ki a konfliktusok, ilyen például a burka viselése vagy a mecsetek építése. Az örmény népirtás ügye azonban inkább etnikai, nemzeti kérdés – hangsúlyozta. Kifejtette: igaz ugyan, hogy az örmények keresztények, de ebben az esetben inkább örmény-török ellentétről, semmint vallások közötti konfliktusról van szó.

Az örmény népirtás tagadásának tiltásáról szóló törvényt a január 23-án tartott szenátusi végszavazással fogadta el a francia parlament. Mivel az alkotmánytanácsnál szenátorok megtámadták a jogszabályt, annak kihirdetését el kellett halasztani. Az alkotmánytanácsnak egy hónap áll rendelkezésre, hogy meghozza döntését, de a kormány kérésére ez a határidő nyolc napra lerövidíthető.

A törvény elfogadása után a török kormány hazahívta párizsi nagykövetét, egyúttal a politikai és katonai együttműködés befagyasztásával, francia áruk és cégek bojkottjával fenyegette meg Franciaországot.

A török miniszterelnök múlt szerdán úgy nyilatkozott, Európában erősödik az iszlámgyűlölet és a rasszizmus, és az örmény népirtás tagadását tiltó francia törvény „egy alattomos veszély súlyos megnyilvánulása Európában”.

2012-02-07
http://galamus.hu

Népirtók Európája

Ennek egyik ékes bizonyítéka Recep Tayyip Erdogan e heti felszólalása. A török miniszterelnök úgy véli, hogy az örmény népirtás tagadását tiltó francia törvény, amit január 23-án fogadott el a francia parlament, „alattomos veszély súlyos megnyilvánulása Európában”. „Nem egyszerűen csak egy Franciaországot és Törökországot érintő ügy, hanem egy olyan kérdés, amely közvetlenül kapcsolódik Európához” – jelentette ki e héten Erdogan, akinek csak igazat adhatunk, hiszen valóban egy olyan kérdés, amely közvetlenül kapcsolódik Európához.

Az örmény népirtás mintegy másfél millió örmény erőszakos kitelepítése és lemészárlása volt 1915 és 1917 között, a törökök alkotta Oszmán Birodalomban. A jelenlegi török kormány visszautasítja, hogy saját polgárainak a lemészárlását genocídiumként jellemezzék, ami Törökország számára ugródeszka lehet az uniós csatlakozáshoz, hiszen több uniós tagország hasonló nézeteket hangoztatva vált a magát a demokrácia fellegvárának tekintő Európai Unió tagjává. Csehország és Szlovákia például úgy nyerték el a tagságot, hogy a második világháború után hozott, a német és magyar kisebbség elleni kegyetlenségeket lehetővé tevő Beneš-dekrétumokat máig a jogrendjük részének tekintik. A cseh politikusok ma is idegrohamot kapnak, ha valaki azt meri állítani, hogy 3 millió német elüldözése, több ezer ember kegyetlen megkínzása és legyilkolása nem volt teljesen tiszta dolog. Szlovákia a második világháborúban előbb a zsidó kisebbségét „tette el láb alól” a lehető legkegyetlenebb módon, a háborút követően pedig, saját bűneit a német és magyar kisebbségre fogva, ezekkel bánt el bestiális módon. Míg azonban az előbbiektől már bocsánatot kértek, a magyar kisebbség eltüntetésére tett próbálkozásokra a mai szlovák politikai elit jelentős része a lelke mélyén még büszke is, és mindent megtesznek, hogy méltók legyenek őseik hungarofób hagyatékához. Hasonló cipőben jár azonban Lengyelország is, és persze nem lenne szabad megfeledkeznünk az örmény népirtást olyannyira a szívén viselő Franciaországról sem. Az 1954 és 1962 közötti – a francia gyarmatosítás ellen indított – algériai muzulmán népfelkelés során a francia erők néhány tízezer és több százezer közötti számban öltek meg algériaiakat, miközben a felkelés leverésére kiküldött katonákat máig nemzeti hősként ünneplik. Folytathatnánk a sort, a lényeg azonban nem változik: Törökországnak a népirtás tagadásáért egyáltalán nem kellene szégyenkeznie Európában. Sőt, az itt felsorolt és a hozzájuk hasonló országok csak örvendhetnének, ha a jövőben a törökökhöz hasonló társuk akadna az Európai Unióban.

2012-02-03
Új Szó

Török zsidómentők a holokauszt idején

t__r__k__tlev__lA film tizenkilenc diplomata és az általuk a német haláltáborokból megmentett túlélők, valamint rokonaik emlékein alapul. „Emlékezni és sosem feledni”, mondja a 30 éves Gunes Celikcan, aki a film egyik producere. „Nem túl sokat tudunk arról, hogy a törökök mit tettek a történelem azon időszakában”, nyilatkozta Celikcan az AFP-nek, mivel Törökország semleges maradt a II. világháború idején. A producer úgy tudja, hogy a török diplomaták körülbelül kétezer zsidót mentettek meg annak idején: „Mindig is ezt akartuk bemutatni, egyben megemlékezni ezekről a diplomatákról. Ma már egyikük sem él”.

A dokumentumdrámát Burak Arliel rendezte, amelyet a 2011. májusi cannes-i filmfesztiválon mutattak be. A filmet azóta Isztambulban és más török városokban, majd az Egyesült Államokban és Európában több filmfesztiválon is levetítették.

Sajnos azonban nem minden alakult kedvezően. Izrael és Törökország viszonya mélyponton van, miután Izrael elutasította, hogy bocsánatot kérjen a gázai blokádot áttörni szándékozó hajón történt incidens miatt, amelyben kilenc török állampolgár vesztette életét 2010. május 31-én. Törökország válaszul kiutasította az izraeli nagykövetet, befagyasztotta a katonai együttműködést és a hadi célú kereskedelmi kapcsolatokat. A palesztinoknak széleskörű támogatottsága van Törökországban, ahol a népszerű török filmsorozat, az antiszemita elemeket tartalmazó Farkasok völgye borzolta az idegeket.

Celikcan elmondta, hogy a filmet hat éven keresztül forgatták, és „semmi köze ahhoz, hogy megváltozott a politikai helyzet”. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet: a Jerusalem Post vezető politikai elemzője, korábbi törökországi kulturális attasé, Gil Hoffman szerint a film újraírja egyik központi üzenetét azzal, hogy az akkori török kormányt olyannak ábrázolja, mint amelyik aktívan részt vett az európai zsidók megmentésében: „Nem ez volt a helyzet. A történelmi feljegyzések azt mutatják, hogy a diplomaták önállóan cselekedtek az Ankarából kapott utasításokat megszegve. A török sajtóügynökség propagandacélokra használja a filmet. Azt állítják, hogy ők jó emberek, akik a holokauszt idején zsidókat mentettek, most viszont rájuk lövünk, és ezért szégyelljük magunkat”.
A fenti vélemények felháborították a film támogatóit. „Ez a film nem propaganda…Nem szólt bele az állam. Ezek történelmi tények”, állítja Asli Sena Genc, az isztambuli támogatók képviselője. Celikcan elmondta, hogy a török külügyminisztérium engedélyt adott a filmkészítőknek a hivatalos archívumokhoz, de minisztériumi tisztségviselők azt mondták az AFP-nek, hogy a film magánkezdeményezés volt, és a minisztérium hivatalosan nem járult hozzá. „Nem számítottunk semmire, csak egy hosszú évek óta létező titokról szerettük volna lerántani a leplet”, mondta Genc az AFP-nek.

A dokumentumdráma bemutatja, hogy diplomaták, mint például a Vichy-féle Franciaországban tevékenykedő Saffet Arikan, török és külföldi zsidókat 12 vonattal Isztambulba küldött a háború különböző időszakaiban. Behic Erkin, Törökország 1940-43 közötti párizsi nagykövete és Kudret Erbey hamburgi főkonzul is mentett zsidókat 1940-45 között. „A török diplomaták mindent megtettek, hogy a zsidókat megmentsék az elképesztő brutalitásoktól a II. világháború idején”, mondja Naim Guleryuz, a film történész-tanácsadója, aki a török zsidók történelmét és kultúráját bemutató alapítvány elnöke. „A történelem ezen fejezete ismert a történészek előtt, de azt szerettük volna, hogy a nagyközönség is megismerje ezeket a történeteket”.

A kutatók az Egyesült Államokba, Izraelbe, Franciaországba és Németországba mentek, hogy a túlélők és családtagjaik nyomára bukkanjanak. Olyanokat is megkerestek, akiknek története a film hivatalos honlapján is olvasható.

Arlette Bules emlékszik rá, amikor édesapját letartóztatták a németek és a Párizs melletti, Drancy-ban található internálótáborba küldték. „Édesanyám azonnal a török nagykövetségre ment és segítséget kért édesapám kimenekítésére. A nagykövet által írt leveleknek köszönhetően édesapám megmenekült”.

Celikcan felidézi azt a történetet, amikor a zsidó édesapa két lányát a halálos ágyához hívta a háború után: „Azt mondta nekik, hogy sose feledjék, hogy a törökök mentették meg az életüket. Egy katonai szalutálás után elhunyt”. Celikcan filozófiai oldalról közelítette meg a filmet: „Már annak is örülnénk, ha ez a film javítana a két ország viszonyán.” Így vélekedik egy izraeli diplomata, Keinan is, aki a török diplomaták embermentő tevékenységének elismertetésén dolgozik Izraelben: „Habár vannak hibák a Török útlevél című filmmel kapcsolatban, az erőteljes reklám segíthet Izrael és Törökország viszonyának helyreállításában”, nyilatkozta a Jerusalem Postnak.

Fulya Ozerkan írása alapján fordította Dési Tamás

2012-02-01

1...1 3281 3291 330...1 403Page 1 329 of 1 403
16,474FansLike
639FollowersFollow
© Turkinfo.hu 2020