Flesch István: Lángban áll a kurdlakta török délkelet – némi háttérvázlat és kitekintés

Úgy fest, mintha az „európai érték- és érdekközösség” (Európai Unió) és az euroatlanti katonai szövetség (NATO) nem fordítana kellő figyelmet a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) tényleges jellegére, mostani szerepére és jelentőségére. Mintha nem ismerné fel teljes mélységében a kurd délkeleten kiújult fegyveres konfliktus súlyosságát, veszélyességét Törökország belső és külső helyzetének stabilitására és az ország jövőjére, ezáltal pedig önmagára nézve is.

Mintha nem szívesen emlékeznének arra, hogy a PKK-fegyveresekkel szövetséges észak-szíriai kurd harcosok szervezeti egységben milyen hősiesen küzdöttek az Iszlám Állam martalócai ellen kiérdemelve sokak csodálatát Nyugaton is. Például a török–szíriai határ menti Kobanêban, amely valóságos jelképévé vált a hősies kurd ellenállásnak e leggonoszabb fajtájú nemzetközi terroristákkal szemben.

Minden jel arra mutat, hogy a fenti két nagy nyugati szövetség alkalmazkodik Ankara véleményéhez és az általa előírt szóhasználathoz. Vagyis változatlanul elfogadja azt a török tételt, hogy az újra egyre véresebb délkelet-törökországi fegyveres viszályért egyes-egyedül a PKK-t terheli a felelősség, amelyet hivatalosan egységesen továbbra is terroristának minősít. Obama elnök egyik szóvivője azt mondta, hogy most is a „PKK kezdte” a viszályt a NATO-szövetséges Törökországgal szemben. A hivatalos nyugati vélemény leképezi azt a réges-régi török álláspontot, amely szerint a PKK „szakadár (vagyis államegység-romboló) és terrorszervezet” is. Amellyel egyébiránt a török kormány nemrégiben még ország-világ előtt „titkos béketárgyalásokat” folytatott tudván-tudva, hogy előbbi a törökországi kurdok számára már jó ideje nem követel önállóságot, állami különválást, csak autonómiát. Némelyek okkal feltételezik, hogy a Törökországgal való kesztyűs kezű bánásmód politikája a „török jófiúságért járó jutalom”, annak méltánylása, hogy Ankara újabban több vonatkozásban a korábbinál „helyesebb magatartást” látszik tanúsítani: légibázisait rendelkezésükre bocsátja az amerikaiaknak, visszafogja a saját területéről Európába tartó menekülők áradatát, és legújabban késznek mutatkozott arra is, hogy helyreállítsa diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ez utóbbi készülő lépés – amelyet Obama elnök már régóta szorgalmaz – olyan politikai fordulatnak ígérkezik, amely befolyásolhatja az egész Közel-Kelet helyzetét. A török–izraeli szembenállás annak folyományaként alakult ki, hogy izraeli kommandósok 2010-ban rajtaütöttek a Mavi Marmara nevű török hajón, amely egy segélyszállító flottilla tagjaként a meghirdetett izraeli haditengerészeti zárlatot áttörve igyekezet bejutni a tilalmas gázai övezetbe. A hajón a támadás következtében tízen életüket vesztették. Tel-Aviv azóta washingtoni kezdeményezésre már bocsánatot kért, s most sajtójelentések szerint kész húszmillió dollár kártérítést fizetni.

A sajtó a helyzetmegítélésben már nem ilyen alkalmazkodó vagy elnéző a török politika iránt. Némely lapokban megnyilvánul józan felismerés, előrelátás, s található őszinte szókimondás. Anne Bernard publicista például már a New York Times július 28-i számában, a török államelnök PKK-ellenes katonai offenzívájának kezdetén megállapította: „Törökország, miután megállapodott az Egyesült Államokkal, hogy fellép a Szíriában és Irakban eluralkodott teljes felfordulással szemben, közölte azt is, hogy belevetette magát abba a csatába, amelyet az országa biztonságát fenyegető szélsőségesek ellen vív. Csakhogy a törökök, amikor szélsőségeseket emlegetnek, nem az Iszlám Állam tagjaira gondolnak, s miként ez egyre nyilvánvalóbbá vált ezen a héten, Törökország erejét most legalább annyira a hadra kelt kurdok szétverésére igyekszik összpontosítani, mint ahogy korábban is hosszú évekig harcban próbálta visszaszorítani őket. Erdoğan elnök csak fokozta a kurd gerillaharcosokkal fennálló feszültséget azzal, hogy közölte az újságírókkal: lehetetlen folytatni velük a kétéves békefolyamatot.”

Sorainak tanúsága szerint az amerikai újságírónő már akkor egyértelművé tette, hogy a „feszültségkeltő felelősség” szerinte a török államvezetést terheli. Azóta azonban beigazolódtak a lényeg- és előrelátó hírmagyarázók legrosszabb sejtései is: bár délkeleten nem hirdették ki újra a kilencvenes években már-már megszokott hadiállapotot, sok helyütt váltakozó időtartammal kijárási tilalom van érvényben, Délkelet-Törökország állandó fegyveres összecsapások és elkeseredett kurd tiltakozások színhelyévé vált.

Az országrészben ismét úrrá lett az erőszak, s miként annak idején a viszály csúcspontján, az 1990-es években, most is menekültáradat indult el. Kétszázezer ember kerekedett fel, hogy elmeneküljön teljesen kilátástalan helyzetéből, s menedéket találjon a biztonsági erők és a gerillák utcai harcai és a kijárási tilalmak bénító rendszere elől. A PKK-hoz ifjúsági szervezetként kapcsolódó YGD-H tagjai a városokban futóárkokat ásnak, barikádokat építenek, a hatóságok pedig erre azzal válaszolnak, hogy kijárási tilalmat vezetnek be, hogy az árkokat betemethessék, az útakadályokat lerombolhassák, s így szavatolják a biztonságot. Ahmet Davutoğlu miniszterelnök török lapjelentések szerint utasítást adott arra, hogy szükség esetén házról házra folyó hadműveletekben tisztítsák meg a területet a felkelőktől. Összesen mintegy tízezer rendőr és katona van bevetésben. Már szóba került, hogy a kurd területekről menekülők számára is sátor- vagy konténervárosokat létesítsenek. A fegyveres konfliktus kegyetlenül sújtja a polgári lakosságot, már eddig is több százan vesztették életüket. Kiszámították, hogy augusztus közepe óta 17 városban vezettek be kijárási tilalmat. Valóságos ostromállapot, polgárháborús helyzet alakult ki. Egyedül Nusaybinban ötször rendeltek el kijárási tilalmat. A sajtóban lassan nyilvánosságra kerülnek a városból származó megrendítő egyéni történetek. Dery T. családja például kénytelen volt gyermekeivel rokonokhoz menekülni a közeli Uluderébe, kurdul Roboskiba. Ez az a városka, amely néhány éve azáltal vergődött szomorú hírnévre, hogy a török légierő „tévedésből”, felderítési adatok hamis értelmezése alapján lebombázott egy kurd csempészekből álló menetoszlopot, amely éppen megrakott öszvéreket hajtott át a határon. Azt hitték, hogy PKK-harcosok szállítanak titokban fegyvereket. A légitámadás következtében több mint harmincan meghaltak, s az ügy tisztázása, az esetleges kártérítés problémája még a mai napig nincs lezárva. Most Deryáék hét gyermekükkel abban reménykednek, hogy Roboskiban talán jobb lesz, mert Nusaybinban már kétségbeejtő és tarthatatlan volt a helyzet. Szó sem lehetett arról, hogy gyermekeik iskolába járjanak. Az ivóvízcsapokat lezárták, a család arra kényszerült, hogy a vécéöblítő vizét igya. Több kisgyermekük megbetegedett, közöttük egy pólyás csecsemő, azonban lehetetlen volt őket kórházba szállítani. A házuk falába eközben egyre több tüzérségi lövedék csapódott be, végülis mind a hét gyermeket különböző rokonoknál kellett elhelyezni.

Most már szinte naponta hadijelentéseket közölnek a török újságok. A legújabb összesített jelentés karácsony előtt látott napvilágot a hivatalos Anadolu Ajansı (AA) hírügynökség terjesztésében. Eszerint a török fegyveres erők hadműveletei során eddig 115 kurd lázadót tettek ártalmatlanná, de július óta kétszáz katona is elesett, sok a sebesült is. Kilencvennyolc lázadóval a biztonsági erők Cizrében és Silopiban végeztek, a többi Mardin és Diyarbakır tartományban vált harcképtelenné. A rendőrök és katonák soraiban a legtöbb áldozatot utak mentén elrejtett bombák és robbanócsapdák szedték. Az utcai harcokban is számosan elestek. A hadműveletek egyik központja Cizre, ahol a sajtófotók tanúsága szerint török gyalogság páncélosok és fent keringő helikopterek fedezetével nyomul előre. A várost füst borítja.

A hadsereg legújabb közlése szerint Diyarbakır város Sur kerületében az ottani „terrorellenes” akcióban a katonaság 25 nap alatt 52 terroristát, értsd gerillát tett harcképtelenné. A jelentésben egyenként felsorolták Cevatpaşa, Fatihpaşa, Dabanoğlu, Hasırlı, Cemal Yılmaz és Savaş kerületeket, ahol a hadműveletben a csendőrség támogatását is igénybe vették, robbanószerkezeteket hatástalanítottak, lerombolták a gerillák által emelt útakadályokat, s betemették az általuk kiásott árkokat. Isztambul főként munkáslakta Gaziosmanpaşa nevű negyedében is összecsapás robbant ki „terroristák” és a karhatalom között, s ennek során két felkelőt ártalmatlanná tettek, négy rendőr megsebesült.

A nagy idegenforgalmú világvárosban kurd tüntetők megütköztek rendőrökkel, akik vízágyút és könnygázt vetetettek be ellenük. A váratlan könnygázadag alaposan megkönnyeztette a meglepett külföldi turistákat is, akik éppen a divatos İstiklal Caddesi híres sugárútján indultak sétára. A kurdok itt és a nagy kurd közösség által lakott közeli Tarlabaşı negyedben a délkeleti kurd vidékeken érvényes kijárási tilalom megszüntetését követelték. A hatóságok a nem messze fekvő Kocaeliben a „terrorellenes hadműveletet” kiterjesztették az egyesült állambeli száműzetésben élő Fethullah Gülen ellenzéki vallásprédikátor hazai embereire is, akiket azzal vádolnak, hogy bomlasztás céljából befészkelődtek a közigazgatásba és a rendvédelmi szervekbe, s ily módon valamiféle külön, párhuzamos állami struktúrát alakítottak ki. Most bejelentették, hogy lecsaptak a „fethullahisták terrorszervezetének és párhuzamos állami struktúrájának” tagjaira, és őrizetbe vettek közülük 14 személyt.

A délkeleti hadműveletekről folyamatosan beszámol az ANF kurd hírügynökség, jelentéseit azonban a nyugati hírügynökségek nem veszik át, mert a PKK szellemében nagyon eltérően számol be a török offenzíva körülményeiről és következményeiről, és bemutat megrendítő egyéni emberi drámákat is. E kurd sajtóiroda jelentése szerint Nusaybinban, Cizrében és Silopiban a török offenzívának számosan áldozatul estek fegyvertelen kurd civilek, közöttük ártatlan kurd asszonyok is. A 39 éves Emire Gök asszonyt, négy gyermek anyját, a kijárási tilalom területi határán kívül, saját kertjében érte halálos lövés Nusaybin Gırnavas kerületében. A negyvenéves Zeynep Yılmazra egy páncélozott rendőrségi gépjárműből nyitottak tüzet és ölték meg Cizre Cudi városrészében. A nehézfegyverek és páncélosok bevetésével indított török hadművelet közben az asszony holttestét a golyózáporban sokáig nem is tudták elszállítani.

Silopiban viszont a kilencgyermekes Ayşe Buruntekin tüzérségi tűzben vesztette életét a háza előtt vezető úton. A negyvenéves asszony holttestét szintén sokáig nem lehetett elszállítani a heves ágyútűz miatt. Az ANF hírügynökség képes riportban számolt be arról is, hogy a karhatalom hogyan vert szét vízágyúkkal és könnygázzal egy tüntetést, amelynek résztvevői a kurd PKK-vezér, Abdullah Öcalan szabadon bocsátását követelték Van városában. A felvonulók azt kiabálták, hogy „Öcalan szabadsága egyenlő a kurd és az összes elnyomott nép szabadságával!” A rendőrség több tucat tüntetőt őrizetbe vett.

A BBC török hírportálja megrendítő, részletes helyszíni beszámolóban tárta fel a szó szoros értelmében ostromlott kurd vidék szörnyű helyzetét, a lakosság kétségbeejtő nyomorúságát. Megszólaltatták Aycan İrmez HDP-képviselőt, aki leírta, hogy Silopiban a tüzérségi belövésektől összedőlt házak romjai alatt miként lelték halálukat 16–17 éves fiatalok, öregemberek pedig hogyan kaptak végzetes szívrohamot a robbanások, dörejek ijesztő hangjától. Az utcai harcok miatt itt sem tudtak elszállítani és eltemetni sok halottat. Nagy a sérültek száma is. Egész házsorok állnak lángban az ágyútűztől. Cizre Nur városrészében egy ottani lakos, Bahattin Yağarcık elmondta, hogy a tüzérség csak úgy találomra lövi a várost. A Botan sugárúton lévő háromemeletes házukat több találat érte, egy becsapódás és robbanás után tűz ütött ki, s az épület teljesen lakhatatlanná vált. Feleségével és hét gyermekével átmenekültek a szomszédba, rokonokhoz, akikkel együtt aztán a nedves pincében húzták meg magukat. Szűk helyen 26 felnőtt és 12 gyermek zsúfolódott össze. Se villany, se víz nem volt. Amikor nem voltak utcai harcok, a tüzérség távolból lőtte őket. Hiába kértek segítséget a tűzoltóságtól, a rendőrségtől, a kormányzósági hivataltól, semmi nem történt. „Tehetetlenül szemléltük lángban álló házunkat. Nyolcéves kisfiam állandóan azt kérdezte, hogy miért pusztítják el otthonunkat. De hát én hogyan magyarázzam el neki ezt a borzalmat?” – kérdezte Bahattin Yağarcık. Hiszen az ő számára is érthetetlen, hogy a világ egyik legnagyobb hadserege civil polgártársak ellen hadakozik. Az még csak megjárja, hogy a PKK és az állam háborúzik, de milyen bűnt követett el a polgári lakosság, hogy védelmét nem érzi magára nézve kötelezőnek az állam, holott éppen neki lenne ez a feladata. Ha pedig az állam képtelen megoltalmazni a polgári lakosságot, akkor a NATO-nak és az ENSZ-nek kellene meghallania a segélykiáltásunkat. Mert ha ez így folytatódik, még több lesz a civil áldozat…

Egy másik városrészben, Yafesban orvlövészek tevékenykednek – számolt be erről a BBC-nek Cemal Yaşar ottani lakos. Ilyen orgyilkosok végeztek háza előtt egy fiatal nővel, három gyermek anyjával, aki éppen újszülött csecsemőjének elhasznált pelenkáit akarta kivinni. Főleg a gyermekek élnek állandó félelemben, egy-egy robbanás zajára sietve bebújnak az asztal alá, és befogják a fülüket. De most már a pincében kuksolunk, bezárva, és várjuk a halált – mondta Cemal. „A helyzet rosszabb, mint Palesztinában vagy Kobanêban – állítja felesége, Asiye. Mások aligha tudják elképzelni, milyen is itt. A mi hangunkat senki sem akarja meghallani…”

A napokban Isztambulból jelentkezett Rainer Hermann, a Frankfurter Allgemeine című német lap vezető politikai szerkesztője, egyben pedig egész Európa egyik legalaposabb Közel-Kelet- és Törökország-szakértője. Az elveszett kurd ifjúság felkelése című tudósításában igyekszik világosságot gyújtani a törökországi kurd délkelet helyzetének zűrzavaros sötétjébe. Ő is emlékeztet arra, hogy a harcok központja Cizre, Silopi az iraki határon, valamint a kurd metropolis, Diyabakır Sur nevű negyede. A hadsereg azonban időről időre gyűrűbe zár más városokat is, például Nusaybint, Silvant, Şırnakot, és nehéztüzérséggel lövi őket. Ha a biztonsági erők megostromolnak egy várost, akkor agyúttal megszüntetik a vízszolgáltatást, és lekacsolják az áramot, hogy ne lehessen tévézni, internetezni és telefonálni. Ilyenkor megszakad az élelmiszer-ellátás is.

A szerző azonban elemzésében mélyebbre is ás, és lehatol némely jelenségnek az európai közvélemény előtt meglehetősen ismeretlen gyökeréig. Diyabakırban például nemcsak a török állam és a többségében kurd ifjúság csap össze. A kurd lakosságon belül is mély árok húzódik. Sur városrészben ugyanis, ahol július óta megszakításokkal kijárási tilalom van érvényben, a legszegényebbek élnek. Jobbára olyan családok, amelyek a városokba sodródtak, miután falvaikat a korábbi évtizedekben felperzselték. Sur közvetlenül határos a gazdag kurd kereskedők és ékszerészek bazárnegyedével, akiknek az üzletei július óta jobbára zárva tartanak. A kereskedők ezért követelik a fiataloktól, hogy hagyjanak fel az erőszakkal, mert ettől remélik, hogy a helyzet újra megnyugszik. A kurd vidékeken most kirobbant újabb konfliktus erőszakos jellegét a kilencvenes évekhez mérten két új szereplő fellépése fokozza. Az egyik a földalatti Hazafias Forradalmi Ifjúság Mozgalma (YDG-H) és az állami különleges egységek, az Esedullah Timleri. Mindkettőnek megvan a maga jelentős része a viszály súlyosbodásában.

Amidőn például a biztonsági erők benyomulnak egy városba, mintegy előőrsként beküldik a kiváltképp kegyetlen alakulatok hírében álló Esedullah Timleri egységeket, amelyeket körüllengenek a titokzatosság sötét árnyai. Egyszerűen behatolnak a házakba, rombolnak és gyilkolnak. A kilencvenes években már működött egy hasonló egység Jitem néven, amelynek létét a török állam sokáig tagadta, és amelyet a közvélemény az úgynevezett „mély állam” alkotóelemeihez sorolta. A Jitemmel szintén a legpiszkosabb munkákat végeztették el, amelyekkel nem volt szabad összefüggésbe hozni a biztonsági erőket. Akárcsak a Jitem, az Esedullah Timleri körül is sok a híresztelés. Ezek szerint egységeikbe árva gyermekeket és elítélt bűnözőket toboroznak, sőt olyan embereket is, akiknek közük lehet az Iszlám Államhoz.

Az ostromlott városok barikádjainak másik oldalán az YDP-H erőszakra mindig kész fiataljai állnak. A Diyabakırban alapított és legális szervezet évek óta választott szervekkel működik, és a nyilvánosság előtt mindig különféle rendezvényekkel volt jelen. Törvényes szárnya napjainkban Demokratikus Ifjúságnak (DemGenç) nevezi magát. Ellenben az YDG-H illegalitásba vonult, s felvette a harcot az állami biztonsági erőkkel, főként az EsedullahTimleri ellen. Az utakon ellenőrző pontokat állítottak fel, barikádokat emeltek és árkokat ástak, hogy megvédelmezzék városrészüket, és megakadályozzák a razziákat. Tagjai túlnyomórészt jövő és távlatok nélküli fiatalok. Ez a véleménye Celalettin Can kurd értelmiségi személyiségnek, aki tavasszal még helyet foglalt a hatvanhárom tagú úgynevezett Bölcsek Tanácsában, amelyet a török állam és a kurdok közösen hoztak létre, hogy népszerűsítsék az akkor még életben tartott békefolyamatot.

Ezeknek a fiataloknak a szülei igen gyakran olyan emberek voltak, akiket – mondja Can – két évtizeddel ezelőtt elűztek lakhelyükről, amikor a hadsereg földig égette falvaikat, vagy akiket megöltek. A falvak azóta elnéptelenedtek. Egy olyan városban viszont, mint amilyen Cizre, a lakosság lélekszáma 40 ezerről 250 ezerre duzzadt. De más városokba is érkeztek elűzöttek, ahol aztán gyermekeik nyomorúságos viszonyok között nőttek fel. Ők alkotják azt az új veszélyeztetett réteget, amelyet állandóan a társadalmi lecsúszás réme fenyeget, mert képzetlenek, és többségükben aligha lesznek képesek munkát találni. Ez az új nemzedék az előzőeknél radikálisabb. Erre figyelmeztetett a 2013-ban hetvennégy éves korában elhunyt kurd politikus, Şerafettin Elçi.

Miután az Iszlám Állam terroristái július 20-án a kurd Suruç városában végrehajtották 32 halálos áldozatot követelő merényletüket, az Esedullah Timleri eltakart arcú tagjai és az YDG-H álarcos ifjai mozgásba hozták az erőszak egyre gyorsabban forgó spirálját. A konfliktus még hevesebbé vált a november 1-jei választások óta. Az elnök által irányított AKP győzelme nem hozta meg a feszültség remélt enyhülését. „Az erőszak Erdoğan malmára hajtja a vizet – állítja Celalettin Can kurd értelmiségi – mivel az általa óhajtott eredményekre vezet a választásokon. Legközelebb már arról az új alkotmányról szeretne szavaztatni, amely számára kibővített hatásköröket biztosítana.” Ahmet Davutoğlu miniszterelnök kijelentette, hogy Törökország meg fogja akadályozni, hogy a PKK a „tüzet” Szíriából és Irakból Törökországra is kiterjessze. Celalettin Can azonban – mint a kormánykritikus médiákban a kurd konfliktus oly sok ismerője – meg van győződve arról, hogy a PKK (még) nem vesz részt a jelenlegi kofliktusban. Szavakban támogatja ugyan a fiatalokat, harcosai azonban változatlanul az észak-iraki Kandil-hegységben tartózkodnak. Ám legutóbb mégis a PKK számlájára írtak több olyan merényletet, amelyet a török biztonsági erők ellen követtek el.

Csakhogy az YDG-H a PKK ernyője alatt tevékenykedő olyan önálló csoport, amelyet azonban nem ez utóbbi irányít – hangsúlyozza Can. Ideológiai szempontból a PKK-hoz tartozik, s ennek megfelelően magáévá teszi ennek az önkormányzatiságról kialakított elméletét. Vagyis a PKK-hoz hasonlóan kurd autonómiát követel a fennálló határokon belül – idézi a német szakértő a kurd Celalettin Can szavait.

Délkelet-törökországi véres események hatására Recep Tayyip Erdoğan államfő egy tömeggyűlésen bejelentette, hogy a rendteremtés mindaddig folytatódik, amíg a teljes rend helyre nem áll. „Nincs megállás! Változatlanul mindenre el vagyunk szánva!” – idézte őt a török sajtó. Beszédében visszautasította a kurdbarát HDP (Népek Demokratikus Pártja) társelnöknőjének azt a vádját, amely szerint az utcai harcok, a „rendteremtés” közepette a török haderő helikoptereinek gépágyútüzétől vagy bombáitól kigyulladt a diyarbakırı Sur városrész híres, félezer éves Ólomborítású mecsetje (Kurşunlu Camii), másik nevén Fatih pasa dzsámija. Figen Yüksekdağ ezt a török nagy nemzetgyűlésben, pártcsoportja ülésén állította, szemtanúkra, közöttük újságírókra hivatkozva, akik jelen voltak a támadásnál. „Sur városrész fiataljainak nincs helikopterük. És kinek vannak ilyen eszközeik? Az államnak” – jelentette ki. Az elnök erre a BBC török hírportáljának jelentése szerint azt mondta, hogy „akik visszaélnek (értsd a PKK) az én istenfélő és jámbor kurd testvéreim vallásos meggyőződésével, nagyon meg fognak ezért fizetni, és már kezdenek is megfizetni”.

Ahmet Davutoğlu viszont a HDP másik társelnökét, Selahattin Demirtaşt vette célba, amiért szerinte ellenállásra biztatta a lakosságot a biztonsági erők PKK elleni hadműveleteivel szemben. Egyúttal újra igyekezett teljesen egybemosni a HDP-t a PKK-val, mondván, a pártnak „el kell határolódnia a terroristáktól.” A kurd politikus azonban a valóságban kurd egyesületek találkozóján arról beszélt, hogy a HDP most is azon munkálkodik, hogy meglelje a viszály megoldásának útját-módját. „Ezen vagyunk minden szervezetünkkel és egész népünkkel” – jelentette ki. Ám másfelől emlékeztetett: a török állam tehetetlenségének bizonyítéka, hogy a kurdok városainak lövetésére tízezer katonát és két tábornokot küldött ki. A megtámadott övezetekben azonban a lakosság nem esett pánikba, félelem nélkül ellenáll. Mi is leküzdöttük a félelmünket, nekünk nincs kitől félnünk, kivéve Allahot.

Demirtaş az államelnöknek szemére lobbantotta, hogy páncélosaival löveti a kurdok lakóházait, és légből kapott jelentéseket terjesztet tévéállomásokon arról, hogy a kurdok mecseteket gyújtanak fel. Lehet, hogy Törökország fele támogatja önt, még akkor is, ha tolvajlásba és korrupcióba keveredett, de mi van az ország másik felével, ott is milliók vannak. Annak idején ezek az emberek szembefordultak a puccsista Kenan Evren tábornokkal is, s Allahnak hála napjainkban is ezrek állnak ellen a ma is puccsszerűen támadóknak. Mi nem fogunk meghátrálni, mert ez méltatlan lenne történelmi küldetésünkhöz. „Mi nem loptunk semmit senkitől, nem támadtunk meg senkit, és nem bitoroltuk senkinek sem a földjét. Csak annyit akarunk, hogy békében és méltóságban élhessünk saját földünkön” – hangsúlyozta.

Ugyanezen a találkozón Kamuran Yüksek, egy másik kurd egyesület, a DBP vezetője teljesen jogosnak nevezte a kurdok demokratikus autonómia és önkormányzat iránti követelését. Hatip Dicle, a DTK kurd tömörülés képviselője a közvélemény emlékezetébe idézte, hogy az úgynevezett Dolmabahçe-palotabeli megállapodásban, a kurd–török békefolyamat e fontos állomásán, a felek, a PKK és a török állam képviselői két éven át tartó tárgyalásaik befejezéseképpen már megegyeztek. Abdullah Öcalan, a börtönben fogva tartott PKK-vezér pedig bejelentette, hogy összehívja szervezete rendkívüli kongresszusát, s ezen már meghirdették volna a harcosok leszerelését. Recep Tayyip Erdoğan azonban az utolsó pillanatban váratlanul elutasította a megállapodást… Ennek oka Dicle szerint sejthetően az volt, hogy a kurdok összefogásával új helyzet alakult ki Észak-Szíriában, a kurdul Rojavának nevezett összefüggő térségben, Törökországban pedig a HDP erőteljesen teret nyert a társadalomban. Az elnök elutasító magatartása lehetetlenné tette a békefolyamat továbbvitelét, s ez okozta a jelenlegi áldatlan helyzet kialakulását…

De hatalmas méretű a „visszakozás” a demokratikus jogok területén is. Az újra fellángolt kurd háború máris érezteti hatását az ország szellemi-kulturális életének területén is. A kormány igyekszik korlátozni azoknak a tevékenységét – vagy egyenesen elhallgattatásuk eszközéhez folyamodik –,akiket valamiféleképpen „szélsőséges kurdbarátságon” ért tetten. A délkelet-törökországi Gaziantep város bíróságának végzése alapján például elkobozták két neves újságíró, Hasan Cemal és Tuğçe Tatari asszony egy-egy könyvét, amiért írásaik „összhangban voltak, rokonságot mutattak” a betiltott és terroristának bélyegzett „PKK és a KCK (Kurdisztáni Népközösségek Szövetsége, a gerillamozgalom értelmiségi, városi szárnya) szemléletével, gondolatvilágával, s ezáltal bűncselekményt valósítottak meg”. Ezeket az alkotásokat azonnali hatállyal kivonták a kereskedelemből, miután letartóztatott PKK-tagoknál megtalálták e művek példányait. A bíróság Cemalnak Delila című könyvét ítélte törvénysértőnek, mert naplóformában tartalmazza egy fiatal PKK-partizánnőnek a kurdisztáni hegyvidékeken gyűjtött tapasztalatait és visszaemlékezéseit ottani élményeire. Tatari asszony könyvének cselekménye szintén a kurdlakta vidékeken játszódik Nagymama, én nem is voltam akkor Diyarbakırban címmel. Utóbbi rövid időn belül már nyolc kiadást ért meg, feltételezhetően azért, mivel a békefolyamat idején íródott, s a szerző szerint célja az volt, hogy az olvasókkal megértesse egy ilyen török–kurd megbékélés fontosságát. Cemal, a kisebbségek ügyének felkarolója, annak a Cemal pasának az unokája, akin az 1915-ös örmény népirtásban vállalt szerepéért bosszút állt egy örmény merénylő, Tifliszben, a mai Tbilisziben 1922-ben nyílt utcán lelőtte. A pasa tagja volt a világháborús oszmán triumvirátusnak, s őt is felelősnek tartották az Oszmán Birodalom örmény nemzetének megsemmisítéséért. A publicista, saját bevallása szerint egykori nacionalista, később a demokrácia és az örmény–török megbékélés elkötelezett híveként Jerevánban virágot helyezett el az örmény áldozatok emlékművén, és találkozott nagyapja merénylőjének unokájával.

Recep Tayyip Erdoğan novemberi választási győzelme után végképp levetette minden gátlásosságát a másként gondolkodókkal szemben. Ennek egyik legkirívóbb példája az volt, hogy az n&t nevű könyvesboltlánc polcairól eltávolíttatta a fent már említett Fethullah Gülen muzulmán vallásprédikátor, iszlám nevelő és iskolaalapító műveit, árusításukat betiltatta, a kereskedőláncot pedig kényszergondokság alá helyeztette. A török kormány, amely hovatovább az egész kurd mozgalmat mindenestül terroristának igyekszik feltüntetni, újabban vezető baloldali újságírókat is szeretne hosszú évekre börtönbe juttatni terroristákkal való összejátszás vádjával. Csakhogy a tekintélyes Cumhuriyet című lap főszerkesztőjét, Can Dündart és a lap ankarai irodájának vezetőjét, Erdem Gült csak részben a „terrorista PKK-val” próbálják összefüggésbe hozni, jóval inkább Fethullah Gülen vallási mozgalmával, amelyet azonban már szintén terroristának bélyegeznek.

A vádhatóság állítása szerint ugyanis lényegében e mozgalom ügynökeiként, kiszolgálóiként cselekedtek, amikor 2015. május 29-én lapjukban videofelvételeket és fényképeket közöltek arról, hogy Hatay és Adana tartományok határán bizonyos személyek megállítottak és ellenőriztek Szíriába tartó megrakott teherautókat, amelyekről kiderült, hogy a török hírszerzés (MIT) megbízásából szíriai dzsihadistáknak, „szent harcosoknak” szállítottak fegyvereket, közöttük tankelhárító rakétákat. A kormány először jelentéktelennek próbálta feltüntetni a határon történteket. Egyik előadott története arról szólt, hogy a titkosszolgálat csak két különböző törökországi fegyverraktára között mozgatta a szállítmányt, holott a MIT nincs feljogosítva ilyen arzenálok fenntartására. Aztán azt állították, hogy szó se volt fegyverekről, élelmiszereket és gyógyszereket küldtek a szíriai ellenzéknek. Végül elismerték ugyan a fegyverszállítás tényét, de arra hivatkoztak, hogy a harceszközöket a szorongatott helyzetben lévő türkméneknek, a törökök testvéreinek szánták. Amidőn azonban a türkmének közölték, hogy hozzájuk ugyan semmiféle fegyver nem érkezett, a kormány mély és fagyos hallgatásba burkolódzott, majd az esetet egyszerűen államtitoknak minősítve letartóztatta Dündart és Gült. A feljelentő maga az államfő, Recep Tayyip Erdoğan volt. Az ügy külön érdekessége, hogy az újságírókat annak idején az a helyi államügyész látta el perdöntő okmányokkal, akinek a helyszínen, a határon sikerült hozzáférnie az egyik teherautóhoz, s annak alapján, amit látott, igyekezett megakadályozni a „rakomány” átjutását Szíriába.

 Aztán már az isztambuli államügyész szerint azok, akik a határon feltartóztatták és átkutatták a szállítmányt (így tehát a helyi becsületes, dolgát végző államügyész is), nem mások voltak, mint a török államszervezetbe mintegy párhuzamos struktúraként befurakodott „gülenista terrorgépezet menedzserei és tagjai, akik magának Gülennek a parancsára cselekedtek.” Az újságírók pedig ily módon elkövették egy „fegyveres terrorszervezet pártolásának, valamint politikai és katonai kémtevékenység folytatásának, államtitkok elárulásának bűncselekményét”.

Azóta a két hírlapírót a török büntetés-végrehajtás a nyugati Silivri város börtönében tartják magánzárkában. Lapjuk, a Cumhuriyet minden nap kinyomtatja, hogy már hányadik napja fosztják meg őket jogtalanul szabadságuktól. Török újságírók egy csoportja pedig szolidaritást vállalva velük a börtön bejárata előtt felsorakoztatott asztalok köré letelepedve tüntet, s megalakította a tiltakozók egyesületét. Megfogadták, hogy folyamatosan síkraszállnak bebörtönzött kollégáikért. Honlapjukon, amelynek címe A mi tollunk be nem szárad, bejelentették, hogy mozgalmukat számos sajtómunkás és kolumnista támogatja írásaival. Meghirdették, hogy eltérő világszemléletű és politikai beállítottságú tagságukból mindennap más és más emlékeztet egy-egy cikkében a rab újságírókra, a sajtószabadság korlátozására, s ezeket az írásokat terjesztik is a világhálón. Világszerte ugyanis a különféle médiák bebörtönzött 153 képviselője közül csak Törökországban 32-t tartanak számon. Az ország történetében azonban először fordult elő, hogy egy szerkesztőségi ülést egy börtön bejáratánál tartsanak. A kemalista-baloldali Cumhuriyet szerkesztősége ugyanis nemrégiben nem Isztambul Şişli városrészében található irodájának helyiségeiben vitatta meg az eseményeket, a laptervezés kérdéseit, hanem a silivri börtön előtt, a szabadban. Más újságoknál is elhatározták, hogy tiltakozásképpen szerkesztőségi kollégáik egész napokat töltenek majd a fegyintézet előtt. Itt vannak még bezárva más prominens újságírók is. Például a Samanyolu (Tejút) tévéállomás és a legnagyobb példányszámú napilap, a Zaman (Idő) főszerkesztője, Hidayet Karacan, illetve Ekrem Dumanlı. Mindkét médium Fethullah Gülen Hizmet (Szolgálat) nevű mozgalmához tartozik.

Dumanlıt mint Erdogan egyik legkeményebb, legismertebb bírálóját és a szintén magánzárkás Karacant azzal gyanúsítják, hogy tagjai és támogatói egy szinte csak szakemberek által ismert terrorszervezetnek. E szervezet oszmán-török neve, a Tahşiyeciler szó szerint annyit tesz magyarul, mint Észrevételezők vagy Lábjegyzetkészítők. Az elnevezés onnan ered, hogy Tahşiye (Lábjegyzet) volt a címe annak az újságnak, amelyet egy kis radikális csoport jelentetett meg Mehmet Doğan nyugalmazott imám irányításával. A muzulmán pap Oszama bin Laden és az al-Kaida tisztelőjének számított, s amikor a török rendőrség 2010-ben országos razziát tartott feltételezett al-Kaida-sejtek felszámolása végett, az ő embereinek a lakásán kézigránátokat és más harceszközöket találtak. A kézigránátokon azonban csak a razziázó egyik rendőr ujjlenyomatai voltak láthatók. Ő arra hivatkozott, hogy elfelejtett kesztyűt húzni, a közvéleményben viszont felmerült a gyanú, hogy talán a kézigránátok a rendőrség útján kerültek oda…

Az államügyészség akkor azt állította, hogy a „Lábjegyzetkészítők” hálózatát is az egyesült államokbeli számkivetett, Gülen fejlesztette ki, méghozzá azzal a céllal, hogy segítségével „megragadhassa a hatalmat Törökországban…”

A szólásszabadság korlátozásaként és a szellemi életre gyakorolt kormányzati nyomás jeleként értékelik azt is, hogy a közelmúltban a Török Tudományos és Műszaki Kutatás Intézetében (TÜBITAK) ellenőrizték, átvizsgálták a korábban kiadott műveket, és amelyek nem feleltek meg bizonyos török-iszlám kulturális és értékszempontoknak, azokat kiselejtezték…

Miközben a kurd délkeleten folytatódnak az erőszakcselekmények, a kormány pedig minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik lejáratni a közvélemény szemében a kurd mozgalmat, a Zaman bejelentette, hogy török, angol és arab nyelvű változata mellett megkezdi a lap kurd nyelvű kiadását is. A Gülen prédikátor mozgalmához közel álló újság napi 760 ezres eladott példányával a legnagyobb törökországi napilap. A kurd megjelenést meghirdető Abdülhamit Bilici főszerkesztő hangsúlyozta: így kívánnak hozzájárulni országuk demokratizálásához és a kurd nyelv teljes mértékű elismertetéséhez. Jelszavuk: „demokráciát mindenkinek, igazságot mindenkinek!” Annak, hogy Törökországban még nem sikerült igazi demokráciát meghonosítani, az az oka – mondotta –, hogy még mindig magas falak húzódnak a különböző társadalmi csoportok között. „Hisszük, hogy a Zaman Kurdî kiveheti a részét abból a munkából, amelynek eredményeként demokratikusabb, szabadabb, pluralistább és színesebb hazát teremthetünk”. Mint emlékeztetett, az első kurd nyelvű napilap Kairóban jelent meg 1898-ban Mikdad Mikhat és Abdurrahman Bedirxan szerkesztésében.

Az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó kurd az arab, a török és a perzsa után a legelterjedtebb nyelv a Közel-Keleten. Törökországban a lakosságnak mintegy 12 százaléka beszéli. Irakban a második hivatalos nyelv, Örményországban pedig kisebbségi nyelvként ismerik el. Törökországban 1983-tól tilos volt kurdul megszólalni a választási kampányban és a parlamentben. A tilalmat azóta enyhítették, s most már törvény teszi lehetővé, hogy iskolákban magánjellegű kurd tanfolyamokat indítsanak. Ennek ellenére a kurd nyelv nyilvános használata még mindig nem mindenütt magától értetődő.

A kurd vidékeken dúló kegyetlen háború miatti elszomorító helyzetben a török társadalom hivatalos és nem hivatalos részeiben is felmerült annak szüksége, hogy felújítsák az elakadt török–kurd megoldási vagy békefolyamatot. A török nagy nemzetgyűlés több képviselője, ellenzékiek és kormánypártiak egyaránt, szót emelt a helyzet normalizálásáért. Így a felek közötti párbeszéd folytatását sürgette Sezgin Tanrikulu, a Köztársasági Néppárt (CHP) törvényhozási csoportjának helyettes vezetője. Orhan Miroğlu, a kormányzó AKP (Igazságosság és Fejlődés Pártja) képviselője nemzeti egyetértés kialakítását sürgette a parlamentben a terror és az erőszak megfékezésére. A HDP (Népek Demokratikus Pártja) szóvivője kijelentette: normalizálni kell a helyzetet, ehhez azonban meg kell teremteni a szükséges feltételeket. Ezért szakítani kell a kitelepítések és az elnéptelenítés gyakorlatával.

A törökországi válság hatására elindult az első, bár hatásában szerény jelentőségű próbálkozás a konfliktus rendezése érdekében. A brüsszeli székhelyű Nemzetközi Válságcsoport (IGC), amely a boszniai háború tapasztalatai alapján kezdte meg működését a kilencvenes évek közepén, az ügyben nyilvánosságra hozta állásfoglalását. Ebben javasolja a békefolyamat felújítását, a PKK-val való közvetlen tárgyalások fonalának felvételét hatékony társadalmi reformok kíséretében. Arra is figyelmeztet, hogy a folyamatból nem szabad kihagyni olyan fontos tényezőket, mint amilyen a börtönbüntetését töltő Abdullah Öcalan PKK-vezér és a kurdbarát HDP.

Ezekben a napokban megfordult Törökországban Vicenç Fisas, a Barcelonai Autonóm Egyetem békekultúrára való nevelés intézetének professzora, aki a világ számos területén, így például legutóbb Dél-Szudánban is részt vett béketeremtésben. Ankarában tárgyalt a közbiztonsági államtitkárságon, s véleménycserét folytatott a HDP és a CHP képviselőivel. A professzort a 2007-ben megalakult Török Békegyűlés hívta meg, amely központi feladatának tekinti a kurdkérdés demokratikus és békés megoldását. Ennek megfelelően a török szervezet úgy véli, hogy ezt a kérdést nem szabad csupán terrorizmus problémájának tekinteni, mivel kihat a társadalom és a lakosság egészére.

Vicenç Fisas a Cumhuriyet című lap számára adott interjújában szintén azt hangsúlyozta, hogyha véget akarnak vetni a viszálynak, akkor fel kell hagyni azzal, hogy a terrorizmus szót alkalmazzák a másik félre. Egyfajta nyelvi lefegyverzést kell végrehajtani. Tapasztalatból tudjuk, hogy a világon már mindenütt tárgyaltak és most is tárgyalnak olyan szervezetekkel, amelyeket „terroristaként nemzetközi listákon” tüntetnek fel. Tárgyalni kell, eltökélten, az egymás iránti kölcsönös bizalomtól áthatva. Tárgyalni kell minden lehetséges módon, minden lehetséges helyen, legfőképpen pedig a parlamentben. A parlamenti közgyűlésben éppúgy, mint csoportosan, a pártcsoportok szobáiban, még teázás közben is. A törvényhozás egész épületét a béke épületévé kell változtatni. Ha azonban a politikusok alkalmatlannak bizonyulnak a béke gondolatának képviseletére, akkor a társadalom más részére kell bízni az építkezést. Akkor szükség lesz a civil társadalmi szervezetekre, egyesületekre, üzletemberekre és művészekre. Végső soron az egész Török Köztárság állampolgáraira, az ő kezdeményezésükre – hangsúlyozta Vicenç Fisas.

A török kormányt minden bizonnyal aligha hatják meg az ilyen jó szándékú, de mégis kicsit fellengzős szólamok egy távoli egyetem professzorának szájából. Egyelőre azonban nincs nyoma magas szintű nemzetközi politikai békeközvetítésnek vagy -kezdeményezésnek sem. S ráadásul miközben a fegyverzaj nem csitul, zavartalanul működik a kormány propagandagépezete. A hivatalos Anadolu Ajansı hírügynökség ismertette Efkan Ala belügyminiszter jelentését arról, hogy a délkeleten tisztogató hadműveleteket végző török haderő Iğdır térségében rábukkant a PKK egyik rejtett raktárára. A katonák egy barlangban lefoglaltak 2240 fegyvert, amelyek közül 862-t nehézfegyvernek minősítettek, továbbá mintegy 10 tonna robbanóanyagot és 10 ezer gyújtópalackot (Molotov-koktélt). Tunceliben pedig birtokukba jutott egy AK-47-es rohamkarabély (Kalasnyikov) 31 tölténytárral, 2 500 különféle egyéb lőszer, 5 hálózsák, 5 alvózsák, egy digitális kamera, egy napelemtábla, nemkülönben nagy mennyiségben élelmiszer és orvosi eszközök.

A népszerű Hürriyet című napilap azonban nem érte be ilyen rövid beszámolóval. Fényképekkel illusztrált terjedelmes tudósításában ismertette azt a hadműveletet, amelynek során a Sikorsky típusú harci helikopterek támogatta török gyalogság különleges csendőrosztagokkal megerősítve bevette a hegység egyik szerteágazó barlangrendszerét. A PKK – készülve a téli útviszonyokra, a nagy hóra és a kemény fagyokra – itt tárolta fegyverkészleteit, élelmiszer-tartalékait.

Az újságban a hatóságok hihetetlen részletességgel, sőt kínos pontossággal, kiló- és darabszámra lebontva sorolják a terroristák elrejtett, szinte kimeríthetetlen anyagi forrásait, utánpótlását. Ezzel érzékelhetően azt sugallják, hogy igencsak indokolt az ellenük való leghatározottabb fellépés, hiszen még sokáig képesek a túlélésre, és így még mindig nagyon veszélyesek. A híradásból, amelynek címe Az Ağrı Dağı hegységében (vagyis az Araráton), hatalmas PKK-búvóhelyet tártak fel, az olvasó megtudhatja, hogy mennyi sót, rizst, olajat, olívabogyót, paradicsompürét, çerezt (étvágygerjesztő hideg előétel), lencsét, sajtot, babot, palackozott ásványvizet stb. dugtak el ezekben a nehezen megközelíthető földalatti járatokban. Hasonlóképpen tájékoztatás olvasható arról, hogy erődítési munkálatokhoz hány ásót, kapát, vésőt, pörölykalapácsot tároltak, s egészségmegőrzésre, betegség esetén gyógyításra milyen orvosi műszereket, lavórt, fecskendőt, injekciós tűt, gyógyszereket, milyen mennyiségű fájdalomcsillapítót tartottak. Valóban mindenre fel voltak készülve, semmi sem kerülte el a figyelmüket. Gondoskodni kívántak még muzulmán hitüket gyakorló testvéreikről is, akik ilyen nehéz helyzetekben is el akarják végezni napi imádságaikat. Erre a barlangban rendszeresített különböző méretű szőnyegekből lehet következtetni. És természetesen nem hanyagolták el a tisztálkodást sem. Volt raktáron elég szappan, sampon, mosószer. És zsákmányoltak még valamit: pontosan 10 darab fogkefét…

Flesch István – Türkinfo

2015. december 27.