Flesch István: Ami a törökországi hírekből a világsajtóban kimarad – egy szokatlan lapszemle

            Mindez eltörpül azonban amellett, hogy suhancok az egyik vasárnap kövekkel megdobálták az isztambuli Narlı Kapı kerület örmény templomból a szentmise után távozó hívőket. Eközben azt kiabálták, hogy „Halál rátok”! Az esetről az Artigerçek (Valóság Plusz) hírportál számolt be. Arról a „sikeres” rasszista és kegyeletsértő merényletről azonban, amelyet szélsőjobboldali nacionalisták csoportja hajtott végre egy ankarai temetőben, több tudósításában az ANF kurd sajtóiroda jelentett. Éppen utolsó útjára kísérték a kurdbarát Népek Demokratikus Pártja, a HDP nemzetgyűlési képviselőjének, Aysel Tuğluk asszonynak az édesanyját, amikor a temetési menetre támadtak gengszterek. Az ultranacionalista maffiózók azt kiabálták: „Ebben a temetőben nem fogjuk hagyni kurdok, alevik vagy örmények elföldelését!” A különböző nyilvános állásfoglalásai miatt éppen vizsgálati fogságban tartott  alevi kurd képviselőnőt, aki tagja a török emberi jogok védelmére alapított szervezetnek, az İHD-nek, és jogászként korábban ellátta Abdullah Öcalan bebörtönzött PKK-vezető védelmét is, a hatóságok két napra kiengedték a Kandıra Börtönből. Rabszállító autón először a gyászszertartásra szállították, amelyet a Pir Sultan Abdal középkori alevi költőről elnevezett Batıkent kerületi cemeviben, vagyis alevi imaházban tartottak. Édesanyja, Hatun koporsóját innen az ankarai Szabad Nők Szervezet civil egyesület tagjai vitték İncek kerület temetőjébe, ahol már számos HDP-képviselő, ismert közéleti személyiség várta őket.

            Aysel Tuğlukot a rabszállító kocsi más úton hozta a temetőbe. A támadók akkor léptek üvöltözve akcióba, amikor már mindenki együtt volt. Miközben már a közeli sírköveket is megrongálták, a rendőrség még mindig nem lépett közbe. A súlyos rendzavarás miatt a temetést félbe kellett szakítani, s a koporsót kénytelenek voltak visszavinni az alevi imaházba. Akkor úgy határoztak, hogy Hatun asszony földi maradványait másnap Tunceli tartomány Dersim településére, arra a vidékre szállítják, amely egykor az alevi kurd szabadságmozgalom központja volt, és ott temetik el. Süleyman Soylu belügyminiszter felhívta a HDP-képviselőket, hogy álljanak el ettől a szándékuktól, és – a támadás után 24 órás késéssel – mégiscsak az ankarai temetőben helyezzék örök nyugalomra az elhunytat.       Ennek ellenére a koporsót mégis elszállították Dersimbe, ahol megismételték a gyászszertartást a szentként tisztelt, híres Haci Bektaş Veli 13. századi misztikus alevi humanistáról és filozófusról elnevezett imaházában, amelyet a helyi alevi szolidaritási és kulturális egylet tart fenn. A Sihenk kerületi dersimi temetőbe itt is asszonyok vitték vállukon a koporsót. Aysel Tuğluk asszonynak már nem engedélyezték az ide utazást, hogy elbúcsúzzék édesanyjától. A sírnál beszédet mondott Meral Danış Beştaş adanai HDP-képviselő. Az ankarai temetőben történt incidenst fasiszták akciójának nevezve emlékeztetett arra, hogy a török állam százával küld ki rendőröket olyan helyszínekre, ahol néhány ember gyűlik össze valamilyen hivatalosan kifogásolt nyilatkozat felolvasására, az ankarai temetőben viszont tétlenül szemlélték a gyászolók megtámadását.

              Mindettől függetlenül országos alevi kurd szervezetek közös állásfoglalásukban súlyos vádakkal illették a török államot, amiért az érvényben lévő rendkívüli állapot örve alatt és a PKK-terror elleni küzdelemre, valamint a nemzetbiztonság általános helyi igényeire hivatkozva minden úton-módon szűkíteni akarja az alevi közösségek életterét és működésük lehetőségeit. „Ám Dersim tartomány népe – mint korábban – most sem enged terrornak, nem hajt fejet azok előtt, akik a megfélemlítés eszközéhez nyúlnak” – hangzik a közös nyilatkozat, amelynek szerzői azt állítják, hogy Ankara voltaképpen Dersim elnéptelenítésére törekszik. Ezt többek között a katonai szempontok szerint kijelölt úgynevezett tiltott övezetek bővítésével, a lakosságra kifejtett nyomással szeretnék elérni. A falusi lakosságnak például megtiltják, hogy állatait felhajtsa a havasi legelőkre, a méhészeket meggátolják abban, hogy kaptárjaikkal a mézgyűjtésre legalkalmasabb helyekre vándoroljanak. A háborús politika jegyében lényegében lehetetlenné akarják tenni a lakosság megmaradását eredeti szálláshelyén. A török kormánnyal, illetve hadseregével szemben felhozzák azt a vádpontot is, hogy bombázzák zarándokhelyeiket, pusztítják temetőiket és más szent intézményeiket. A legérzékenyebben az sújtja őket, hogy állításuk szerint a partizánvadász katonai hatóságok és kollaboránsaik újabban mesterségesen futótüzeket gyújtanak erdőségekben, természetvédelmi övezetekben.

            Ilyesmi sok helyütt előfordul, de mostanában legfőképpen a kelet-törökországi Monzur-hegység, valamint a Monzur- és Pülümür-folyók gyönyörű vidékén, amely eredetileg közkedvelt idegenforgalmi övezet is. A természetpusztítás részének tekintik vízi erőművek és duzzasztógátak építését is ezen a tájon. „Nem hagyjuk, hogy tűzvészek emésszék el a dersimi természetet, ezért nem hallgathatunk!” – olvasható a nyilatkozatban. Ebben helyet kapott még az alábbi legkeményebb megfogalmazás is, amelyet a kurd ANF sajtóiroda török szolgálata adott közre: Dersim népére annak idején még a kegyetlen (yavuz) oszmán Szelim szultán sem tudta teljesen rákényszeríteni akaratát. Az 1938-as kurd felkelést tömegmészárlással torolták meg, s fegyvertárukba akkor felvették az elűzetés, az úgynevezett áttelepítés (tehcir) eszközét is. Az AKP kormánya most ezt szeretné folytatni, s mintegy az Iszlám Állam (török rövidítése (IŞİD) bosszúálló módszereit átvéve lép fel a dersimi aleviekkel szemben – állítják a nyilatkozatban.

            Ismeretes, hogy a törökországi alevik nagy része kurd. Hitvallásuk teljes mértékben különbözik a szíriai alevitákétól, és semmi közük a Bassár el-Aszad-féle alevita közösséghez. Az Erdoğan-korszak nagy részében nagyobb biztonságban voltak, mint a korábbi időszakban, amikor az őket eretneknek nevező fanatikus muzulmán csőcselék kezétől sokszor kellett elszenvedniük véres mészárlásokat. A kurd PKK elleni török hadjáratok azonban erősen sújtják közösségeiket. Többségük csalódott a jelenlegi államfő „új vallás- és kisebbségi politikájához” fűzött kezdeti reményeiben. A „kurd és örmény nyitáshoz” hasonlóan ugyanis Erdoğan 2007-ben szintén meghirdette az „alevi nyitást” is, ami magában foglalta az alevi jogok bővítésének ígéretét. A rákövetkező évben pedig odáig ment a „reménykeltésben”, hogy alevikkel tárgyalva kijelentette: „Mi mindannyian ennek a hazának egyformán gazdái vagyunk. Egymás testvérei is vagyunk, akik között nem lehet semmiféle megkülönböztetés.”

            Ám az ígéret megtartásával adós maradt, és szemlátomást erőlteti az iszlám kizárólagosan szunnita ági túlsúlyának biztosítását. Jóllehet az AKP-kormány alatt több cemevi épült, mint korábban, az építés alevi önerőből történt, mert a török kormány a alevizmust hivatalosan nem ismeri el önálló és támogatandó vallásnak. Hívei, közösségei ezért nem is részesülhetnek támogatásban. Erdoğan hatóságai az alevi cemevit, az imaházat nem hajlandók a vallásgyakorlás hivatalos istentiszteleti hajlékainak minősíteni és így hozzájuttatni a török vallásügyi hivatal által folyósítandó muzulmán mecsetépítési és -fenntartási költségvetési pénzösszegekhez. Ankarát emiatt több ízben elmarasztalta az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az alevik hátrányt szenvednek a munkahelyen, kiváltképp állami intézményekben, a köztisztviselői állományban, s alig találhatók magasabb tisztségben az államapparátusban. A gyakorlatban több helyen inkább előítéletesség érvényesül, semmint hivatalosan meghirdetett irányvonal.

            Nem ritka azonban, hogy imaházaik mellé szunnita muzulmán mecsetet építenek, vagy akár kisajátítással, magában a cemeviben rendeznek be mecsetet. Az állam ugyanis az alevizmust mindeddig csak a kulturális önazonosság megnyilvánulásaként kezeli, ezért csak a szunnita mecsetet fogadja el istentiszteleti helynek. Maga Erdoğan is azzal érvelt 2012-ben, hogy „a cemevi nem az istentisztelet helye, hanem művelődési tevékenység központja. Muzulmánoknak csak egy istentiszteleti helyük lehet” – mondta. Csakhogy az aleviknek a hagyományos iszlámtól nagyon eltérő a hitvallásuk. Inkább a síitákhoz állnak közel, náluk nem érvényes az iszlám jog, a nőknek viszont egyenlő jogokat biztosítanak, férfiak és nők együtt imádkoznak, de a hívő szunnitáktól eltérően nem kötelező a napjában ötszöri ima.

             De menjünk tovább a „kimaradt hírek” ismertetésével:

            A legújabb török parlamenti házszabály-módosításból és eljárásrendből kitetszik, hogy Törökországban még a törvényhozásban is csorbulhat a szólásszabadság. A Diken hírügynökség jelentése szerint ugyanis a nagy török nemzetgyűlésben a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja, az AKP kezdeményezésére nyáron becikkelyeztek egy törvényt – a hivatalosan ellenzékinek számító, a valóságban azonban bizonyos fontos esetekben az AKP parlamenti segédcsapataként működő szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja, az MHP szavazataival –, amely kimondja, hogy a parlament fórumán az örmények között 1915-ben véghezvitt véres mészárlások sorozatát tilos „örmény népirtás” megjelöléssel említeni. Azok a képviselők, akik nem tartják majd magukat eme új törvény betűjéhez és szelleméhez, vagyis kijelentésükkel „megsértik a török nép történelmét és közös múltját, büntetésre számíthatnak” – így a törvény. Hasonló tilalom érvényes „Kurdisztán” vagy „kurd területek” említésére. A „törvénysértő” honatyákat egy időre kizárhatják a parlamentből, és kötelezhetik őket arra, hogy büntetésként fizessék be fizetésük egyharmadát…

            A törvény szigorát már alkalmazták is a HDP egyik képviselőjével szemben. Az örmény nemzetiségű Garo Paylant éppen e tiltott szópár használatáért tiltották ki a parlamenti ülésszak három üléséről. A török elnöki hatalom alkotmánymódosítás útján történt kibővítéséről szólva megemlítette, hogy az oszmán korszakban olyan rossz emlékű személyek számolták fel a pluralista alkotmányt, mint amilyenek Talat és Enver pasák voltak. Részben az ő idejükben, az 1913 és 1923 közötti időszakban mészárlások és népirtás következtében elsősorban az örményeket érte hatalmas vérveszteség. De súlyos veszteséget szenvedett el a görög, a szír ortodox, vagyis az asszír népcsoport és a zsidók is. „Ami velünk, örményekkel történt, azt én népirtásnak nevezem, maguk pedig nevezhetik úgy, ahogy akarják” – jelentette ki a képviselő. Ekkor arra figyelmeztette Ahmet Aydın, az ülésszak kormánypárti elnöke, hogy tanúsítson a „parlamenthez méltó magatartást, legfőképpen pedig vigyázzon a szájára”.

            Ő azonban folytatta, s azt mondta, hogy „az örmények tudják, mi történt velük, és én is tisztában vagyok azzal, hogy mit történt felmenőimmel”. Ekkor már többen közbekiabáltak, hogy Anatóliában nem történt semmiféle népirtás. De Garo Paylan nem hagyta magát, és azzal fejezte be felszólalását, hogy „a mi népünkből – ahogy önök mondanák – az oszmán kard csak nagyon keveseket hagyott életben. Ez a mi maradékunk szinte már alig létezik, olyan kevesen vagyunk.” Erre viszont újra felhangzott a gyűlölködő kiáltás: „áruló, áruló!”

            A vallási és etnikai kisebbségek helyzetével foglalkozó részletek után most idézzünk egy iszlámmal kapcsolatos cikket is, amelyben a szerző, Abdullah Bozkurt emigrációban élő újságíró, a Svédországi Békeközpont elnöke szemére veti a török államfőnek, hogy veszélyes játékot űz Indiában: ugyanis meg akar ott nyerni magának bizonyos muzulmán vallási tényezőket annak érdekében, hogy szövetségesként legyenek segítségére a „török politikai iszlám globális hatáskörének kiterjesztésében”. Ezt az írást a világsajtó bizonyára azért nem idézte, mert feltételezhetően úgy vélték, hogy az újságíró elvetette a sulykot és nagyon elrugaszkodott a valóságtól. Török ügynökök eszerint azzal házalnak a 180 milliós indiai muzulmán közösségben, hogy elhintsék „az 1924-ben felszámolt kalifátus felélesztésének ötletét”. E különös gondolatmenet végén az áll, hogy indiai muzulmánok hozzásegíthetnék Erdoğant ahhoz, hogy „a világ muzulmánjainak tényleges vezetőjeként” tüntethesse fel magát.

            Annyit azonban – de nem többet – azért érdemes erről még megjegyezni, hogy amikor annak idején kiszivárgott, hogy a szultánság megszüntetése után Törökországban küszöbön áll a „kalifátlanítás” is, indiai mohamedán vallási méltóságok Ismet pasa miniszterelnökhöz intézett levelükben kérelmezték a kalifátus intézményének meghagyását. Arra hivatkoztak, hogy ez szerintük „díszére válna Törökországnak”. Aztán egyenesen a nagy török nemzetgyűléshez fordulva azt ajánlották, hogy inkább szilárdítsák meg a kalifátus helyzetét, mert „ezzel biztosíthatnák legjobban az összes muzulmán nemzet bizalmát és tiszteletét”. A próbálkozás azonban visszafelé sült el, csak siettette Abdülmedzsid kalifa száműzetésbe küldését. Környezetét azzal vádolták, hogy összejátszik a külfölddel. Aztán 1924. március 24-én családjával együtt feltették az Orient Expressz szerelvényéhez kapcsolt különkocsira…

            Egy francia publicista akkoriban kísérleti léggömbként felröppentette azt a javaslatot, hogy a számkivetett kalifának, aki egyébként kitűnő festő volt, és korábban Párizsban is kiállított, ajánlják fel a tunéziai francia birtok, Dzserba szigetét. Szellemi értelemben onnan csendben uralkodhatna a világ muzulmánjai felett. Elvégre Franciaország már a római pápáknak is menedéket nyújtott Avignonban – hangzott az indoklás.

Flesch István – Türkinfo