Gyereknevelés török módra: Koccanhatnál többet a gyerekeddel!

Gyereknevelés. Fontos kérdés, megosztó kérdés, függetlenül attól, hogy vegyes párkapcsolatról van szó, vagy a pár mindkét tagja azonos nép szülötte. Akad azonban néhány sajátos finomság, amelyeket érdemes kiemelni egy török–magyar összetételnél, mert állandó konfliktusforrás lehet, ha az embernek nem esik le a tantusz.

Éjszaka is fenn kukorékolnak?

Mindenki, aki hosszabb időt tölt Törökországban, láthatja, hogy a török gyerekek nagyon is szabadok.

Teljesen normális, ha este 11-kor még fent vannak, különösképpen nyáron.

Aki csak teheti, a közösségi életet szabadban éli ebben az évszakban; a szomszédok összejönnek, kint ücsörögnek, beszélgetnek, teáznak, a gyerekek pedig addig játszanak kint, amíg a szülők el nem indulnak befelé.

A török gyerekek sok mindent megkapnak, ha akarják (márpedig akarják), legyen szó egy kisírt játékról a játékbolt mellett eljövet, vagy fagyiról a cukrászdában. Most minek üvöltsön ilyenek miatt, hadd egyen egy kis fagyit szegényke. Ma is. Holnap is.

A közösségi élet színterein a szülők nem csitítják a porontyokat, hangoskodhatnak, futkározhatnak olyan helyzetekben is, amikor egyébként nem oda illő az a viselkedés – még egy gyerektől sem. „Hisz gyerek!” – mondják felháborodva, ha valaki emlékezteti őket erre. Egyébként sok török is azt vallja, hogy a török gyerekek borzasztó neveletlenek.

Ha bármilyen nehéz helyzet, viselkedésbeli probléma, átmeneti agyelborulás figyelhető meg a kicsinél, az általános reakció a „hogy is lehetne másképp, hisz gyerek!”. Vannak ugyan határok és elvek, de nagyon tágan értelmezik őket, amibe gyakorlatilag minden belefér – a török gyerekek tényleg szabadok.

Ugyanakkor viszont a széltől is óvják őket – ha lehetne, időnként az itt széles körben használatos kölnivízbe mártogatnák őket. Ha fúj, ha esik, akkor az nem gyereknek való idő, és jobb ki sem mozdulni. A bacikkal pedig állandóan küzdeni kell, mert mindenen ott vannak, a vírus mindig benne van a levegőben, és kitör a pánik, ha otthon marad a nedves törlőkendő.

Ránézésre az eredmény? Határokat nem ismerő gyerekek, akik szó szerint a szülők fejére nőnek. Aztán olyan hatéves kor körül, valamikor az iskolakezdés környékén minden megváltozik, és az addigi nevelési metódust a vasszigor váltja fel. (Vagy minden marad a régiben, és továbbra is a gyerkőc irányítja a családot.) A gyereket nem kezelik gyerekként többé, ők pedig biztosan nehéz napoknak néznek elébe, mire megszokják az új módit, a tekintélyelvű nevelést.

Az európai minta – katonai kiképzőtábor?

Amikor a kislányunk csecsemő volt, és próbáltuk felállítani a napirendünket, a török családunk egy része óvatosan adott hangot az aggodalmaiknak: úgy tűnik, egy katonai kiképzőtáborban neveljük a babánkat. Pedig csak következetesek próbáltunk lenni, szép lassan kialakítva a kereteket, ráadásul inkább húzunk a kötődő neveléshez, mint a régi módszerekhez. Na és már este 7-kor tényleg leteszitek? Az nem normális! Mondhattuk mi, hogy pont így jön ki a napirendje, így igényli, így szokta meg, az itt nem volt normális.

A lányunk cseperedett, elkezdtük a hozzátáplálást, és a gyerekorvosunk többször faggatott minket arról, hogy léteznek-e nálunk alapszabályok, amelyekhez következetesen tartjuk magunkat, és próbáljuk betartatni a gyerekkel is. Majd évekkel később ugyanezek a kérdések visszaköszöntek a bölcsődés nevelő szájából is, amikor az első konzultáción részt vettünk. Amikor felsoroltuk a saját kis házirendünket, a tenyerét összecsapva mondogatta, hogy ez nagyon jó, nagyon jól csináljuk, bár a többi szülő is így tenné, mennyire lehet ezt érezni a gyerek viselkedésén is.

És nem mellesleg, sokszor ért már szemrehányás bennünket, ha a ritka havazások alkalmával kivittük a kicsit, hogy ismerkedjen az érzéssel, a hóval, a hideggel. Vagy ha szimplán hideg időben mentünk sétálni. Ha valakivel ilyenkor beszélgetni kezdtem, mindig megjegyezték, hogy az én hazámban biztosan hidegebb a tél, óvatos magyarázatot keresve az őrültségemre, hogy ilyen időben kiviszem a gyereket.

Alkalmazkodás – nevelődés

A török újszülött mintegy belepottyan a környezete életritmusába. A szülőknek nem árt egy kicsit finomhangolni, hisz a csecsemő az csecsemő, mese nincs, de alapvetően a gyereknek kell alkalmazkodnia. A szülők nem csinálnak abból gondot, hogy egy beülős helyen két széket összetolva kell a picit este elaltatni, amíg ők meg nem unják az összejövetelt, és valamikor éjszaka haza nem indulnak. Nem szedelődzködnek a vendégségből a kora esti órákban, hogy a gyereknek közeleg az altatási ideje. Nem görcsölnek rá semmire, nem morfondíroznak azon, hogy a kisgyerek adott viselkedése ugyan miből fakadhat, mitől feszülhet be, nem bújják az okos internetes oldalakat, sem a szakkönyveket. „Mit csináljunk, hisz gyerek!”

A gyerekek itt inkább nevelődnek, mintsem nevelik őket. Az otthon melegében, a szülők és a környezetükben élő rokonok, a szomszédok társaságában. Mindig sokan vannak körülöttük, soha nincsenek egyedül, folyamatosan érik őket az impulzusok. Innentől kezdve nem is érzik jól magukat egyedül, a török embernek soha nincs szüksége magányra, a török ember lételeme a társaság.

A gyerekek sok emberrel együtt vannak, de hogy töltik el ezt az időt?

Az én tapasztalatom az, hogy csak koccannak a szüleikkel, a szűk közösség tagjaival. Koccannak. Ütköznek. A nappaliban, a konyhában, az erkélyen, a ház előtt. Nem úgy foglalkoznak velük, ahogy mi, a gyerekkel való foglalkozás nekik egészen mást jelent.

Koccannak velük. Nem fejlesztő tevékenységekre, különleges játékokra feszülnek rá, hanem időnként kicsit játszanak velük, aztán mennek tovább a dolgukra. Anya többnyire a konyha felé, apa pedig pihen, ha éppen otthon van, mert egyébként látástól vakulásig dolgozik, nem sokat látja a család. Senki nem pezseg a gyerek körül egész nap, hogy azt csinálja vele, amit ő szeretne.

Hogy mit játszanak velük, abban sincs túl sok tudatosság. Nem szempont, hogy legyen izgalmas, élvezetes, és amiből a szakirodalom szerint sokat tanulhat is. A török felnőtteknek egyébként ezzel kapcsolatban nincs sok tapasztalatuk, hisz a mai 30-asok és 40-esek nem jártak óvodába, itt még most is csak egy évig kötelező az óvoda, amelyet ők iskolai előkészítőnek hívnak.

A fenti hozzáállás azért érezhető a játékboltok kínálatán is. Ha fejlesztő játékot szeretnénk venni, akkor komolyan utána kell járni, mert a játékboltok többsége a csillivilli, látványos és márkás játékokkal van dugig.

Ez az igazi szabadság?

Ránézésre az eredmény: elkényeztetettek. Azonban ha mélyebbre nézünk, sok mást is magukra szednek a gyerekkorban: szabadok, alkalmazkodók, rugalmasak, önállók.

Sokkal hamarabb önállók lesznek, megtanulják feltalálni magukat. A közösség tagjai párhuzamosan léteznek egymás mellett, rengeteg kapcsolódási ponttal. A gyerekek és a felnőttek nincsenek külön – ti menjetek a szobátokba és ott játsszatok, ott nézzétek a mesét, amíg mi itt filmezünk, beszélgetünk –, hanem mindig mindent együtt csinálnak, a gyerek mindig mindennek a része, meg kell találnia a kapcsolódási pontot. Gyorsan kiismerik a felnőttek világát, és nincs azzal problémájuk, hogy megtalálják a helyüket benne. Magabiztos gyerekek – később felnőttek – válnak belőlük, akik laza természetességgel, megszeppentség nélkül tudnak kommunikálni a felnőttekkel.

Az itt állandóan változó körülmények a gyereket is rugalmasságra nevelik, a rendszer vagy a rendszeresség hiánya éppen azt a rendszert alakítja ki bennük, amely segítségével azonnal képesek egy helyzetre reagálni, azonnal keresik a probléma megoldását, és ha kell, azonnal megtalálják a kibúvókat.

Igazán koccanhatnál többet a gyerekeddel!

Ez az alapvetően kétfajta hozzáállás sok ütközési felületet adhat a vegyes párok életében: „igazán foglalkozhatnál többet a gyerekkel” – mondja az egyik fél. Holott foglalkozik ő, úgy, ahogy vele is foglalkoztak annak idején, ahogy a többi török szülő is csinálja – rendszeresen koccannak. Utána viszont mindenki menjen a maga dolgára. A következő koccanásig.

Mindannyian tudjuk, a vegyes párkapcsolat nem hétköznapi. Sok olyan dologgal is meg kell küzdeni, ami kifejezetten a vegyes kapcsolatokra jellemző. Erről se feledkezz meg, amikor a legközelebb elsötétült arccal közelítesz a párodhoz, mert az már megint nem, még mindig nem úgy foglalkozik a csemetével, ahogy szerinted kellene!

K. Tengeri Dalma – Türkinfo