Elif Shafak – a megismerésről és a nőkről az életemben

Az egyik legkorábbi emlékem az, hogy a nagymamám ólmot olvaszt egy apró edényben, majd a hamuszürke folyadékot egy sós vízzel teli tálba önti. Sistergő hangja és erős szaga volt. Visszatartottam a lélegzetemet és vártam, anélkül, hogy tudtam volna, mire. Egyszerre voltam izgatott, és féltem is.

forrás: flickr.com

Minden alkalommal, amikor ezt csinálta, más formát öltött a megolvadt ólom. Nagymamám csendben tanulmányozta, arcán látszott, hogy mennyire koncentrál.

– „Nagymama?”

– „Hmmm?”

– „Mit lát?” – kérdeztem. „Mondja el, mi történik!”

„Csend legyen, elijeszted!” – felelte.

Nem értettem, hogy pontosan mit is ijesztek el. A vizet? Az olvasztott fémet? Valakinek a sorsát? Vagy egy láthatatlan dzsinnt, aki ugrál és táncol körülöttünk a szobában? A nagymamám válaszra sem méltatott. Azután, egy kicsit később, látva zavaromat, magához hívott.

Beleültem az ölébe, és beszívtam a ruhájából áradó rózsavíz, fahéj és pirított szezámmag illatát. Óvatosan belenéztem a tálba, ahogy számtalanszor láttam őt is. Próbáltam jól megnézni a benne sercegő és kavargó ólmot, de nem láttam semmit.

***

Még ugyanezen év őszén kezdtem el iskolába járni, és bár tudtam olvasni, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az írás hatalmas kihívás lesz számomra. Volt ugyanis egy probléma: balkezes voltam. A tanárunk azt mondta nekem a többi gyerek előtt, hogy ha szeretnék vörös bársonyszalagot szerezni úgy, mint a többiek, akkor jobb, ha a bal kezem „száműzetésbe” kerül. Még sosem hallottam előtte ezt a szót: száműzetés. Vajon hol van ez a hely? Hogyan tudok eljutni oda? És ami még fontosabb: hogyan tudom csak egy részem elküldeni oda úgy, hogy a többi itt marad? Szinte semmit nem tudtam arról, hogyan lehetne szétszakadni, széttörni, kettéválni, így kívülálló lettem, mint aki idegen a saját szülőföldjén.

A bal kezem száműzetésbe küldése azt jelentette, hogy egész nap az íróasztal alatt tartottam, és mindent a jobb kezemmel csináltam, azzal írtam, azzal tartottam a könyvet, azzal jelentkeztem. A bal kéz piszkos dolgokra van – mondta a tanárom. A bal kéz ősidők óta a bűnösök szimbóluma.

Ennek eredményeként kezdtem el használni a jobb kezemet, de utáltam a saját kézírásomat, és ez azóta sem változott. Nem akartam fogni a ceruzát, és amikor kellett, annyira szorítottam az ujjaimmal, hogy kettétört.

***

Így most, amikor a tálra mutattam, megbizonyosodtam róla, hogy a jobb kezemmel teszem.

„Nagymama, mit jelentenek ezek a lyukak?”

„Azok?” – szünetet tartott, és tengerzöld szeme csak úgy világított. „Azok a lyukak azt jelentik, hogy ha nem eszed meg a zöldségeket, és folyamatosan elutasítod a párolt okrámat, akkor nem fogsz felnőni!”

Nagyon közel álltunk egymáshoz, a nagymamám és én

Strasbourgban, Franciaországban születtem, bár mindkét szülőm török. Az apám elkötelezett tudós, PhD fokozatát egy francia egyetemen szerezte. Anyám viszont otthagyta az egyetemet és követte őt, mert azt gondolta, a szerelem elegendő lesz. Ám a szerelem nem tartott sokáig, és néhány évvel később anyám és én egy egyirányú jeggyel, vonattal indultunk Törökországba.

Emlékszem, az ablak mellett ültem, néztem a kinti, zajos világot, ahol anyám tanult, dolgozott, küzdött, utat és szabadságot keresve.”

Egy reggel aztán megérkeztünk nagymamám ankarai házába. Csak később értettem meg, hogy ez egy nagyon konzervatív, patriarchális és középosztálybeli muszlim közösség volt.

Anyám szörnyű hibát követett el azzal, hogy 19 éves korában megházasodott, majd fiatalon elvált. Nem volt sem diplomája, sem pénze, sem karrierje. A kíváncsi szomszédaink rögtön keresni akartak neki egy megfelelő férjet, de a nagymamám közbeavatkozott. „Úgy gondolom, hogy a lányomnak vissza kell térnie az egyetemre” – mondta. „Diplomát kell szereznie és karriert csinálnia. Azt akarom, hogy legyen választása.”

Amikor ugyanezek a szomszédok emlékeztették a nagymamámat, hogy anyámnak van egy gyereke, akiről gondoskodnia kell, ezért nem mehet egyetemre, a nagymamám vállat vont és azt mondta: „Majd én nevelem az unokámat. Így a lányom szabadon tehet, amit akar. Újra felépítheti az életét.”

Így hát az anyám visszament az egyetemre, hogy diplomát szerezzen és karriert építsen.

Engem a nagymamám nevelt, akit néha anyának hívtam, a saját anyámat pedig általában nővéremnek neveztem. Ezek a megszólítások egyesek számára zavaróak voltak, de számomra kristálytiszta jelentéssel bírtak.

Minden reggel reggeli után a nagymamám készített magának egy csésze keserű kávét, nekem pedig egy pohár mézes tejet. Amikor megitta a kávét, a csészét fejjel lefelé fordította, megvárta míg kihűl, és belenézett. Nem nézett híreket, nem olvasott újságot, ő csak a kávézaccból olvasott.

Dél körül szomszédok és idegenek is kopogtattak az ajtónkon, segítséget kértek. Mindannyian kaptak egy csésze teát, az ezüstkanalak csilingelése visszhangzott az egész házban. Az emberek bőrbetegségekkel, hangulatváltozásokkal, krónikus fáradsággal vagy depresszióval küzdöttek. Ők voltak nagymamám rendszeres látogatói.

Mert a nagymamám gyógyító volt. Volt amihez értett, de olyan is volt, amihez nem. Bizonyos területekre szakosodott. Ha valaki fizetni szeretett volna neki, vagy ajándékot adott volna, mindig visszautasította. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem fogadja el, ő csak annyit mondott, tudást adott nekik, amit ők is továbbadhatnak másoknak. Hogyan követelhetne fizetséget valami után, ami valójában nem is az övé? Senki sem birtokolhatja a tudást.

Az 1970-es évek vége volt. A házban rózsatövis, aprított, szárított csicseriborsó, nazar boncuk és borostyánszínű rózsafüzér, míg a házon kívül sztrájk, lövések, öngyilkos merénylők és tüntetések… Emberek haltak meg. Emberek tűntek el. A szélsőjobboldaliak a baloldaliak, a kurd nacionalisták a török nacionalisták ellen harcoltak, még az azonos ideológiát vallók is harcoltak egymással.

Emlékszem, az ablak mellett ültem, néztem a zajos világot, ahol anyám tanult, dolgozott, küzdött, miközben az útját és a szabadságot kereste. Nagyon aggódtam a bombák, a konfliktusok és az erőszak miatt. Ezalatt egy másik részem hallgatta a ház zörejeit, a nagymamám nyugtató hangját. Hogyan élhetnek ezek az ellentétes erők ugyanazon a világon, az én világomban, hogyan? A politikai és szürreális, a nyilvános és a mélyen személyes, az anyám ellenállása és a nagymamám elfogadása…

Anyukám és a nagymamám csak a vasárnapokat töltötték együtt, ilyenkor nagy kerek tálcákat helyeztek az asztalra, és dolmát készítettek, a zöldpaprikákat rizzsel, hússal és gyógynövényekkel töltötték meg. Nem beszéltek sokat, ügyesen és gyakorlottan mozogtak. Békés csend telepedett rájuk. Harmónia volt közöttük: annak ellenére, hogy különböző személyiségek voltak, kölcsönösen elismerték egymást. Hegyeztem a fülem, és megpróbáltam meghallani azt, amit nem mondtak ki. Tágra nyílt szemmel próbáltam meglátni, ami láthatatlan volt, megszállottja lettem ennek a rejtélynek. Biztos voltam benne, hogy titkaik vannak – vajon mit rejtegethet előlem ez a két nő?

Amikor a dolmák elkészültek, a nagymamám játékosan így szólt: „Ne bámulj, nem mi vagyunk a TV. Bármi, amit bennünk látsz, az benned is megvan. Egy nap majd te is megtudod. De most, gyere enni, kedvesem. Gyere és egyél!”

Forrás: lithub.com

Kollár Kata – Türkinfo