Remegő izgalom Törökországban a helyhatósági választások előtt

erdogaaanlarA Boszporusz-parti török szavazók 1994-ben egy élte virágjában lévő, energikus férfit választottak az ősi római-bizánci császárváros élére. Az illető alig múlt negyvenéves, s bár az erősen iszlám színezetű Jólét Pártjának (Refah) már huzamosabb ideje elkötelezett aktivistája, majd nem is annyira titkos politikai reménysége volt, országosan lényegében ismeretlennek számított. Legalábbis a szélesebb közvélemény szemében. Nem így a liberális Milliyet című befolyásos napilap szerkesztője számára, aki úgy vélte, hogy ő “belelát a veséjébe is“ a nagy reményű politikusnak, s pontosan egy héttel a választások előtt félelemtől remegő kézzel írta le újságjának címoldalán: “Jönnek!” Mármint az igazhit vélt megszállottjai, s valószínűleg tarolni is fognak. Jóslata részben bevált, ha nem is azonnal.

Isztambul főpolgármestere valóban Recep Tayyip Erdoğan lett. De addigra már eltávolodott első példaképétől és pártfogójától Necmettin Erbakan őskonzervatív iszlám-barát Refah-vezértől. Tőle eltérően az imámiskolai végzettségű, üzemgazdász diplomás új városvezető az iszlám misztika, a művészetpártoló szúfizmus iránt érzett magában vonzalmat. Az iszlámnak ez a népi ihletettségű ága mindig is ellenfele volt a vakhitnek, a fanatizmusnak, s a török évszázadok alatt nagyban gazdagította a költészetet is. Innen ered Erdoğan versszeretete. Egykori mentora is lassan rájött, hogy “tanítvány rossz útra tévedt”, s ezért mást szeretett volna jelölni az országos politika szempontjából is oly fontos isztambuli tisztségre. Elszámította magát, a feltörekvő politikus a reformszellemű fiatal párttagság, főként az asszonyok, nők támogatásával mégis megszerezte a jelöltséget és aztán a fényes győzelmet.

Őszintén vallott és gyakorolt muzulmán hitének parancsát követve hivatali idejének első percétől kezdve gyámolította a szegényeket, a szűkölködőket, gondoskodott arról, hogy telente élelmet és tüzelőt, szenet osszanak szét közöttük. Rendszeresen ellátogatott azokhoz, akik az engedély nélkül, “egy éjszaka alatt felhúzott” rozoga szükségházakban tengették életüket, a török “gecekondu” negyedek lakóihoz, és tájékozódva sorsuk felől, igyekezett enyhíteni nyomorukon. Irányítása alatt Isztambul a korábbinál sokkal tisztább és egszségesebb világváros lett. A gyakorlati politikát állította előtérbe az iszlám ideológiai terjesztésével szemben, és hangsúlyozottan támogatta a nők minél szélesebb körű társadalmi szerepvállalását. Példátlan népszerűségre tett szert. E sorok írója ezt tapasztalhatta is, amikor ott járt 1996-ban. Újdonság volt számára, hogy a városházára is csak erős biztonsági ellenőrzés, elektronikus átvilágítás után lehetett bejutni. Igaz, az Atatürk alapította Cumhuriyet című baloldali napilap szerkesztőségi épületét is géppisztolyos biztonsági őrök vigyázták.

Addigra már a Refah-vezér, Necmettin Erbakan volt a miniszterelnök. Kormányzása azonban nagyon gyorsan kitelt: tizenkét hónap és két nap múlva a haderő vezérkara a nemzetbiztonsági tanácsban címére elhangzott határozott szóval és a szárazföldi fegyveres erők páncélosainak dübörgő felvonultatásával, ám fizikai erőszak alkalmazása nélkül “kiszorította” a hatalomból. Ekkor jött el az újító Erdoğan igazi ideje. Maga mellett tudva barátját és eszmetársát, Abdullah Gül mostani köztársasági elnököt, végleg szakított a Nyugat-. Amerika és EU-ellenes elvakult pártvezérrel, s a reformszárny élén 2001-ben megalakította az Igazságosság és Fejlődés Pártját (AKP). Az általános választásokon – 2002 novemberében – az AKP nagy győzelmet aratott. A választók “kiszavazták” a törvényhozásból az addig ott képviselt összes régi pártot. Mielőtt azonban a választási győztes átvehette volna az ország irányítását, közbejött egy meglehetően hosszan tartó politikai “holt idő”. Ultrakemalista ellenfeleinek ekkortájt majdnem sikerült örökre eltüntetni őt a politikai süllyessztőben: arra való hivatkozássl ugyanis, hogy politikai gyűlésen idézte egy költeményét Ziya Gökalpnak, a nyugati orientációjú török nacionalizmus fő képviselőjének és ideológusának, pert akasztottak a nyakába; az azóta már megszüntetett állambiztonsági bíróság tíz hónapos szabadságvesztésre ítélte “vallási gyűleletkeltésért.” A bűnéül felrótt rész így hangzik: “Minaretjeink a mi szuronyaink, kupoláink a mi sisakjaink, s mecsetjeink a mi kaszárnyáink…”

Négy hónapot le is ült, majd amnesztiával térhetett vissza a politikai életbe. De még ekkor is mindenfajta jogi csűrés-csavarással meg akarták akadályozni, hogy a párt elnöke lehessen és egy pótválasztáson bejuthasson a török nagy nemzetgyűlésbe. Az Emberi Jogok Európai Bírósághoz is fordult, s végül mégis indulhatott. Pártjával 84, 7 százalékos győzelmet aratott választókörzetében, s így átvehette a miniszterelnökséget.

Jelszava a megvesztegethetetlenség, a korrupciótól való mentesség, tehát az erkölcsi és politikai feddhetetlenség, tisztaság volt – tehát mindaz, ami hiányzott korábban a közéletből. Ennek a szándéknak a szellemében alkották meg a párt nevét is, amelynek rövidítésében az AK fehéret, tisztát jelent. Jelképük pedig egy vakító fényt árasztó villanykörte.

Mostanra azonban mintha minden visszájára fordult volna – tehát több mint tíz év felívelő kormányzása után. Ezekben a hetekben Recep Tayyip Erdoğanra záporoznak a bírálatok, özönlenek a becsmérlő minősítések. Az ellenzék és sok külföldi hírmagyarázó sem ismer kíméletet, mintha összefogott volna az AKP-kormány minden rendű és rangú ellenfele. Ám jó okuk és lehetőségük is van erre. A legfelső kormányzati szintekig terjedő korrupció közbotrányának hírei elborítják és lázban tartják az egész médiát és természetszerűen a külföldi sajtót és hírcsatornákat is. Ki beszél ma már arról, hogy a magukat konzervatív demokratáknak nevező Erdoğanék még 2011-ben is 49,8 százalékos arányban diadalmakodtak a választásokon? Vagy arról, hogy egy évtized alatt az egy lakosra számított nemzeti kövedelem megháromszorozódott, s jelentős haladást értek el a köztársaság demokratikus államjogi berendezkedésének megalapozásában? Pedig ilyen ütemű fejlődésre – beleértve az államalapító nagy Atatürk és a piacgazdaság bajnoka, Turgut Özal elnök korszakát is – soha nem volt példa a török történelemben. A külföldi sajtóban is csak elvétve lehet olvasni bővebben és elemzően a miniszterelnök bátor kezdeményezéséséről, a kurd kisebbség ügyének első ízben történő tényleges felkarolásáról, az úgynevezett kurd-török békefolyamatról vagy az örmény-török viszony javítására irányuló törekvésről.

Úgy fest, hogy ez a reményteljes folyamat lelassult, sőt talán meg is akadt. Lehet, hogy az AKP elhasználódott, s elnöke kimerült? A Taksim téri Gezi parkban tavaly májusban kirobbant váratlan, elemi erejű tüntetéseken fiatalok tömegei követeltek nagyobb szabadságot, s kinyilvánították, hogy nem kérnek az az AKP államának mindenhatóságából, Abból, hogy be akarnak avatkozni az emberek magánéletébe. Méghozzá olymódon, hogy a muzulmán vallás parancsolataira hivatkozva korlátozni szeretnék az alkoholfogyasztást vagy a csókolózást a metró területén. Megrekedt a kurd békefolyamat is, és egyelőre nincs kormányzati elképzelés arra vonatkozólag sem, hogy a török-örmény közelédés előmozdítását miképpen szolgálhatná az áldozatokkal együtt érző, méltó megemlékezés a világ örménységének nagy történelmi fájdalmáról, a tömeghalált hozó 1915-os néppusztításról, amelynek 1915 tavaszán lesz a 100. évfordulója.

A kormányfőt az a vád éri, hogy fejébe szállt a dicsőség, vezetése mindinkább tekintélelvű, és az ország helyzetének stabilitását azonosítja saját hatalmának megtartásával. Némelyek ennek jelét látják abban az ismert szándékában is, hogy megválasztassa magát köztársasági elnöknek. Az AKP szervezeti szabályzata kimondja, hogy a tagok csak legfeljebb három választási szakaszban lehetnek parlamenti képviselők. Minthogy ez Erdoğanra is érvényes, úgy okoskodik, hogy népszerűsége alapján idén nyáron érdemes lenne megpályáznia az elnöki tisztet, amelynek birtokosát most először közvetlenül fogják megválasztani. Ehhez szeretné egyben az államfői hatásköröket kibővíttetni. Távlatilag az a cél lebeg szeme előtt, hogy ha immáron nagy hatalmú elnök lesz, akkor másodszeri megválasztása esetén ő áll majd az állam élén akkor is, amidőn 2023 októberében pompázatos külsőségek között ünneplik meg a Török Köztársaság kikiáltásának 100. évfordulóját. Életének nagy pillanata lehetne ez. Lényegében most helyet cserélnének Güllel, aki miniszterelnökként őt váltaná fel. Persze igencsak meggyengült politikai befolyással. Ahhoz, hogy Erdoğan most a hivatalából nyáron távozó Abdullah Gülnek utóda lehessen az államfői székben kibővített illetékességgel, módosítania kellene az alkotmányt, amihez viszont soha nem volt meg a szükséges kétharmados parlamenti többsége. Ezért ez a forgatókönyv jelenleg bizonytalan. De ha ez nem megy, még akkor is marad számára más kecsegtető távlat: a fővárosban kerengő hírek szerint az 1915 júniusában esedékes általános választások előtt esetleg új pártot alapítana azokból a nagyszámú AKP-képviselőkből, akik negyedszer már szintén nem jelöltethetik magukat, s e csoportnak élére állva, újra harcba szállna a miniszterelnökségért…

Mindebből látható, hogy sok a belpolitikai és a kormányfő személye körüli bizonytalanság Törökországban. Mindenekelőtt beláthatatlan a korrupciós és megvesztegetési botrány azóta is továbbgyűrűző hatása és következményei. E sorok írója éppen ezért úgy érzékeli, hogy e helyzetre pontosan ráillik egy idézet Aranny János Toldijából, s megkockáztatja azt a vakmerő feltételezést is, hogy a költészetet kedvelő és értő török kormányfő – minden magabiztossága ellenére – lelke mélyén bizonyára maga is találónak érezné a magyar géniusz e két sorát:

“Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?

Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?”

Mindamellett meglehet, hogy az erős belpolitikai hullámverés közepette a törökországi helyzetet sokan a valóságosnál sötétebbnek látják. Nagy az aggodalom például a befektetői bizalom esetleges csökkenése miatt. Szakértők szerint azonban jóllehet a líra jelentősen vesztett értékéből és vele együtt a hazai valutában jegyzett államkölcsönök, az euróban jegyzett és tízéves futamidőre lekötött értékpapírok jelenlegi 5,4 százalékos hozama alig haladja meg az évkezdeti vagy késő őszi szintet. Viszont a múlt héten egy új török állami kötvénykibocsátást hatalmas befektetői érdeklődés kísérte. Igaz, dollárban, nem pedig lírában lehetett jegyezni. A vásárók 2,5 milliárd dolláros kötvénykibocsátási volumen mellett 8 milliárd dollárt jegyeztek. Egy ilyen tízéves futamidős ügylet iránti érdeklődés élénksége aligha támasztja alá azt a feltételezést, hogy Törökország a csőd szélén áll. A Moody hitelminősítő intézet a kötvényeket a különösebb kockázat nélküli papírok közé sorolta. Bármilyen szigorúen bánik is általában a török kormányfővel a külföldi és a hazai ellenzéki média, az ország nyugati partnerei segítőkészségről tettek tanúságot, s a mértékadó lapok is igyekeznek tárgyilagosan ítélni. Francois Hollande francia elnök hivatalos törökországi látogatását méltatva a török sajtóban olyan értékelések voltak olvashatók, amelyek szerint “Törökország végre bekerült Párizs stratégiai látóterébe”, vagy hogy a francia vendég “megtestesítette országa Ankarával kapcsolatos változó gondolkodásmódját”. Így például az elnök szerint a “bánat és aggódás” jelenlegi légkörében Törökország számára a “legjobb orvosság”, ha az EU-csatlakozási tárgyalásokon felszabadítják a zárolt fejezeteket.

Ezek ugyanis a kommentárok szerint megjelenítik Törökország problémáit. Elsősorban ide tartozik a Ciprus ösztönzésére zárolt 23-as fejezet ( igazságügy és alapvető jogok) valamint a 24-es (biztonság, szabadság és jog). A török igazságügy függetlenségének az erősítése nagy jelentőségű a beruházók szempontjából. “A 24-es fejezet pedig érdekes lehet még azon államok számára is, amelyek titokban vagy (mint Ciprus) nyiltan ellenzik a török EU-tagságot” – írta a Frankfurter Allgemeine isztambuli tudósítója. A legfigyelemreméltóbb hírmagyarázatot ez alkalommal is a The Economist fűzte Törökország EU-csatlakozási problémáihoz. “Talán az EU segíthetne a 23-as és a 24-es fejezet megnyitásában. Ezzel nem Erdoğant jutalmaznák, hanem növelnék a reá nehezedő nyomást. Ehhez azonban arra lenne még szükség, hogy észre térjenek a konok görög ciprusiak. Mert hát ha ők maguk sem ismerik fel, hogy mennyire saját érdekük is egy demokratikusabb és európaibb Törökország, akkor miért kívánjuk Erdoğantól, hogy másmilyen legyen?”- írta a lap. The Economist már 2006-ban is úgy érvelt, hogy katasztrofális geostratégiai kudarc lenne, ha Európa és a Nyugat egy “kis baloldali földközi-tengeri sziget miatt” elutasítaná Törökországot, a muzulmán demokrácia példaképét. Mostani cikkében viszont arra is felhívja a figyelmet: “brüsszeli bennfentesek szerint az a körülmény, hogy nem jelölték ki egyértelműen a tagsághoz vezető utat, gyengíti az EU-nak azt a képeségét, hogy befolyást gyakorolhasson Törökországra. Túlzás lenne azonban azt állítani – miként ezt némelyek teszik – , hogy emiatt Európa úgymond elvesztette Törökországot. Európa nem simíthat el egy párharcot egy olyan homályos hátterű testvériség (Gülenék mozgalma) között, amely beszivárgott az államgépezetbe és egy mind intoleránsabb miniszterelnök között, aki azt hiszi magáról, hogy ő az állam.”

Megfigyelők szerint Európa – minden fenntartása és kritikája ellenére – biztonsági és stratégiai érdekből is “szurkol” Törökországnak, az ottani reformok sikeréhez. Ennek, valamint nem utolsósorban a török kormányfő és az ankarai vezetés diplomáciai ügyességének is tulajdonítható, hogy egy ilyen viharos belpolitikai helyzetben is sikerült kieszközölni fontos kölcsönös látogatások egész sorát. Hollande Ankarában, Gül Rómában, Erdoğan Brüsszelben és Berlinben – ezek az utazások a kapcsolatok ápolásának mind jelentős állomásai voltak, miután hosszú szünet után folytatódtak a török EU-csatlakozási tárgyalások is. Ez akkor is eredmény, ha konkrét ígéretet a török fél most sem kapott, csupán bátorítást a folyamat előrevitelére. Berlinben a török vendég lényegében választási kampányszónokként is fellépett a Tempodrom stadion sokezres török közönsége előtt. A mintegy 3-4 millió németországi török jelentékeny választási erőt alkot számára, mivel közülük a török állampolgárságúak, megközelítően 1,1-1,4 milliónyian, most először szavazhatnak a nyári közvetlen elnökválasztáson. A szónokot lelkes hívei tomboló ünneplésben részesítették, már a gyűlés előtt is sok helyütt török szavalókórusok kiáltozták “mesterüknek”:

“Tarts ki, meg ne alázkodj,

Nemzeted a barátod!”

Otthon azonban az utóbbi hetekben elképesztő méreteket öltött – lényegében egy már korábban meghonosodott átkos gyakorlat folytatásaként – a politikai ellenfelek lehető legdurvább becsmérlése. Szóban és írásban egyaránt. A kormányfő újabb “ellenséget” talált az őt bírálók sorában, s ennek megfelelően nagy nyilvánosság előtt “hazaárulással” vádolta meg a Török Ipari és Üzleti Szövetséget (TÜSIAD) és annak elnökét, Muharrem Yılmazt. Utóbbi ugyanis “megjósolta” a külföldi befektetők elmaradását arra az esetre, ha Törökország “nem tartja magát a jogállamiság szabályaihoz, az európai mintával ellentétes jogi szabályozást akar bevezetni vagy megtartani, a közbeszerzéseknél nem lép fel a korrupció ellen, és adóellenőröket küld az “általa nem kedvelt”vállalatok nyakára.” (A sajtó azonban megjegyzi, hogy Yılmaznak nem mindegyik figyelmeztetése találó, hiszen az állami versenykiírásoknál sok külföldi konszernnek semmi kifogása a korrupció ellen – mindaddig, amíg ők maguk hasznot húznak belőle. Ezt példázta a múltban Görögország esete is. Befektetési szempontból velejéig korrupt állam is lehet vonzó, és ha “rendben a hozam”, akkor sok befektető számára közömbös az is, hogy egy állam lábbal tiporja-e az emberi jogokat, Ami viszont valóban számít, az az, hogy szilárd-e ott a helyzet.)

Az ellenfél “hazaárulóként” való megbélyegzésénél is kezd gyakoribbá válni a “cionista” jelzővel való hadakozás. Legutóbb az Egyesült Államok két volt ankarai nagykövete, Morton Abramowitz és Eric Edelman, akik jelenleg egy kétpárti politikai központ úgynevezett törökországi kezdeményezésének társelnökei, Baise Misztrallal, a központ külpolitikai igazgatójával közösen a The Washington Post című lap véleményrovatában aggodalmuknak adtak hangot a törökországi fejlemények láttán. Megállapították: “Bármekkorák is az utóbbi évtized eredményei, Törökország miniszterelnöke, Recep Tayyip Erdoğan jelenleg rombolja országa zsenge demokráciáját. Ez alapvető problémájuk a törököknek és Törökország nyugati szövetségeseinek. Ha attól tartva hallgatnánk, hogy megszólalásunkkal ártanánk bizonyos rövid távú érdekeknek, akkor ezzel kockára tennénk Törökország hosszan tartó stabilitását.” A török kormányhoz közel álló Yeni Şafak című napilap szemleírója, Salih Tuna erre “válaszában” az amerikai szerzőket “három ismert fajgyűlölő cionistaként” írta le, s ezt a durvaságot egy még nagyobbal is tetézte :“ezek a rasszista cionisták voltaképpen a “CIA és a Gladio hiénái”-írta. A rövid kardot jelentő latin gladius szóból származó olasz Gladio egy olyan titkos félkatonai szervezet fedőneve volt, amelyet a hidegháború alatt a NATO-ban hoztak létre gerillatevékenység és szabotázscselekmények végrehajtása céljából. 1959-ben szervezett alakulataik akkor léptek volna akcióba, ha állomáshelyüket, így például Olaszországot és a délkelet-európai államok közül Törökországot szovjet támadás éri. Létezésükre csak húsz évvel később derült fény. A cikkíró nem mulasztotta el felhívni olvasóinak figyelmét arra is, hogy az amerikai “cionisták” pontosan behelyettesíthetők három megnevezett híres török újságíró ellenpárjukkal, akik jelenleg a miniszterelnök legmegátalkodottab ellenfele, Fethullah Gülen, a “tiszteletreméltó vallástanító” mozgalmának lapjánál, a Zamannál fejtik ki tevékenységüket. Lényegében mindegyiküket – itt is, ott is – “egy központból irányítják”.

Ez a hangnem már csak azért is nagy megütközést keltett, mivel sokáig teljességgel szokatlan volt a kormányfő politikai táborában. Olyannyira, hogy nemrégiben még ő maga volt szenvedő alanya hasonló mocskolódásnak. Amikor még török ultranacionalisták emlegették csúfra őt amiatt, hogy “hazaáruló”, mert “kiárusítja Ciprust”, “közeledik Örményországhoz” és “meggyengíti a hadsereget”, szótárukban előfordult a “cionista” jelző, amivel mintegy “hitelesíteni” kívánták állításaikat. 2007-ben még egy nagy példányszámú könyvet is kiadtak, amelyben úgy ábrázolták a miniszterelnököt, mint aki voltaképpen “titkos zsidó”, és “Cion bölcseivel” együttműködve próbálja “aláásni hazája függetlenségét.

Érdekes módon “hütlen tanítványait”, Gült és Erdoğant azzal vádolta az “agg mester”, Erbakan, hogy nem saját érdeműk emelte őket ilyen magas politikai-közéleti polcra, hanem a “jelenlegi világrendszer erői, a rassztista, cionista imperializmus, amely rabszolgává alacsonnyítja az embert.” Halála előtt Erbakan a mostani miniszterelnököt a “cionizmus pénztárnokának” nevezte, mert “abba az EU-ba akarja bevinni az országát, amely nem más, mint a cionista világrendszer alkotórésze, és kamatpolitikájával is a cionistákat szolgálja, nekik pumpálja a pénzt.”

A parlmenti és közéleti vitákban a közelmúltban divatba jött ennek ellenkezője, egy másik ízléstelen véglet is: egymás “lenácizása” vagy annak “kimutatása” és “dokumentálása”, hogy a köztársaság némely államférfiai “érintkeztek” és “táviratot váltottak” a náci Németország vezetőivel. Parlamenti vitákban az 1950-ig, az első szabad választásokig szinte egyvégtében kormányzó Köztársasági Néppárt (CHP) egymást követő két vezetője, Deniz Baykal és Kemal Kiliçdaroğlu Hitlerhez hasonlította Erdoğant, illetve előbbi eszmevilágához utóbbi világnézetét. Több se kellett a megtámadottnak, s magáról megfeledkezve azt mondta, hogyha már olyan politikai személyiséget keresnek, aki a náci vezérre emlékeztet, akkor csak vegyék elő saját pártvezetőjük fényképét. Akkor majd meglátják, hogy elnökük úgy akart kinézni, mint a német vezér, pontosan olyan bajuszkát is viselt, s magát a Nemzet Vezetőjének (Millî Şef) hívatta. Ezzel az Atatürk utáni második köztársasági elnökére, İsmet İnönüre való célzásával nagy felháborodást keltett a házban. Egy másik alkalommal azonban attól sem riadt vissza, hogy egy hasonlóképpen méltatlan éles vita közben a szószékről lobogtatta azt a határozatot, amelyben İsmet İnönü elrendelte, hogy török küldöttség utazzék Berlinbe, hogy 1939. április 20-án részt vegyen a “vezér és kancellár” 50. születésnapjának megünneplésén…

Március 30-ikán heryhatósági választások lesznek Törökországban. A fentiekből is látszik. hogy mind kíméletlenebbé válik a politikai harc, s tetőfokára hág az izgalom. Mert most valóban nagyon nagy a tét…

Flesch István – Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com

2014-02-06