Kockázatos hazárdjátékba kezdett az illiberális nagymester

Az lehet, hogy Orbán Viktor a menekültproblémát abszolút fals módon tálalja, és minden emberiességi és uniós érdeket félresöpörve saját belpolitikai céljaira használja fel. De a Charlie Hebdo elleni merénylet után felkapott mesterterv egészen kispályásnak tűnik, ha megnézzük, milyen eszközökkel próbálja az illiberális állammodell egyik atyja, Tayyip Erdoğan összekovácsolni a kormánytöbbséget: egy kétfrontos háborúval.

A júniusi török parlamenti választást a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) ugyan megnyerte, de ez a győzelem vereséggel ért fel. Ugyanis a kormánypárt a legtöbb szavazatot szerző párt irányába igen gáláns választási rendszer ellenére csak a mandátumok 41 százalékát tudta megszerezni. Ezzel 2002 óta először maradt abszolút többség nélkül, és kénytelen volt koalíciós partner után nézni. A választási eredmény két szempontból is keresztülhúzta Tayyip Erdoğan hatalmi ambícióit:

1. Elpárolgott annak reménye, hogy sikerüljön a 2014-ben az elnöki székbe átülő Erdoğan számára valóban erős elnöki jogköröket kialakítani.

2. Sőt, még az sem biztos, hogy Erdoğan pártja alakíthat kormányt. Erdoğan csak július 9-én nevezte ki Ahmet Davutoğlut miniszterelnökké, akinek az alkotmány szerint 45 napja van arra, hogy kormányt alakítson.

Ha ez nem sikerül, újból választást kell kiírni. Csakhogy

egyetlen párt sem hajlandó a kormánypárttal koalícióra lépni.

Ugyanis mindegyik ellenzéki erő követelései között az az első pont, hogy meg kell nyirbálni az elnöki hatalmat, meg kell fékezni a kormányzati ügyekbe való állandó beavatkozását és önkényuralmi gesztusait. Gondolom, nem kell sokat magyarázni, hogy ennél a pontnál miért szakad félbe minden koalíciós tapogatózás.

Márpedig Törökországban olyan sok minden nem változott; továbbra is kísértenek azok a problémák, amik miatt az AKP támogatottsága 9 százalékkal csökkent: a korrupció, a gazdasági fejlődés lassulása – amit Erdoğan a kétmillió menekültre fog – és a lopakodó központosítás. A pártok támogatottsága is befagyott, nem látszanak azok a szabad szavazói tartalékok, melyek megteremtik az AKP stabil többségét.

Így aztán a politikai kérdés úgy merült fel: melyik párttól lehet szavazókat elszipkázni? Az egyik potenciális áldozat a konzervatív-nacionalista Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP), mely a választási eredmények alapján 16 százalékos táborral rendelkezik.

Na de mi az, amit ezek a szavazók a legjobban elleneznek a kormány politikájában?

 Azt a 2009 óta tartó kurd békefolyamatot, mely ha nem is dübörög, azért mostanra odáig poroszkált, hogy a Kurd Munkapárt (PKK) terrorizmusért életfogytiglanra ítélt vezetője, Abdullah Öcalan által 2013-ban elrendelt tűzszünet működőképesnek bizonyult, és a PKK eltökéltnek látszott a falurombolásokkal, kitelepítésekkel és gerillaharccal fémjelzett török–kurd viszony tartósabb rendezésre is.

És kellenek a kurd szavazók az AKP-nek?

Nem jobban, mint a Klubrádió hallgatói a Fidesznek: a török lakosság 20 százalékát kitevő kurdok elsöprő többsége a 2012-ben alakult Népi Demokratikus Pártra (HDP) szavazott, mely nem etnikai párt, de zöld és baloldali ideológiák mellett felkarolta a kisebbség ügyét is. A karizmatikus Selahattin Demirtaş szervezetéhez pont azután áramlottak a kurdok az AKP-től, hogy a kormány 2014-ben nem volt hajlandó segíteni az Iszlám Állam (IS) által ostrom alá vett szír határvároson, Kobanin.

Kapóra jött az Iszlám Állam

És akkor jött egy terrortámadás, méghozzá a kurdok által lakott Suruçban, ahol a Szocialista Ifjúsági Szövetség nevű szervezet háromszáz tagja gyűlt össze, hogy előkészítse utazását az alig 10 kilométerre lévő Kobaniba, ahol a város helyreállításán kezdtek volna el dolgozni. A merénylet borzalmas mészárlást eredményezett, a 32 halottnak és 100 sebesültnek azonban mégsem kellett volna annyira fájnia Ankarában, hiszen az Iszlám Állam 2014 eleje óta több gyilkosságot is végrehajtott már – az ugyancsak kurdok által lakott Diyarbakirban például egy választási nagygyűlésen.

• A kormány azonban korábban nem látott intenzitással lépett akcióba, mozgósította a rendőrséget, a hadsereget, a légierőt és a diplomáciai kart:
• A rendőrség rajtaütött az iszlamista sejteken, melyek a kormányzat félszívű politikája miatt igencsak elszaporodtak, vannak becslések, melyek több ezerre teszik a számukat.
• A hadsereg néhány rakétatámadást intézett az Iszlám Állam állásai ellen, és felajánlotta az Egyesült Államoknak azokat a török támaszpontokat, melyeket tavaly ősszel még visszatartott. Az USA-val megállapodtak a szíriai szövetségesek támogatásáról és egy határ menti „IS-mentes övezet” létrehozásáról. Ennek az övezetnek egy része egyébként a kurd YPG sikereinek köszönhetően már spontán módon meg is van.
• Erdoğan bejelentette, hogy komplex akadályrendszert húznak fel a déli határra.
  Véres jelenetek közepette letartóztatta a betiltott szélsőbaloldali Forradalmi Népfelszabadító Párt-Front (DHKP-C) több aktivistáját.
• A rendőrség begyűjtötte a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) több száz emberét is, sőt a 800 letartóztatott többsége nem iszlamista szélsőséges, hanem kurd aktivista.
• A légierő ledobott néhány bombát, a hadsereg leadott néhány tüzérségi sorozatot a PKK törökországi és iraki állásaira, sőt, néhány harckocsi átgördült Szíriába is, hogy ott tűz alá vegye az ottani kurd milícia, az Egyesült Államok légi ereje által aktívan támogatott YPG egyik járművét.

Önnek nem tűnt fel egy ellentmondás a fenti akciódömpingben? Ha nem, akkor vegyük át még egyszer:

az Iszlám Állam felrobbantott néhány szerencsétlen kurdot, mire a török kormány elkezdte lőni a kurdokat.

Közben Erdoğan megint elmondta, hogy a PKK ugyanolyan terrorista banda, mint az IS, a NATO főtitkára, Jens Stoltenberg pedig vasárnap összehívta a védelmi szervezet csúcstalálkozóját, de hétfőn már óvta a törököket attól, hogy fegyveres akciókkal veszélyeztessék a kurd megbékélési folyamatot.

Hétfőn pedig már megjelent egy-két utalás arra, hogy miről is lehet szó:

Erdoğan szó szerint háborút indított a szavazókért.

Ez a húzás egyáltalán nem ismeretlen a politikában: a vezető meglovagol egy olyan rendkívüli helyzetet, ami valamilyen módon hozzákapcsolható a nemzeti egységhez. A világon szinte minden országban éltek már ezzel az eszközzel, Japánban például a miniszterelnökök menetrendszerűen izzítják fel a Kínával szembeni vitákat a Szenkaku-szigetek hovatartozásáról, ha épp valamilyen kellemetlen belpolitikai fejleménnyel kell otthon szembenézniük. A politikatudomány a jelenségnek adott is egy frappáns nevet:

Rally ’round the Flag

Ennek a kifejezésnek a legközelebbi magyar megfelelője: „Egy a tábor, egy a zászló!” Nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy ha egy kormányzat ügyesen tudja kommunikálni a válság megoldásában játszott nemzetvédő szerepét, akkor azzal rövid időn belül nagyot dobhat saját népszerűségén. Így történt ez a szeptember 11-i terrortámadások után az amúgy teljesen impotens George W. Bushsal, vagy akár (kis ország vagyunk, kis válságokkal) a 2013-as árvíz alatt szorgosan megtekintő Orbán Viktorral. És erre van szüksége most az AKP-nak is.

Tanítani fogják ezt a manővert

Erdoğan politikai manővere azonban pont azért érdekes, kockázatos és arcátlan, mert nem egy teljesen készen kapott helyzetet próbál saját céljaira befogni, hanem több válságot próbál egyszerre a maga képére formálni.
Az ellenzék joggal berzenkedik amiatt, hogy Erdoğan kész odavetni a szélsőséges szavazóknak az egyik legnagyobb politikai sikerét, a kurd fegyverszünetet. A kurdok az atrocitásokra persze azonnal ugrottak, és fegyvereseik hétfőre már több támadást is végrehajtottak a hadsereg ellen, melyek igazolják majd a PKK elleni kemény fellépést. Sőt, a kurdok már rögtön a suruçi merénylet után az utcára vonultak és véres megtorlásba kezdtek, ugyanis azzal vádolják a kormányzatot, hogy összejátszik az iszlamistákkal.

És ez a vád igaz: itt részletesebben is írtam arról, hogy Erdoğan cinikus módon akadályozta a szíriai kurdok – úgy tűnik, végső soron sikeres – függetlenségi harcát, támogatta akár a legszélsőségesebb szíriai Aszad-ellenes szervezeteket is, és nemcsak hogy nem tudta megvalósítani Törökország stratégiai céljait, valósággal országra húzta az Iszlám Államot. Az utóbbi hónapok rendőrségi akciói arra utaltak, a kormányzat felismerte azt, hogy az IS anarcho-iszlamizmusával nem lehet játszmázni, és mára Törökország békéjét és stabilitását is fenyegeti. De ha már szükségessé vált a fellépés, akkor azt Erdoğan megpróbálja az AKP politikai érdekeinek megfelelően végrehajtani.

A közel-keleti politikában azonban annyira összefonódik minden mindennel, hogy minden erős állítás után érdemes odatenni egy nagy DE-t. Ez a DE most úgy folytatódik, hogy a török vezetés kicsit olyan helyzetben van, mint a magyar politikában az LMP: ha odaütnek a Fidesznek, rögtön oda kell ütni az MSZP-nek is. Ha a török kormány csak az Iszlám Állam ellen üzent volna hadat, akkor azzal erősítette volna a szíriai kurdokat, ami pedig ellenkezik azzal az eminens nemzeti érdekével (persze hosszú távon nem biztos, hogy ez a török nemzet érdeke, de mindegy), hogy a török határok mellett már a második erős és független kurd etnikai terület jöjjön létre.

Ha pedig csak a kurd „terrorizmus” ellen kezdenének harcolni, akkor megint csak kellemetlen helyzetbe manővereznék magukat: hiszen bátorítanák az amúgy is kevés biztatásra szoruló Iszlám Államot (melynek esze ágában sincs kihagyni a kalifátusból a dicső iszlám múlttal, de szégyenletes hittagadó jelennel bíró Törökországot), és gyengítenék az Iszlám Állam elleni harcban igen hatékonynak bizonyuló kurd haderőt – és ezzel felingerelnék NATO-partnerüket, az Egyesült Államokat is.

Fényesen bejött a blöff

A háborús hisztéria közepette tartott előrehozott választások rémképe lépéskényszerbe hozta az ellenzéket is. Vasárnap a legnagyobb ellenzéki párt, az atatürkista-szociáldemokrata Köztársasági Néppárt vezetője adta be a derekát. Kemal Kilicdaroglu kijelentette: „Törökország érdekében”, „az ország jövőjéért” hajlandók koalícióra lépni, annak ellenére, hogy „ismerik a koalíciós kormányzás nagy árát”. A két erőnek az 550 fős parlamentben összesen 390 képviselője lesz, de a koalíciós feltételekről egyelőre keveset tudni. A helyzetet bonyolítja, hogy a CHP képviselői közben keményen támadják Erdoğant, keddre összehívatták a parlamentet, hogy számoltassa be a kormányt az intézkedésekről, és az egyik atatürkista képviselő megtagadta a részvételt egy elnöki palotában tartott protokolleseményen, tiltakozásul a gigantikus épület építése körüli törvénysértések miatt.

A kockázat azonban továbbra is óriási: hiszen mind a kurdok, mind az Iszlám Állam régi játékosok már; és ők valószínűleg nem csak a választásokig fognak tervezni az ellencsapásokkal. Tunézia vagy Kuvait – és persze Suruç – megmutatta, hogy az Iszlám Állam oda tud rúgni egy-egy országnak, ahol a legjobban fáj. Most sikerrel vert éket a kurdok és a törökök közé, de ahhoz, hogy az ék nyomán hasadjon az ország, ahhoz tényleg egy Erdoğan-szintű hazárdjátékos kell.

Tóth Gergely – index.hu

Az eredeti cikk itt olvasható>>>