Válasz: Egy magyar nő ezeregyéjszakája

Zizi története és annak felkavaró befejezése többek számára megválaszolatlan kérdéseket vetett fel. A beérkező levelek közül ezt a hozzászólást emeltük ki, alatta pedig lássuk, Zizi mivel tudja kiegészíteni az eddigieket.

„Kedves Zizi!

„Tollat” ragadtam többünk nevében. Mindannyian vegyes házasságban élünk, gyerekkel vagy még anélkül. Mindannyiunknak ugyanaz az érzése támadt, valahogy befejezetlen a történet. Olyan, mintha megunta volna írni. Mivel mindnyájan tisztában vagyunk mind az iszlámmal, mind az arabokkal, illetve az arab családok szokásaival, hagyományaival, hisz már évek óta benne élünk, nekünk fura ez a befejezés. Annyi mindenen keresztülmenni (hozzáteszem, a megbélyegzés, sztereotípiák és egyéb negatív „élmények” most, 40 évvel később is élnek), pont ezért nem értjük, hogy annyi szenvedés és megpróbáltatás után hogy lehet csak így feladni, újranősülni, és elfelejteni mindent, mintha mi sem történt volna. Ez számunkra rejtély, és ahogy mi ismerjük az „arabjainkat”, mi ezt a véget elképzelhetetlennek tartjuk.

Kíváncsiak vagyunk, hogy alakult a vége. Semmi kapcsolat? És a gyerekek? Azon kívül, hogy külföldön tanulnak, mi történt? Nem hiányolják az apjukat? Azóta, gondolom, megnyíltak már a határok, legalábbis van az ismeretségi körben olyan, aki iraki férfihoz ment hozzá. Épp nemrég tértek vissza a nyaralásból, Irakból.”

Zizi:

Valóban, írhattam volna tovább, hisz imádok írni, és nem is esik nehezemre, hisz minden a fejemben van, mert mindent átéltem, s ennél hitelesebb nem is lehetne.

Én a válást is egyfajta befejezésnek tekintettem – sajnos szomorú befejezésnek –, és ennél többet az első levelemben nem kívántam erről írni. A történtek miatti érzelmi, lelki válságot most sem szeretném részletezni, mert ezek nagyon személyes dolgok, mély sebek, és nem szeretném őket újra felszaggatni, ugye megértitek? Omarnál talán valamivel egyszerűbb volt ez a folyamat, mivel ő a családja, rokonsága körében élt. Omar egyébként nagyon jószívű, segítőkész ember, de nagyon befolyásolható. Ez pedig azért lényeges, mert mindennap ezeknek volt kitéve a rokonság részéről, már ami a mi házasságunkat illeti. El lehet képzelni, ha valakinek állandóan azt duruzsolják a fülébe, hogy milyen házasság ez, se gyerekek, se feleség…

A háború kitörése után csak egy hónapot tudtunk együtt tölteni egy évben, ahogy korábban írtam is. Én utaztam hozzá, mivel ő nem hagyhatta el az országot. A háború második évében történt, hogy ottlétemkor észrevettem Omaron valamiféle változást. Női megérzés? Már nem a nagy családi házba vitt, hanem egy távoli rokon házába, a családfő akkor éppen vidéken volt. A rokon felesége és a gyerekek fogadtak bennünket, kényelemre nem lehetett panaszom. Azt viszont észrevettem, hogy Omar sokat elmászkált, holott szabadságot vett ki. Így inkább a rokonokkal voltam, ami önmagában nem lett volna gond, de én Omarhoz mentem ki. Ebben az egy hónapban meglátogattuk a rokonság egy részét, elmentünk ahhoz a gazdag rokon családhoz is, akinek a lányát Omarnak szánták. A családfő megjárta Mekkát, ezért járt neki a tiszteletteljes hadzsi cím.

Látszólagos örömmel fogadtak, körberajongtak. De engem sem ejtettek a fejemre, volt már tapasztalatom, szinte a gondolataikat is ismertem, vártam, figyeltem, mosolyogtam. Fantasztikus vendéglátásban volt részem, majd a délutáni alvás után, úgy este 6 tájékán ismét kiültünk a kertbe, a padokra, székekre, matracokra – kinek hogy volt kényelmesebb. Jött a finom tea, kávé, frissítők, saláták, magok, majd a Hadzsi egyik lánya, aki egyébként éppen eladósorban volt, félrehívott. Leültünk egy padra, és kezdte levenni magáról az ékszereit, amelyekből rengeteg értékeset viselt. Különösen művészi munka volt az aranyból készült, kinyitható, féldrágakövekkel kirakott, vastag láncon lógó Korán. A karkötői egyenként kerültek le róla, 8-8 db, még több lánc, fülbevaló, gyűrűk, arany hajcsatok, mind-mind komoly értéket képviseltek, nem is sorolom őket tovább. Még a vastag bokapántját is levette. Néma csendben ültem: mi lesz most? Hogy mi lett? Minden ékszerét az ölembe borította, s zokogva kérte, hogy adjam át neki Omart férjnek!

Ez még nekem is sokkoló volt, pedig megéltem egy és mást! Szólni sem tudtam, de magamhoz térve próbáltam türelmes lenni. Szívem szerint az összes ékszerét a fejére borítottam volna, de vendég voltam, nem sérthettem meg, ráadásul ő ezt nagyon komolyan gondolta. Náluk ez nem szokatlan, bár ritka. Bármilyen nehéz is volt, de visszafogtam magam, és határozottan közöltem, hogy a férjem nem árucikk, nem eladó! Engem nem érdekelnek az ékszerek, nálunk ez nem így működik, és engem sem lehet így megvásárolni, soha nem is lehetett! Szavaim nagy csalódást okoztak a leányzónak, szinte el sem hitte, hogy visszautasítottam. Berohant a házba, és amíg ott voltam, elő sem jött!

Ez a család volt az egyébként, akik soha nem fogadtak be, a történtek után meg pláne nem. Amikor visszatértünk a „szállásunkra”, elmeséltem Omarnak, de érdekes módon viccként kezelte, és igen, elmondta, hogy mindenképp szeretnék, ha benősülne oda.

Letelt a hónap, mentünk a bagdadi reptérre a rokonok tömeges kíséretével, és mi történt? Megjelent a Hadzsi felesége is, ölelgetés, szájra puszi, majd zsebkendőbe rejtve, egy bizonyos összegű dollárt csúsztatott a blúzom zsebébe. Már indulnom kellett, nem volt időm reagálni.

A harmadik évben szintén az előző évi rokon családhoz vitt Omar, akik ismét nagy örömmel fogadtak. Akkor bizony már félelmetesebb volt a háborús helyzet, a reptér is kapott egy találatot, drótkerítések között közlekedtünk. A házból kora hajnalban hallani lehetett a nehézbombázók hangját, amint felszálltak, nagyon félelmetes volt. Naplemente után pedig szintén meg tudtuk számolni a hang alapján, hogy visszajött-e mind. Az utcára is kevesebbet mentünk. Hát, ez nem volt élmény!

Omar egy nap leült velem megbeszélni, hogy hogyan tovább, erről írtam az előző levelemben is. Biztos voltam abban, hogy a családdal ő már megegyezett, de fontosnak tartotta, hogy mindent elmondjon. Az előző évi megérzéseim beigazolódtak.

Lehet felettem pálcát törni, lehet velem nem egyetérteni, de kérdem én, ki mit tett volna? Mi lett volna az okos megoldás? A gyerekeket újra visszavinni egy háború sújtotta országba? Agyrém! A fiamat besorozták volna, mivel az apja után iraki állampolgár is. Nadi szintén. Nekünk a gyerekeink jövője volt a legfontosabb, ezért elváltunk, amibe viszont a háború kényszerített bele. A 22-es csapdája!

A gyermekeim a háború után kiutaztak az apjukhoz, a rokonsághoz, de a Hadzsi családja nem látta őket szívesen, a fejükbe vették, hogy Omart rá akarják beszélni, térjen vissza velük Magyarországra, hozzám. Ettől mindig tartottak. Nos, a gyerekek azóta internetes kapcsolatban állnak az apjukkal és az ottani rokonokkal.

Mindannyian őrizzük a szívünkben az ott eltöltött éveket, a gyerekeim nem felejtik el a gyökereiket. Sok pozitívumot kaptak: türelmet, elfogadást, az utazásoktól pedig bővült a látókörük. Nem elhanyagolandó az a nyelvtudás sem, amire szert tettek: mindketten anyanyelvi szinten beszélnek és írnak arab nyelven, felsőfokon franciául és angolul is. A fiam Angliában, a lányom Svájcban dolgozik, mindketten már a családalapításon gondolkodnak.

Azt hiszem, ez egy méltó és örömteli befejezés!