Flesch István: Ami a törökországi hírekből a világsajtóban kimarad – egy szokatlan lapszemle

Elsősorban szakmai érdeklődésből, de – ettől elkülöníthetetlenül – egyéni kedvtelésből is régóta tallózok naponta törökországi hírek között. Ezért tűnhetett fel, hogy ezek között milyen sok olyan van, aminek később máshol nyomát sem találom az elektronikusan lapozgatott legbefolyásosabb nyugati és keleti újságok hasábjain. Ez természetesen semmiképpen sem elsősorban a világsajtó „hibája”. Lehetséges okozója – más tényezők mellett – például az én figyelmem lankadása is. Elvégre képtelenség mindent észrevenni, mindenütt pontosan végigkövetni a török hírek útját a világban.

            Kétségtelen azonban, hogy mai háborgó és fenekedő világunkban sok ország hírei amúgy is legfeljebb csak másod- és harmadrendűnek számíthatnak. Ezért rendszerint óhatatlanul ki is szorulnak a címoldalakról, s olyan eseményekről szóló jelentések mögé sorolják őket, amelyek valóban a szó szoros értelmében világrengetővé válhatnak. Mint amilyen például az észak-koreai (atom)rakétakísérletek, az Iszlám Állam terrorszervezete által vállalt sorozatos merényletek vagy az ellene Irakban és Szíriában folyó nemzetközi hadműveletek.

            Ami pedig közelebbről magát Törökországot illeti, a világközvélemény ezekben a napokban kellőképpen tájékoztatva van arról, hogy milyen következményekkel járhat akár az ország belső helyzetére is az észak-iraki kurd autonóm terület önállóságának kikiáltása vagy nyugati megítélése szempontjából az Oroszországtól vásárolt légvédelmirakéta-rendszer ügye. Szintén huzamosabb ideje minden más török vonatkozású hírt ki- vagy háttérbe szorító napi téma német állampolgárok és török újságírók, ellenzéki politikusok önkényes bebörtönzése, a Berlin és Ankara között támadt feszültség, az Európai Unióval való viszony folyamatos romlása.

            Mindez nálunk is befutja-bejárja szinte a teljes médiát. Ám ami rendszeresen kimarad nemcsak a címoldalakról, hanem általában is az egész sajtóból, az a „világfelszín alatti rétegekből” származó hírek sokasága, olyanoké, amelyek ugyan nem szenzációs jellegűek, de szerényebb mivoltukban is néha többet elárulnak az ország belső folyamatairól, a korábbi fő politikai-vallási-társadalmi irányról való esetleg készülő letérésről, a politika lassan csalhatatlanul kibontakozó új mibenlétéről. S ezek hosszabb távon néha árulkodóbbak a hovatovább megszokott vezető híreknél….Ezért most az alábbiakban bemutatunk néhányat az ilyenek típusaiból. Alább következnek a példák:

            Hulusi Akar hadseregtábornok, vezérkari főnök, valamint Süleyman Soylu belügyminiszter és több más közéleti-közjogi méltóság jelenlétében augusztus 28-án Ankarában gyászünnepségen búcsúztatták Muhammed Meriç török csendőr tűzszerész tizedest, aki előző nap a kórházban belehalt súlyos harctéri sebesülésébe. Gamze Kolcu, a Hürriyet tudósítónője az eseményről beszámolva már jelentése elején kiemelte: most történt meg először, hogy a délkelet-törökországi Şırnakban „szakadár terrorszervezet”, értsd a PKK tagjaival vívott tűzharcban augusztus 11-én halálosan megsebesült hős katona emlékszertartásán a katonazenekar nem Chopin Gyászindulóját játszotta, hanem helyette egy oszmán kori török zeneszerző „tekbirjét” adta elő. A „tekbir” vallási fogalom, jelentése annak kimondása, hogy (törökösen) Allahü ekber, vagyis Allah a legnagyobb. Más szóval Istennek a maga teljességében, minden vonatkozásában és magasztosságában való dicsérete a muzulmán imában.

            Ez a mostani temetési istendicséret, amelynek szerzője Buhurîzâde Mustafa Itrî efendi, ismertebb rövid nevén Itrî, a régi oszmán zene 17. századi nagy alakja, a török főváros egyik legújabb istentiszteleti központjában, a 2008-ban felavatott Ahmed Hamdi Akseki dzsámiban hangzott fel, amely egy híres iszlám teológusnak, a vallásügyek állami hivatala, a diyanet egykori vezetőjének nevét viseli. Azt, hogy Chopint Itrîvel „váltsák fel”, belügyminiszteri rendelet írja elő. A később, szeptember 12-én napvilágot látott rendelet szerint a kormány örök felelősséget érez a bátor hősi halottak, családjaik és az egész nemzet iránt. Ebből a felelősségéből fakad, hogy a jövőben ezeket a szertartásokat úgy alakítja, hogy „megfeleljenek a törökök nemzeti és morális értékeinek és civilizációs gyökereinek”. A Hürriyet felidézi, hogy a hősi halottak temetési szertartásának zenei „áthangszerelése” még 2016 áprilisában egy közbotránnyal kezdődött. Egy elesett katona temetésén ugyanis a hősi halott barátai hangos Allahü ekber! kiáltásaikkal elhallgattatták a Gyászindulót játszó katonazenekart. Az eset a szintén délkelet-törökországi Hakkari tartomány Yüksekova városi kerületében történt. Ezt a „kezdeményezést” felkarolta akkor a háborús veteránok törökországi alapítványának elnöke, aki rögtön be is jelentette: kampányt kezdeményeznek az oszmán zeneszerző „Tekbirjének” katonai gyászszertatásokon való kizárólagos előadatásáért. Ő ugyanis úgy látja, hogy az „idegen gyászinduló nem méltó hősi halottainkhoz”. A vallásügyi hivatal akkori vezetője nem ellenezte a kezdeményezést. Ahmet Say zeneszerező és zenekritikus ellenben, aki apja a nemzetközi hírű Fazıl Say zongoraművésznek, valamint Rengim Gökmen, a még Atatürk által alapított Elnöki Szimfonikus Zenekar főzeneigazgatója az oszmán kori világ kései belügyminisztériumi híveinek emlékezetébe idézte, hogy a Chopin-mű annyira általánosan ismert és elismert zenemű, hogy ha most ilyen alkalmakkor mással akarják helyettesíteni, akkor ez a nemzetközi hagyománnyal való nyílt szakításnak tekintendő…

            Itrîről, az oszmán zene nagymesteréről, akit most egy réges-régi korból megidézve közvetve és méltatlanul szembeállítanak a zeneművészet lengyel óriásával, tudni kell: az UNESCO 2012-ben, halálának 300. évfordulóján tiszteletére nemzetközi évet hirdetett. Képe méltán díszíti a török 100 lírás bankjegy hátoldalát.             Hazájában őt tartják a 17. század egyik legjelentősebb török komponistájának. Pedig élete és pályája nagyon másképpen indult. Valamikor 1630-ban vagy 1640-ben Konstantinápolyban született. Minthogy eredeti foglalkozására nézve virág- és gyümölcskereskedő volt, annak idején az ótörök Itrî ragadványnévvel tisztelték meg, amelynek jelentése: a virágok mestere. Még egy körtefajtát is sikerült neki nemesítenie. Ez volt a Mustafabey. És csak ezután jött a komponálás, az éneklés és a versírás… Rengeteget alkotott, de csak negyven műve maradt fenn. A zene iránti szenvedélyét és alkotókedvét állítólag az keltette fel, hogy találkozott az iszlám szúfi misztikájának képviselőivel, a mevlevi szerzetesrend tagjaival. Egész további életére kiható élménye volt, hogy egyszer eljutott a táncoló mevlevi dervisek egyik összejövetelére…

            Még most, a közelmúltban történt, hogy a kelet-törökországi Van tartomány hasonnevű városának egyik forgalmas utcáján kurd dalokat énekeltek 11-12 éves gyermekek. Ketten voltak. A dalok előadásáért pénzt gyűjtöttek be a hallgatóságtól. Egészen addig, amíg meg nem jelent a rendőrség, és az adakozásból befolyt összeget el nem vette tőlük. Őket pedig bekísérték – jelentette a baloldali Birgün című napilap a DIHABER hírügynökség helyszíni tudósítására hivatkozva. Ez a jelenet azonban távolról sem okozhatott olyan feltűnést és felzúdulást, mint amilyet az idézett elő, hogy Isztambul különböző kerületeiben szintén betiltották és büntették a kurd éneklést. Utóbbi eseteket ugyanis felkapta a közösségi média, amely a videóra felvett jelenteket twitteren terjesztette, úgyhogy felfigyelt az ügyre a Svéd Szabadságközpont nemzetközi érdekvédelmi szervezet is. Az egyik nyolc másodperces videón, amelyet egy Elif Demirtaş nevű hölgy készített, és amelyről a Cumhuriyet című baloldali napilap ugyancsak beszámolt, jól láthatóan és hallhatóan kurdul éneklő ifjakat átmenetileg őrizetbe vesznek rendőrök a Taksim téren. A rendőrök előzőleg leállították a hangszeres kísérettel folyó éneklést, s igyekeztek feloszlatni az összegyűlt tömeget. A felvételen hallani lehet, amint az egyik rendőrtiszt a közbelépés indokául kijelenti: „Itt tilos kurd dalt énekelni”.

            Tavaly – írja a Cumhuriyet – hasonló incidens történt augusztus 7-én az isztambuli Esenyurt kerület egyik parkjában. Akkor a rendőrség kurd dalok előadásáért őrizetbe vett 14 kurd személyt. Közülük 2 gyermeket később elengedtek, a többi 12 felnőttet azonban előzetes letartóztatásba helyezték perük lefolytatásáig. Egyikük, Mazlum Metin az ügyésznek azt mondta, hogy a rendőrség egy feljelentő hívására érkezett, miután ők elénekeltek két török és két kurd dalt. A vádiratban az áll, hogy az egyik dalszöveg szerint „Kurdisztán lesz a Török Köztársaság temetője”. Ezt az állítást a kurd csoport tagjai tagadták és visszautasítják. Gamze Sarıyel asszony, a kurdok védője szerint a hatóságok előítéletes magatartása abból is látszik, hogy amikor a rendőrök egyenként igazoltatták a csoport tagjait, és látták, hogy közülük nyolcan diyarbakıri illetőségűek, egyikük azt mondta: „ezek az alakok biztosan terroristák”. A főként kurdlakta kelet–délkelet-törökországi Diyarbakır nagyváros a kurd mozgalom egyik központja.

            Kurd források szerint a kurd „énekesek” rendőrségi bántalmazást szenvedtek már a parkban, aztán előzetes letartóztatásban is. Az eset helyszíne az az Esenyurt kerület volt, ahol nagy számban élnek kurdok. Itteni népes közösségük főként olyan áttelepültekből áll, akik a kelet–délkelet-törökországi véres polgárháború, a török haderőnek a PKK városi gerillái elleni tisztogató hadműveletei elől menekültek el, s megpróbáltak békét, nyugalmat és biztonságot találni ebben a távoli és ősi metropoliszban.

             Képein éppen azokat a füstös romokat ábrázolta Zehra Doğan festőnő, amelyek a török fegyveres erők különleges osztagainak támadásai után maradtak meg a szíriai határon elterülő délkelet-törökországi Nusaybin kurd városából. És éppen ezt a szemléletet rótta terhére a mardini felső büntetőbíróság, amikor a közelmúltban 2 év 9 hónap és 22 nap szabadságvesztésre ítélte a fiatal kurd asszonyt. A fő tárgyi bizonyítékot az szolgáltatta, hogy az alkotóművész festményén az üszkös romokat, épületmaradványokat mindenütt feltűnő módon török zászlókkal leborítva ábrázolta, a kép előterében pedig képzelet szülte, szemlátomást habzsolni vágyó, falánk szörnyalakok szélesre tátják szájukat. „Zehra elítélése támadás a művészet és a kifejezés szabadsága ellen” – hangzott védője, Asli Pasinli kommentárja…

            Az Amnesti International nemzetközi emberi jogi szervezet jelentése szerint ezen a festőnő által ábrázolt szomorú kurd vidéken mintegy félmillió embert kényszerítettek otthonuk elhagyására, illetve menekülésre a török haderő PKK fegyvereseinek előkerítése céljából indított kíméletlen hadműveletei folyamán, amelyek akár az egész kurd népcsoport megengedhetetlen kollektív büntetésének is értelmezhetők.

            Zehrát – nyilvánvalóan a PKK-ra való célzással – eredetileg azzal is vádolták, hogy tagja egy törvényen kívüli szervezetnek, de ezt a vádpontot később elejtették, mert a tanúk belezavarodtak vallomásaikba. Megmaradt azonban az, hogy említett festményét a művész „széltében-hosszában propagálta a közösségi médián keresztül…” Azóta mozgalom indult kiszabadításáért.

            A diyarbakıri születésű Zehra Doğan nemcsak festőművész, hanem ismert újságíró is, egyben a kurd nőmozgalom aktivistája, a JINHA kurd nyelvű hírügynökség egyik alapítója, amely arról is nevezetes, hogy minden munkatársa leány vagy asszony… A JINHA – amelyben a JIN szó kurdul nőt jelent – török és angol nyelven is sugároz híreket.

            A kurd vonatkozású hírek iránt általában is széles körű igény azonban ezekben a napokban feszült várakozássá fokozódott világszerte. A kurdkérdést ugyanis a nemzetközi figyelem gyújtópontjába állította az észak-iraki kurd autonóm tartomány függetlenedési folyamata, az észak-szíriai népvédelmi erők kurd milíciájának, a YPG-nek határozott térnyerése, és nem utolsósorban az a közlemény, hogy mindezzel egyidejűleg – a kurdokkal való megbékélés szándékának ankarai kinyilvánítása helyett – a török fegyveres erők Délkelet-Törökország szinte járhatatlan hegyi terepein újra folyamatos és kiterjedt légi és szárazföldi hadműveleteket folytatnak a megtörhetetlennek mutatkozó PKK ellen. Egyre nyilvánvalóbb az az eshetőség, hogy e felsorolt tényezők bármikor egymást erősítő kölcsönhatásba léphetnek, ami az egész térségre kiható, ám azon jóval túlmutatóan is kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Ezért az események szoros és pontos nyomon követése új feladatok elé állította az ANF (Ajansa Nûçeyan a Firatê) kurd hírügynökséget, az Eufrátesz Sajtóirodát.

            A hollandiai Heerlenben működő központjában annyira felgyülemlett a munka, hogy azonnali belépésre magasan képzett új munkatársakat, dinamikus, fiatal riportereket és fordítókat keres holland és angol nyelvű hirdetési közleményében. Az ANF hollandiai alapítványa, a Stichting Persbureau Eufraat (Eufrátesz Sajtóiroda Alapítvány) ilyen körülmények között még hatékonyabban kívánja szolgálni kurd ügyekben folytatott felvilágosító tevékenységét. A kurd nyelv törökországi latin betűs, illetve iraki és iráni arab írásos változatain kívül eddig törökül és angolul is sugárzott híreket, az utóbbi időben folyamatosan bővítette angol szolgálatát, legújabban pedig megkezdte spanyol adását. A hirdetésből kiderül, hogy már német szerkesztőket és fordítókat is keresnek az angol és spanyol kollégáik mellé. Az alkalmazásnak szintén feltétele a török és a kurd nyelvismeret.

            Hosszú ideje mintha semmi sem zavarná a törökországi örmény kisebbség életét. Leszámítva azt a körülményt, hogy a több mint tíz évvel Hrant Dink örmény lapszerkesztő, publicista és egy megbékélést hirdető kétnyelvű hetilap kiadójának álnok meggyilkolása, majd több büntetőper és ítélet után még mindig rejtélyes homály fedi a fiatalkorú bérgyilkos tényleges felbujtóinak kilétét. Az utóbbi időben azonban az örmény közösséget – a kurdok és az alevik mellett – több tettlegesség, valamint intézményes és durva szóbeli támadás érte.

            Fajgyűlölő csoportok újabban örmény iskolákat szemelnek ki támadásaik célpontjául. Több esetben előfordult, hogy gyalázkodó feliratokat festettek tanintézetek falára. Éppen Hrant Dink halálának évfordulóján jelent meg egy iskolafalon az alábbi mázolmány: „Örmények! Csak szenvedést érdemeltek!” Máshol az volt olvasható, hogy „Éljen a török faj!” Hasonlóan sértő szándékú graffitiket mázoltak a Szent Keresztről nevezett örmény középiskola falaira Bağlarbaşı isztambuli kerületben.