Törökország mínuszos szemüveggel – Egy titkos, csendes háztető…

Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Egy titkos, csendes háztető…

Isztambul… Mennyi titkot tudhat, szerelmek, ármányok, zegzugos utcák, titkos csendes háztetők… Egyszerűen imádom. Minden utazásom más és más, mindig újabb arcát mutatja, és megmutat valami csodás titkot. Szerencsés vagyok, hiszen állandóan van a listámon egy-két hely, amellyel meglepetést tudok okozni török barátomnak. Repülőről le, kocsiba be, és már nevetve kérdezi, hova megyünk. Mit találtál? Bármi szerepelhet a listámon, nem számít távolság, idő, szinte semmi akadály. A válasz soha nem volt nem, nem lehet. Ha némi akadály merül fel, akkor is maximum az a válasz: MEGOLDJUK! És megtalálja, meg is oldja, elvisz oda, ahova szeretném, megtaláljuk, amit keresek. Pedig azért Isztambulban még egy helybélinek is nehéz eligazodni.

Azt tapasztaltam a török emberek pozitívan gondolkodnak, mindenre megoldást keresnek, számukra nem létezik lehetetlen. Ezért oly kedves, mosolygós, életvidám emberek. Tehát bátran közöltem úti célunkat: Büyük Valide Han… és rácsodálkozik: ezt honnan tudod? És igen, most is sikerül teljesen meglepnem, mert bár nap mint nap arra jár, ezt a helyet én mutattam meg neki. Persze először megpróbál lebeszélni, mert szerinte minek mennénk abba a sikátorba, ahol nyüzsögnek a helybeli vásárlók, a tömegbe, és főleg egy romos házba? De látom a mosolyt a szemében, és mivel a vérében van az udvariasság, szótlanul jön utánam, és kíváncsian várja, mi lehet az a csoda, amit mutatok. Megérkezünk egy fakapu elé, bekopogok. Egy kedves úr kinéz, és csak mosolyog. A forgatókönyv egyszerű, kedves mosoly, köszönés, némi euró a kézbe, és már zörög a kulcs a zárban, nyílik az ajtó. Egy romos ház udvarán találjuk magunkat, barátom értetlenül néz… itt nincs semmi. Csak mosolygok, és mutatom, kövessük az embert, aki beengedett minket. Ő pontosan tudja, miért jöttünk, és mit szeretnénk látni. Romos, omladozó lépcsőn vezet az út. A folyosón több helyiség található, van, ahol szőnyeget javítanak, van, ahol kerámiákat festenek, de mi csak haladunk felfelé. Mikor felérünk a tetőkijárathoz, és kilépünk az omladozó tetőre, eláll a szavunk. Pazar látvány tárul elénk. A lábaink előtt hever Isztambul. Kiülünk a tetőre, és csak nézzük a várost, elgondolkodom. Mennyi mindent tudna mesélni ez az épület a történelemről, mennyire örülne, hogy nem merült feledésbe, és én mennyire szeretném látni, mi is történt itt régen, milyen lehetett az élet. Aki mer letérni a kijelölt turistautakról, és más szögből is szeretné megnézni a várost, annak mindenképpen ajánlom. De kérem, óvatosan, és vigyázzunk rá, e hely ne essen áldozatul a turisták rohamának, hiszen szeretném egyszer megmutatni az unokámnak!

1 of 18

Rékasi Ica – Türkinfo