A török fogságba esett magyar főúr alacsonynak találta börtöne belmagasságát

Az oszmánok kezére kerülni sokszor egyet jelentett a halállal, de ha úgy szolgálta a törökök érdeke, akár a helyzethez képest kellemesen is telhettek a börtönévek.

„Hosszas ebéd a török szultáné, / Hátra van még a fekete kávé; / Török Bálint tétova tekintget: / »Körülfogott a jancsár bennünket!«” – hangzanak a sorok Arany János Török Bálint című balladájában. Az Egri csillagokból is ismert hős a valóságban nem volt éppen gáncstalan vitéz, de ahogy az idézett részlet, valamint a regény is tanúsítja, valóban török fogságba esett 1541-ben, nem sokkal azelőtt, hogy a janicsárok bevonultak volna Budára. Más magyar főurakkal egyetemben a szultán sátrában látták őket vendégül, de „hátra volt még a fekete leves”. Abban sem tévednek az említett művek, hogy Török Bálint fogságban halt meg, a hírhedt Héttoronyban.

Visszatérve a „fekete levesre”, illetve az ezzel kapcsolatos mondásra, többféle eredettörténetet is társítanak hozzá. Az Arany János által is használt értelemben a fekete kávét jelentette, amelyet a törökök ebéd után fogyasztottak. Az egyik legenda szerint úgy marasztalták a magyar urakat, Török Bálintot is, hogy „hátra van még a fekete leves”, jelezvén, hogy fogják el őket a kávé után. Egy ehhez hasonló történet szerint így kezdődött Thököly Imre rabsága is, akit a nagyváradi török pasa tartott vissza ugyanezen szavakkal.

Egy teljesen más elképzelés szerint nem is a kávét jelenti a fekete leves, hanem egy mártást vagy szószt, amely a főtt vértől, esetleg borba áztatott pirított kenyértől vagy főtt szilvától kapta jellegzetes színét. Húsokhoz fogyasztották, és amint a hús eltűnt a tányérról, elhangzott, hogy a levét is igyák meg – innen ered a mondás, legalábbis Csefkó Gyula nyelvész szerint, és a tudomány jelenleg is erre a verzióra teszi le a voksát.

Variációk török fogságra

Mi azonban még időznénk egy kicsit a törökkel. Természetesen egyetlen magyar katonának, főúrnak sem tartozott a legfőbb vágyai közé oszmán fogságba esni. Egyszerű katonaként persze nem sok jóra számíthatott az ember, főúrként vagy hadvezérként azonban többféleképpen is végződhetett ez az egyébként szerencsétlen esemény. Kezdjük néhány ismertebb esettel.

A várháborúk korában hírhedt vitéznek számított Losonczy István, akit a török kifejezetten szeretett volna kézre keríteni vagy inkább kopjavégre tűzni. Az 1552-ben Temesvár védelmét irányító Losonczy felmentősereg híján, katonái nyomására tárgyalni kényszerült az ostromlókkal, akik szabad elvonulást ígértek a vár feladása ellenében. Az oszmánok azonban megszegve az alkut, a kivonuló védőkre rontottak. Losonczy fejét egyenesen Konstantinápolyba küldték.

Hasonló történet Kerecsényi Lászlóé, aki Gyula 1566-os ostroma után járt szerencsétlenül. Még fizetett is emberei és saját életéért, de a janicsárok elkezdtek nőket és gyermekeket rabolni a kivonulás közepette, majd elkezdték mészárolni a védtelenek segítségére siető férfiakat, katonákat. Kerecsényi a pasa sátrához ment panaszt tenni, de elfogták, és Nándorfehérváron lefejezték.

Folytatás

Forrás: kronika.hu