Érdemes megnézni, de a környék kis völgyeiben eldugott barlanglakások sokkal hangulatosabbak, mint a turisták által elözönlött múzeumban. Egy ilyen, turisták által alig ismert, völgyön át indultunk el Uçişar-ba. Elhagyott, már-már vadonná alakult szőlősökön vezetett az ösvény. Körülöttünk egyre szűkült a völgy és kezdett sziklalabirintussá alakulni a táj. Itt-ott a sziklafalak oldalában barlanglakások ablakocskáit fedeztük fel. A völgyre itt-ott ráfeküdtek a sziklák és meglepetésünkre az ösvény nem ért véget, hanem elég alacsony, 3-4 méter széles alagutakban folytatódott. Általában ezek nem voltak túl hosszúak, mert a bejáratnál már lehetett látni a túlsó végéről beszüremlő fényt. Sikerül beleszaladnunk egy zsákutcába is, ahol az ösvény egy kb. 20 méter magas sziklakatlan aljában ért véget. Kappadókia – A sziklaszállásunkA szikla zsebre vágott minket. Így muszáj volt fél kilométert visszatérni addig, amíg az ösvényt elhagyva neki tudtunk szaladni a hegy oldalának, hogy a szakadékot felülről kerülhessük meg. Időnként az utunkba álló bokrokat kerülgettük és szürkületkor még nem értünk a völgy végére. Így a hegyoldalban felfedezett kis barlanglakást szemeltük ki éjszakára. Kissé nehéz volt a szikla oldalában felmászni a bejáratig a nagy zsákokkal a hátunkon. Kis folyosó, egy apró előszoba és oldalt hálószoba várt ránk. A barlang durván vésett fala egy reszelő felületére hasonlít. Este az ablakból figyeltük a völgy túloldalát, amelynek szikláit a Hold ismét mesebeli látvánnyá varázsolta. Nagyon jól aludtunk a sziklaházikóban és ahhoz képest, hogy már októberben jártunk egyáltalán nem volt hideg éjjel. Így reggel el is lustálkodtuk az indulást. Mivel a völgyben eddig nyomát sem láttuk víznek és a tartalékaink is elfogytak, nagyon megörültünk, amikor egy sziklába vésett kis víztárolóra bukkantunk. Ha már ilyen szerencse ért minket, gyorsan meg is mosdottunk és borotválkoztunk, amit nomád kalandozásunk során nem gyakran tehettünk meg.

Kappadókia – Mesebeli tájakDéltájban értünk a völgy tetejére, ahonnan már látszott Uçişar és főbb nevezetessége, a hatalmas ementáli sajt kinézetű szikla, amelynek barlanglakásaiban még ma is laknak. Egy szőlősön át vitt az út, ahol a földre terített újságpapírokon mazsola aszalódott. Napok óta nem ettünk meleg ételt, így előkotortuk a zsákból a zacskós (instant) leveseket és az útiszótárból kikerestük, hogy nekünk „csok szidzsák szú”-ra vagyis forró vízre van szükségünk az elkészítéséhez. Egy vendéglőben próbálkoztunk, ahol elmondtuk a varázsszót, mutattuk a leveses zacskót és odanyújtottuk a kis edényt. Mosolyogtak de készségesen kiszolgáltak. A főtéren buszra ültünk és egy óra múlva már Nevşehir határában stoppoltunk. Egy idegen nyelvet nem beszélő kedves ember vitt el Derinkuyu-ba, ahol a legnagyobb föld alatti várost néztük meg. Ez egy több szintes barlanglabirintus a föld felszíne alatt, lakószobákkal, templomokkal, borpincével, raktárszobákkal, ahova az őskeresztények is elrejtőztek az üldözőik elől. Aladaglar hegység Stoppal folytattuk utunkat az Aladağlar hegység felé. Egy németül is beszélő autós vett fel, aki nagyon megörvendett, hogy magyar „testvéreknek” segíthet. Amikor megtudta, hogy az Aladağlar a következő úticélunk, megváltoztatta eredeti útitervét és a főút helyett a keskeny hegyi utat választotta, hogy elvihessen minket Çamardı-ba, amely a mi hegyünk lábánál fekszik. Már beesteledett mire odaértünk. Aladaglar – Panoráma Búcsúzkodás után bementünk az első üzletbe, hogy kemping iránt érdeklődjünk. „Kemping YOK”, volt a válasz. Szóval a faluban nincs kemping. Nem járhatnak itt túl gyakran idegenek, mert nagyon megbámultak minket. Szerencsénkre két fiatal srác felajánlotta, hogy lakhatunk náluk. Összenéztünk Zolival és láttam a szeméből, hogy neki is tetszik az ötlet. Vendéglátóinkról hamar kiderült, hogy diákok. Elvittek egy bentlakásba, ahol már egy tucat diáknak kellett elmesélni, hogy mi járatban vagyunk. Csak Asim beszélt angolul, így nem volt könnyű dolga mindenki kérdéseit és a válaszainkat tolmácsolni. Meghívtak vacsorázni, ahol török pizzát („lahmacun”) ettünk „ayran”-al (kefirhez hasonló, de hígabb és fűszeres tejital). De az est érdekessége a „találkozóhely” volt. A folyóson, az ajtó előtt 10-15 pár cipő sorakozott. Mi is levettük a cipőnket és beléptünk. Bent tizenvalahány érdeklődő arc figyelt ránk a körbe tett székekről és legalább ugyanannyi szultán és török politikus arcképe a falakról.Belecsöppentünk a török történelembe! A homlokuk összeérintésével üdvözölték egymást, így mi is ezt tettük. Teával kínáltak és elindult a kérdésáradat: kik vagyunk, mi szél hozott ebbe a kis faluba, mi a véleményünk Törökországról, hát Atatürkről? Visszamentünk a történelembe a közös gyökerekig, a török és magyar törzsekig, Attiláig olyannyira, hogy már a patkódobogást véltem hallani. Lassan feloldódott a hangulat és már testvérükként emlegettek. Csak Asim izzadt, de rendületlenül tolmácsolt.

Teázgattunk és jöttek az aktuálisabb kérdések, amelyekre nem mindig volt könnyű válaszolni: milyen az élet Európában, miért nem szeretik a törököket Európában, stb.? A beszélgetés vége felé jelent meg Ümit, aki jól beszélt angolul és aki az egyik házigazdánk lett. Ők egy kétszobás kis albérletben laktak és az egyik szobát nekünk adták. Nem volt benne ágy de már megszoktuk a földön alvást. A csomagunk nagy részét náluk hagytuk és másnap délelőtt indultunk el meghódítani a hegyet. A Niğde-i busszal mentünk 10-15 km-t az elágazásig, ahonnan meg gyalog Demirkazık faluba. Az ottani, nemrég épült turistaháznál sikerült megszereznünk egy kézzel rajzolt, szintgörbés kis térkép fénymásolatát. Ez kicsit részletesebb volt, mint amit az interneten sikerült találnom. Már elmúlt dél, amikor a falu végénél kezdődő szurdokvölgyben (Çimbar Vadısı) elindultunk a hegység belsejébe. A hatalmas sziklafalak közt húzódó ösvény egyre meredekebb lett és egy óra járásra eljutottunk egy nehezebb szakaszhoz, ahol a víz által simára csiszolt sziklatömbök között kellett néhol függőlegesen felmászni.

A Teke Pınarı táborhelyen vertünk sátrat. A Çimbar Vadısı-ról tudni kell, hogy csak két helyen van benne víz. Az egyik az előbb említett táborhely, a másik pedig a következő napi táborhelyünk, a Dispiz Göl (Feneketlen Tó). Aladaglar – A Demirkazik csúcson Másnap továbbmentünk a tóhoz és kb. 2900 méteren vertünk tábort. Ilyenkor az ősz végén a legkisebb a tó, kb. 7-8 méter átmérőjű. De körben a megfeketedett kövek jelzik, hogy tavasszal a hó olvadásakor sokkal nagyobb szokott lenni. Körbejártuk a katlant és az északi oldalban hógolyóztunk. Két izraeli turistával is találkoztunk. Rajtuk kívül nem láttunk más élőlényt, az egy-két apró füvet és tövist kivéve, a hegyekben eltöltött négy nap alatt. Este hétkor már a sátorba menekültünk a hideg elől. Éjjel muszáj volt a túlélő fóliát magam köré csavarni mert a –5 fokra garantált hálózsákomban már nem bírtam a hideget. Nem is lepődtem meg reggel azon, hogy a tó felszíne befagyott. Egy korty pálinkával köszöntöttem Zolit születésnapja alkalmával. Nem is kaphatott volna szebb ajándékot, mint ezt a napot, amikor gyönyörű időben megmásztuk a hegység legmagasabb csúcsát, a 3756 méteres Demirkazık-ot. A csúcsra vezető út elég nehéz de különösebb felszerelés nélkül is járható, néhol viszont szükségünk volt a sziklamászó tudásunkra. Egy kis száraz gleccservölgy szélén mentünk fel. Az alját szépen legyalulta a jég. A völgy egy sziklafalban ér véget, amely alatt araszoltunk tovább. Felvettük a lábszárvédőket és immár hóban taposva nekiveselkedtünk a szikláknak. Elég kemény sziklamászás következett, amíg kiértünk a nyeregbe.

Aladaglar – Panoráma a csúcsról A mászástól elszokott combjaim égtek a megerőltetéstől és már az járt a fejemben, hogy innen visszaereszkedni sokkal nehezebb lesz. Egy zacskó szőlőcukrot vágtunk be pillanatok alatt, ami gyorsan eloszlatta a fáradtság érzését és folytattuk a mászást. Innen már kis kőrakások jelezték az utat a csúcsig. Fenséges látvány volt az alattunk elterülő sziklavilág. A csúcsjelző fémdobozban találtunk egy kis műanyag dobozt, amiben névjegykártyákat és kis papírocskákra írt üzeneteket találtunk. Mivel nem volt más, a kedvenc Boci csokink papírjának belső oldalára írtuk mi is fel üzenetünket magyarul, angolul és törökül: „Teşekkür ederim, Dağ! Köszönjük szépen neked, Hegy!”. Fél órát töltöttünk a csúcson, majd visszaereszkedtünk a nyeregbe. Újból szőlőcukrot ettünk, mert a szendvicseket nem kívántuk. Elkezdtünk szétnézni, hogy merre lenne könnyebb visszaereszkedni és szerencsénkre találtunk egy kis völgyecskét, amelyben volt bőven hó. Ez még az első hó volt abban az évben és túl kicsi ahhoz, hogy lavinától kellett volna tartanunk. Így vígan ereszkedtünk be rajta, mintha vajban lépkednénk. Lefekvéskor egyikünket sem kellett elringatni. Aladaglar – Szárad a tüzelõanyag Másnap az Arpalık forrást érintve ereszkedtünk le Demirkazık faluba. A helyenként kőből rakott kerítések tetején tehéntrágya száradozott, valószínűleg fűtőanyagnak. A falu határában éppen almát szüreteltek és megkínáltak minket is vele. Egy traktorista felvett kis járgányára és elvitt Çamardı-ba. Este gulyást főztünk házigazdáinknak, más híján bárányhúsból, mert a faluban csak azt lehetett vásárolni. Este a fiúk is megleptek egy otthonról hozott ételkülönlegességgel, amit fűszerezett nyers marhahúsból készítenek és szörnyen csípős („çiğ köfte”). A fiúk szerint ezt az ételt inkább a kurdok szokták enni. Vacsora után, meglepetésünkre, egy internet kávézóba mentünk (valószínűleg az egyetlen a faluban). Kaptunk az alkalmon, hogy egy körlevélben megírjuk barátainknak az utóbbi napok élményeit. Éjféltájban kerültünk haza. Jót beszélgettünk. A legmeghatóbb az volt, amikor az egyik srác előszedte az édesapja és nagyapja fényképét és büszkén mutatta, hogy „Ez az én Apám, ez meg az Ő Apja!”. Ezen felbuzdulva a többiek is előkeresték saját képeiket és kiderült, hogy mindegyikük az iratai között őrzi az apja és családja fényképét. Ide kattintva megtekintheted túránk útvonalát.

A Földközi-tenger partján Másnap reggel buszra ültünk, amelyik dudálgatva körbejárta a falut, hogy összeszedje az utazni vágyókat. A sofőr segédje, egy kisfiú, időnként kikiabált a buszból, hogy „Mersin, …, Mersin!”. Reggel még vastag kabátban ültünk a buszra de Mersin-hez közeledve egyre több réteget kell levetnünk magunkról. Mersin egy fejlődésben lévő kikötőváros, a Földközi-tenger partján. Sok új épületet láttunk a buszból. A buszpályaudvaron egy angolul is beszélő diáklány segített megkeresni a Silifke-be induló autóbuszt, és közvetítésével sikerült lealkudni a jegy árát is. Narlikuyu faluban szálltunk ki, mert az útikönyvből kiszemeltünk egy barlangot, amit innen lehet megközelíteni. De hamar megegyeztünk, hogy először megmártózunk a tengerben. A tenger – Gyapjút fonó asszony Elindultunk hát a part felé vezető kis utcán. A partra nem lehetett egyszerűen lejutni, mert körbe van építve vendéglőkkel. Így a magánházak között vezető ösvényeken mentünk tovább. A házakat citrom- és olivafákkal beültettet kertek vették körül de sehol nem láttunk kerítést. Meg is ijedtünk, amikor valamelyik fa mögül ránk mordult egy kutya. Az egyik háznál egy szimpatikus, 50 év körüli férfitől kérdeztük meg, hogy „Nerede su?” vagyis „Merre víz?”. Egyből megértette, hogy a tengerről beszélünk és mutatta, hogy a kerten végig kell menni és onnan már a partra jutunk. Süleyman úr beszélt egy keveset franciául, a kisebbik lánya Fatma, pedig valamivel jobban angolul. Így már el tudtuk mondani, hogy magyarok vagyunk, merre jártunk eddig és mennyire tetszik Törökország. Arra a kérdésünkre, hogy hol lehet a faluban sátrazni, az apa körbemutatott a kertjében, amivel jelezte, hogy a házuk közelében felverhetjük a sátrat. A felesége is kedves, mosolygós asszony. Elife, a nagyobbik lányuk pedig egyszerűen szép. De hamar megtudtuk, hogy már eljegyezték, és hogy nemsokára lesz az esküvője. Bátorításukra a csomagjainkat a háznál hagytuk és elmentünk fürödni, utána pedig a Cenet ve Cehennem (Menny és Pokol) barlanghoz. Ez egy szép de a sok turista által eléggé tönkretett hatalmas barlang. Eléggé furcsa képet nyújtottak a „papírlevelű fák” körülötte. Kis fehér rongyokat és papírzsebkendőket bogoztak rájuk, mert a hiedelem szerint amit az ember ilyenkor kíván, az teljesülni fog.

Este felhúztuk a sátrat és behívtak minket a házba. Dinnyével és almával kínáltak és Fatma tolmácskodása segítségével ismerkedtünk a családdal. Megtudtuk, hogy Fatma még középiskolában tanul, Elife már várja az esküvőt, az apa pedig halászember. Zoli ötletére megkérdeztük, hogy reggel elmehetünk-e vele halászni. Beleegyezett de kihangsúlyozta, hogy korán kell ahhoz kelnünk. A tenger – Halászinaskodunk Ki is cihelődtünk reggel hatkor a sátorból. A háztól kb. 50 méterre levő sziklás parton kikötött kis halászhajóba ültünk. A felkelő nap narancssárga fényei szétfutottak a sötét hullámokon. Körbejártuk a szomszédos öblöket és beszedtük az előző este kivetett hálókat. A műanyag hálók úgy 200 méter hosszúak és 2 méter szélesek lehettek, amit a hajóra felszerelt, a motor által forgatott nagy vaskerék segítségével szedtünk ki. A hálók két alsó végére egy-egy nagy kő volt kötve, ami kihúzva tartja, a felső végére pedig egy-egy üres motorolajos flakon, ami a víz felszínén lebegve jelzi, hogy hol van a háló. Elég kevés halat fogtunk. De Süleyman bá nem volt elkeseredve. Ennek ez a rendje, magyarázta keverék francia-török nyelven, Allah ennyit szánt nekünk. De néha sok a hal és akkor eladják és beteszik a pénzt a bankba, máskor meg alig fognak valamit. Olyankor kivesznek a félretett pénzből. A tenger – A Kizkalesi vár Halászás után meghívtak reggelizni. Utána átstoppoltuk Kızkalesi-be (magyarul: Leányvár). A környéken csak itt van homokos part. Az előző napok fáradtságát most végre enyhíthettük. Kezdő úszóknak ideális a part, mert lassan mélyül. Gyönyörű a tenger és a parttól párszáz méterre egy szigetecskén fekszik a kis erődítmény, a Leányvár. A rómaiak építették a parton fekvő vár tenger felöli védelmére. Ma főleg koncerteket rendeznek benne időnként, ahova kis hajókkal szállítják a közönséget. A parton megismerkedtünk két angol emberrel, akik majdnem minden évben itt nyaralnak. Keserű hangon mesélték, hogy ezelőtt 10-15 évvel sokkal hangulatosabb volt a hely, amikor még egy sem állt az egymás mellett sorakozó szállodák és panziók közül, amelyek most már behatárolják a partot. Este újból halásztunk és a családdal vacsoráztunk. Zoli reggel is besegített a halászásba én viszont lusta voltam felkelni. De a reggelinél megkaptam a magamét. Elife és az anyja sütötték a friss „bazlama”-t az udvaron. Ez egy nagy palacsintára hasonlító, kovásztalan kenyér amit egy vaslapon sütnek meg. Párolt hagymával és paprikával megkészített juhtúrót kent rá az apa és összegöngyölte. Ezt nevezik szikmának (sıkma). A földre terített abrosz-pokrócon ettünk.

A tenger – Török reggeli A papa két szikmát tett Zoli elé, én viszont csak két olajbogyót kaptam. Rám nézett, elmosolyodott és tört francia nyelven azt mondta „Zoli dolgozott – eszik, Zsolt nem dolgozott – nem eszik”. Kacagtunk egy jót rajta és végül én is kaptam belőle. A napot a tengerben lubickolva töltöttük, este pedig gulyást főztünk a háziaknak. Másnap reggel halászat után indultunk tovább. Stoppal tettük meg a 400 km-t Antalyáig. Az út végig a tenger partján megy. Helyenként nagyon szép a kilátás a tengerre. Antalyában a Lara kempingben szálltunk meg a part közelében. Sikerült negyedére alkudni a szállásdíjat, így 1 millió líráért (kb. 1,5 USD) sátorozhattunk. A portást megkínáltuk a maradék pálinkánkkal. Ő valamilyen főzelékkel és finom sült halacskákkal viszonozta közvetlenségünket. Másnap lustálkodtunk még egyet a parton, aztán pedig elindultunk a városba a távolsági buszmegálló felé, hogy folytassuk utunkat Isztambulba. A kemping bejárata előtt van a dolmus buszok végállomása. Négy-öt sofőr üldögélt az árnyékban. Kérdezem őket, hogy beszélnek-e angolul. A válasz: „Yok!” (Nem). „És magyarul? – Yok! – Francaise? – Yok! – Deutsh? – Yok! – Románul? – Yok!”. Erre egyikük beköpi: „English yok, Macar yok, …, NATASA ÇOK!”. Már másoktól is hallottuk, hogy Törökország északi városaiban sok az orosz utcalány, de ezek szerint a déli tengerpartra is eljutottak. Isztambul Tizenhárom óra az út busszal Antalyából Isztambulba. Most is egy kényelmes Mercedes busszal utaztunk és Isztambulban egy ingyenes kisbusz (ú.n. szervisz busz) vitt el utunk célpontjához. Viszonylag könnyen megtaláltuk a kis Ema hotelt, amelyet az interneten megismert Levent vezet. Neki köszönhetően nagyon olcsón lakhattunk a régi város – Sultanahmet – központjában. Isztambul – Az Aranyszarv öböl A kis szálló teraszáról a tekintélyes méretű Hagia Sophia dzsámit leshettük meg egy olyan oldaláról, amelyet az utcai járókelő nem láthat. Ennyivel is maradtunk, mert a borsos belépődíj miatt nem voltunk kíváncsiak a belsejére. A gyönyörű Kék Dzsámit, muzulmán szokás szerint mezítlábasan, belülről is megcsodáltuk. A szultánok palotáját a Topkapi-t körülölelő parkban sétáltunk, azután pedig a híres központi bazárban jártunk keresztül-kasul. A kicsinek nem nevezhető díszes fedett bazár körül még legalább akkora bódé-rengetegben millióféle árut kínálnak a kereskedők. Bele is fáradtunk a nagy nyüzsgésbe, és amikor végre kijutottunk belőle fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk. De egy angolul beszélő török srác, akiről kiderült, hogy Washingtonban él, útbaigazított. Isztambul – Horgásztenger Másnap az Aranyszarv-öböl túloldalán levő városrészt néztük meg. A főleg fűszerek árusítására „szakosodott” Egyiptomi bazár közelében van a Galata-híd amelyen átkeltünk az öblön.

A hídon rengetegen horgásztak. Még bérelni is lehet horgászbotot. Egyes szakaszokon a horgászok és bólogató botjaik sövénye teljesen eltakarta előlünk a Boszporusz és a mögötte fekvő ázsiai városrész látványát. Isztambul – ART a javából A Taksim térre vezető sétálóutcán mentünk végig, ahol egy szép régi villamos-járgány is közlekedik. Onnan kis utcákon a Galatasaray futballcsapat stadionja közelében haladhattunk el, mert a csapat zászlajával felszerelt hangoskodó szurkolók kisebb csapatai mind ugyanabba az irányba tartottak. Érdemes az eldugott, sajátos hangulatú, szűk utcákban csámborogni a régi emeletes házak között. Az egyikben egy ősz hajú bácsi kötélen eresztette le kosarát az arra járó zöldségárusnak, hogy beletegye a kívánt zöldségeket. Ott teljesen megszokott jelenség a talicskaszerű járgányán gyümölcsöt, zöldséget vagy szendvicseket kínáló árus, aki így a szűk utcákba is eljut. És eljött a hazautazás napja is, amely egybeesett a népszámlálás napjával, így alig kaptunk taxit ami kivigyen a reptérre. Olyan szigorúan vették a hatóságok a népszámlálást, hogy mindenkinek az állandó lakcímén kellett tartózkodnia. Csak külön engedéllyel lehetett távol maradni. Így a taxisoknak is meg volt szabva, hogy mikor kell otthon lenniük. Ezt az utakon a rendőrök ellenőrizték. Repülőnk rövid két óra alatt hazarepített.