Kultúra élesben: Törökország nem ereszt II. – Albérletet keresek Ankarában

Elindultam otthonra lelni egy üzbég lánnyal. Na de szó szerint elindultunk. Nyakunkba vettük Ankara elfogadható kerületeit és reméltük, hogy felfedi kilétét a mi török egyenapartmanunk. Az ingatlanközvetítőket csípőből elkerültük, de amikor már nagyon elfáradtunk a reménytelen loholásban, beültünk egy-kettőbe. Megpihenni, kávézni, teázni, elkeseredni.

Törökországban is évről-évre drágább az élet, mi meg ráadásul külföldi diákok vagyunk. Elég vesztes párosítás. A külföldiekben kevésbé bíznak az emberek, a diákoknak meg nem akarja senki kiadni a házát. Vagy ha igen, drágábban, mint egy családnak. Mert hát többen vannak, eloszlanak a költségek. (Csak azt elfelejtik el, hogy az egyetemistáknak általában nincs keresetük, a családoknak meg van.)

Rengeteg a kiadó lakás Ankarában. Mi már kissé lecsúsztunk a szezonról, de még így is tobzódunk a kínálatban. Viszont a diákok nyáron visszajöttek és lecsaptak a legjobbakra. Na de azért nem adjuk fel. Szép reményekkel felvértezve rójuk az utcákat.

Szinte minden ház ingatlanügynöknél van. Sebaj. Majd mi megtaláljuk a tulajdonost! Itt ez a sok török bácsi és néni, kapus, szomszéd, tejesember, cigiző-teázó-szemlélő öregember, ablakban könyöklő öregasszony… És a török jószomszédi viszony sem létezik hiába! Még jó, hogy mindent tudnak egymásról az emberek.

„Elnézést, bácsi/néni! Tetszik ismerni ennek a kiadó lakásnak tulajdonosát?„

„Igen, de a lakás ingatlanügynöknél van lányom. Ott a telefonszám.”

„Igen bácsi/néni, de mi a tulajdonost keressük. Diákok vagyunk, nem akarunk kauciot fizetni.”

Két hét alatt ez a párbeszéd annyiszor zajlott le török bácsik/nénik és közöttünk, hogy se szeri se száma. Idővel egyre merészebbek lettünk. Nem köntörfalaztunk, csak simán rákérdeztünk, hogy

„Megvan önnek a kiadó lakás tulajdonosának a száma?”

Ha értetlenkedés volt a válasz, akkor visszatértünk az első forgatókönyvhöz és elmeséltük, hogy miért is kell. Ezen módszernek köszönhetően 24 új szám került be a telefonomba, és akkor még az el nem mentettekről és azokról, amiket üzbég barátnőm, Amire hívott, nem is beszéltünk. Néhány háztulajdonos nevével és asszony/úr címkével együtt szerepel. Így megy ez errefelé. Akinek van háza az már legalább egy asszony vagy egy úr. Néhányukat viszont házuk alapján mentettem el. Szép ház Bahçelievler, olcsó ház Kurtuluş, bútorozott stb…

Ja igen, hát az utóbbiból nem volt túl sok. Valami átlagon felüli esetnek kell történnie, hogy egy tulajdonos otthagyja a bútorait kiadó lakásában. Vagy ha még van is ott pár bútordarab, bár ne lenne…

Házhajhászatunk odáig fajult, hogy mi már egy tök üres lakásba is beköltöztünk volna.

Számtalan lakóház lépcsőházában jártunk. Nem lacafacáztunk, habozás nélkül becsengettünk a szomszédokhoz. Az első emeletihez. Ha nem vette fel, a másodikhoz és így tovább. Szinten mindig beengedtek minket és próbáltak segíteni levadászni az újabb háztulajdonost.

Házmester lánya – szomszéd – fodrász kapus – házmester

Ankara egyik legszebb kerületében, Bahçelievlerben nyúlánk fák ölelkeznek a 46. utcán. (Tiszta amerikai ez az utcaszámozás, nem?) Micsoda álomutca ez, az amúgy kopár Ankarában! Kiadó ház balra. Szerencsénk van, ez egyenest a tulajdonostól. Ott a telefonszám is. Felhívjuk. A hívott szám nincs forgalomban. Becsengetünk. A szomszéd sajnos nem tudja a tulajdonos számát, de elirányít a házmesterhez. Oda is becsengetünk. Fiatal nő nyit ajtót. Kedvesen elbeszélget velünk. Igen, igen, az apja a házmester, meglehet itthon a telefonszám, de apja most a Fekete-tengernél van, ő meg sajnos nem tudja hol lehet. Pech.

Lesújtva andalgunk lefelé, mikor összefutunk egy másik lakóval. Hmm, próbálkozzunk a kapusnál! – tanácsolja a lépcsőfordulóban. Ő kívülről jár be, de itt a szomszédban fodrász, Musztafa úr.

Bementem az összes szomszéd fodrászatba. Nyüzsögnek a kisvállakozások, volt egy pár. Végül az egyik férfifodrászatban megtaláltam Musztafa urat! Nem, nem tudja a tulajdonos számát. De a házmester tudhatja. Megvan-e esetleg Önnek a házmester száma Musztafa úr? Meg-meg. És vissza az elejére. Megkaptam a férfifodrásztól, – aki amúgy a kapus -, a fiatal nő apjának a számát, aki most a Fekete-tengernél van.

Berkay úr készségesen felvette a telefont. Mondta, hogy éppen hazájában, Trabzonban van. Elnézést kértem a zavarásért. Dehogy zavarom, estağfurullah. (Annyit szabadkoztam az utóbbi időben idegen apartmanokba bekéredzkedve és sosem látott emberek számát elkérve, hogy kaptam egy jópár estağfurullaht. A muszlimok kifejezése, ebben a helyzetben „Jaj, dehogy zavar”. értelmet nyer. Szerencsésebb dolog muszlimokat zavarni, mert még ha a fejük tetejére is kívánnak minket, akkor is estağfurullah…)

Igen, a házmesternek megvan a kiadó lakás tulajdonosának a száma. (Na, na, na!!) De otthon van. Zsákutca. Csak nem mehetek vissza a lányához azzal, hogy „Bár te nem hívtad fel apádat, én kiderítettem a számát. Tudom, hogy itthon van az a rohadt telefonszám, keresd meg!”

Így kerültem egy-egy háztulajdonos-vadászaton legalább négy emberrel érintkezésbe. Volt, hogy meghallotta egy járókelő, amint a virágárustól a környék kiadó lakásai felől tudakozódok és ő maga ajánlott néhányat, mert épp az unokaöccsének nézelődtek nemrég.

Szintén a virágárustól pár méterre vettem észre, hogy egy gyanús kopasz ürge szegődött a nyomomba. Mellém férkőzve megjegyezte: „Csak nem lakást keres? Én tudnék segíteni.” Személyeskedve beszélt hozzám, mintha valami illegális bizniszt tervezgetnénk együtt. „Miért, ki maga? Ingatlanügynök?” „Nem, egy állampolgár.” Az ilyen „állampolgárokat” ott hagytam faképnél, ahol éppen rám találtak.

Élelmes szomszéd, jószívű doktornő, kínai meny

Ezek az impulzusok mind Bahçelievler 46. utcájában értek. A közbülső élményeket, és telefonom 10 új számát átugorva folytatnám a 3. utcában. Kiadó apartman a sarkon. Ingatlanügynöknél persze ez is. Becsengetünk Amirével és már futunk is az első emeletre, ahonnan halljuk az ajtó nyitódását.

Egy beszédes török néni áll az ajtóban, de nem a hagyományos fajtából, hanem a modernből. „Nyugatiasan” cseveg velünk, nem szólít minket se életemnek, se leányomnak, se drágaságomnak. A modern török néni azonnal beinvitál minket otthonába, nézzük csak meg nyugodtan, hiszen az apartman összes lakásnak ugyanolyan az alaprajza. Mi szabadkozunk, mégsem akarunk ilyen szinten rárontani, így az ajtó előtt beszélgetünk.

A lakás tulajdonosa egy aranyszívű doktornő. Ő az első, aki beleadott a kapuzár kicseréltetésébe, egy árva hang nélkül! Klasszikus módon feltettük a nagy kérdést. Hát persze, hogy megvan Sevim asszony telefonszáma! A néni megvárta, míg felhívtam a doktornőt, majd kikapta kezemből a telefont. „Sevim asszony, ezek az édes lányok annyira kitartóak, egészen a kapumig jöttek, csak azért, hogy önt utolérjék! Hmm… a lakáskulcs az ingatlanügynöknél van szembe, az baj… Persze, kellemetlen onnan se szó se beszéd elhozni a kulcsot. Mi lenne, ha holnap a takarítónő  hozná el és úgy néznék meg a lányok? Így ki lehetne cselezni az ingatlanügynököt…”

Az élelmes szomszéd még ezt is lerendezte nekünk. Sevim asszony hajlandónak mutatkozott átejteni az ingatlanügynököt a soha nem látott, édes diáklányok kedvéért. Ha Aysun asszony megkedvelt minket, rossz emberek már nem lehetünk!

És ő bizony megkedvelt! Biztosított minket róla, hogy a jószívű doktornőnél le tudjuk alkudni a bérleti díjat, majd mesélt a Németországban élő fiáról és kínai menyéről, aki havonta jár Magyarországra munka ügyben. Én is németül tanultam? Csodálatos! A fiáék biztosan a segítségemre lesznek! Kimehetnék majd hozzájuk Hannoverbe!

Megbeszéltük, hogy a doktornő régi albérlője milyen szörnyű teremtés volt. Idegeneknek adta ki a lakást napokra, az apartmanba ki-be jártak a rosszarcú emberek. (Az nagyon fontos Törökországban, hogy minden apartmanba belépő embernek ismerős legyen az arca és akkor az már jó arcúnak minősül.) Úgyhogy Aysun asszony felhívta Sevim asszonyt, aki rögtön kitette a szörnyű teremtést.

A szomszédok jóakaratánál kezdődik minden. Ha ők elfogadnak minket mehet a dolog, ha nem, teljesen reménytelen. Kurtuluş kerületben egy lakástulajdonost egyenesen azzal hívtunk fel, hogy nagyon kedveljük a szomszédokat! A sokat ígérő kezdet után jött az alkudozás, ami nem járt sikerrel.

A drámaíró bácsi

Emek kerületben mit sem sejtve egy tekintélyes öregúrhoz csengettünk be. Ősz haja, jóléttől duzzadó pocakja, mellénye és zakója volt. Nem, nem ismeri a kiadó ház tulajdonosát. Ő író, ez itt az alkotófészke. Beinvitált majd körbevezetett minket ihletkuckójában. Súlyos fa íróasztala tiszteletreméltóan cövekelt dolgozószobája közepén. Megmutatta nekünk könyveit, elmesélte, hogy az egyik minisztérium támogatta legutóbb megjelent drámáját. Ad is nekünk egyet ajándékba. Leült tiszteletreméltó íróasztala mögé, majd ólmos betűivel aláírta a könyvét: „Amire és Dalma szépségeknek, szeretettel: Günsar Türköz”

Tudjuk ugye, hogy a Szulejmán nem valósághű sorozat? Tudjuk. Hogy én magyar vagyok? Izabella erdélyi királynét ismerem-e? Ő is benne van a drámában! Szulejmán szultán megkérdezi Ali Çavuşt: Hogyan győződtél meg róla, hogy Stephen király Izabella erdélyi királyné gyermeke? Izabella királyné bizonyítás végett előttem szoptatta meg a királyt, feleli Ali Çavus…

A vadrózsa és az uralkodó című három felvonásos drámával a hónunk alatt folytattuk a lakáskeresést.

A legjobb fej könyvkávézó tulajdonos és vendég

Kurtuluş kerületben vagyunk már, tipikus diákok-lakta környéken. Felfedező körutunk után már láttuk, hogy csak a metró tájéki utcák elfogadhatók. Letörve, holtfáradtan leereszkedve egy ilyen árnyas utcán, hirtelen megakad a szemem az újabb lakáshirdetésen. A tulajdonostól! Ott a szám! És ráadásul aprócska könyves kávézóban hirdeti magát! Teljesen odavoltam. Rögtön megjelent a hely tulajdonosa, középkorú szőke férfi. Igen, rögtön itt ez az első emeleti lakás kiadó. Hívjuk rögtön, hosszú ideje nem tudja kiadni, furcsa figura a tulajdonos. Persze, persze, biztos belemegy az 1000 tl-ba. A könyvkávézó egyetlen vendége is bólogat. Naná, hogy belemegy!

Felhívtuk ezt a furcsa szerzet háztulajdonost, hát csak nem ment bele semmibe. A szőke kávézós teljesen felháborodott a fejleményeken. Mi az, hogy nem enged az árból nekünk?? Nem normális! A teát szürcsülő vendég is hőbörög: igen, nem normális! Na várjanak… Ő maga hívja fel a tulajdonost, bemegy a kávézóba, nem halljuk a beszélgetést, de sokat hadonászik közben. Rendben lesz az 1000 TL, mondja visszatérve.

Teát vagy kávét? Úgyis várni kell még, mire ideér a tulajdonos. Nem, köszönjük. De azért leülünk, mert már roskadozunk a fáradtságtól. Na és ha valami elromlik a lakásban, ugye nem lesz gond a tulajdonossal, mégiscsak azt mondták, hogy furcsa szerzet… Csak azt próbálja meg! – mondja a tulajdonos. Majd mi adunk neki, ha nem viselkedik rendesen! – kontrázik rá a vendég.

A cserkesz szépség

Már megint egy kiadó lakás környékén lopakodunk, szomszédok után szaglászva. A földszinten nyitva van az ablak, valaki telefonon beszél. Beintegetek neki. „Elnézééést, ne haragudjon!” Szegény nőt halálra rémítettem az ablaka alatt ólálkodva. „Jaj bocsásson meg, nem akartam megijeszteni!” „Estağfurullah!” … és engem már el is öntött belül a melegség. Ha estağfurullahozik, akkor segíteni fog nekünk! Így is lett.

Kijött a ház elé. Saját maga hívta fel a tulajdonost. Nem, sajnos nem engednek az árból. Elmeséli, hogy ő cserkesz származású. Feltűnően kedves és szép nő. Azt mondja nekünk: „Bárcsak szomszédok lehetnénk, olyan édes lányok vagytok!” Mi is teljesen odavagyunk érte, elbeszélgetünk a ház előtt.

Egy idős néni csoszog kifelé az apartmanból, magában panaszkodik, közben hadonászik a botjával. „Ő a házmesterünk. Kicsit rigolyás teremtés, figyeli az ablakból, hogy ki nem zárja be rendesen a kaput, de egyébként jó ember, nyugdíjazott tanárnő.” – súgja oda nekünk a szép Gökçen asszony. Elszomorodott, hogy nem tudott a segítségünkre lenni, mindenképpen szeretett volna valamit tenni értünk. „Várjatok csak lányok! A szembeszomszédom segédkezik egy lakás kiadásánál, Bahçelievler 7. utca első hátsó utcájában az apartman. Csak ismerősnek akarják kiadni, ezért nincs is meghirdetve sehol. Felhívom őt…”

Folytatjuk!

Kovács Dalma – Türkinfo