Isztambul kerületei – Beyoğlu

Fatih után Isztambul legizgalmasabb kerületét mindjárt az Aranyszarv-öböl túloldalán találjuk. Ő egy igazi fekete bárány.

Őt úgy hívják, hogy Beyoğlu. Azaz az Úrfi fia.

Beyoğlu mindig is az a hely volt, ami más, mint a többi. És ma is az. Köszönhetően annak, hogy Isztambul (korábban pedig Konstantinápoly) fő központja az Aranyszarv-öböl másik oldalán volt. Így Beyoğlu amolyan túloldal volt, ahol bármi megtörténhetett.

A bizánci időkben ez a terület leginkább gyümölcsös volt (jóformán Isztambul környéke a XX. sz. közepéig gyümölcsös volt. Aztán elfogyott a hely…). Valószínűleg olyan mezőgazdasági rész volt, ami ellátta Isztambult élelemmel (ezt az Oszmán időben Magyarország, ma pedig Bursa tartomány végzi). Erre utal, hogy ekkor nevezték el Galata-nak, ami görögül tejet (tejes embert??) jelent.

Később, amikor már a Római Birodalom csak egy halvány emlék lett, és Európában új hatalmak növekedtek, egyre inkább előtérbe került a kereskedelem. A velenceieknek és a genovaiaknak is egyre nagyobb befolyásaik lettek a különböző tengerparti városokban. Isztambulban a genovaiak kaptak lehetőséget, hogy saját városrészt alakítsanak. 1273-ban ezt a területet VIII. Mihály bizánci császár nekik adományozta, és ezzel szinte teljesen független lett.

Ekkoriban kezdték a helyet Pera-nak hívni. Ami görögül átjárót, vagy túloldalt jelent (ismerve ezen emberek mai leszármoszattatit, inkább a túloldal jelentés lesz a helyes).

1453-ban, mikor a törökök elfoglalták Isztambult, az ajándékcsomagban Beyoğlu is benne volt. A nagy városfoglaláshoz az is hozzátartozott, hogy az Aranyszarv-öböl le volt zárva. A szultánnak viszont valahogy az ágyukat át kellett juttatnia a fallal körülvett Beyoğlu másik oldalára, hogy onnan tudja lőni a várost. Így az egyik éjjel a szárazföldön, titokban vontatták át a nehéz hadi eszközöket, távol a faltól, hogy az ellenség ne lássa. Ez pedig azt jelentette, hogy először fel kellett cipelni őket a kb. 150 m magas dombra (át a tüskés bokrokon), majd le a túloldalon (szintén át a tüskés bokrokon).

Amikor majd éppen lihegve próbálunk felmászni Beyoğlu egyik lépcsőjén, jusson eszünkbe, hogy a hódítók ugyan azt az utat ágyukkal tették meg.

Az Oszmán Birodalom az elején fújt a genovaiakra, amiért segítették Bizáncot, így Beyoğlu-t a velenceieknek adták át. Később a velenceiekre is fújtak, de azért a városból nem dobták ki őket.

A szultánéknak kapóra jött, hogy van egy amolyan free zone az Aranyszarv-öböl túloldalán. Ide lehetett terelni mindenkit, akire szükség volt a város gazdagságához, de valamiért nem illett bele a dicső birodalomról elképzelt képbe. Ide költöztek a keresztények, a zsidók (főleg Spanyolországból, ahonnan a keresztények elüldözték őket), az arabok, stb… Főleg a satöbbi.

Mindenki, aki fura volt, de talán jó lesz valamire, vagy jó is volt valamire, ezért kár lett volna zsákba rakni és a Boszporuszba dobni. Így a XIX. századra Beyoğlu lett Isztambul legmodernebb és legfejlettebb negyede. Itt éltek a művészek is (ma is klasszikus művész negyed az İstiklâl Caddesi és Cihangir), és itt ki lehetett próbálni az olyan sátántól eredő ötleteket is, mint a telefon, villamos áram, metró, stb…

Folytatás >>>

CyberMacs – Isztambul kalandok