Flesch István: A szíriai háború árnyékában – egy szultán emléke – berlini vita egy török rabságból szabadult újságíróról

            Most annál is inkább szükséges, hogy a társadalom lerója tiszteletét az uralkodó emlékének – mondta a szónok –, mivel ezzel nagy adósságot törleszthet. Törökországban ugyanis ezt a nagy formátumú egyéniséget sajnos hosszú éveken át el akarták feledtetni, alakját mellőzték, sőt befeketítették, rágalmazták. Annak ellenére. hogy II. Abdülhamid szultán egyike volt azoknak a legfontosabb, leglátnokibb és leginkább stratégiai gondolkodásra képes személyiségeknek, akik nyomot hagytak az utóbbi 150 év történelmében. Ő egyben az egyik legfájdalmasabb áldozatává vált a török közgondolkodást jellemző kemény ideológiai szembenállásnak – állította az elnök. Életének, örökségének, jellemének és munkásságának a köztársasági korszakra gyakorolt hatását tekintve kétségtelenül a legkevésbé ismert uralkodó. Az államfő felpanaszolta, hogy még iskolai tankönyvekben is vörös, vagyis véres szultánként jellemezték. Sok értelmiségi, író, egyetemi előadó és történész uralkodását 33 évi önkényuralmi rendszernek tüntette fel. „Sokáig némelyek azzal vélték leghatásosabban bizonyítani a köztársasághoz való hűségüket, hogy a szultán emlékét sértegették, hagyatékát leszólták…”

            A török államfő legsúlyosabb vádpontja szerint egyesek azon fáradoznak, hogy országuk történetét csak 1923-tól, vagyis a Török Köztársaság kikiáltásának évétől kezdődően lehessen számolni. „Ezek azon igyekeznek, hogy eltépjenek bennünket gyökereinktől és ősi értékeinktől.” Egyes politikusok egyenesen úgy vélik, hogy a szultán Gazi Mustafa Kemal teljes ellentéte volt, s rendszere is gyökeresen eltért a köztársaságétól. Márpedig – vonta le a következtetést – a Török Köztársaság az Oszmán Birodalom folytatása. Természetesen változtak a határok, a kormányforma is változott, de a lényeg ugyanaz maradt. A lélek is ugyanaz, és sok intézmény is azonos. Mi megkülönböztetés nélkül vagyunk büszkék történelmünkre – hangoztatta.

            Az ünnepségen az Erdoğan által tisztelettel említett és idézett Necip Fazıl Kısakürek íróról a baloldali török történész, Ayşe Hür asszony korábban már kimutatta tevékenységének erősen nacionalista és rasszista elemeit. Ennek bizonyítékaként a jeles tudós és publicista egy tanulmányában idézett az író 1947-es és 1967-es írásaiból, amelyekben azt bizonygatta, hogy a török történelmet jelentősen befolyásolták „zsidó-szabadkőműves összeesküvések”. Például a „zsidók bábjainak” tekintette az Egység és Haladás Bizottságának ifjútörökjeit is, akik megfosztották trónjától Abdülhamid szultánt, s ezzel ily módon napirendre tűzték az egykor hatalmas birodalom végleges felszámolását.    De Necip Fazıl szerint szintén zsidók okozták általában is a birodalom Törvényhozó Nagy Szulejmán szultán uralkodása után bekövetkezett fokozatos hanyatlását, és ők készítették elő az író által kifejezett szerencsétlenségnek tartott 19. századi nagy oszmán reformkort, a tanzimátot is. A Hürriyet megjegyezte, hogy az ünnepi szónoklat időben egybeesett azzal a gyászhírrel, hogy az Olajág-hadművelet során a török fegyveres erőknek Szíriában egyetlen napon elesett 11 katonája.

            De vajon kimutatható-e valamiféle ellenállás ezzel a háborúval szemben a török társadalomban? Vajon a hadjáratot kísérő zajos kormánypropaganda keltette „nemzeti felbuzdulás” közepette lehet-e bármiféleképpen eredményes az olyasfajta „ellenpropaganda”, mint amilyen az Afrínt (kurdul Efrînt) védő YPG parancsnokának, Manî Egîdnek a kurd hírügynökség által terjesztett nyilatkozata: “Efrîn lesz a törökök Vietnamja”? Aligha. De értelmiségi ellenállás már létezik, s nem is akármilyen részvevőkkel.

            Például a török társadalmi élet 170 ismert és jeles képviselője nyílt levélben foglalt állást a szíriai török hadműveletekkel szemben. Tiltakozásukat elektronikus postán juttatták el a nagy török nemzetgyűlés minden egyes képviselőjéhez. „Mi békességet és nyugalmat szeretnénk hazánkban és a régióban, mert meggyőződésünk, hogy határaink védelmének legbiztonságosabb módja a kölcsönös barátság és a jószomszédi kapcsolatok erősítése – hangsúlyozták az aláírók. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy biztonságunk nem szavatolható milliárdokat felemésztő fegyverkezéssel és fiatal életek feláldozásával egy olyan háborúban, amely családok ezreinek rombolja le otthonát. Inkább tárgyalásokra és együttműködésre van szükség. Az Afrín térségében végrehajtott katonai intervenció nem teremt békét és biztonságot Törökország és az övezet számára, hanem még nagyobb problémákat, pusztítást és fájdalmat okoz. Tudjuk azt is, hogy ezáltal mélységes sérelem éri kurd polgártársainkat.”

            Az aláírók között van a világhírű Zülfü Livaneli énekes, dalköltő és zeneszerző, Murat Belge, Baskın Oran és Taner Akçam nemzetközi ismertségű történészek, egyetemi tanárok, Ayşe Hür publicista, történész-kutató. Szintén csatlakozott az aláírókhoz az örmény Rakel Dink, egy máig tisztázatlan hátterű gyilkos merénylet áldozatává vált Hrant Dink publicista és lapszerkesztő özvegye, politikai aktivista.

            A nagy nevek között szintén megtalálható Fethiye Çetin asszony, aki azóta sok kiadást megért és világnyelveken is kiadott történelmi memoárjában elevenítette fel, hogy már csak egyetemistaként tudta meg: nagyanyai ágon örmény származású. Nagyanyám című nagy sikerű művében ennek az ébredésnek a történetét mondta el: addig titkolózó nagymamája egy napon feltárta előtte, hogy örmény, és kislányként élte túl a népirtást.

            Az aláírók sorában az egyik legkiemelkedőbb személyiség Baskın Oran történész és emberi jogi aktivista. Mint a kisebbségi és kulturális jogok védelmére alakult törökországi szervezet korábbi elnöke több értelmiségi kollégájával együtt 2008 decemberében internetes mozgalmat indított azzal a céllal, hogy nyilvános bocsánatkéréssel kövessék meg az örmény nemzetet az 1915-ös tömeges vérengzésekért. Noha a Bocsánatot kérek elnevezéssel kezdeményezett akciót, amelyben mintegy ezren vettek részt, a török vezetés, így maga Erdoğan is helytelenítette és nehezményezte, mivel az „örmény 1915-re” vonatkoztatva nem fogadja el a népirtás megjelölést – Oran akkor naponta mintegy kétszáz fenyegető levelet is kapott –, a miniszterelnök öt évvel később mégis gesztust tett a bátor tudós és közéleti tényező irányában. Baskın Orant is meghívta az akkor még nagy reményekkel kecsegtető és a civil társadalom támogatásával megalakult Bölcsek Tanácsába.

            Ennek a bizottságnak lett volna a feladata, hogy segítse egyengetni az utat a fegyveres kurd mozgalommal való megbékéléshez. Ilyen céllal akkor, 2013 áprilisában még titkos tárgyalások is folytak a kormány és a PKK között. A Bölcsek Tanácsa azonban hiába végzett a lakosság körében országszerte felvilágosító munkát egy esetleges békekötés áldásos hatásáról, igyekezete meddőnek bizonyult. Ankara két év múlva teljes erővel újraindította katonai offenzíváját a PKK ellen.

            A „170-ek” mostani békefelhívásáról az államelnök lekezelő módon nyilatkozott, sőt becsmérelte is, szánalmas alakoknak, szemforgatóknak és sült bolondoknak nevezve az aláírókat. Ezért Baskın Oran megengedhetetlen sértegetés címén bűnvádi feljelentést nyújtott be ellene.

            Németországot viszont valóban izgalomban tartotta egy parlamenti közjáték, amely közvetve szintén kapcsolatban volt Törökországgal. Mégpedig Deniz Yücel német–török kettős állampolgárságú újságíró személyén keresztül, akinek neve hónapokon át vezető helyen foglalkoztatta az európai médiát.