Bartha Júlia – Állatmotívumok a törökségi kultúrában: a juh példája

A juh mint áldozati állat

A juh a törökségi kultúrában ősi türk örökségként számon tartott áldozati állat, amit az iszlám is a szakrális rituáléjába épített, a ramadáni böjtöt lezáró áldozati állatként. A kurban bayramı voltaképpen az ősi áldozatünnep monoteista megfelelője.[5] Az első írásos adat erre Észak-Kínából való, i. e. 1045-ből, amikor is az uralkodók tiszteletére, az iránta való hűség kinyilvánításaként kost áldoztak, és az állat fejét egy magaslaton karóra tűzték, hogy óvja az alattvalókat. Az ősi türk szokás folytatását látjuk a juh formájú sírkövek, a balbalok megjelenésében.[6] Recens adatok is utalnak arra, hogy az erőt, hatalmat, bőséget jelképező állatáldozat a legnagyobb ajándék. Kazakisztánban, Türkmenisztánban a nomád törzsek élő hagyományaként írja le Abdülhaluk Çay[7], hogy a halotti torra áldozati állatot ölnek. Az áldozatra szánt állatokat az elhunyt rokonai viszik, a sátor előtt összegyűjtik őket, majd kiválasztják a leginkább megfelelő kost.

Néha többet is. Az állat lelkét eltemetik a halottal, a sír fölé kövekből halmot emelnek, amelyre az állat karóba húzott fejét tűzik. A karakirgizeknél is szokás, hogy a sírra a halott rangjától függően esetleg több kosfejet is tűznek (Türkmenisztán, Nohurlu törzs szállástemetője).[8] (1) Az adat kísértetiesen hasonlít az Ibn Fadlan által hozott, 10. századi türk temetkezési szokások leírásához.[9] A karóba húzott juhkoponya elsődlegesen rontáselhárító célzattal kerül a sírra, sírjelként való alkalmazása ebből alakulhatott ki. A néphit megőrizte eredeti jelentéstartalmát, az iszlám vallás pedig beépítette a szokásrendjébe, így jöhetett létre a pásztorsírjeleknek az a fajtája, amelyet Kelet-Anatólia területén Diyarbakır, Elazig, Erzurum, Kars és a Van-tó környékén látunk, azokon a településeken, ahol egykor az Akkoyunlu és Karakoyunlu törzsek szálláshelyei voltak.[10](2-3)

A temetkezési szokásokon kívül más, az emberélet fordulóihoz fűződő szokáscselekvésekben is jelen van a juháldozat, így a lakodalmas szokásokban is. Magam a kazakisztáni Merki városában a meszheti (ahiska) törököknél láttam, hogy amikor a menyasszony befogadására készült a násznép, a kapu előtt bárányt áldoztak, a vérével megkenték a menyasszony talpát és a ház bejárati ajtajának szemöldökfáját.[11]