Flesch István: „És mégis mozog a föld” – avagy mi köze a török vezérkari főnöknek Galileo Galieihez?

Újabban egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy megint olyan török vonatkozású témával foglalkozom, amely mintha csak engem érdekelne. Miután ugyanis egy-egy tudósításban rábukkanok ilyen témára a török lapokban, hiába böngészem a világsajtót, a hazai médiát, említésének nyomát sem találom. Már-már szomorúan arra következtetek, hogy a hiba nyilvánvalóan bennem van. Tehát olyasvalakiben, aki majd fél évszázadot töltött el egyazon magyar hírügynökségnél, s e hosszú időszak folyományaként valószínűleg „hírtúlérzékenységben szenved”. Tehát rendszerint még olyasmi olvastán-hallatán is felkapja a fejét, amire mások már csak legyintenek, vagy azt mondják, ugyan kit érdekel…

Vegyük például Hulusi Akar török vezérkari főnök filippikáját az észak-atlanti katonai szövetség legutóbbi isztambuli tanácskozásán. A korábban kevéssé ismert főtiszt azáltal lett egy csapásra világhírű személyiség, hazájában pedig a kormány által ünnepelt nemzeti hős, hogy a július 15-i puccskísérlet idején bátran szembefordult az összeesküvőkkel. Noha életveszélyben forgott a puccsisták fogságában, határozottan visszautasította csábító ajánlatukat: csatlakozzék hozzájuk! Nem bánja meg, mert átállása már a legközelebbi jövőben igencsak hasznára válhat!

Árulkodó módon még azt is megcsillantották előtte, hogy most rögtön beszélhet magával Fethullah Gülennel. Mármint az USA-ban élő török muzulmán prédikátorral, a „nagy vallástanítóval”, aki jelenleg a puccs fő szervezőjének, legalábbis szellemi atyjának számít a hivatalos Törökországban. A tábornok egyik áruló segédtisztje, akiről e drámai percekben kiderült, hogy „titkos gülenista”, már nyújtotta is feléje a telefonkészüléket. Ő azonban öntudatosan és büszkén ellökte magától a kagylót. Mindez akkortájt történt, amikor a törvényes kormány fegyveres megdöntésére szövetkezett puccsisták már annyira nyeregben érezték magukat, hogy a tévében egy szépséges bemondónővel felolvastatták hatalomátvételi nyilatkozatukat. A biztonság kedvéért azért úgy, hogy egyikük hátulról pisztoly szegezett a hölgy fejének.  

Ami pedig Hulusi Akar fent említett észak-atlanti szövetségbeli szenvedélyes szónoklatát illeti, ez a jelenet csak a közelmúltban játszódott le a NATO parlamenti közgyűlésének védelmi és biztonsági bizottságában. S válaszul hangzott el a szervezettel békepartnerségi viszonyban lévő Örményország képviselőjének „törökellenes” megjegyzésére. Ez a szócsata azonban legkevésbé sem érdekelte a külföldi médiumokat, jóllehet tudósított róla a Hürriyet, kivonatosan pedig a kormánybarát Yeni Şafak is. E sorok írója szerint a világsajtónak megérte volna ebből valamennyit idézni-átvenni. Annál is inkább, mivel a kérdés újra kiéleződött – lásd a német szövetségi gyűlésnek az 1915-ös örmény népirtásról szóló határozatát, az erre adott fulmináns török választ, majd a német kormány utólagos elhatárolódását „saját” parlamentjének szavazásától, amelyen tüntetőleg nem is vett részt. S így a népirtás berlini felemlegetése megint mérgezően hatott ki a német–török kapcsolatokra. Még a katonai együttműködésre is a törökországi incirliki légitámaszponton. Másfelől viszont magas szinten elhangzott némely török nyilatkozat nyomán újra felderengett némi remény a török–örmény közeledésre, esetleg annál többre is… Ezért talán mégsem lett volna a „hírtúlérzékenység” klinikai esete ezt megemlíteni.

A NATO-találkozón pedig a Hürriyet tudósítása szerint az történt, hogy Hulusi Akar „kemény választ adott“ Koryun Nahapetyan örmény képviselőnek. Utóbbi ugyanis kijelentette: az örmény népirtás kétségtelen tényét eddig már 26 állam törvényhozása elismerte. Az örmény képviselő emellett még elítélte Törökország szíriai és iraki „katonai jelenlétét”.

A tábornok válaszában kifejtette: a tényeken semmit nem változtat az a körülmény, hogy bizonyos országok elfogadják a népirtásra vonatkozó állításokat. Ehhez joguk van. Amikor Galileo Galilei kijelentette, hogy a Föld forog a Nap körül, még az egész világ a Föld mozdulatlanságának tételét vallotta. Hasonlóképpen: még ha most minden ország népirtásról beszélne is, nem változtathatják meg azt a tényt, hogy népirtás nem történt.

Ugyancsak felháborodva utasította vissza az örmény képviselőnek azt a feltételezését, hogy Törökország bármiféleképpen megsértené Szíria és Irak területi épségét. Ha valaki ezt állítja, akkor vagy végtelenül tájékozatlan és tudatlan, vagy rosszindulatú. Más magyarázat nincs erre. Erről ugyanis szó sincs, a kérdés érthetetlen – hangoztatta. A török hadseregnek semmi köze Aleppóhoz. Egy árva puskagolyót ott ki nem lőtt. „A képviselő úr most azonnal felhívhatja telefonon saját illetékes katonai szerveit, és érdeklődhet az ottani helyzet állása felől. Ha azt mondanák, hogy a török fegyveres erők katonái akár egyetlen golyót is kilőttek, azonnal lemondanék, A beavatkozásról szóló miden állítás durva rágalom, hazugság, alávalóság” – jelentette ki Hulusi Akar.

A fentebb elmondottabbak szerint tehát így surrant be az örménykérdés váratlanul egy isztambuli NATO-színhely hátsó ajtaján, s vált ott újra ha nem is hivatalos napirendi ponttá, de érzékeny és kellemetlen vitatémává.

A nagy olasz csillagász és fizikus, aki 1564 és 1642 között élt, álmodni se merte volna, hogy az ő nevével példálóznak majd egy katonai tanácskozáson az ő életében még világhatalom Oszmán Birodalom szívének, Konstantinápolynak századokkal későbbi majdani utódvárosában. Méghozzá a neki tulajdonított „és mégis mozog a föld” jelszavával. Ráadásul egy oszmán birodalombeli jóval későbbi tömeggyilkosság megítélése körüli vitában.

Ez a közjáték – amelyről tudomásom szerint a világsajtó nem tudósított – nagyon rosszul jött, mert aligha szolgálhatott arra, hogy bármiféleképpen közelebb vigyen az örmény–török viszály megoldásához. Éppen egy olyan pillanatban, amikor török részről állítólag előremutató jelzés érkezett. Ennek ugyan csak egy tanúja van, a Hürriyet szemleírója. De miért ne hinnénk neki. Fatih Çekirge ugyanis megosztott olvasóival egy olyan értesülést, amelyhez ő maga jutott részben Mevlüt Çavuşoğlu külügyminisztertől, részben diplomatáitól. A miniszter július közepe táján egy bakui értekezletről a fekete-tengeri Samsun városába érkezett. Ott a reá várakozó újságírót az érkező azzal kecsegtette,hogy hamarosan „sok jó békés hír várható”. Többet nem árult el. „Türelem, várja ki a végét!” Ezzel búcsúzott is. De Fatih Çekirgét nem lehetett lerázni. A török diplomácia vezetőjének környezetében arról tájékoztatták, hogy Törökország egyfajta békekezdeményezésre készül Örményország irányában, ami magában foglalhatja a megszakadt tárgyalásos érintkezés újrakezdését, a határnyitást, általában az örmény–török és az azeri–örmény államközi feszültség enyhítését.

Aztán július 15-én szinte órákon belül kipattant a törökországi puccskísérlet híre. S most úgy fest, hogy ezzel megint elúszott egy lehetőség, szertefoszlott Ankara és Jereván belátható időn belüli megbékélésének reménye. Vagy talán mégsem? Várjuk ki mi is a végét?! Hogy a török külügyminiszter korábbi szavait idézzük: Sovány vigasz.

Az sem biztos, hogy az örmény–török kiengesztelődéshez a jelenlegi helyzetben akár tapodtat is közelebb vihetett volna egy Németországban meghirdetett művészeti program. A Drezdai Szimfonikusok világhírű zenekara november 13-án hangversenyt tervezett az isztambuli német főkonzulátuson. Erre a koncertre meghívták Recep Tayyip Erdoğant, a Török Köztársaság elnökét. De nem csak őt, hanem Binali Yıldırım kormányfőt, Mevlüt Çavuşoğlu külügyminisztert és Nabi Avcı művelődési minisztert. A meghívókban a rendezők feltüntették a rendezvény alapgondolatát, vagyis azt a szándékot, hogy egyaránt feltárják a török és az örmény múlt sebeit, s szóba hozzák a vélemény- és művészeti szabadság kérdéseit. Az est fő műsorszámának az Aghet című mű előadását hirdették meg. Az aghet szó örményül az örmény nép emlékezetében kitörölhetetlenül élő tragédia emlékét, vagyis az 1915-ös törökországi örmény népirtást jelenti. Az esten emellett megalakítottak volna egy örmény–török baráti társaságot. Az Aghetet később elő akarták adni Belgrádban és Jerevánban is.

A török kormány, amelyet az örmény népirtás említésére oly érzékeny Erdoğan vaskézzel „felügyel”, érthetően erősen zokon vette, hogy a német főkonzulátus rendelkezésre bocsátotta helyiségeit a rendezvény számára, amelyet egyaránt pénzügyi támogatásban részesített az EU és a német külügyminisztérium. Ankara még áprilisban követelte, hogy az EU álljon el az Aghet-előadás finanszírozásától, egyúttal egyoldalúan felmondott egy európai uniós kulturális programot. Az isztambuli német főkonzulátus végül lemondta a meghirdetett hangversenyt. Közleményében csak az volt olvasható, hogy a koncertterem már nem áll rendelkezésre a november 13-i rendezvényhez.

A zenészeket minden bizonnyal nemes szándék vezérelte, amikor igaz török–örmény barátság ápolására törekedtek, s ama törekvésük önzetlenségéhez sem fér semmi kétség, hogy tiszta szívből szolidaritást akartak vállalni a Törökországban bebörtönzött újságírókkal és nemzetgyűlési képviselőkkel. Vagyis a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság korlátozásától szenvedőkkel, valamint mindazokkal, akik kárvallottjai a puccskísérlet utáni tömeges bosszúállásnak, hivatalosan az ellenséggel, „minden terroristával” való általános leszámolásnak.

Ám az is biztos, hogy a nyugati döntéshozók ez esetben nem jártak el kellő bölcsességgel és körültekintéssel. Egyszerűen figyelmen kívül hagyták a kemény és szomorú törökországi valóság nyilvánvaló és durva tényeit. Ezzel pedig lehetőséget teremtettek a török „vendéglátók” számára, hogy „nyílt provokációt” emlegessenek. Mulasztásukkal meghátrálásra késztették a törökországi ügyekben amúgy is ingadozó és következetlen német diplomáciát, így végső soron nem tudtak használni sem a művészetnek, sem a népek közötti barátságnak.

Bármennyire fontos is a tisztánlátás és a történelmi igazság kimutatása az örménykérdésben, ez mindenképpen csak része és jelenleg nem is a legfontosabb eleme egy általánosabb törökországi problémának, amitől elválaszthatatlan és nem függetleníthető. Főleg pedig érdemben nem is befolyásolható külföldi parlamentek határozataival vagy az örmény tragédiát bemutató olyan törökországi rendezvények esetleges szervezésével, amelyekre kirívó módon meghívják az egész török államvezetést. Mert az általánosabb probléma nem más, mint a hosszú évek alatt nagy kínnal-keservvel kiküzdött törökországi demokrácia jelenleg folyó elnyomorítása, ami ellen hatékonyan és eredményesen fellépni csak az eszközök gondos megválogatásával lehetséges. Ehhez pedig az szükséges, hogy a médiumokban az eseményeket, tényeket a maguk teljességében folyamatosan, előítéletektől mentesen és ne finnyás válogatással megszűrve mutassák be. Ebben Törökország vonatkozásában – tisztelet az erős kivételeknek – a médiumok nem mindig jeleskednek. Időnként túlteng a már megszokott és uniformizált Törökország-bírálatok ismételgetése.

Ma már az ankarai Fehér Palota attól sem riad vissza, hogy letartóztassa a BBC török szolgálatának tudósítóját, a kurd többségű Diyarbakır központból kiindulva dolgozó bájos Hatice Kamer asszonyt. Márpedig éppen ez történt, amikor ő a Siirt tartománybeli Şirvan városában beszélni akart az ottani rézbányában bekövetkezett robbanás áldozatainak hozzátartozóival. Az angol rádió török adásának főszerkesztője, Murat Nişancıoğlu követelte, hogy azonnal helyezzék szabadlábra kiváló tudósítóját, akit ő maga bízott meg a bányászszerencsétlenség hátterének feltárásával, és aki egyben vezetőségi tagja a délkelet-törökországi újságíró-szövetségnek. Hatice munkatársként a Westdeutscher Rundfunk (WDR) német közszolgálati rádió-és tévétársaságnak is küld jelentéseket. A rendőrök először bekísérték Haticét a terrorelhárítás helyi központjába, majd az ott kényszerűen eltöltött éjszaka után kiengedték. Közölték vele azonban, hogy bíróság elé fogják állítani, amiért „tudósítói munkásságával a terrorszervezetként betiltott PKK-t, a Kurdisztáni Munkáspártot támogatja”. Erre vonatkozó bizonyítékokkal nem szolgáltak. A Törökországban kihirdetett rendkívüli állapot viszonyai közepette védence öt napon át nem is kaphatott jogi segítséget – közölte ügyvédje. A 39 éves Hatice családja elmondta a Die Zeit című német hetilapnak, hogy az asszonyt azzal is vádolják, hogy „zárt katonai övezetben fényképezett”.

A Türkinfo oldalain a közelmúltban mi is idéztük Hatice Kamernak egy tudósítását, amelyet a rommá lőtt Şırnak városából küldött a határ közeli délkelet-törökországi kurd vidékről. Helyesebben ami Şırnakból még megmaradt, miután a török hadsereg júniusban itt befejezte „terrorellenes” hadműveletét. Nem zárhatjuk ki, hogy az ügyészség főként ezt a fényképes beszámolóját akarja majd terhére róni Haticének, nem pedig a bányavárosi interjúk készítését.

Közben kérlelhetetlenül és kegyetlenül folyik a kurd lakosság érdekeiért is kiálló HDP, a Népek Demokratikus Pártja képviselőinek összeterelése és letartóztatása. Már nem is lehet pontosan számon tartani azokat a városokat és településeket, ahol ez végbemegy. A sor egyre hosszabb: legutóbb Malazgirt, Yüksekova, Kızıltepe és Urfa kurd népképviselőit fogták le. A kurd mozgalomra mért érzékeny csapásként értékelték megfigyelők, hogy a török terrorelhárító hírszerzés nyomozói az isztambuli Atatürk repülőtéren őrizetbe vették Sara Aktaş asszonyt. Állítólag hamis útlevéllel akart külföldre utazni. Őt úgy tartották nyilván, mint a KCK, a Kurdisztáni Népközösségek Szövetsége munkájáért felelős vezetőt. A KCK a PKK városi-értelmiségi szervezete.

A már huzamosabb ideje tartó és széles körű letartóztatási és bírósági hajsza közben egyes esetekben már eljutottak a „terrortámogatásért” kilátásba helyezett büntetőtételig is: İdris Balukenre, a HDP nemzetgyűlési csoportjának helyettes vezetőjére életfogytig tartó szabadságvesztés, Sebahat Tuncel nemzetgyűlési képviselő asszonyra, a női egyenjogúságért vívott küzdelem harcosára összesen 135 évi börtön kiszabását kérte a török államügyész. Ez a „büntetőjogi” eljárás példátlan az európai történelem utóbbi évtizedeiben: kezdeményezői egy demokratikus parlamenti párt teljes megsemmisítésére törekszenek, s a már részben börtönbe juttatott vezetőivel szemben a terrorista PKK-val cimborálás koholt vádját alkalmazzák – a terrorizmus elleni törvények önkényes értelmezése alapján. „Kurd testre szabottan”, a politika általuk meghatározott napi igényei szerint.

De ez alkalommal is bebizonyosodik egy ősrégi történelmi tanulság: az egyik fél szélsőségessége a másik oldalon is szélsőséget szül. A letartóztatások végtelen sorára és a Kelet-Délkelet-Törökországban az utóbbi hetekben indított légi és szárazföldi hadműveletekre hamar megjött a válasz.

Íme: a Hürriyet és a DHA hírügynökség által ismertetett hivatalos török hadijelentések szerint Tunceli, Şırnak, Diyarbakır, Mardin és Hakkari tartományokban „semlegesítettek” számos gerillát, a szíriai határon húzódó Cudi-hegység vidékén pedig szintén ártalmatlanná tettek „szakadár terroristákat”. Légicsapással megöltek egy Hasan Turan nevű feltételezett PKK-terroristát, akinek a fejére 300 000 líra vérdíj volt kitűzve. Lefoglaltak továbbá 30 millió líra értékű csempészett cigarettát, amelynek haszna a PKK üzemeltetését szolgálta volna. A hatóságok most nyilvánosságra hoztak fényképeket is halott gerillákról, lefoglalt fegyverekről, raktárkészletekről, hegyi búvóhelyek bejáratáról.

A PKK-gerillák főhadiszállása viszont december 2-án azt jelentette, hogy az utóbbi napokban Çukurca térségében megöltek 37 török katonát. Ugyanakkor elismerték 15 PKK-gerillaharcos elvesztését is. Az ANF kurd hírügynökség több beszámolót is közölt a PKK-gerillák hősi harcáról, amelyet ők forradalmi népi háborúnak neveznek. E tudósítások, amelyekhez videókat is mellékeltek, az Irak északi részében és legnagyobbrészt Iránban húzódó Zagrosz-hegységbeli kurd harcosok hősi helytállását és kitartását méltatják. Felidézik egy elesett hős partizánparancsnok életútját, és idézik egy másik elesett hős szavait, amelyek az ellenséggel szemben tanúsított kérlelhetetlenségét tükrözik. „Amit tettem, arra büszke vagyok, soha semmit nem bántam meg. Utolsó csepp vérem hullásáig harcolni fogok azok ellen, akik szemet vetettek földünkre, országunkra, s megbosszulom hősi halált halt harcostársaimat” – mondta a PKK-gerilla. A szavait feljegyző ANF-tudósító szerint azt is kijelentette, hogy Che Guevarát önfeláldozásáért példaképének tekinti. „Kurdisztánban soha nem fogunk nyugtot hagyni az ellenségnek, amelynek majd egykor számot is kell adnia kegyetlenkedéseiért” – mondta, és saját küzdelmét „fasizmus elleni harcnak” nyilvánította.

Az ANF hírügynökség ismertette a PKK legradikálisabb szárnyához tartozónak tartott Cemil Bayık végrehajtó bizottsági tag nyilatkozatát. Ebben a pártvezetés egyik meghatározó egyénisége – válaszul az erdoğani politika éles kurdellenes fordulatára és a PKK elleni délkelet-törökországi és észak-szíriai hadműveletek kiterjesztésére – „felszólította népét, hogy mondja fel az együttélést a török állammal, és szakítson meg minden kapcsolatot a jelenlegi török rendszerrel”. Ettől ugyanis ő a rezsim összeomlását reméli, és „minél előbb következik be ez az összeomlás, annál előbb fog ráköszönteni a béke a török társadalomra”.

A PKK-vezető szerencsekívánatait fejezte ki Donald Trump megválasztott amerikai elnöknek. Hivatalba lépésétől ugyanis azt várja, hogy az USA közel-keleti politikájában figyelembe veszi majd a kurdokat. „Meggyőződésem – jelentette ki –, hogy az Egyesült Államok látni fogja, hogy a kurdokkal szemben milyen igazságtalan, kegyetlen és népirtó politikát folytatnak, valamint azt, hogy a kurdok miként szállnak szembe ezzel az agresszióval. Az USA így közelebb kerül a kurdokhoz és a PKK-hoz” – hangsúlyozta.

A fentiek alapján meglehetően vigasztalan kép tárul a török politikát messziről szemlélő külföldi megfigyelő elé. De ha valaki nem természettől fogva borúlátó, emellett kellőképpen hírböngész és hírérzékeny is, akkor bizton számíthat arra, hogy előbb-utóbb rábukkan valamire, ami némi derűlátásra készteti. Még török viszonylatban is. Ehhez azonban rendszeresen olvasnia kell az általunk sokszor idézett BBC Türkçe jelentéseit. Ott igen éles szemű szerkesztők dolgoznak, akiknek a munkáját nem korlátozzák „hazai szempontok”.

Most ott dolgozták fel gyorsan törökül azt a nyilatkozatot is, amelyet az iraki kurd regionális kormányzat elnöke, Maszud Barzani adott a BBC perzsa szolgálata számára. Ebben súlyos aggodalmának adott hangot a törökországi belső konfliktus kiéleződése miatt. „Ezért mi készek vagyunk arra – jelentette be –, hogy támogassuk a kurd békefolyamatot és a szemben álló két felet abban, hogy a megoldás érdekében újra megkezdhessék a tárgyalásokat.”

Az a körülmény, hogy ez Barzani szájából hangzott el, fontos újdonság, mivel az elnököt köztudottan jó kapcsolatok fűzik a török államvezetéshez, és ha ott latba veti befolyását, sok mindent elérhet. Mint kifejtette, elmúltak azok az idők, amikor még a kurdoktól megtagadhatták önazonosságuk elismerését, ami ma már nem is lehet érdeke egyetlen országnak sem. A kurdoknak azonban jogaik érvényesítéséért és identitásuk védelmében meg kell találniuk a módját, hogy békés párbeszédet folytassanak a központi kormánnyal.

Ami az iraki kurd regionális kormányzatot illeti, nincs olyan erő, amely ennek függetlenné válását feltartóztathatná – mondotta. Erre azonban sohasem háború árán, hanem mindig Bagdaddal folytatandó tárgyalások útján törekedett. Ez egyben érdeke mindenkinek. Megemlítette, hogy az ISIS uralma alól felszabadított iraki Szindzsar városából a PKK-nak távoznia kell.

Barzani nyilatkozatának eddig nem volt visszhangja. Tanulmányozása minden felelős tényezőtől hosszabb időt igényel. A török kormánytól is, amely előtt most ritka lehetőség tárult fel. Most megragadhatná a lehetőséget, hogy éljen egy megbízható partnerének ajánlatával, és újra „szóba áll” a PKK-val a béke érdekében. Legalább reménykedjünk, hogy ezt végül megteszi, ha nincs is sok okunk bizakodásra. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a tét nagy. Nagyon nagy. És egyre nagyobb…

Flesch István – Türkinfo