Veronika élményei, 2007. május 23.

Itt az előbbi út ellentéte. 3 hetes körút.Mecsetek, paloták, bazárok, sziklák, gyógyfürdők, müezzinek. Tudósítás Frédi és Béni lakhelyéről, meg ilyenek. „Gyere madzsar, van borzsdeki!” Veronika Törökország. Isztambul, Kappadokia, Pamukkale A 3 hetes körút terve az volt hogy pár nap Isztambul után elbuszozunk Kappadókiába aztán onnan le a tengerhez Antalyába egy hétre, és onnan visszafordulunk Pamukkále felé, és végül megint Isztambul. Sikerült 🙂 Úgy kezdődött az egész, hogy az én drága Gabi barátnőm az indulás reggelén, ki tudja miért iszonyú migrénre ébredt.

Az édesapám vitt minket Ferihegyre, ami tőlünk 120 km és kétszer meg tudott állni, és sikerült a Gabinak hánynia, harmadszor az Üllői úton már nem tudott megállni… Gabi kétszer cserélt pólót, mire Isztambulba értünk. Az Öcsém Ferihegyen csatlakozott a kissé megtépázott csapathoz. Szegény Gabi a repülést hátra hajtott fejjel próbálta túlélni, mi meg addig szépen megettük az ő kajáját is. ( rá se bírt nézni ) Szállodát nem foglaltunk, hanem a Lonely Planetből választottam és oda vitettük magunkat a taxissal. Aki eléggé átvágott minket, mert kicsit össze voltam zavarodva a törökök sok nullás pénzétől és jóval többet adtam, mint ami járt volna. Szóval kissé meggyötörten érkeztünk meg az egyik kedvenc városomba. A Tesómmal már jártunk ott egyszer 13 évvel ezelőtt, amikor is minden magyar bundatúrára indult busszal. Ugye emlékszel is .:) A szállodánk nem volt túl szép, de az igényeknek, a bukszának és az ott eltöltött időnek nagyon is megfelelt. A fő szempont meg az volt, hogy közel legyen mindenhez. Aludni sajnos én nem nagyon tudtam, mert sok volt a szúnyog és az utcában meg éppen a burkolatot cserélték, és ki tudja miért, éjszaka dolgoztak a törökök. Szóval nyugodalmas, jó éjszakám, az nem volt. Főleg, hogy az elsőnek a feléről le is maradtunk, mert miután megérkeztünk este csak a környéket akartuk felderíteni egy kicsit, de ez annyira jól sikerült, hogy eltévedtünk, mint még soha talán Granadában tévedtem el így ) és taxiba szállást meg a büszkeségünk nem engedte, így hajnali 1 volt mire visszataláltunk. Aludtunk, ameddig csak tudtunk és reggelit a szállodától pár lépésnyire lévő kis kávézóban ettünk. Ilyenkor én sose tudom, hogy mit is ennék, mindig rá szoktam bízni a pincérre. Aztán elsétáltunk a Galata – toronyhoz. Szeretem a városokat először felülről megszemlélni. Felmentünk és a gyönyörű napsütésben nézhettünk körbe. Az illatok, a színek, a rengeteg mecset, és körülöttük a minaretek, a régi és új házak. Kis és nagy hajók sokasága az öbölben, horgászok a Galata-hídon. Utcai gyümölcs és sütemény és cigaretta és mindenféle árus… sose tudok betelni az ilyen nyüzsgő kavalkáddal.

Délután az Haghia Sophia – hoz mentünk. A Haghia Sophia a VI. században, korábbi templomok alapjaira épült. Volt keresztény templom és aztán átalakították, újjáépítették és mecset lett belőle. Több mint 70 éve már múzeum. Van itt olyan hatalmas arany gyertyatartó, ami a Budai-várból „származik”. Egy nagyon szépen gondozott park, és rengeteg turista busz meg, turista és árus választja el egymástól a Kék-mecsetet és a Haghia Sophiát. Nem könnyű ám az árusokkal. Sajnos erőszakosak, és ha az ember nem eléggé határozott nagyon nehéz lerázni őket. Ha véletlenül megfogtad az áruját, akkor már véged is van, mert addig nem enged, míg ki nem fizeted. Még egy virágot vagy perecet vagy bármit sem szabad a kezedbe fognod, kivéve, ha tényleg meg is akarod venni. Persze hamar ki lehet ismerni a játékot és kezelhető a dolog. Annyira, hogy egyik alkalommal, amikor sétálgattunk az utcán, mi elől a Gabival és a Tesó meg jól lemaradva, egy nagy táskás pasi egy fényképezőgépet mutogatott nagyon. Én csak tiltakoztam és kikerültük az ürgét. Aztán mikor pár perc múlva megálltunk, hogy bevárjuk az Öcsémet, mit látok, bőszen fotózza a nagy táskás pasit. Tévedtem, jól van na. 🙂 A Kék-mecsetnél látogatási időben mindig nagy a tolongás. Az „udvarra” bármikor be lehet menni, de magába a mecsetbe csak imaidőn kívül. Ami ugye 5-ször van az iszlám szerint. Azt szeretem legjobban, hogy amikor még alszik az ember a szállodában, és esetleg van a közelben egy mecset ( igyekszem mindig így választani ) és hallani a hajnali müezint. Erre ébredni és visszaaludni, az számomra az ezeregyéjszaka… Szóval a mecsetekbe, azért úgy kell ám bemenni, hogy legyen az emberen elég ruha ( cipő az nem kell ) mondjuk, ha nincsen, akkor terítenek valamit szegény hitetlen gyaur kutyákra :-))) A Kék-mecset gyönyörű, nevét onnan kapta, hogy kék színű csempékkel vannak a falak díszítve. A főkupolát több, kisebb félkupola támasztja alá. Az 1600-as évek legelején kezdte építtetni egy 19 éves szultán és alighogy pár év múlva elkészült, a szultán meg is halt. A mecsetet 6 minaret veszi körül. Sötétedéskor gyönyörűen kivilágítják az egész épületet.

Isztambulban és szerintem egész Törökországban nagyon könnyen és olcsón lehet enni. Mi legtöbbször úgy csináltuk, mint a reggelinél, hogy megmondtuk a pincérnek, hogy nem tudjuk, hogy mit akarunk, hozzon valamit. Sose kellett csalódni. Aztán volt úgy, hogy vaktában választottunk a kínálatból. Aki édesszájú, annak meg ott vannak a finomságok, nekem azok túl émelyítőek. Rengeteg kis hangulatos teázó van a városban, legtöbb helyen lehet vizipipázni, mi is szívtunk. Aztán a szabadnapot mi is a helyiekkel töltöttük. Kimentünk az öböl partra és piknikeztünk. Sok család a rengeteg gyereken és ebédjén kívül még a tévéjét is kivitte. Horgásztak, fociztak, sétálgattak, feküdtek a fűben, nem csináltak semmit. Nekem aztán nem volt nehéz utánozni őket. 🙂 Topkapi palota szinte egész napos program volt. Elég olcsó belépőt sikerült vennünk, mert 3-an már csoportnak számítottunk és ha jól emlékszem, akkor a hétfő miatt még kedvezőbb volt a belépés. Engem, akárcsak 13 évvel ezelőtt most is lenyűgözött a szultán palotája, a fürdőivel, a háremjével, a könyvtárával, a rengeteg kinccsel, a porcelán gyűjteménnyel, a kertekkel, parkokkal, szökőkútattak, olyan mint a földi paradicsom. És persze hogy van egy étterem is csodálatos kilátással az Aranyszarv-öbölre, ahová lerogyhat a megfáradt utazó. Ami Isztambulban még kihagyhatatlan, de szerintem mindenképpen utoljára kell hagyni, mert a világ minden pénze se lenne itt elég, a bazár. Hihetetlen mennyiségű textil, bőr, fém, üveg, ékszer, fűszerek , parfümök illata, színek sokasága és még sorolhatnám mi minden. Nagyon- nagyon szép és jó minőségben és persze alkudni, alkudni, alkudni. Amikor meghallották, hogy magyarul beszélünk, mosolyogva integettek, hogy „gyere madzsar, van borzsdeki 100 marka” Ugye? Még ők is emlékeznek. 🙂 És persze sose szabad megfeledkezni a koldusokról. Az iszlám tanítása szerint segíteni kell a rászorulókon. Az én lelkemet pár dollár adomány mindig megnyugtatja (és valami babonaféle is lett az évek során, mert Londonban is adtam a koldusnak pénzt). Talán csak ennyi volt sajnos a pár nap az imádott városomban. Isztambult egy éjszakai busszal hagytuk el és egyszer át is kellett szállnunk, mire megérkeztünk Ürgüp-be, abba a kis faluba, ahonnan Kappadókia csodálatos vidékét akartuk bejárni. Kőzetmozgások, vulkáni kitörések változtatták ilyen elképesztővé Kappadókia vidékét. Mint egy földönkívüli, holdbéli táj, olyan az egész. Az Elvan Hotelben szálltunk meg. Azért jegyeztem meg, mert nagyon tetszett az a hangulatos kis zegzugos, sok lépcsős, teraszos, virágos kis hotel. Tulajdonképpen félig-meddig a sziklából vésték ki, így a szobák nagyon hűvösek voltak. Azért kicsit alkudni kellett az árból, de ha jól emlékszem, akkor így sem fizettünk többet 35 dollárnál a 3 ágyas zuhanyzós szobáért és ebben már a bőséges reggeli is benne volt.

Jól is esett a hosszú, fárasztó buszozás után, aztán pihentünk egy keveset és délután felderítettük a falut. Sok kis utazási iroda kínálgatja az egy napos kirándulásait. Választottunk egyet, megalkudtunk az árban, ettünk egy jó vacsorát, jól kialudtuk magunkat és reggel egy kisbusszal, még másik 6 emberkével együtt indultunk el. A környék lenyűgöző, hihetetlen hogy mit tud alkotni a természet. A vulkánkitörések után a porhanyós tufát könnyen formálta a szél, a víz ilyen hihetetlen formájúvá. Kanyonok, vízmosások, szorosok, alakultak ki. Némelyik égbe meredező sziklának ugyancsak furcsa formája van. Lehet akár egy teve vagy kobrafej, de a legtöbb egy férfi nemi szervre emlékeztet. 🙂 Valaha sűrűn lakott vidék volt ez, városokkal, több emeltnyi mélységű földalatti városokkal, sziklatemplomokkal. Szépen megmaradt freskókat láttunk egyik-másik templomban. A föld alatti városok meg olyanok, mintha a Frédi és Béni filmben járnánk.. Később megtudtam, hogy a film készítői valóban innen vették annak idején az ötletet. Hihetetlen szervezettül folyt itt az élet, Mindennek megvolt a helye, főzésnek, alvásnak, élelmiszer raktárnak, tisztálkodásnak. Volt hogy hónapokig nem tudtak a felszínre menni. Egész nap csak mentünk egyik helyről a másikra, és nem tudtam betelni a táj különlegességével. A legjobb az lett volna, ha fentről, hőlégballonból lehet körbenézni, persze az nagyon drága volt. Én még maradtam volna, de a „vizikacsák” miatt menni kellett tovább, le délre a tengerpartra. Megint éjszakai buszjáratot választottunk. Ezeknek az éjszakai járatoknak volt azért előnye is meg hátránya is. Nem kellett a nagy melegben utazni és így a szálloda árát meg tudtuk spórolni, viszont nem nagyon tudtunk aludni és hát kényelmetlen is volt. Kora reggel érkeztünk meg Antalya buszpályaudvarára. Onnan taxival egyenesen a kiválasztott szállodához mentünk. Mi ébresztettük fel a személyzetet és amikor kicsit körbe néztünk, nem nagyon voltunk elégedettek. Mivel úgy egy hetet akartunk ott tölteni, kicsit igényesebb, tisztább szállás után néztünk. Ami nem is volt nehéz, mert az óvárosban rengeteg kis panzió van, inkább csak a választással volt gond. Aztán, megtaláltuk a tökéleteset. 26 vagy 30 dollárt kértek egy olyan „lakosztályért” amiben volt egy egyágyas és egy kétágyas szoba egymás mellett és egy fürdő meg egy kis előtér. A reggelit a tetőteraszon szolgálták fel, ahonnan gyönyörű volt a kilátás az öbölre.

A régi kikötő felett van tulajdonképpen az óváros, sok szűk kis sikátor, kis éttermek, kávézók, rengeteg kis üzlet és panzió. Nagyon hangulatos és illatos a sok virágtól. A strandra villamossal tudtunk kimenni, ami egyébként a külföldi turistáknak ingyenes volt, mármint a villamos és a strand is. 🙂 „Vizikacsák” boldogok voltak végre, különösen az egyik, mert friss búvárvizsgával, naná hogy ki akarta próbálni a palackos merülést. Cipelte magával a tappancsait és még a cápakését is, ja és fotós állványt is. Persze találtunk búvárközpontot, ahol aztán 35 dollárért le is vitték az Öcsémet 30 percre. Első alkalommal mi is kimentünk velük a csónakkal. Megmondom őszintén, hogy kicsit aggódtam, mikor eltűntek alattunk a mélységben a másik búvár fiúval. Másodszor már nélkülünk ment, akkor egy hajóroncsot úsztak körbe. Nagyon élvezte. Antalyában rengeteget voltunk kinn a strandon, nagyon sokan nem voltak, sőt, inkább már kevesen, gondolom az utószezon miatt.

Nagyon finomakat ettünk, hangulatosabbnál, hangulatosabb kis eldugott éttermekben, és ittunk rengeteg frissen facsart gyümölcslevet, meg azt nagyon finom joghurfélét, amit először tévedésből vettünk tej helyett. Csavarogtunk a kikötőben, az óvárosban, vettünk apró ajándékokat, én főleg rajzokat. Ha már egyszer én magam nem tudok. Antalyából egyik nap kisbusszal elmentünk a Düdeni-vízeséshez és az egész délutánt ott töltöttük. Egy hatalmas nagy kertben almateáztunk. A törökök kedvenc teája. Hiába hoztam haza magammal, itthon meginni, az már nem ugyanaz. Aztán egyik nap meg elbuszoztunk a kb 50 km-re található Aspendosba. Megnéztük, az egyik legjobb állapotban fennmaradt rómaiszínházat. Egyik este, a kis szállodánkban, az egyik szállodás fiú sütött nekünk halat. Isteni vacsit rittyentett. Spenótot meg hagymát rágcsáltunk hozzá. 🙂 Aztán el is telt az egy hét nyaralás. Fogtuk a batyunkat és busszal tovább álltunk Denizli, pontosabban Pamukkále felé. Busszal az út, Antalyából úgy 3 óra hosszú. Először azt terveztük, hogy Pamukkáléban keresünk szállodát, de maradtunk Denizliben. 18 dollárért találtunk fürdőszobás, tévés (!) szobát hármunknak. Itt reggeli az nem volt. Délután már csak csavarogtunk egy keveset, megérdeklődtük, hogyan jutunk másnap Pamukkáléba és ettünk egy nagyon jót. Furcsa módon alig voltak abban a kis városban külföldiek, az étteremben 3-an is körbeugráltak minket. Na azért jól esett. 🙂 Másnap reggel kisbusszal mentünk Pamukkáléba, csomagjainkat a szállodában hagyhattuk. A név, pamutvárat jelent. Hófehér mészkőmedencék találhatók egymás fölött, teraszosan elhelyezkedve. Manapság már szigorúan tilos a medencékbe menni és kizárólag csak mezitláb lehet ott közlekedni, a kijelölt útvonalon. Sajnos nagyon leromlott állapotban van már, lassan elapadnak a medencéket tápláló források, pedig a világörökség részévé nyilvánították (lehet hogy túl későn Gyógyturizmus épül a környező melegvizű forrásokra. A Gabival mi is bementünk egy ilyen érdekesen megalkotott fürdőbe. A medence és a csatornák körül rengeteg növény, benne meg hatalmas oszlopok, mintha természetes környezet lett volna, tetszett. Az Öcsém inkább a környéken található antik romokat fotózgatta. Vacsora időben értünk vissza Denizlibe, megint nagyon készségesen kiszolgáltak minket az étteremben és este aztán vonattal indultunk vissza Isztambulba. Mi a Gabival egymás mellett ültünk, a Tesónak meg egy öreg török bácsi jutott. Volt vele másik két öreg néni, akikhez állandóan odaugrált. És egy nagy kalitka, madarakkal. Az Öcsém felajánlotta neki, hogy akkor üljön ő kívül, ha folyton kimászkál, de nem, a bácsi ragaszkodott a belső székhez. Szörnyű éjszaka volt, iszonyú meleg ( fűtöttek mint a veszedelem, már nem volt mit levetnem ) és állandóan jöttek-mentek a népek. Reggelre elgyötörten érkeztünk meg a Sirkeci pályaudvarra Isztambulba. Egész nap csak pihengettünk, egyik kávézóból a másikba mentünk, elköltöttük a maradék pénzünket, újból elsétáltunk a Kék-mecsethez és az Haghia Sophiához. Utolsó éjszakánkat a már ismert szállodában töltöttük és hajnalban meg indultunk az Atatürk nemzetközi repülőtérre. Mit mondjak ? Fájt a szívem. De minden jónak vége van egyszer és haza kellett repülni. Azóta eltelt majdnem 5 év, remélem, nem kell megint újabb 13 évet várnom arra, hogy láthassam a Boszporusz ékkövét! Allaha ismarladik Törökország!!! VERONIKA