Szulejmán szultán halála

A szigetvári ostromtól az oszmán emléktürbéig

Szulejmán szultán a kor mércéi szerint elaggott korban, 72 évesen indult utolsó hadjáratára. Nagybeteg volt, de úgy érezte, tartozik magának és hadseregének azzal, hogy rendet teremt azokon a magyarországi területeken, amelyeket több évtizedes, nehéz harcokkal szerzett meg a birodalomnak, de amelyeket a magyar végvári harcosok és a magyar (török szemmel: bécsi) király seregei folyamatosan támadtak.

1566. április 29-én kelt útra azzal a céllal, hogy az oszmán birtokokat leginkább veszélyeztető két magyar „fővárat”, Szigetvárt és Gyulát elfoglalja. Edirnébe érve már nem bírta megülni a lovat, ezért kocsin tette meg a hátralévő utat. Augusztus 9-én ért Szigetvárra, díszes sátorvárosát a vártól keletre található zsibóti (ma turbéki) szőlőhegyen verték fel, ahonnan jó rálátás nyílt a várra. Innen figyelte, ahogy katonái irtózatos erőfeszítéssel lépésről lépésre hatolnak előre a négy részből álló, és egy mesterséges tó közepén található Sziget városában és külső várában.

Minél nagyobb részt tudhatott magáénak a várból, annál jobban fogyott az ereje. A következő hónap elején már csak hálni járt belé a lélek, s szeptember 7-én éjjel 1 és 2 óra között – ahogy Istvánffy Miklós magyar történetíró tudta – „betegségtől s vénségtől is megnehezedvén, s megveszett első szárcsontjának fájdalmához hasa folyása is rája érkezvén” sátrában meghalt. A sors ezúttal nem volt kegyes hozzá, nem örülhetett utolsó győzelmének. Ez a győzelem, amelyik a szultán 13-ik hadjáratát koronázta (volna) meg, ugyanezen a napon, déltájban következett be, miután Zrínyi Miklós, a szigetvári vár kapitánya maradék katonái élén kirontott a lángokban álló belső várból, és hősi halált halt a vár hídján.

A titkos temetés és a trónutódlás előkészületei

A szultán halála az osz­mánok birodalmában mindig bonyolult hely­zetet teremtett. Ha több herceg volt életben, akkor rendszerint véres belháborúban döntötték el, hogy melyikük követi a trónon elhunyt atyjukat. (A fő utódlási elv ugyanis az alkalmasság volt, vagyis azt tekintették legitim uralkodónak, aki képes volt megszerezni hatalmat.) Ha csak egyetlen trónörökös maradt, akkor a helyzet egyszerűbb volt, de ilyenkor is ajánlatos volt körültekintően eljárni, mert az udvari zsoldosok (különösen a janicsárok) előszeretettel használták ki a trónváltást némi zsoldemelés kicsikarására vagy akár zavargásokra és rablásokra is. Ezért korán kialakultak azok a módszerek, amelyekkel az ilyenkor óhatatlanul bekövetkező zűrzavart és károkat előre mérsékelni lehetett. A legfontosabb az volt, hogy a szultán halálát igyekeztek addig titkolni, amíg a rendszerint távol, valamelyik anatóliai tartományi székhelyen tartózkodó trónörökös meg nem érkezett a fővárosba, és szabályosan be nem iktatták. Ha a birodalom nagyjai letették neki a hűségesküt, már szilárdan ült a trónján, innentől minden indokolatlan követelés és hatalomszerzési kísérlet felségsértésnek számított, és az elit teljes elutasításával találkozott.

A cikk folytatása >>>