Kiútkeresés „az alagút sötétjéből” – országos tekintélyek ellenzéki zászlóbontása

           

            Először fordul elő, hogy a Törökországban 2003 óta előbb miniszterelnökként, majd kibővített jogkörrel felruházva államfőként kormányzó Recep Tayyip Erdoğan valóban emberére, vagyis erős politikai kihívójára akadt. S nem is egyre.

            Régóta sejthette ugyan, hogy az általa vezetett Igazságosság és Fejlődés pártjában, az AKP-ban elégedetlenség, morgás-mozgolódás tapasztalható. Sőt lassú bomlás jelei is mutatkoznak, befolyásos régi hívei távoztak, elpártoltak tőle, majd nyíltan szakítottak vele. De talán nem számolt kettős ellenzéki zászlóbontással, azzal, hogy gyors egymásutánban egyszerre két párt is kinő a földből, majd szinte „teljes fegyverzetben” és fényes nevekben bővelkedő tagnévsorral lép a nyilvánosság elé. Emellett persze úgy is vélheti, hogy ennek ellenére nincs oka súlyos aggodalomra, mivel még bőven marad ideje tábora lazuló sorainak rendezésére, egészen a csak 2023-ban sorra kerülő nemzetgyűlési és elnökválasztásig, megbízatásának akkor esedékes megújításáig.

            Ám a tapasztalt állam- és pártelnök a várható nagy erőpróbákra készülve nyilvánvalóan számításba veszi, hogy az új pártok vezetői-alapítói nem az ismeretlenség homályából bukkantak elő. Ők a török parlamenti és társadalmi élet legelismertebb, legtekintélyesebb személyiségei közé tartoznak, mi több, Erdoğan egykori hűséges küzdőtársai, talán még szoros barátai is voltak. Pályafutása során ilyesmi még soha nem történt meg vele: a politikai profik szorítójában nem holmi lepkesúlyúakkal lesz kénytelen kiállni, akik már az első menetekben könnyűszerrel megroggyanthatók, s végleg elintézhetők, hanem hivatásának legmagasabb súlycsoportjából való szupernehézsúlyú ellenfelekkel, akiket még intenzív erőgyűjtés után és legjobb esetben is csak ádáz küzdelemben lehet legyűrni.

            Az ankarai Fehér Palota lakójának politikáját elutasítók mind népesebb táborában az elsőszámú reményhordozó Ali Babacan. Az ötvenkét éves iparszervező mérnök-közgazdász évfolyamelsőként végzett az ankarai egyetemen, később az Egyesült Államok több elit felsőfokú oktatási intézményében posztgraduális képzésben bővítette tudását. Annak idején Erdoğan mellett ott volt az AKP alapítóinak sorában, majd tüneményes politikai felemelkedése csúcsán külügy-, gazdasági miniszterként, valamint miniszterelnök-helyettesként is szolgálta hazáját és pártját. Minthogy mind kevésbé értett egyet az egyre öntörvényűbbé váló és önkényeskedő főnökének vonalvezetésével, kilépett az AKP-ból, és most saját pártjával óhajt a véleménye szerint lejáratott régivel szemben új választási lehetőséget kínálni kiábrándult konzervatív és liberális gondolkodású honfitársainak.

            A török választók tömegei a jelenlegi gazdasági visszaesés közepette nagyon is jól emlékezhetnek arra, hogy a tettre kész, energikus és kiváló szakembert nemcsak otthon, hanem külföldön is jogosan tartották a 2002 és 2012 közötti nagy fellendülés, az akkori valóságos „török gazdasági csoda” atyjának, építőmesterének, akinek irányításával az évi tízszázalékos növekedés áldásos hatással volt a lakosság általános jólétbeli gyarapodására. Ezért jó érzékkel, korábbi sikerére való utalással választott nevet politikai közösségének: Demokrácia és Fellendülés Pártja, törökül Demokrasi ve Atılım Partisi ( DEVA). Meggyőződése, hogy törekvéseit magas szinten felkarolják a gazdasági élet befolyásos képviselői. A DEVA március 10-én a patinás ankarai Bilkent Szálló és Konferenciaközpont dísztermében kezdte meg nyilvános működését. A feleségével és apjával érkező Ali Babacan elnök ünnepi trombitaharsogástól és dobpergéstől kísérve, lelkes tetszésnyilvánítások közepette vonult be a terembe, majd céljai meghirdetése végett hívei előtt első ízben lépett fel a szószékre, amely mögött Atatürk portréja, a Török Köztársaság lobogója és a párt jelképe volt látható: nagy vízcseppben növényszárról kisarjadó levelek. 

            A BBC Türkçe, az angol rádió török szerkesztősége tudósítójának, Ayşe Sayın asszonynak a jelentése szerint az „alapító atyák” kilencventagú testülete bemutatkozott az egybegyűlteknek, a családjaikkal együtt megjelent 330 meghívottnak, akiknek odaadó, érdemi munkája nélkül nem kerülhetett volna sor pártalapításra. Előzőleg Babacan és kísérete Atatürk mauzóleumában, az Anıtkabirban lerótta kegyeletét a köztársaság-alapító nagy államférfi emlékének.

            A török tudósító még a programhirdetés előtt körülnézett a teremben, s a tapasztalt, régi politikusok mellett felfedezett sok új arcot. Látott például több volt AKP-minisztert, találkozhatott a híres Mehmet Şanver repülőtábornokkal, a NATO boszniai hadműveleti kitüntetettjével. A főtisztet a 2016. július 15-én végrehajtott puccskísérlet idején lázadó katonák elrabolták leánya esküvőjéről, s túszként sokáig fogva tartották.

            Bár már foglalt helye volt, s nagyon várták, betegsége miatt mégsem jöhetett el egy igazán nagy név, Beşir Atalay jogászdoktor, nemzetgyűlési képviselő, szintén az AKP alapítóinak egyike, aki korábban főként belügyminiszterként és miniszterelnök-helyettesként szerzett hírnevet magának. Többen azt találgatták, hogy az Erdoğantól már régen eltávolodott és Babacan pártalapítását kívülről támogató Abdullah Gül volt köztársasági elnök küld-e üdvözletet. Üzenet nem érkezett, hírek terjedtek el állítólag az utolsó pillanatban közöttük támadt nézeteltérésekről, de a volt államfő végül is telefonon gratulált a DEVA-elnöknek.

            A tudósítónak szemet szúrt egy furcsa szerzet megjelenése. Kiderült, hogy az illető Ramiz Ongun, aki kora ifjúságától kezdve nacionalista szervezetekben forgolódott, majd sokévi külföldi számkivetettség után hazatérve a közelmúltig a szintén szélsőjobboldali, kurdgyűlölő MHP-ban (Nemzeti Cselekvés Pártja) politizált. Végül annak hátat fordítva jelentkezett Babacannál. Ha ez a fejlemény az MHP további szétszakadozásának, illetve az Ongunhoz hasonlók személyes „politikai kijózanodásának” a bizonyítéka, akkor jelentős, előremutató fejleményről van szó. A kormányzó AKP ugyanis újabban csak „segédcsapatának”, a vele választási szövetségben lévő MHP-nak a támogatásával képes megőrizni törvényhozási számbeli többségét. Az MHP feldarabolódása korábban már azzal megkezdődött, hogy több ismert tagja kilépett, s a Jó Párt (İYİ) képében ellenzéki parlamenti tömörülést hozott létre. Szó volt arról, hogy az MHP-ból átáll a DEVA-ba Erhan Usta samsuni képviselő is, azonban a a kurdkérdésben a tapogatózások során oly nagy nézetkülönbséget tapasztaltak a tárgyaló felek, hogy a jelölt visszalépett, s csatlakozása egyelőre kútba esett.

            Az új párt kétségtelenül egyik legnagyobb személyi nyeresége, hogy alapító tagjai között tudhatja a németországi neveltetésű és kölni egyetemi végzettségű Mustafa Yeneroğlu volt isztambuli AKP-képviselőt, a kormánypárt korábbi vezetőségi tagját. A „nagy átálló” berlini tévéműsorokban szinte a legutóbbi időkig makacs következetességgel és választékos németséggel védelmezte az AKP-kormány, személy szerint Erdoğan politikáját, főleg az NSZK-val szembeni magatartását, míglen háttérbeszélgetésekben már éreztetni kezdte fokozódó kiábrándulását a török államfő kemény hatalmi módszereiből. Felmerült, hogy a jövőben ő vezethetné a DEVA nemzetgyűlési csoportját.

            Ali Babacan beszédében végig kerülte, hogy nevén nevezze azt a pártot, amelyből ő is származott. Anélkül, hogy száján kiejtette volna az AKP szót, megállapította, hogy „Törökországban jelenleg megsértik az emberi jogokat, korlátozzák a szabadságot, s ezzel akadályozzák a társadalom lélegzetvételét. Törökországban úgyszólván minden területen tengernyi a baj.”

            Még borúsabb képet festett „Erdoğan országáról” nem sokkal korábbi tévényilatkozatában: „Lassan már úgy érezhettük, hogy mindinkább sötét alagútba haladunk befelé. Az emberek félnek kimondani, amit gondolnak, s nem látnak maguk előtt biztos jövőt.”

            Ebben az első hivatalos megnyilatkozásában azonban igyekezett a társadalmi szolidaritás ígéretével is világos perspektívát tárni közvetlen hallgatósága és az ország népe elé.

            „Mi már torkig vagyunk a jelenlegi félelmet keltő politizálással, a viszálykodással, végleg belefáradtunk abba, ahogy megosztják a török társadalmat. Ám országunk számára mégsem telhetnek teljes reménytelenségben mostani napjaink, mert immáron elérkezett a lábadozás, a talpra állás ideje, s ütött a felelősségvállalás, a valódi demokrácia és fellendülés órája – jelentette ki, majd megígérte: „Ha gondjaitokra-bajaitokra gyógyírt kerestek, segítségként itt vagyunk mi. Ha gyors javulásra vágytok, itt vagyunk mi, akik társként hatékony orvosságot kínálunk.”

            Babacan e fennkölt szavak használata során ügyesen élt azzal, hogy a Demokrácia és Fellendülés Pártja rövidítése, a DEVA mozaikszó a törökben deva főnévként gyógyírt, orvosságot jelent.

            A mélyen hívő és vallásukat gyakorló muszlimokból alakult pártvezetés élén álló Ali Babacan akkor aratta a legnagyobb tapsot, amikor beszédében tisztázta a DEVA viszonyát az iszlámhoz.

            „Szent hitünk értékeit nem fogjuk a napi politika aprópénzére váltani, hitünk szent alapjait ugyanígy nem fogjuk a politikai propaganda szolgálatába állítani” – idézte a helyszínről a BBC török szolgálata. Ezt a kijelentését a szónok azoknak a vallásos embereknek a megnyugtatására szánta, akik az utóbbi időben növekvő aggodalommal figyelték, hogy a kormánypolitika közéleti gyakorlatában miként lazul fel az állam és a vallás szigorú különválasztásáról valaha az AKP-ban is hirdetett világi alapelv.

            Az ismertetett pártprogram élén az az ígéret olvasható, hogy Babacanék a jelenleg érvényben lévő elnöki kormányzati rendszerről és állami berendezkedésről vissza kívánnak térni a demokratikus parlamentáris alapokon nyugvó országvezetéshez. Ez annál is inkább múlhatatlanul szükséges, mivel meglátásuk szerint a törökországi társadalmi-gazdasági válság elmélyülését nem utolsósorban éppen az okozta, hogy Erdoğan keresztülvihette elnöki jogkörének bővítését, így megalapozhatta személyi hatalmát. Ezt a rendszert – mint törökországi hírmagyarázók kutatásokra hivatkozva felidézik – ma már a lakosságnak több mint fele helyteleníti. Mégpedig nemcsak ideológiai meggyőződésből, hanem főképpen azért, mert egyszerűen bizonyítottan nem hatékony. Az elnök ugyanis „határozott főnökként” minden egyes dologban magának igényli a döntés kizárólagos jogát. Minthogy azonban ez az eljárás igen késedelmes, a folyamatos és olajozott problémamegoldás helyett az államfő asztalán egyre csak halmozódnak az elintézetlen akták kötegei. Ez szöges ellentétben áll saját korábbi ígéreteivel is.

            „A kurdkérdést demokratikus alapon kell megoldani, mivel e kérdés eddigi megoldatlanságában gyökereznek azok a hiányosságok, amelyek Törökországban az emberi jogok szavatolására hivatott jogállamiság problematikus helyzetét jellemzik” – állapítják meg a DEVA-program szerzői. Mint írják, e probléma, amelyre gazdasági, politikai és emberiességi szempontból hátrányosan hatott számos történelmi előzmény és tényező, az alábbi lényegi kérdésre szűkíthető:

            „Miként teljesíthetők kurd honfitársainknak demokratikus jogaik, szabadságuk és állampolgári egyenlőségük biztosítására irányuló követelései?” A DEVA a kurdkérdést oly módon igyekszik rendezni, hogy „kurd honfitársaink irányában a kölcsönös bizalom alapján politikai csatornákat tart nyitva, demokratikus alapokat épít ki, ahol a követelések célirányosan, simán megvitathatók, bővíti továbbá a szabadságjogok érvényesítésének területeit, végül a jogvédelmet döntőbíráskodás útján is biztosítja.”

             Ezzel összefüggésben hangsúlyozták hogy az állampolgárok kulturális különbözőségeinek elismeréseként alapvető emberi jognak és pedagógiai szükségletnek tekintik az anyanyelvhasználat szabadságát.

            A véletlen úgy hozta, hogy korábban ugyanitt, a Bilkent Szállóban tartotta alakuló ülését a másik új ellenzéki tömörülés, a Jövő Pártja (Gelecek Partisi, GP), amelyet szintén hívő muzulmán politikus hívott életre: az ugyancsak AKP-alapító és Erdoğanhoz egykor igen közel állónak tudott Ahmet Davutoğlu volt külügyminiszter, majd miniszterelnök. Némely megfigyelő éppen erre az állítólagosan túlzott politikai-eszmei közelségre hivatkozva ad neki Babacannál kisebb esélyt új pártja sikeres felfuttatásához. Eszerint akkoriban ő és Erdoğan osztoztak bizonyos újoszmán elméletekben, gondolattársításokban. Az azonban tény, hogy – ha a nagy nyilvánosság előtt nem is – Davutoğlu emberi és muszlim vallási-teológiai szempontból egyaránt helytelenítette és erősen fájlalta az Erdoğan parancsszavára 2015 nyarán indult, súlyos emberáldozatokkal és anyagi veszteséggel járó „terrorellenes” hadműveletet a dél-törökországi kurd területeken. Bár más kérdésekben is volt köztük nézeteltérés, végképp akkor telt be számára a pohár, s távozott tisztéből. Ez megfelelt Erdoğan óhajának is.

            Most egyórás beszédében, amelyet 150 pártalapító híve előtt tartott, szóvá tette, hogy Törökország észak-szíriai katonai beavatkozása, más tényezőkkel együtt erősen ártott az állam tekintélyének. Máskülönben élesen bírálta az elnököt. „Olyan országot kell építenünk, ahol a becsületes emberek emelt fővel járhatnak-kelhetnek, s szabad akaratukból cselekedhetnek. Kiváltképp szükség van erre olyankor, amidőn világszerte sokasodnak a tekintélyuralmi és népszerűséghajhász irányzatok” – jelentette ki. És senkinek nem volt legkisebb kétsége sem aziránt, hogy mire és kire célzott. Egyenesen szemére vetette Erdoğannak, hogy a 2016. nyári katonai puccskísérletet lényegében a független média felmorzsolására is felhasználta. A sajtó egy részét átállíttatta kormányhű vonalra, másik részét bezáratta.

            Davutoğlu máskülönben kiállt az igazságszolgáltatás pártatlanságáért, s védelmet ígért a véleményüket szabadon kinyilvánítóknak, tüntetőknek és a civil társadalomnak.

            A fentieket tapasztalva Törökországban és külföldön egyaránt sokan várakozásteljesen tekintenek a közeli jövőbe. Lassan közös hadrendbe tömörülnek ugyanis a legfontosabb ellenzéki pártok. Ezek sok mindenben szemben állnak egymással, de egy alapvető kérdést illetően szorosan felzárkózhatnak a zászlóvivőjüknek tekinthető Babacan és Davutoğlu mögé. Erre a zászlóra pedig az „elnökségi alkotmány” elengedhetetlen megváltoztatásának és a parlamentáris demokráciához való kötelező visszatérésnek a jelszava van felírva. S e feliratos zászló alatt politikailag igen mutatós együttes gyülekezik, amely cseppet sem lebecsülendő erőt képvisel.

            Erdoğannak tehát nem csak a „pártütő AKP-dezertőrök”, Babacan és Davutoğlu DEVA és GP vadonatúj politikai formációival kell számolnia, hanem a velük együtt fellépni tervező kemalista-szociáldemokrata Köztársasági Néppárttal (CHP), a kisebbségek, főleg kurdok érdekeit képviselő baloldali Népek Demokratikus Pártjával (HDP), valamint a nacionalista Jó Párttal (İYİ), amely – mint láttuk – a maga javára már kezdte „megcsapolni” az AKP választási partnerét, a MHP-t.

            Az államfő különösen aggodalmas és féltékeny pillantásokkal kísérheti a mind népszerűbb isztambuli főpolgármester, Ekrem İmamoğlu tevékenységét, aki a CHP színeiben országos jelentőségű győzelmet aratott az önkormányzati választásokon, súlyos vereségre kárhoztatva a kormányzó AKP-t. Ennek a diadalnak nem jelentéktelen tényezője volt, hogy a főpolgármester-jelölt a választási kampányában az erősen világi beállítottságú CHP képviseletében – a párt korábbi gyakorlatától eltérően – tüntetően többször is megfordult a világváros bevehetetlen muzulmán fellegvárainak számító kerületeiben, és párbeszédet kezdett mecseti elöljárókkal és egyszerű muzulmánokkal.

            Így a lassan körvonalazódó ellenzéki csoportosuláson belül összeállhat egy muzulmán igazhívőkből álló csapat. Ez ellenpólust képezhetne az iszlám bővülő közéleti térfoglalását ösztönző jelenlegi hivatalos valláspolitikával szemben. Ezért vonzó lehet olyan ájtatos muzulmánok számára is, akik eddig mindig Erdoğan iszlám-konzervatív pártját választották, de akik mind jobban elidegenedve figyelik a gyakran vallási alapelvekre hivatkozó konzervatív politika túlzásait, gyakorlati vadhajtásait. Az AKP-t valóban nehéz helyzetbe hozná, ha közülük lassú átszivárgás kezdődne a Babacan, Davutoğlu és İmamoğlu képviselte ellenzéki pártokba. Ez persze egyelőre a jövő zenéje, másként fogalmazva csak ellenzéki vágyálom.

            De vannak, akik pontos számításokat végezve arra a következtetésre jutottak, hogy ha a kormánypárt 290 képviselője közül 39 átállna a két új pártalapító egyikéhez-másikához, oda lenne Erdoğan többsége a török nagy nemzetgyűlésben. Ez esetben akár új választások megtartását is ki lehetne harcolni, noha különben 2023-ig kellene várni. Akad olyan kommentátor is, aki úgy látja, hogy Recep Tayyip Erdoğan számára már mindenképpen meg is kezdődött a végső küzdelem. Ez persze lehetséges. De az is, hogy a küzdelem igen hosszúra nyúlik, s addig – mint ezt a törökországi, az európai és a világhelyzet viharos és néha nagyon drámai változásai mutatják – még sok minden történhet. És változhat is kiszámíthatatlan következményekkel.

Flesch István – Türkinfo