A berlini dilemma: Ankara vagy Moszkva? 

Németország egyre inkább Törökországra támaszkodik az energiaellátás, a migráció kezelése és az orosz befolyás ellensúlyozása terén, miközben Ankara neoottomán politikája és a menekültkérdésben alkalmazott nyomásgyakorlása kiszolgáltatottá teszi Berlint. 

Németország és rajta keresztül Európa ma is rá van utalva Ankarára annak stratégiai pozíciói miatt, amit 2015 óta még hangsúlyosabbá tett a migrációs válság. Korábban Olaf Scholz, most pedig Friedrich Merz is féltve igyekszik megőrizni pragmatikus kapcsolatát Törökországgal, miközben az európai atlantista és neokonzervatív körök Ankarában ugyan fenyegetést látnak, mégis megfelelőnek tekintik, hogy ellensúlyozza Eurázsiában Oroszországot. 

Érdekes párhuzam vonható a jelenlegi és a 19. századi helyzet között: attól a pillanattól kezdve, hogy II. Vilmos Németországának a vezetése Oroszországot az egyik fő fenyegetésnek tekintette, és a központi hatalmak szövetségének keretében közeledett az Oszmán Birodalomhoz, hogy növelje a mozgásterét és elkerülje a kétfrontos háborút.

Ma a német–orosz kapcsolatok romlásával a német–török kapcsolatok nagyobb jelentőségre tettek szert a Nyugat és Oroszország közötti új rivalizálás, valamint a német–orosz stratégiai partnerség feladása miatt. 

Történelmi örökség 

A német–török viszony története részben a 19. századi Német Birodalom és az Oszmán Birodalom közötti kapcsolatokra vezethető vissza. 

A német geopolitikai érdekeket az orosz–ukrán háborúig nemigen hangsúlyozták, hogy ne vádolhassák őket azzal, hogy visszatérnek az 1945 előtti időszakra jellemző hatalmi politikához, míg a törökökre, a franciákra, a britekre, az amerikaiakra és az oroszokra ennek az ellenkezője igaz. A németek ezért sokkal inkább a NATO és az EU keretein belül artikulálják a hatalmi érdekeik védelmét. Az orosz–ukrán háború óta azonban Berlin megváltoztatta az álláspontját, és kifejezetten célul tűzte ki, hogy az EU első számú katonai hatalmává váljon, és a NATO legtöbb tagjával együtt Oroszországot jelölte meg fő ellenségének. 

A német–török kapcsolatok így elsősorban a NATO-n, tehát Washington geopolitikai prioritásain keresztül értelmezhetők, de így is egyre inkább tapasztalható a német–orosz geopolitikai rivalizálás súlyosbodása. 

A 19. század végén Bismarck kancellár célja az volt, hogy elkerülje a Németországgal ellenséges szövetségek kialakulását, ezért kiegyensúlyozott kapcsolatokat ápolt minden hatalommal, hogy elszigetelje Franciaországot, és tartózkodott attól, hogy Párizzsal és Londonnal ellentétben tartósan részt vegyen a gyarmati birodalom kiterjesztésében.

Forrás és folytatás