Bartha Júlia – Állatmotívumok a törökségi kultúrában: a juh példája

Állatábrázolás a népművészetben

Az állatok ábrázolása évezredes szimbólumai az emberi kultúrának. Totemisztikus képzetekre vezethetők vissza, vagy éppen törzsi, nemzetségi jelképek. Ősi örökségként napjainkig jellemző jó néhány olyan állatmotívum a népművészetben, amely a kosszarv formájára vezethető vissza. A szövések, kilimek, nemezszőnyegek motívumain jól felismerhető díszítés a kosszarvminta, ami az erőt, a termékenységet hivatott biztosítani a háziak számára. (6) Hogy mindez milyen nagy múltú tradíciója a kultúrának, elég utalni a Pazirik kurgán színes szőnyegmaradványaira, melyek i. e. 1000-től éltetik az eurázsiai állattartó kultúra kosszarv motívumait. A kosfej vagy a kosszarv mintája attól függően, hogy a szövés technikája miként módosult, szögletes vagy geometrikus ábrázolásban jelenik meg a szőnyegeken, a lakáskultúra különféle tárgyain. Ha Anatóliából kitekintünk a közép-ázsiai törökség anyagi kultúrájára, azt láthatjuk, hogy az oguzok, avarok, kirgizek, kazakok, karakalpakok, csuvasok, bulgárok, türkmének, s bár nem török eredetűek, de a kurdok népművészetében, díszítő stílusában is jelen van a kosszarvmotívum. (Természetesen párhuzamait megtaláljuk a magyar népi díszítőművészetben is, gondoljunk a gyimesi „berbécsszarv” díszítésű hímzésekre.[19]) A kazakok körében főleg a nemezmunkákon gyakori díszítőelem a spirális dísz, mely a régi közép-ázsiai állatábrázolások kosszarvaira és általánosságban az archaikus szibériai művészetre emlékeztetnek.[20]

Az anatóliai török népművészet terén a Malatya vidékén lévő Sinanlı és Ören települések kilimszőnyegeinek kosszarvmintáit mindenképpen említenünk kell. Igen figyelemre méltók a hozzávetőleg 1,4×1,1 m-es kilimek, melyeket juhgyapjúból szőnek, kazak és kaukázusi mintakincs jellemzi őket, színükben pedig a vörös, fekete, bordó, sárga és fehér színek dominálnak. Igen híresek kilimjeikről a Yedidağ, Çiçekli (Malatya vidéke), Akçadağ (Sandıklı), Kangal (Akçadağ) falvak kilimjei.

Nagyon érdekes és változatos a kosszarvmotívumok elnevezése: a kazakoknál tekemet, a kirgizeknél koçkorog, a Tien-san türkménjeinél a szövött női viseleten a fő motívum neve koç boynuzu (kosszarv).[21] (7.)

A Canlikilise/Faikiye faluban 1882-ben megtelepedő türkmén eredetű karatekeli törzsbéliek kilimjein és más szövött munkáin látható kosszarv díszítőelemek nagyon hasonlóak a Karateke yörükjeinek szövéseihez. Természetesen a hasonlóság nem véletlen. A minták elnevezéseinél: koç boynuzu, keçi yolu (kecskeösvény – kanyargós), kuzu dişi (bárányfog), kuzulu koyun (fias juh) kifejezésekkel találkozunk. Az állatábrázolás természetesen a népművészet egyéb területén is megtalálható, így a használati tárgyak díszítésén, edények, faragások díszein is.

A törökség történelmében a 14. században meglehetősen fontos szerepet játszó Karakoyunlu és Akkoyunlu türkmén törzsek maradékai mintegy 1,5 millióan Kerkük vidékén telepedtek le. Házaik bejáratát kosfej díszíti. A kosfejes épületdísz Kelet-Anatólia-szerte gyakori ma is.[22]

A juhot nemcsak a húsáért, hanem a gyapjáért is tenyésztik. (8) Az állattartó nomád kultúrában a juhok gyapjából készül a legősibb textil, a nemez, mely nemcsak a pásztorhajlék, de a jellegzetes pásztorviselet legfontosabb alapanyaga. Felhasználási területe igen sokrétű. Szőnyegként a török népek kerek sátrában, a jutában használják, de a parasztházakban is megtalálható még. Esőtől véd, árnyékot ad a nomádok által használt turluk, a 120×120 cm-es nemezlap, amelyet négy karóra tűznek. A tejesedényeket nemezlappal (süt keçesi) borítják le, amely a piszoktól véd és hőszigetelő is egyben, a menyasszony kelengyéjét szintén nemezzel takarják, de pólyaként is kitűnő hasznát veszik. Használják még nyeregtakaróként, nyereg alá való izzasztóként, lótakaróként, teve málhanyerge alá. Nemezből készült a hagyományos viseletek egy része, így a janicsárok fejfedője, a mevlevi dervisek csúcsos süvege, csizma, harisnya, zsákok, ajtófüggöny, falvédő, ágybélés. A legarchaikusabb viseleti darab azonban a pásztorköpönyeg, az aba. A vastag nemezből készült köpönyeg viselőjét megvédi az időjárás viszontagságaitól. Anatólia-szerte téglalap alakú, ujjatlan, többnyire csuklyás köpönyeget viselnek. (Ahol nagyon kevés a csapadék, csuklya nélküli a kepenek. Kelet-Anatóliában, Erzurum, Sivas, Kars vidékén ujjas köpönyeget is használnak.

A nemezt ismerik Közép-Ázsiától Anatólián és a Balkánon át Európáig. Ahol a pásztorkodó életforma fennmaradt, ma is élő hagyomány a nemezelés. A technológia mit sem változott, csak a munkaszervezetben és a motívumok rendszerében találunk eltérést. Amíg a kazakoknál és a kirgizeknél asszonyi foglalatosság a nemezkészítés, legyen az sátornemez, szőnyeg vagy árnyékvető, addig az anatóliai törököknél férfiak mesterségévé vált, manufaktúrákban készül a nemez. Az ipari fejlődés következtében megváltozott életmód tizedeli a műhelyek számát. A juhokat évente kétszer, áprilisban és augusztusban nyírják. Nyírás előtt megfürösztik az állatokat, így nyírás után már nem kell mosni a gyapjút, mert azt tartják, veszítene az erejéből, a szálak lepuhulnak, zsírtalanná (élettelenné) válna. Belső-Anatóliában a nemezeléshez az első nyírású, míg Nyugat-Anatóliában, Balıkesir környékén az augusztusi gyapjút használják.[23] A gyapjú feldolgozás előtti fellazításához íjfát (yay) használnak, vagy két fűzfavesszővel felverik. A ványolás (tömörítés) nehéz munkáját a nemezelő műhelyekben rendszeresített géppel (keçe tepme makinesi) végzik, vagy a kisebb darabokban kézzel, lehetőleg „hamam”-ban gőzben, amit a műhely tartozékaként építenek meg helyenként, olykor pedig pl. a szőnyegeket vagy nagyobb árnyékoló darabokat lábbal tapossák. (Szép közmondás erre: Keçeyi teper, güzeli öper… ( A nemezt tapossák, a szépet csókolják…)