Józef Zachariasz Bem 1794. március 14-én — a majdani magyar szabadságünnep előestéjén — született Tarnówban. Oly csenevésznek látszott, hogy azonnal megkeresztelték, mert attól tartottak, nem éri meg a másnapot. Igazi, templomi keresztelőjére két hónap múlva került sor. Később kiderült, mintha szervezete elnyűhetetlennek bizonyult volna. Valójában az akaratereje és a Lengyelország feltámadásába vetett hite volt az. (…)

A Kossuth és Bem között 1849. augusztus közepén megromlott viszony a törökországi emigrációban sem javult számottevően. A honvédsereg fővezérévé több ízben kiszemelt lengyel tábornok ugyanis neheztelt a kormányzóra amiatt, hogy a nevezetes utolsó, augusztus 11-ei minisztertanácsi ülésen leköszönt államfői posztjáról, és az ország elhagyására készült. Bem a Törökországba vezető úton rá akarta őt venni, hogy vonja vissza lemondását. Kossuth erre csak teljesíthetetlen feltételekkel lett volna hajlandó. A reménytelen helyzetet nem ismerő Bem Aradra indult, hogy Görgeyvel fölvegye a kapcsolatot. Útközben érte a világosi fegyverletétel híre. Visszatért Lugosra, ahol a széthullott déli hadsereg még harckésznek mutatkozó maradványaival — hét-nyolcezer emberrel — Erdélybe vonult, hogy Déva és Piski térségében Lüders tábornok hadával megmérkőzve kísérletet tegyen Erdély újbóli felszabadítására. A hirtelenében összetapasztott honvédhad már menet közben szétmállott, csak a fele jutott el Dévára, ahol az erdélyi hadsereg harcolni már ugyancsak nem akaró maradványaival augusztus 18-án letette a fegyvert. Bem ekkor már kíséretével együtt útban volt a török határ felé.
Bem a viddini menekülttáborban találkozott ismét Kossuthtal, ahol rideggé vált viszonyuk nem lett barátságosabb. A táborban mintegy háromezer honvéd, ezer lengyel légionista és négyszázötven olasz légionista tartózkodott — rendkívül mostoha körülmények között. Híre ment, hogy az orosz és az osztrák uralkodó kiadatásukat követelte, s ennek megtagadása esetén háborúval fenyegette Törökországot. A kiadatást a korábban megkötött békék vonatkozó cikkelyeivel indokolták. Ezek nem vonatkozhattak a mohamedánokra. A Porta részéről a védekezés legegyszerűbb formája így az volt, ha a menekülteket rábírja: térjenek át az iszlámra. A javaslat mind a magyarok, mind a lengyelek tiltakozását kiváltotta. Kivéve azokét, akiknek eleve szándékukban állt, hogy a török hadseregben szolgálatot vállalnak. Az utóbbiak közé tartozott Józef Bem is, aki 1849. szeptember 19-én áttért a mohamedán vallásra.
Az elhatározás Bem tábornokban nem idézett elő lelki-érzelmi válságot. A vallási hovatartozásnak azelőtt sem tulajdonított különösebb jelentőséget. A végzetben hitt… és Lengyelország feltámadásában. A lengyel romantika nagy katolikus költője, a hitehagyásukért honfitársait keményen ostorozó Zygmunt Krasiński az ő döntését megértéssel fogadta: ,,Bem csak katona volt, és abban a pillanatban, amikor háborúra nyílott lehetőség, úgy kapott a félhold után, mint egy frissen öntött ágyú újdonatúj kanóca után” — írta a lengyel emigráció egyik legnagyobb tekintélyének számító Władysław Zamoyskinak, aki a szabadságharc utolsó heteiben Károly Albert piemonti-szárd király követe volt Magyarországon, s címzetes honvédezredesként több ütközetben részt vett.
Bem valóban arra számított, hogy Oroszország és a Török Birodalom között elkerülhetetlen a háború, amelybe a cár kényszerű szövetségese, Ferenc József Ausztriája is belesodródik. A válságos politikai helyzet így európai háborúvá terebélyesedhet, mivel a cári birodalom túlzott megerősödésétől — a Fekete-tenger orosz beltengerré válhat, az orosz flotta ellenőrizheti a Földközi-tenger keleti térségét — tartó Anglia és Franciaország Isztambul szövetségesei lesznek. Hogy Bem számításának helyessége beigazolódjék, ahhoz négy évnek kellett eltelnie, de a krími háború idején ő már halott volt.
A Bem által 1850-re remélt háborúban — Oroszország bukásának, Lengyelország helyreállításának esélyét látva — főszerepet akart játszani — a török hadsereg tüzérségi főparancsnokaként. Ezért vette fel az iszlámot, s vállalta, hogy Murad pasaként belép a török hadseregbe. (…)
1850-ben Bem és Görgey voltak az akkori világ leghíresebb tábornokai. Érthető, hogy Bem halála nemcsak a lengyel és a magyar emigránsok körében váltott ki nagy visszhangot, hanem Törökország mellett egész Euró­pában. Schwarzenberg herceg, osztrák miniszterelnök és külügyminiszter több forrásból meg akart győződni a hír valódiságáról. Már csak azért is, mert a széles körben terjedő mendemonda szerint Bemet osztrák vagy orosz ügynökök gyilkolták meg. Volt, aki legkedvesebb lengyel törzstisztjét, Dionizy Zarzycki alezredest, illetve orvosát, Kálazdy Móricot gyanúsította meg a merénylettel, ami persze minden alapot nélkülözött. Ellenkező esetben ugyanis honfitársai, akik nem szívelhették a rendkívül intrikus Zarzyckit, említést tettek volna a személyét kompromittáló híresztelésről.
Kétségtelen tény, hogy Bem leghívebb lengyel bizalmasa az utolsó hónapokban nem Zarzycki alezredes, hanem Józef Tabaczyński őrnagy volt. Pedig Magyarországot ,,csak” az 1. lengyel dzsidásezred főhadnagyaként hagyta el 1849. augusztus 18-án. A lengyel tisztek közül az emigrációban nem kevesen léptek elébb egy ranggal, mivel így magasabb zsoldot folyósított nekik a Porta. Tabaczyński meredek avanzsálása azonban egyedülálló volt: főhadnagyból őrnagy lett. Mivel részt vett az 1831-es lengyel szabadságharcban, régi ismeretség fűzhette Bemhez. Ez magyarázza azt, hogy a Murad pasává lett Bem megajándékozta bizalmával, noha az általa nem szívelt Józef Wysocki tábornok légiójában szolgált.
Tény, hogy Tabaczyński, aki szintén mohamedán hitre tért, Fialánál is hitelesebb tanúja honfitársa utolsó heteinek, napjainak, óráinak. Ő jegyezte fel Bem szállóigévé lett, halála előtti sóhaját: ,,Lengyelország! Lengyelország! Én már nem szabadítalak fel…” És ő számolt be a Kütahyába internált Józef Wysocki tábornoknak is a haláláról, kiemelve a neki címzett üzenetet: ,,Írd meg Wysocki tábornoknak, hogy minden félreértésünkre fátylat borítok, s hogy tisztelem őt, és kötelességének tartom, hogy miként eddig is tette, szakadatlanul munkálkodjék továbbra is Lengyelország feltámasztásáért, mert biztosan feltámad, ha nem is egyhamar.” Ehhez Tabaczyński hozzátesz még egy mondatot, amelynek tartalma Fialánál valójában homályban marad: ,,Kossuth kormányzóval is megbékélt.”
A Wysockinak szóló üzenetet akkor értékelhetjük igazán, ha tudjuk, hogy 1848 őszén késhegyig menő harc folyt köztük a lengyel légió felállításának ügyében, s Bem az ellene akkor elkövetett merénylet értelmi szerzőjének voltaképpen őt tartotta.
Józef Tabaczyński nem csupán Wysockinak számolt be honfitársa haláláról, hanem Bem testvéreinek is. Ezt bizonyítja az a levél is, amelyet az Aleppóban elhunyt lengyel tábornok húgának, a galíciai Żółkiewben élő Zofia Kruszelnickának írt, de valamilyen oknál fogva nem küldött el. Közel százhatvan év múltán Tabaczyński Tarnów környékén élő leszármazottja 2009 őszén a levelet átadta a Tarnówi Kerületi Múzeumnak. Első ízben most, magyarul lát napvilágot:

Tisztelt Polgártársnő!
Nem tudom, hol kezdjem; elmém olyannyira zavarban van, hogy mind ez ideig képtelen voltam összeszedni gondolataimat, de eleget kell tennem Józef Bem altábornagy úr arra vonatkozó akaratának, hogy a történtekről tájékoztassam Önt, asszonyom. Jelentem Kegyednek, hogy a lengyel hősök utolsó szabadságfája kidőlt: hősünk, Józef Bem tizenöt napig tartó Febre perniciensének (fièvre pernicieuse — súlyos malária — K. I.) nevezett betegség után e hó 9-én éjfél után fél kettőkor életét bevégezte. Rám, boldogtalan hadsegéd-honfitársára rótta ki a sors azt a feladatot, hogy Téged, Tisztelt Polgártársnő, e szomorú hírről tudósítsalak. Könnyen el tudod képzelni, micsoda csapás hősünk elvesztése? Lengyelország abban a meggyőződésben függesztette rá mint megváltójára egyfolytában a szemét, hogy azt, amit Sobieski király Bécsnél elrontott, hősünk rendbe hozza — de sajnos, ezt hiába vártuk. Te, tisztelt polgártársnő, jövőbeli nagy támaszodat veszítetted el, mi pedig a nagy Vezért, akinek parancsnoksága alatt annyi babért arattunk. Meghalt bár, de él, és örökké élni fog, nem csak a mi emlékezetünkben, kik a szabadságért lettünk számkivetettek. A szabadságszerető népek utódai is tisztelettel fognak a szabadság e mártírjára emlékezni. És nemcsak Európa népei, hanem azok is, amelyek a túlsó féltekén élnek, ahová hírneve elért. Gyengélkedésének leírásával nem untatlak Téged, Tisztelt Polgártársnő, mivel azt megtalálhatod a francia és német újságokban. Ma csak arról tudósítalak, hogy november 20-án éjjel esett ágynak, és saját vezérkari doktora ápolta, aki gyógyítási tudományának minden eszközét bevetette, hogy egészségét visszaadja, de hiába. A végén a doktorok konzíliumát is összehívták, de az, ahelyett, hogy javát szolgálta volna, megrövidítette életét, amit saját doktora a maga gyógyszereivel meghosszabbítani akart. Az altábornagy, hiába kértük könyörögve én és a doktora, semmiféle gyógyszert nem akart bevenni, mivel az volt a rögeszméje, hogy a természet jobban segít, mint bármiféle medikament. Csak az utolsó napon, azaz folyó hó 9-én reggel, maga is érezve rendkívüli gyengeségét, kezdte szorgalmatosan bevenni a gyógyszereket, de akkor már késő volt. Délután egy óra körül elalélt, s ez az állapot huszonöt percig tartott, miután a doktornak sikerült ismét eszméletre térítenie. Magához térve e szavakkal fordult németül a doktorhoz a jelenlétemben (merthogy én folyvást mellette strázsáltam): Mein Lieber Doktor, was Gott bestimmt hat, kann der Mensch nicht ändern. Tizenöt perccel később, látva, hogy könnyes szemmel állok az ágyánál fejtől, megszólalt: ,,Kedves Tabaczyński, te sírsz…” A kezem után nyúlt, és e szavakkal szorította meg: ,,Lengyelország, Lengyelország, én már nem szabadítalak fel.” Délután öt órakor még ezen utolsó szavakat mondta a doktoroknak: Ruhe, Ruhe — nyugalom, nyugalom, és elaludt. A doktorok azt gondolták, hogy állapotában változás áll be, mert nyugodt volt az álma, akár egy egészséges emberé. Még mindnyájan reménykedtünk és örvendeztünk. Fél tizenkettőtől sajnos mind gyengébben vert a pulzusa, a remény tehát hiúnak bizonyult, mivel két óra múlva bevégezte életét.
Az altábornagy földi javakkal nem rendelkezett. Köztudott, hogy egy ingben hagyta el Erdély földjét. Dolgai és 2000 forintja Nagyszebenben az oroszok zsákmánya lett. Törökországba érkezvén sokáig híján voltunk pénzbeli támogatásnak, s csak (Inemliben) kezdtek a törökök valami pénzsegélyt folyósítani. Bem tábornok havi 1250 frankot, azaz 2600 piasztert kapott havonta, s ez nagyon kevés volt. Miután megérkeztünk Szíriába, Aleppóba, kaptuk meg az illetményünket. Az altábornagynak havonta 10 500 piaszter járt, de csak júniustól. Az altábornagy unalmában belefogott házának felújításába, s néhány szobát épített hozzá. Ez a ház a [moskieja] (azaz a török egyház) tulajdona, amely (a kopla) nem téríti meg a ráköltött költségeket. Ezenkívül salétromgyárat épített, s abba fektette bele maradék pénzét, de ezzel együtt 36 500 piaszter adósságot hagyott maga után.
Egyúttal, kedves Polgártársnő, fogadd a Neked kijáró tiszteletemet.
Hű szolgád,
J. Tabaczyński
vezérkari őrnagy
Aleppó, 1850. december 20-án
Elküldöm Hősünk egy hajtincsét, amelyet, Kedves Polgártársnő, régóta óhajtottál birtokolni.

Forrás: http://www.3szek.ro, 2010. március 27