Május 20-21-én, kedden és szerdán Budapesten a Várkert Bazárban rendezik meg a Türk Államok Szervezetének Informális Csúcstalálkozóját – közölte az MTI-vel a Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály.

A csúcstalálkozón Orbán Viktor meghívására részt vesz Recep Tayyip Erdoğan török elnök, Ilham Aliyev, az Azerbajdzsáni Köztársaság elnöke, Shavkat Mirziyoyev, az Üzbég Köztársaság elnöke, Kaszim-Zsomart Tokajev, a Kazah Köztársaság elnöke, Sadyr Zhaparov, a Kirgiz Köztársaság elnöke, valamint Kubanychbek Omuraliev, a Türk Államok Szervezetének főtitkára.

A közlemény szerint az informális csúcstalálkozó célja, hogy Magyarország megerősítse közvetítő szerepét Kelet és Nyugat között, valamint hogy a tagállamok képviselői meghatározzák a szervezet jövőbeni stratégiai irányvonalait.

A Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály azt is kiemeli, hogy „hazánk szervezetben betöltött növekvő súlyát tükrözi, hogy a Türk Államok Szervezetének története során először rendez megfigyelő állam csúcstalálkozót.”

Orbán Viktor tavaly novemberben megkapta a Türk Világ Legfelsőbb Rendje kitüntetést. Ez a Türk Államok Szervezete legmagasabb kitüntetése, amelyet 2019-ben alapítottak. Az elismerést olyan kiemelkedő vezetők kapják, akik jelentős mértékben hozzájárulnak a türk államok közötti egység és együttműködés megerősítéséhez, valamint a közös kulturális örökség ápolásához.

Telex

               Az olvasó elnézését kérjük, amiért már az elején azzal terheljük, hogy az alábbi írás címének kérdőjeles kulcsszavához rögtön hozzáfűzünk egy rövid, de nagyon fontos magyarázatot. Mégpedig azt, hogy a törökországi nemzeti megbékélés, vagy más fogalmi megközelítéssel a kurd–török kiengesztelődés elmaradhatatlan feltételének teljesítéséről van szó. Szigorúbban fogalmazva a demokratikus átalakítás irányában teendő elvárt és lényegében meg is ígért lépéseknek a kormányon való számonkéréséről.

            Ezt amiatt kellett előrebocsátani, ami most a világ szeme láttára történik Törökországban: a tekintélyuralmi rendszer felszámolása helyett a társadalmi-politikai élet egész spektrumában változatlan és sorozatos a hatalmi önkény megnyilvánulása, tehát mindeddig elmaradt a mind szélesebb körben igényelt, sőt nyíltan követelt demokratikus átalakítás.

            Ebben a helyzetben szertefoszlani látszik a fogoly PKK-„terroristavezér”, az életfogytiglani börtönbüntetését töltő Abdullah Öcalan szabadulásának a kormány által felcsillantott reménye. Az, hogy kinyílhat márvány-tengeri sziklasziget-börtönének kapuja, ha a rab nyilatkozatban határolódik el a maga alapította „terrorszervezetétől”, s ennek tagjaihoz intézett szózatában fegyverletételre szólítja fel őket. Öcalan ezt megtette és írásba is adta, hangsúlyozottan „békés és demokratikus társadalom megteremtése érdekében”. A PKK két nap múlva külön fegyverszünetet is hirdetett, egyoldalúan. A másik fél azonban ebben mind ez ideig nem követte. S a PKK vezetésének, végreható bizottságának legfrissebb nyilatkozata szerint, amelyet a kurd Eufrátesz Sajtóiroda, az ANF idézett, a kormány halogató taktikát alkalmaz és folytatja hadműveleteit. Öcalan nyilatkozata és felhívása óta a közeledési folyamat megrekedt. Az ő helyzetében sem következett be semmiféle érzékelhető változás, s a török hatóságok nem is kezdeményeznek érdemi politikai tárgyalásokat. A PKK mindennek ellenére és – tudatában a helyzet bonyolultságának –, híveit józanságra és elsietett következtetésektől való tartózkodásra inti, mert soha nem ő lesz az a tárgyaló fél, akit felelősség terhelhet a folyamat kudarcáért…

            Mint a török T24 hírportál jól értesült forrásokra hivatkozva jelentette, a PKK „készül arra, hogy következő hetekben” megtartsa kongresszusát, amely Öcalan felhívásának értelmében jóváhagyni hivatott a Kurdisztáni Munkáspárt harcosainak fegyverletételét,”“amilyen gyorsan csak lehetséges”. Erről hivatalosan értesítették a török hatóságokat. Korábban a kormány, személy szerint az Erdoğan és Öcalan legszűkebb környezete között közvetítőként ingázó kurdbarát DEM párti képviselők közölték, úgy tudják, hogy a kongresszusra még májusban sor kerülhet. A hírportál szerint azonban a PKK legmagasabb fórumának találkozóján – a PKK eredeti követelésével szemben – Öcalan nem lesz jelen, így nem is irányíthatja annak munkáját, hanem üzenetet fog intézni a részvevőkhöz.

            E fontos – és közelebbről meg nem magyarázott vagy indokolt – tervezett változtatás ellenére mind az AKP kormánypárt, mind pedig a kurdokhoz közel álló DEM képviselői tagadták, hogy tárgyalásos érintkezésük folyamata válságba jutott. Egy rangidős AKP-képviselő kijelentette, hogy a „kormány változatlanul kitart a terrorizmustól megszabadított Törökország eszménye mellett, s nem mi leszünk azok, akik idő előtt felkelnek a tárgyalóasztaltól vagy akadályokat gördítenek a haladás útjába. Ez hosszú utazás lesz – ismerték be –, s a PKK fegyverletételét a török biztonsági erőkkel összehangoltan és általuk ellenőrzötten kell végrehajtani. De ezzel még nem ér véget a folyamat – mutattak rá. Más lépésekre is szükség lesz, összhangban a társadalmi követelményekkel és szükségletekkel.”

            Ám elemzők szerint éppen e társadalmi igények szükséges teljesítésére, vagyis a demokratikus kormányzáshoz való visszatérésre vonatkozó utalás mindaddig üresen csengő ígéret marad, ameddig az ankarai Fehér Palota – lényegében „ellenszolgáltatás” nélkül azonnali és feltétel nélküli kapitulációt követel a PKK-tól, válaszul az utóbbi által meghirdetett és általános nemzetközi elismerést is kiváltó fegyverletételre. Cemil Bayık, a PKK ernyőszervezetéül szolgáló Kurdisztáni Népközösségek Szövetségének társelnöke a BBC perzsa adásában nyilatkozva egyértelművé tette, hogy a „PKK nem fog leszerelni kézzelfogható biztosítékok nélkül, beleértve a kurdok kulturális és politikai jogainak alkotmányos elismerését. Mi nem adjuk meg magunkat és nem tesszük le a fegyvert, ha nem kapunk garanciákat. Ha Törökország tiszteletben fogja tartani a kurdok jogait, és szabadon engedi Öcalant, mi békességben fogunk hazatérni a hegyekből. Addig azonban védjük magunkat.” A befolyásos PKK-vezető szerint Öcalan a jövőre vonatkozó látomásában – korábbi kezdeményezéseitől eltérően – minden mást megelőzően tartja szükségesnek a demokratikus berendezkedés megvalósítását, valamint az emberi környezet és a nők jogainak védelmét.

            Politikai megfigyelők felteszik a kérdést, miként képzeli Erdoğan a nagy dérrel-dúrral beharangozott mostani „új kurdpolitikájának” sikerét, beleértve Öcalan helyzetének tisztázását, tehát a választásokat is eldönteni képes kurd szavazótábor bizalmának megszerzését, ha ugyanúgy folytatja a demokráciát megcsúfoló és megválasztott kurd képviselőket meghurcoló politikáját, ahogy eddig tette. Legbotrányosabb lépése az volt, hogy erősen kétes indokok alapján börtönbe vettette a számottevő helyi kurd közösség támogatásával megválasztott isztambuli főpolgármestert, legesélyesebb 2028-as elnökválasztási ellenlábasát, Ekrem İmamoğlut, valamint bejelentette az ez év szeptemberére kitűzött nyilvánvalóan új kirakatper előkészítését a már hosszú évek óta „terrorgyanúsként” amúgy is börtönben tartott Selahattin Demirtaş volt kurd pártelnök ellen. Erdoğan ilyen körülmények között immáron kénytelen szembenézni a nemzetközi média néhány kiemelkedő tényezőjének megalapozott és eddiginél keményebb bírálatával is.

            „Törökország népe ellenáll az önkényuralomnak. Ezért többet érdemelne a hallgatásnál.” Ez a két mondat idézet a The New York Times egyik legfrissebb számából, és annak az állásfoglalásnak a címe, amelyet példamutató sokszínűségéről, pontosságáról és főleg igazmondásra való igyekezetéről ismert, nagy hagyományú amerikai napilap szerkesztőbizottsága tartott szükségesnek megjelentetni. S amelyben erős nyomatékkal fejezte ki aggodalmát a török kormánypolitika veszélyes alakulása láttán. E közlés súlyát mutatja, hogy a tekintélyes újság vezető publicistáinak ilyen jellegű közös véleményalkotása nem túl gyakori.       

            A lap felidézi, hogy az USA sokáig kész volt viszolyogtató külföldi kormányokkal való barátkozásra is, mégpedig néhanapján jó okkal. Elvégre veszélyes világunkban a demokráciák nem engedhetik meg, hogy elidegenítsenek maguktól minden nem-demokráciát. De autokratikus rezsimmel való bármely összefogás megköveteli a kölcsönösség gondos mérlegelését, azt, hogy mennyire felel meg ez a kapcsolat az amerikai érdekeknek. Mennyire visszataszító továbbá egy ilyen rendszer magatartása? Recep Tayyip Erdoğan török elnök éppen ezt a dilemmát testesítette meg 22 éves hatalmának nagy részében. Az Európa, Ázsia és a Közel-Kelet találkozásánál elterülő Törökország fontos amerikai partner a NATO második legerősebb hadseregével.

„Csakhogy Törökország az utóbbi évtizedben lecsúszóban van az autokráciába. Erdoğan hatalmának bővítése végett módosította az alkotmányt, ellenőrzése alá vonta a bíróságokat, manipulált választásokat, állásukból elmozdított egyetemi tanárokat, lezáratott médiaszerveket, letartóztattatott újságírókat és tiltakozókat.” Az újság szerint az elnök legutóbb új szintre emelte a demokrácia ellen indított támadását azzal, hogy – mivel növekszik az elégedetlenség kormányával szemben ş, kétes vádakra hivatkozva lefogatta a következő elnökválasztáson várható ellenfelét, Isztambul népszerű főpolgármesterét, İmamoğlut és mintegy 100 munkatársát. Ezekkel a letartóztatásokkal Törökország arra az ösvényre lépett, amelyet Oroszország járt be az utóbbi két évtizedben, amikor egy demokratikusan megválasztott vezető hivatalából eredő hatalmát arra használja fel, hogy autokráciává változtassa. „Ez több mint a demokrácia lassú eróziója, ez köztársaságunk intézményi alapjainak szándékos lerombolása” – emlékeztetett a főpolgármester Isztambul Silivri kerületi börtönéből küldött levelében, amely megjelent a New York Times lapjain.

            Az amerikai szerkesztők felhívták a figyelmet arra, hogy minderre csak gyengén reagált a világ többi része. Nem sokkal İmamoğlu letartóztatása után Trump elnök így nyilatkozott Erdoğanról: „Ami engem illlet, én éppenséggel kedvelem őt, és ő is kedvel engem.”

            (Azt már nem az amerikai lap jelentette, hanem a török sajtóban jelent meg, hogy Trump szinte az isztambuli városvezető őrizetbe vételének és a tiltakozó tüntetések kirobbanásának másnapján nagykövetjelöltekkel találkozva e szavakkal méltatta és dicsérte Törökországot és elnökét: „Jó hely, és jó a vezetője is”. A török sajtó idézte Yılmaz Tunç igazságügy-minisztert is, aki felháborodottan utasította vissza, teljesen megalapozatlan, színtiszta képtelenségnek nevezve az ellenzéki Köztársaság Néppárt, a CHP újjáválasztott elnöke, Özgür Özel vádaskodását, amely szerint az ankarai kormány „kikérte az USA jóváhagyását İmamoğlu letartóztatásához”.

            „A mi igazságügyi rendszerünk függetlenül működik, nem fogad el utasításokat, sem az országban belülről, sem külföldről, főleg pedig nem idegen kormányoktól – mondta. Az ilyen vádak nemcsak hogy irracionálisak, hanem sokat elárulnak kitalálóik szellemi beállítottságáról is.”)

            A New York Times szerkesztői szerint sok európai vezető csendben maradt az Isztambulban történtek hallatán. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is csak annyit mondott, hogy a letartóztatás mélyen elszomorító. Valóban nincsenek könnyű válaszok – írja a lap –, ha tekintetbe vesszük Törökország stratégiai jelentőségét, valamint azt, hogy Erdoğan milyen keményen kézzel kormányoz. Ám a világ demokráciái rosszul értelmezik az egyensúlyozást. Hiszen jobban támogathatnák a török népet és közben nagyobb nyomást fejthetnének ki az államfőre. Az újság felveti, hogy azokat az európai politikai vezetőket, akik „nyugtalankodnak Putyin ambíciói és a tekintélyuralom magyarországi erősödése miatt, ugyanilyen erősen aggaszthatná, hogy Törökország újabb példája lehet a demokrácia visszaszorulásának”.

            Pedig Európának megvolnának az eszközei Erdoğan befolyásolására. Németország, Törökország legnagyobb kereskedelmi partnere több más nyugat-európai országgal együtt figyelmeztethetné Ankarát, és egyértelművé tehetné, hogy Törökország kockáztatja a velük való együttműködést a kereskedelem, a migráció és a hadianyag-szállítás széles területén. A világ többi része talán nem tudja megakadályozni, hogy Törökország tovább csússzon az egyeduralom és a szélsőségesség felé, de mindenképpen meg kell próbálni – olvasható a szerkesztőségi állásfoglalásban, amelynek befejezéséül a szerzők hangsúlyozzák:

            „İmamoğlu letartóztatása után százezrek tódultak az utcákra a sok év óta legnagyobb tiltakozó megmozdulás során. Ehhez bátorság kellett. A hatóságok sok száz tüntető letartóztatásával válaszoltak, akik közül sokakra kirakatperek várnak. Ám a bátorságukkal többre szolgáltak rá, mint általános hallgatásra.”

            Törökország politikai fordulóponthoz érkezett, s innen már nincs visszaút – ezt a következtetést vonja le a török tömegeknek a politikai önkényre adott heves válaszából, a legnagyobb városokra kiterjedő megmozdulásaiból a hazájában és külföldön egyaránt ismert tekintélyes török újságírónő, Ece Temelkuran. A Der Freitag című baloldali német hetilapban megjelent írása szerint Törökország most visszavág, emlékeztetve az elemi erejű 2013-as demokráciakövetelő tüntetésekre. Mint megállapítja, demonstrációival mindenekelőtt az a fiatal török nemzedék dacolt a megtorló rendőrerőszak veszélyeivel, amely elvesztette a jövőbe vetett minden reményét az AKP kormányzati rendszerének évtizedei alatt és a súlyos gazdasági válságban. A világon mindenütt egyre jobban terjed az autoriter államforma, és felmerül a kérdés, hogy miként lehet megmenteni a demokráciát az ilyen uralkodóktól. Erre a globális kérdésre formálódik most a válasz Törökországban… – mondta.

            Temelkuran asszony sokáig a török újságírók élvonalába tartozott, a befolyásos Milliyet és a Habertürk hírportál munkatársaként és utóbbi tévéállomásának műsorvezetőjeként dolgozott. Közben publikált amerikai és nyugat-európai lapokban is. Hazájában kétszer is odaítélték neki a legolvasottabb szemleíró címet. Kormánykörökben azonban kegyvesztett lett, s „kieszközölték” elbocsátását. Kifogásolták ugyanis, hogy 2011 decemberében beszámolóiban bírálta a török fegyveres erők szerepét az országos felháborodást keltő uluderei eseményekben. Uludere, kurdul Roboskȋ dél-törökországi határvároskában a jelzett időpontban az történt, hogy a török légierő vadászbombázói feltételezhetően tévedésből PKK-felkelőknek véltek és támadtak kurd cigaretta- és benzincsempészeket. A minden bizonnyal kellő körültekintés, vagyis pontos felderítési-hírszerzési adatok beszerzése nélkül végrehajtott bombázásban 34 személy életét vesztette.

            A korábban magát Erdoğan őszinte hívének és reformjai lelkes támogatójának valló Claudia Roth tekintélyes német zöldpárti politikus, volt kulturális és médiaügyi államminiszter mélységes csalódottságának és kiábrándultságának adott hangot a török elnök önkényeskedése és politikai fordulata, a tüntetőkkel szembeni durva rendőrségi fellépés miatt. A T24 török hírportál ismert úságírónőjének, Cansu Çamlıbelnek nyilatkozva kifejtette:             más európai politikusokkal együtt ő is hitt Erdoğan ígéreteinek Törökország demokratizálásáról, a polgári szabadságjogok kiterjesztéséről, a vallásszabadság védelméről és kurd jogok biztosításáról. „Egyike voltam azoknak a romantikus európaiaknak, akik reménykedtek. Most már látom, hogy naiv voltam” – állította. Szerinte azonban a török vezető demokratikus retorikájával, amellyel elleplezte egyeduralmi törekvéseit, megtévesztette, félrevezette az európai vezetőket. A mostani törökországi fejlemények lehetetlenné teszik a megrekedt európai uniós csatlakozásai tárgyalások tervezett felújítását…

Flesch István – Türkinfo