Talányos és erősen vitatott török hatósági eljárás ajánlott iskolai olvasmányok miatt

           

            A forró nyárban feltételeztük, hogy ha érdekes és tetszetős témát keresve gondolatban mielőbb elhajózunk a török belpolitika, főleg az erősen vitatott sajtópolitika háborgó vizeiről, akkor talán kicsit megpihenhetünk, enyhülést találhatunk a török kultúra, a tudományos és egyetemi élet, nem utolsósorban a közoktatás nyugodtabbnak tetsző kikötőiben, békésebb öbleiben. Tévedtünk, nem sikerült. Mert ugyan távoli, de mégis tanúi lehettünk egy talányos „pedagógiai eseménynek”, amitől török értelmiségi körök éppúgy felbolydultak, mint ahogy kritikával reagált rá némely megmaradt baloldali ellenzéki napilap. De felfigyelt az esetre az évtizedek óta EU-tagjelölt Ankara ügyei iránt érdeklődő nyugati-európai közvélemény is.

            A történet színtere az isztambuli Pendik kerület egyik imám hatip szakközépiskolája. Az ilyen megjelölésű tanintézet eredetileg – mint nevéből is kitetszik – a dzsámikban szolgáló prédikátor vagy imavezető imámok képzését szolgálta. Ezekben jelenleg már a teljes kötelező állam tananyag oktatása folyik, amelyet azonban az elmélyült vallási nevelés részeként ötvöznek a muszlim hittételek súlyponti tanításával.

            Fontos tudni még, hogy az iskola egy mártír emlékű török csendőr közlegény, Olcay Duman nevét viseli, aki terroristákkal, feltételezhetően a PKK fegyvereseivel vívott tűzharcban esett el még 1997-ben húszévesen a túlnyomórészt kurdok lakta délkelet-törökországi Hakkari tartomány Çukurca helységénél.

            A közelmúltban a diákok ebben az iskolában kaptak kézhez egy összeállítást azokból a könyvekből, amelyeknek az elolvasását a tantestület ajánlja. „Ezt a listát, amelyet olvasási kultúrátok fejlesztése és látókörötök szélesítése céljából készítettünk, érdemes figyelemmel kísérnetek, és amikor csak alkalmatok adódik, megkülönböztetett figyelemmel elolvasnotok“ – így a hasznos pedagógiai tanács.

            Ekkor azonban ez a diákokat ösztönző iskolai kezdeményezés hirtelen kőkemény akadályba ütközött. A közösségi médiában a listára felvettek láttán ugyanis rangrejtve jelentkeztek bizonyos konzervatív csoportok, amelyek haragtól elfúló hangon egyenesen közbotrányt kiáltoztak. Ám általános meglepetésre, egyben sokak megrökönyödésére a tartományi kormányhivatal nyomozást rendelt el. Egyben állásából azonnal fel is függesztette az összeállításért felelősnek tartott iskolaigazgatót. Ő azonban kijelentette, hogy kézjegyét meghamisították… És valóban, nem a világhírű kiválóságok szóban forgó névsora, inkább ez a méltatlan és felháborító jelenetsor tűnhetett fel botrányosnak a török demokrácia sok aggódó hazai és külföldi hívének szemében.

            Mi azonban e sok sunyi hatósági mellébeszélés közepette figyelmünket a fő kérdésre összpontosítjuk, s megkíséreljük kideríteni, vajon a közösségi médiában névtelenül rejtőzködő csoportoknak miért is szúrt szemet az ajánlott olvasási listán szereplő külföldiek és törökök személye? És ami nem kevésbé fontos, a hatóságok miért vállaltak közösséget szinte látatlanban és azonnal ilyen kétes „internetes feljelentőkkel”, mintegy még a gondolatukat is ellesve, „utasításukat” is teljesítve? Mivel az „elkövetők és támogatóik” adósak maradtak bármiféle közelebbi magyarázattal, mi magunk végigmegyünk a névsoron, s ismertetjük látleletünket, feltételezéseinket

            A lista élén Victor Hugo neve található, halhatatlan remekművek, közöttük regények, színművek és költemények szerzője, akit a francia nemzet nagyjainak mauzóleumában, a párizsi Panthéonban helyeztek örök nyugalomra. Az ajánló tantestület csak A nyomorultak-at említi címmel.

            A sorban második szintén külföldi, a német Martin Heidegger Mi a metafizika? című művével. Őt vitathatatlanul a 20. század egyik legnagyobb hatású filozófusaként tartják számon. Hírnevét azonban beárnyékolta a hitlerista politikával való kezdeti azonosulása, közreműködése a német egyetemek náci „egyenirányításában”, valamint 1933-tól 1945-ig tartó párttagsága. Hozzáértők szerint azonban erősen elvont, részben egzisztencialista filozófiai gondolatrendszere maga mentes maradt a Harmadik Birodalom hatásától. A háború után egy ideig nem taníthatott, az ötvenes évek elején azonban visszakapta katedráját.           

            Güney Öztürk, a Sözcü (Szóvivő) című baloldali napilap publicistája emlékeztet arra, hogy valóban nem könnyű megérteni Heidegger filozófiáját. S talán nem szerencsés ötlet, hogy ezt a filozófiát megfelelő szakvezető irányítása nélkül olvastassák középiskolásokkal. Más dolog azonban egy filozófiai rendszert nehezen érthetőnek mondani, és megint más veszélyesnek nyilvánítani.

            A török újságíró a továbbiakban ismertet egy meglepő újdonságot. Utazás Heidegger kunyhójához címmel tavaly jelent meg Isztambulban İbrahim Kalınnak, a Nemzeti Hírszerző Szervezet, a MIT igazgatójának könyve. A tudományosan is nagy felkészültségű „kémfőnök” az egyesült államokbeli patinás fővárosi George Washington Egyetemen iszlám filozófiai tudományokból doktorált, miután már otthon mesterfokozatú diplomát szerzett történelemből. Mostani megbízatása előtt Recep Tayyip Erdoǧan elnök szóvivője volt. Művében egy 2019-es látogatását írja le a dél-németországi Todtnauberg faluban. Itt, a Fekete-erdő hegyvonulatának festői környezetében áll az a szerény hajlék, „Heidegger híres kunyhója,” ahol a német filozófus 1922-től kezdve írta legismertebb munkáit. A magas rangú török vendéget az unoka, Arnulf Heidegger fogadta, mutatta be az ott élő szélesebb rokonságnak, s vezette körbe a vidéken filozófiai társalgás közben, amelynek során felelevenítették és összehasonlították Nyugat és Kelet szellemi hagyományait. „Ha a török állam egyik tekintélyes képviselője esszét ír Heidegger filozófiai mélységéről, akkor vajon mi oka lehet annak, hogy rögvest megkondítsák a vészharangokat, csupán azért, mert egyszer csak megpillantották Heidegger nevét szellemi nagyságok ajánlott iskolai olvasmánylistáján?” – kérdezi a publicista.

            De mi menjünk csak tovább a listán, amelyen a többiek már mind törökök. Közöttük pedig az első Elif Şafak írónő, újságíró, egyben egyetemi tanár, a női jogok és az LBTQ+-mozgalom aktivistája is, aki férjével és két gyermekével londoni emigrációban él. Ṣafak diplomata családban született Strasbourgban. Gyermekkorának további állomása Madrid és Amman, majd Ankara volt. Egyaránt ír törökül és angolul. Törökország egyik legsikeresebb, legolvasottabb alkotója. Számos hazai és külföldi irodalmi kitüntetés birtokosa. Regényeit lefordították 54 nyelvre. Tavaly megválasztották a londoni székhelyű Királyi Irodalmi Társaság elnökének.

            Elif Şafak 2007 januárjában Óda egy meggyilkolt török lapszerkesztőhöz címmel megrendülten búcsúztatta harcostársát és barátját, Hrant Dink örmény-török újságírót, az Agos (Barázda) című kétnyelvű hetilap főszerkesztőjét. A publicistával egy nacionalistáktól felbérelt és felfegyverzett 17 éves suhanc végzett a szerkesztőség épülete előtt. Fényes nappal, közvetlen közelről, hátulról két pisztolylövéssel. „Külföldre távozhattál volna, hogy nagyobb biztonságban és kényelemben élj. De te szenvedélyesen szeretted Isztambult, és mindig mondogattad, hogy ez a város mindenkié, vallási és etnikai hovatartozástól függetlenül. Nekünk, törökországi örményeknek – mondtad egyszer – igényünk lehet ennek az országnak a földjére. De nem azért, hogy elvegyük – miként némelyek erre irányuló titkos összeesküvéssel vádolnak bennünket –, hanem azért, hogy egykor jó mélyen ide temessenek.” – írta Şafak.

            Barátjának erőszakos halála annyira megrendítette az írónőt, hogy hónapokig alkotói válsággal küszködöt. Helyzetét súlyosbította, hogy új regényének örmény vonatkozásaira hivatkozva a hatóságok már egy évvel korábban pert indítottak ellene a „törökség becsmérléséért” a büntető törvénykönyv erősen vitatott 301. paragrafusa alapján. A vádhatóság ezt az állítólagos tényállást tizenöt helyen is megállapította Az isztambuli fattyú című művének lapjain. A könyvben először csak felsejlenek, majd egy Isztambulba látogató fiatal amerikai-örmény nő családtörténetében hús-vér alakot öltenek az örményüldözés áldozatai. A szerző örmény és török regényalakjai kendőzetlenül beszélnek a népirtásról, érvek, ellenérvek csapnak össze szenvedélyesen. Elif Ṣafak éppen a per alatt hozta világra kislányát, és szülése után súlyos depresszióban szenvedett. Betegszobájában a tévéből figyelhette a bíróság előtt lejátszódó durva tömegjeleneteket. Láthatta, ahogy dühödt nacionalisták leköpdösik a fényképét, közben az „Európai Unió fattyújának” csúfolják.

            Végül a vád alól felmentették azzal az indoklással, hogy „hiányoztak mind a bűncselekmény tényállásbeli jogi jellemzői, mind pedig a legcsekélyebb bizonyítékok”. Személyi védelmét azonban hosszú időn át testőr látta el. Ugyanúgy, miként az övéhez hasonló módon megvádolt több más török író esetében. Berlinben házasodtak össze Eyüp Can Sağlık ismert újságíróval és riporterrel. Férje az utolsó főszerkesztője volt az azóta megszűnt – ellehetetlenített — harcos és kormánykritikus Radikal című napilapnak. A 2016. július 15-i elvetélt katonai puccskísérlet után elfogatási parancsot adtak ki ellene. Akkor menekült külföldre.

            A névsor készítői szintén ajánlják a diákoknak Zülfü Livaneli világhírű énekes, zenész, zeneszerző, forgatókönyvíró, író, filmrendező, pártpolitikus műveit, szerzeményeit. Élete a kultúra és a művészet mellett szorosan kapcsolódott a hazai és nemzetközi politikához. Pályafutása során közel 300 zeneművet alkotott, és 30 filmhez szerzett zenét. Hosszú éveket töltött svédországi számkivetésben. 1986-tól kezdve részt vett az Iszik-köl Nemzetközi Fórumon (Issyk-kul International Forum), amely Csingiz Ajtmatov szovjet-kirgiz író kezdeményezésére az UNESCO védnökségével tartotta összejöveteleit ismert értelmiségiek, írók, művészek és gondolkodók részvételével. Az első találkozón, amelyet a a Tiensan-hegység festői szépségű Iszik-köl tavánál rendeztek, ott volt többek között az Egyesült Államokból Arthur Miller drámaíró, Törökországból Yaşar Kemal kurd születésű török író, Spanyolországból Federico Mayor spanyol tudós, diplomata, politikus. A fórum további üléseinek színhelyéül a svájci Wengen, majd Granada és Mexikóváros szolgált. A részvevők célja az volt, hogy lehetőséget teremtsenek nemzetközi párbeszéd kialakítására a fenntartható fejlődésről, a kulturális együttműködésről és a civilizációt fenyegeti veszélyekről. Livaneli szoros kapcsolatokat ápolt olyan baloldali művészekkel, mint Vanessa Redgrave, Mikisz Teodorakisz, Arthur Miller. 1978-ban kiadta nagy sikerű albumát Nâzım éneke címmel. Ez tartalmazta mindazokat a dalait, amelyeket a modern török költészet nagy alakja, az 1963-ban száműzötten elhunyt kommunista Nâzım Hikmet verseire komponált. 1996-ban az UNESCO a szervezet tiszteletbeli nagyköveti címét adományozta Livanelinek. A művész egy ideig tagja volt a Szociáldemokrata Néppártnak (SHP), majd a Köztársaság Néppártnak (CHP), valamint képviselőként a nagy török nemzetgyűlésnek.

            A középiskolásoknak ajánlott olvasmányok szerzői között többen kitűntek teológiai munkásságukkal, Korán-értelmezésükkel, a muzulmán hit és a társadalmi haladás kapcsolatáról szóló elméleti tevékenységükkel. Kezdjük Recep İhsan Eliaçık iszlámtudós íróval, akit teológiai tanulmányai, főleg újságcikkei és közösségi oldalán megjelent társadalomkritikus állásfoglalásai tettek széles körben ismertté. Lefektette az „antikapitalista muzulmánok” néven ismert mozgalom elméleti alapjait, s a nagy nyilvánosságban is gyakran és harcosan kiállt e mozgalom mellett. A hit helyes értelmezésében a Koránnak azokból a szúráiból indul ki, amelyek szerint helytelen, ha az ember Allahba vetett bizalom nélkül vagyont és birtokot halmoz fel, ha nem Istenre, hanem a gazdagokra és hatalmasokra támaszkodik. Az igazságtalanságokkal és egyenlőtlenséggel szemben erre alapozva szorgalmazza, hogy a szükségletet meghaladó javakat meg kell osztani a rászorulókkal. A Hürriyet című lap elismerően „tabudöntögetőnek” nevezte Eliaçıkot, mivel a tőkére és kizsákmányolása épülő mai rendszertől teljesen elütő antikapitalista álláspontot képvisel.

            A török Vikipedi Recep İhsan Eliaçık társadalmi elkötelezettségének és az igazságtalanságokkal szembeni harcos kiállásának példájaként felhozta, hogy milyen bátor magatartást tanúsított, amikor az isztambuli Taksim téri Gezi parkban 2013 tavaszán és nyarán lezajlott békés környezetvédelmi megmozdulásokat a rendőrség erőszakkal elfojtotta. A tüntetések ezután több más nagyvárosra is kiterjedtek. Történészek úgy látják, hogy éppen a rohamrendőrség akkori önkényes kivezénylése a park tervezett beépítése ellen tiltakozókkal szemben jelezte egyértelműen, hogy gyökeres fordulat állt be az addig reformokra épülő, jobbára türelmes erdoǧani politikában. Az iszlámtudós felháborodásában és elkeseredésében a Twitteren az akkor még miniszterelnök Erdoǧant válogatott jelzőkkel illette, mert közvetlenül felelősnek tartotta a demokratikus ifjúság mozgalmának több száz súlyos sérüléssel járó letöréséért.

Ezeket a jelzőket a Vikipedi sorban mind felidézte: „diktátor, gazember, élősködő, provokátor, szégyentelen és hazug”. Erdoǧan beperelte, 50 ezer lírás erkölcsi jóvátételt követelve becsületsértésért. Akkor viszont – jelentette ki a tudós a tárgyaláson – inkább őt kellene perelnie annak a sok ezer embernek, akiket ő fosztogatóknak és iszákosoknak minősített. Még azt is állította, hogy a mecsetben alkoholt fogyasztottak, de nem tudta bizonyítani. Miként azt sem, hogy némelyek ott a padlóra kiterített fejkendőre vizeltek. Hazudott. Amikor engem a médiában 50 ezren látnak, őt milliók láthatják. És még ő pereskedik. – így Eliaçık iszlámtudós. 

            Még mindig a muzulmán hittudomány művelőinél maradva szólni kell a Korán-kutatás reformszemléletű művelőiről, akiknek írásait szintén elolvasásra ajánlották az isztambuli imám hatip típusú középiskolában. Elsőként ide kívánkozik a 2016-ba elhunyt Yaşar Nuri Öztürk teológus, jogtudós, író, egyetemi tanár, újságíró és politikus. Ő alapította 1993-ban az Isztambuli Egyetem teológiai tanszékét, amelynek egyben első dékánja is volt. Hírnevét hazájában és külföldön a Koránra épülő iszlám vagy másként a Korán iszlámja elméletével alapozta meg. Ez a hitújító gondolatrendszer kizárólag a Koránt ismeri el az iszlám egyetlen és fő forrásaként. Ezért elutasítja, hogy a vallás kötelező forrásainak tekintsék a próféta mondásainak és cselekedeteinek leírását tartalmazó gyűjteményt, a hadiszt, a hagyományos szokásokon alapuló törvényt, a szunnát, valamint az egyes jogiskolák teológiai értelmezéseseit.

            Kutatóként megfordult a Közel-Kelet, a Balkán, Afrika számos országában, valamint Japánban és Dél-Koreában. Egyetemi tanárként dolgozott Grenoble-ban, a New York-i Egyetemen pedig vendégprofesszorként egy évig előadásokat tartott Az iszlám gondolatvilága és a jelenkori szúfi gondolat címmel. 2002-ben a szociáldemokrata irányultságú Köztársasági Néppárt (CHP) képviselőjeként bejutott a nemzetgyűlésbe. A pártból azonban hamarosan kilépett, mert nézeteltérése támadt a később szexbotrányba belebukott akkori CHP-elnökkel. Ezután saját pártot alapított Emelkedő Nemzet Pártja (HYP) néven, de négy év múlva egyetemi tanári elfoglaltságára hivatkozva lemondott ennek elnökségéről, befejezve egyúttal az aktív politizálást.

            A muszlimok Koránra alapozott hitújító mozgalmához közel állt még több más török tudós is, aki szerepelt az ajánlott iskolai névsorban. Közöttük a kurd származású Edip Yuksel török-amerikai kutató, író és egyetemi előadó. Iszlám körökben vallási műveivel nagy népszerűsége tett szert. Későbbi reformtörekvései túlságosan radikálisnak tűntek fel a muzulmán jogtudósok testülete, az ulema szemében, ezért immáron az „iszlám közösségen kívül rekedtnek” nyilvánították. Az Egyesült Államokban telepedett le. Itt is „iszlám túlzók” társaságában találjuk, kapcsolatot ápolt Reșad Halife amerikai állampolgárságú egyiptomi arab biokémikussal, aki többek között a Korán-központú vallási irányzat szószólójaként számítógépes elemzéssel, a 19-es számnak a szúrákban való törvényszerű ismétlődésével kívánta alátámasztani a Szent Könyv isteni eredetét. Yüksel azonosult a helyi muzulmán propagandaközpontnak „A Korán a legnagyobb csoda” címmel meghirdetett mozgalmával is.  Halifét 1990-ben a tucsoni mecsetben egyik reggel megleste és 29 késszúrással halálosan megsebezte az al-Káida terrorszervezet két dzsihádista bérgyilkosa.

            Az iskolában ajánlott könyvek további szerzője Prof. Dr. Caner Taslaman filozófus, politológus, a filozófia, a hittudomány és irodalomtudomány tanára, Korán-kutató, író, az isztambuli Yıldız Műszaki Egyetem professzora. Fő érdeklődési területe a törökországi iszlám helyének helyes meghatározása a globalizációs folyamatban, valamint a tudomány, a filozófia és a vallás kapcsolata. Ő is híve a muszlim hit megkerülhetetlen Korán-központúságának. A közvélemény kedvezően fogadta az ősrobbanásról, valamint az evolúciós elméletről elhangzott okfejtéseit és előadásait a tv-ben és a rádióban. Posztgraduális tanulmányokat folytatott a Tokiói és az Oxfordi Egyetemen. Vendégprofesszorként előadásokat tartott a Harvardon.

            Török források szerint fiatalkorában az állami belügyi szervek azt állították róla, hogy akkoriban tagja volt a Vörös Iszlámista, vagy másképpen Vörös Muzulmánok elnevezésű szervezetnek. A török nagy nemzetgyűlés jegyzőkönyvezett vitáiban úgy minősítették e szervezetet, mint amelynek célja a demokratikus, világi berendezkedésű államrend megdöntése, és helyette egy mohamedán alapokon nyugvó, az iránihoz hasonló radikális vallási rezsim kiépítése. A közvélemény azonban csak annyit tudott a „vörös iszlámistákról”, hogy csoportjuk a baloldali vagy marxista terminológiát iszlám hitelvekkel vegyíti. 1998-ban mindenesetre őrizetbe vették őket, s a „tőzsdén folytatott illegális kereskedés”, valamint még korábbról „Atatürk emlékének megsértése ” vádjával nemzetbiztonsági bíróság elé állították őket. Taslaman állítólag akkor változtatta meg eredeti Uygun vezetéknevét a mostanira. A vádlottakat azonban váratlanul szabadlábra helyezték. Az ilyen típusú rossz emlékű bíróságokat pedig feloszlatták. 2004-ig valamennyit. Az akkor újonnan berendezkedő erdoǧani kormányzat meghirdetett demokratizálási folyamata már ily módon is kezdte éreztetni hatását.

            Az ajánlott olvasmányok szerzőinek vitát keltő iskolai listáján szintén szerepel Cemil Kılıç, aki a legtekintélyesebb teológusok, iszlámtudósok és pedagógusok közé tartozik. Pártállástól függetlenül közlik nyilatkozatait, szakvéleményét a vezető napilapok. Otthon és külföldön egyaránt keresett a médiában mint vitarésztvevő és kerekasztal-vendég. Ő kezdeményezte 2017. augusztus 13-án az Atatürk eszmevilágához hű republikánus teológusok közösségének megalapítását. Rögtön alakuló gyűlésükön fogadták el nagy visszhangot keltő állásfoglalásukat, amelyet nyilatkozat formájában tettek közzé. Ebben ünnepélyesen felszólították a török nemzetet, hogy a köztársaság megalapítójának szellemében tegyen meg mindent az ország világi, laicista rendjének megőrzésére. Alig telt el egy hónap, s szeptember 20-án máris kiadtak egy újabb nyilatkozatot. Ebben viszont már a vallásügyi hivatalt, a diyanetet sürgették, hogy tegyen eleget a laicizmus, a világi berendezkedés magoltalmazására vonatkozó kötelezettségének… Később magyarázat nélkül leváltották pedagógiai állásából, majd viszonylag gyorsan vissza is helyezték, szintén magyarázat nélkül. A diyanet a vallási intézmények felügyeletét látja el, például megküldi a mecsetek elöljáróinak, imámoknak a prédikációk szövegét. Korábbi vezetése szabadelvűnek, nagyvonalúnak, lényegében politikamentesnek számított, az utóbbi időben azonban tevékenységében mind inkább érződött a kormány ráhatása.

            Végül idézzük fel a 2022-ben elhunyt Zekeriya Beyazt, a vallásszociológia és filozófia egyetemi tanárának alakját. A professzor évekig különböző mecsetek imámja, muftija és elismert hitszónoka, vezető újságoknál egyben publicista is volt. A Marmara Egyetem filozófia tanszékének vezetőjeként 2001. október 8-án tartott előadása közben egy diákja megtámadta, és késsel mellbe szúrta. A megtámadott túlélte a késes rohamot, és sérüléseiből felépült. Az elkövető egy olyan előadás közben hajtotta végre a bűncselekményt, amely a törökországi nők iszlám kendőviselése körüli vitákkal foglalkozott. Akkoriban iszlám kendőt viselők ki voltak zárva a szigorú szekularitást képviselő állam tanintézeteiből. Így a vallási elkötelezettségüket az iszlám kendő viselésével nyíltan kimutató egyetemi hallgatók – lányok, asszonyok – lényegében nem végezhettek egyetemet. Ezt a korlátozást az Erdoǧan-kormány szüntette meg.

            A késes merénylő, akit még a helyszínen letartóztattak, később áldozata bocsánatáért esedezett. Beyaz professzor, öt gyermek atyja, megbocsátott a tettesnek.

            Végigtekintve e hosszú névsor minden egyes darabján, és összegezve a közösségi média homályából támadó ismeretlen bírálók és az őket támogató hivatalos helyek eljárását, a Sözcü fent említett cikkírója, Öztürk Güney szomorúan állapítja meg: máshol jutalmazzák azokat a tanárokat, akik épülésükre szolgáló olvasmányokat adnak a tanulók kezébe, nálunk viszont lehetetlenné teszik őket. Írásának címe: Nyugaton tanítják Mevlânât, mi pedig félünk Victor Hugótól?

             (A 13. században, élete legnagyobb részében Anatóliában élt Mevlânâ egyetemes jelentőségű iszlám misztikus szúfi és tudós, humanista filozófus és költő, az isteni szeretet és tolerancia hirdetője volt. Főleg perzsául írt, de néha törökül, arabul és görögül is. A mai törökök részben a magukénak is tekintik. Konya városában múzeum őrzi emlékét.)

            Ahhoz a tényhez pedig, hogy Isztambulban inkább cenzori tiltásnak vetnék alá a nagy francia írót ahelyett, hogy ajánlanák a diákoknak, a szerző még hozzáfűzi: Amerikában Törökország megismertetésének kulcsaként oktatják a Nobel-díjas Orhan Pamuk, nemkülönben a kommunista Nazîm Hikmet, de éppúgy Mevlânâ műveit. Az Arizonai Egyetem irodalom tanszékén például a hallgatókkal részletesen elemeztetik Nazîm Hikmet, szerelmi költészetét…

            A T24 török hírportál felháborodásának és teljes értetlenségének adott hangot amiatt, hogy a szóban forgó imám hatip iskolában nemcsak hogy büntetésből felfüggesztették állásából az igazgatót, hanem egyesek még külön is nehezményezték, hogy egy Heideggerről szóló könyvet is felvettek arra a listára, amely ajánlott művek amúgy is végig kifogásolt sorát tartalmazta. Ertuğrul Özkök publicista emlékeztetett, hogy ennek a műnek a szerzője nem más, mint a török hírszerzés, az MIT vezetője. A szervezet rendkívül hasznos munkát végez, különösképpen a jelenlegi feszült nemzetközi helyzetben. A könyv ráadásul ragyogó méltatásokban is részesült.

            Ám végül is ki döntött az iskolaigazgató állásából való felmentéséről? A közoktatás irányítója vagy internetes „trollok bandája”? – kérdezi az újságíró. És rögtön készen is áll a válasszal: Így fest tehát az online erőszakosságokra és provokációkra építő „trollokrácia” új döntéshozó elitje…

            De szerényen mi is jelentkezünk saját sejtésünkkel vagy másként fogalmazva feltételezésünkkel. Szerintünk a bujkáló és névtelen feljelentőket és a lényegében őket fedező és velük egyetértő vagy gyáván megalkuvó “elmozdítókat” egyvalami nagyon zavarhatta: az, hogy legalábbis a török nagy nevek életük folyamán valamikor bátran kiálltak igaz társadalmi ügyekért, súlyos egyéni kockázatot vállalva. Politikai vagy társadalmi-jogi-kisebbségi igazságért. És szinte mindnyájan és mindenkor a politikai színskála baloldalán állva. Vagyis ha kellett, szembeszálltak a hatalommal. A tanulóifjúság számára adott esetben ez követendő példa lehet.

            Akik pedig hatalmas iszlám vallásuk hitújító jogtudósaiként kizárólag a Szent Könyvre, a Koránra alapozták hitvallásukat, szintén szembekerültek a hatalommal, amely velük szemben az ezt ellenző diyanetet és ulemát, vagyis a hívők fölé helyezett vallásügyi hivatalt és az iszlám jogtudósok testületét támogatta. Nagy történelmi távlatból ez a török iszlám mozgalom – ha csak halványan is – emlékeztet a reformáció egyik alapelvére, a „sola Scriptura”, latinul „egyedül a Szentírás” gondolatára. Luther szerint a Szentírás az egyetlen végső mérce a hit és az életgyakorlat megítélésében.

            Az ilyen eszmék követésének útjára csak bátrak lépnek, akár muzulmánok, akár protestáns keresztények. De mindenképpen fontos, hogy az iskolákban szó essék róluk. Azoknak pedig, akik homályos háttérből, arcuk eltakarásával szeretnék előírni, hogy a tantestület egy vallásközpontú török iskolában milyen nemes tartalmú olvasmányokat ne merjen ajánlani a tanulóknak, a társadalomnak kell méltóképpen válaszolnia.

Flesch István – Türkinfo