„Erdoğan egyáltalán nem ostoba” – elemzések a török helyhatósági választások küszöbén

erdogan_zaszMichael Martens német újságíró nem hiszi, hogy Erdoğan ne sejtette volna, hogy a Twitter lezárását ne lehetne kijátszani. Szerinte ugyanis a rövidüzenet-szolgáltatóról folyó vitát maguk a twitteresek uralják. Közöttük pedig az a vélemény járja, hogy a török kormányfő nemcsak antidemokratikus, hanem ostoba is, hiszen már az internet cenzúrázásának kísérletei is kétszeresen visszaütöttek a cenzorra.

A nemesen konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung isztambuli tudósítója ezzel szemben rámutat arra, hogy bajos ugyan mind számba venni Erdoğan összes antidemokratikus allűrjét, de aki őt dőreséggel vádolja, igencsak alábecsüli Törökország miniszterelnökét. Erdoğan sakkhúzása című jelentésében felidézi, hogy egyszer már maga a miniszterelnök nyilvánosan beismerte, hogy ő maga is megkerüli az internetlezárást. Mindazok tehát, akik úgy vélik, a Twittert azért záratta le, mert olyan terhelő beszélgetések felvételeit töltötték fel rá, amelyekkel rábizonyították a korrupciót, csak felületesen látják a dolgokat. Ha Erdoğannak az lett volna a szándéka, hogy a március 30-i helyhatósági választások kampányának célegyenesében meghiúsítsa új felvételek felbukkanását vagy régiek terjesztését, akkor nem a Twittert, hanem az egész internetet kellett volna lekapcsoltatnia. Valóban annyira képtelen felismerni a valóságot, hogy nem látja az internet cenzúrázásának csekély hatásfokát? Aligha – állapítja meg Martens.

Legújabb sakkhúzása inkább annak felel meg, ami áthatja egész választási hadjáratát: az agresszív előretolt védelem szellemének. Itt nincs hely közbülső megoldások számára. A török twitterezők városi, fiatal és az átlagosnál műveltebb rétege ugyanis, amely most joggal lázadozik Erdoğan cenzúrája ellen, amúgy sem tartozik az ő szavazótáborához. A miniszterelnökre a konzervatív Törökország, Anatólia síksága szavaz. Ott sok embernek nincs hozzáférése a világhálóhoz, és azok, akiknek van, nem twittereznek. Törökországban a széles néprétegek az államilag ellenőrzött tömegtájékoztató médiaeszközökből szerzik értesüléseiket, ahonnan azt hallják, hogy külföldön összeesküvést szőttek Törökország ellen. E történet szerint az országot és a nemzetet csak egy olyan erős vezető képes egyben tartani, mint amilyen Erdoğan. Még az is beleillene Erdoğan számításába, ha a hétvégén valóban újabb tüntetésekre és erőszakosságokra kerülne sor. Stratégiája akkor is beválna – most még legalábbis – fejezi be eszmefuttatását a német tudósító.

Nagyon hamar kiderült, hogy az országossá terebélyesedett Gezi parki tüntetések óta a török miniszterelnök szemében egyre szúrósabb szálka a Twitter rövidüzenet-szolgáltató rendszer. Ez a hálózat ugyanis, amelyet újabban Ferenc pápa is már hatalmas népszerűséggel használ az evangéliumi igazság hirdetésére, kitűnően alkalmas tiltakozó tüntetések gyors egybehívására, politikai jelszavak, üzenetek küldésére is. Ennek kézzelfogható példáját szolgáltatják továbbra is az ifjú török twitterezők.

Erdoğannak azt a törekvését, hogy a március 30-i helyhatósági választások küszöbén már e hírközlési alkalmatosság lezárásával igyekszik meghiúsítani gyarapodó-szervezkedő politikai ellentáborának további twitterezési lehetőségét, nagyon zokon vette Mustafa Akyol török publicista, hazájának egyik vezető újságírója. Ő, aki egyébiránt a kormányfő államférfiúi teljesítményét mindenkor tárgyilagosan, némelykor kifejezetten elismerően szemléli, felháborodásának nemcsak otthon adott hangot, hanem a The New York Times véleményrovatában is. Hogy tengerentúli olvasóinak legyen viszonyítási alapjuk, tehát hogy az amerikaiak is jól megértsék, az alábbi címet adta írásának: Jön a mccarthyizmus Törökországba. Minthogy eme izmus névadója annyira közismert és hírhedt személyiség volt, a sokatmondó címből egyenesen következtetni lehet a cikk tartalmára, amelyet ezért talán fölösleges is lenne ismertetni. De mi azért mégis reprodukáljuk a tekintélyes szerző néhány jellemző meglátását.

Mint emlékeztetett, a kormányfő és belső köre lehallgatott beszélgetéseit olyan rendszerességgel tették ki az internetre, hogy rögtön el is terjedtek, s most már törökök milliói fogadhattak el igaznak sok korábbi szóbeszédet, amit arról hallottak, hogy a kormány beavatkozik a média és az igazságszolgáltatás munkájába. Az egyik felvételen rögzítették, amikor Recep Tayyip Erdoğan telefonon felhívja Fatih Saraçot, a közkedvelt Habertürk hírcsatorna egyik vezetőjét, s leteremti amiatt, hogy adásba mehetett egy ellenzéki vezér véleménye. Saraç a kormányfő bizalmasaként 2012-ben hirtelen került a Habertürk igazgatóságába, Most bocsánatot kért Erdoğantól, mondván: „Igenis, uram, két percen belül kivágatom az anyagot, uram. Ezután sürgősen utasította beosztottjait, hogy a híranyagot vegyék ki az adásból. Egy másik alkalommal a kormányfő Saraçnál kifogásolta a Habertürknek azt az adását, amelyben bírálták a kormány egészségügyi politikáját. A felelős riportereket és a szerkesztőt hamarosan elbocsátották. Egy további lehallgatott beszélgetés folyamán Erdoğan arra kérte az igazságügy-minisztert, hogy gondoskodjék arról, hogy szigorú büntetéssel sújtsák az „engedetlen” Aydin Doğan médiabárót, akit (ezért) bevádoltak „adóelkerülésért”. A miniszter azt válaszolta, hogy az ügy bírája „sajnos befolyásolhatatlan”, mert az illető alevi, vagyis egy olyan vallási kisebbség tagja, amely politikailag gyakorta összeütközésbe kerül a miniszterelnök szunnita muzulmánok uralta kormányával.

Erdoğan egy sajtóértekezleten elismerte, hogy azért hívta fel a Habertürk vezetőit, hogy közölje velük, tartózkodjanak ellene irányuló „sértések” közreadásától. „A médiát ugyanis okítani kell” – jelentette ki. Ami pedig a Doğannal kapcsolatos kérését illeti, emiatt egyáltalán nem mentegetőzött, hanem kifejtette: „Ennél mi sem volt természetesebb. Elvégre csak kérnem kellett ezt az országom és nemzetem érdekében!?!

Akyol szerint, aki liberális muzulmán, a fenti példák mind igazolják, hogy a hatalomban eltöltött több mint tíz év után az Erdoğan által létrehozott rendszer az iskolapéldája az „intoleráns demokráciának” – egy olyan rendszernek, amelyben az uralkodó ugyan választások útján kerül hatalomra, de nem köti őt a jog uralma, és kevéssé tartja tiszteletben a polgári szabadságjogokat. Inkább emlékeztet Putyin Oroszországára, mint a nyugat-európai demokráciákra, amelyeket Törökország felülmúlni igyekszik. „Mindez azonban nem számít sok török szavazónak – írja a török publicista. Persze mindig jöhet meglepetés, de a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a kormányfő még mindig népszerű, és pártja, az AKP, nem fog elszenvedni drámai veszteségeket a helyhatósági választásokon.”

„Erdoğan megejtő politikai állóképességről tesz tanúbizonyságot tüntetések és bűnügyi vizsgálatok közepette is, s ennek az az oka, hogy a legtöbb törököt mindaddig nem érdekli, hogy a kormányfő tekintélyelvű meg hogy pártja korrupt-e, amíg a gazdaság virágzó. Sőt a legtöbb vallási konzervatív ösztönösen egyszerűen azért támogatja őt, mivel osztozik világnézetében és ideológiájában. Végezetül a miniszterelnök képes sikerrel mozgósítani szavazóbázisát annak a stratégiának a jegyében, hogy „legjobb védekezés a támadás.” Azzal érvel ugyanis, hogy az összes lehallgatott beszélgetés és a megelőző korrupcióellenes razzia, amely néhány miniszterén kívül a fiát is célba vette, nem más, mint választott kormánya ellen irányuló puccsista összeesküvés” – így Akyol.

A puccs ugyan némi túlzás – folytatja -, de Erdoğannak van egy valóban figyelemre méltó érve: pusztán az a tény, hogy léteznek felvételek, bizonyítja, hogy valaki kényelmetlen helyzetbe akarja hozni a kormányt. Valaki, aki lehallgatja a miniszterelnököt és legbensőbb körét, a felvételeket pedig archiválja, aztán közfogyasztásra kihelyezi az internetre. Ez a „párhuzamos állam” műve, amelyet állítólag Fethullah Gülen Amerikában élő vallási prédikátor hívei hoztak létre a török rendőrségen és más kulcsfontosságú közintézményekben. A „párhuzamos állam” nem valamiféle hazai vetélytárs, hanem „külföldi hatalmak ötödik hadoszlopa”, amely Törökország meggyengítésére törekszik. Az Erdoğan-párti sajtó szóhasználatában az idegen hatalmak másik neve a „kamatlobby”, a „neo-cons” (amerikai újonzervatívok) és a „cionisták”…

Akyol úgy látja, hogy Erdoğan március 30-án újabb erős meghatalmazás elnyerését reméli, és ekkor kiterjedt tisztogatásba kezdhet politikai ellenfelei körében. Ez aztán valóságos mccarthyista boszorkányüldözéssé fajulhat. A miniszterelnök kinyilvánította, hogy a „párhuzamos állam” ellen vívott háború voltaképpen Törökország második „felszabadító háborúja” – az után az első után, amelyet Mustafa Kemal Atatürk vívott meg 90 évvel ezelőtt az idegen megszálló hadseregekkel szemben. Sajnos azonban az a helyzet – fejezi be cikkét Akyol – , hogy ha túl sok szavazó fogadja el igazságként a kormányfőnek azt az állítását, miszerint Törökország most éppen egy ilyen „történelmi csatában” hadakozik, akkor a törvényesség és a szabadságjogok hiányára hivatkozó liberális búsongásokat egész egyszerűen egyetlen kézlegyintéssel elintézhetik, mint elcsépelt érveket, vagy pedig arra hivatkozva bélyegzik meg, hogy a hazafiatlanság jellegzetes megnyilvánulásai.

„A törökök kora gyermekségük óta azt tanulják, hogy tartsák nagy becsben az államot. Olyannyira, hogy vannak, akik Devlet (állam) nevet adnak gyermeküknek. Jelenleg az állam iránti tisztelet még soha nem volt ilyen alacsony szinten. És miközben dühöng a hatalmi harc, Törökország népe úgy érzi, hogy elárulták és cserbenhagyták. Elefántok küzdelme közben a fű pusztul leginkább. Most bármelyik fél kerül ki győztesen, már mindenképpen a török demokrácia az áldozat”. Ezzel a keserű mondattal fejezte be cikkét március közepén Elif Şafak török írónő a The Guardian című brit lapban.

A nagy írásművész egyforma készséggel ír törökül és angolul, utóbb nyelven is közread önálló regényeket, ezért a brit újság szerkesztősége gyakran kér tőle cikket hazája belső állapotáról. Egy évvel ezelőtt – a kurd békefolyamat kiteljesedése láttán – még a remény érzése töltötte el minden egyéb baljóslatú belpolitikai fejlemény ellenére is. Akkor így fejezte be írását: „Egy hónapja még teljesen más volt az ország hangulata. Mindenütt lelkes derűlátással fogadták, hogy kezdett kibontakozni a várva várt török-kurd béke. Erdoğant elszánt vezetőként méltatták, akinek sikerült lezárnia egy olyan viszályt, amely harminc esztendő alatt negyvenezer emberéletet követelt. Mindenütt sok szó esett Törökországról, mint amely túlnyomórészt muzulmán lakosságával és demokráciájával példaként szolgálhat az egész muzulmán világ számára. Az optimizmusnak ez a hangulata romlott meg most drámaian. Ám ez az örömteli légkör még egyszer feleleveníthető, ha kormány tanul a hibáiból” – írta akkor.

Az olvasó most úgy érezheti, hogy Elif Şafak azóta végképp elkeseredett, s feladta még azt a csöpp reményét is, amit aziránt táplált, hogy a török kormány, főképpen pedig vezetője tanul a hibáiból. Újabb cikkében megrendítő eseményeket elevenített fel. Mindenekelőtt az 57 éves Hatice Can öngyilkosságát. Az asszony Onur fiát követte a halálba. A tüneményes tehetségű fiatal építészt, az egyik legkiválóbb egyetem korábbi hallgatóját még 2010-ben „kábítószervétségért” őrizetbe vették. Azzal gyanúsították, hogy „drogot árult”. Úgy tudni, hogy fogságában bántalmazták – szóval és szexuálisan egyaránt. Szabadlábra helyezése előtt a rendőrségen rá akarták kényszeríteni arra, hogy legyen a besúgójuk. A fiatalember lelki gyötrelmek között eltöltött hetek után önkéntes halálba menekült, kiugrott a balkonjáról. Anyja 2014 márciusában követte. Előzőleg ugyanis hiábavalónak bizonyult a család minden arra irányuló törekvése, hogy állítsák bíróság elé az Onur haláláért felelős rendőröket. Aztán jött a kamasz fiú, Berkin Elvan esete, akit tízezrek kísértek utolsó útjára, miután haláláig, hosszú hónapokig kómában feküdt egy tüntetésen elszenvedett, rendőrségi könnygázgránát okozta fejsérülésének következményeként. Ő volt az országos tüntetések nyolcadik halottja, s a temetésén kirobbant zavargásokban meghalt még két ember.

Az írónő szerint sok nagy újság és tévéállomás nem szívesen számol be az ilyen tragédiákról, az internetre azonban rászakadt a közfelháborodás hulláma. „Törökország fiatal városi lakossága a YouTube, a Facebook és Twitter útján mind szélesebb körben ad hangot elégedetlenségének és csalódottságának – írja. Visszafordíthatatlan átalakulás megy végbe azonközben, hogy napfényre kerülnek olyan korrupciós botrányok,

amelyeknek a megnevezettjei kormánytisztviselők, üzletemberek, sőt már maga Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök és családja is. A kormányfő hívei és ellenfelei egyként úgy látják, hogy tizenegy éves kormányzása alatt ez a legnagyobb kihívás az AKP-val szemben. Mindennap egy új hangfelvételt szivárogtatnak ki, rendszerint esténként, amikor az internet csúcsforgalmat bonyolít. Ilyenkor ahelyett, hogy moziba mennének vagy barátokkal vendéglőben vacsoráznának, milliók kapcsolják be számítógépüket, hogy a világhálón értesülhessenek a legújabb botrányról.”

Elif Şafak csak néhányat említ, például azt, amelyen állítólag Erdoğan beszélget fiával arról, hogy miképpen lehetne befolyásolni a Fenerbahçe labdarúgóklub elnökének megválasztását.

A világhírű írónő azonban mindehhez hozzáfűzi azt a nagyon fontos véleményét, hogy noha a hangfelvételek tartalma megdöbbentő, ugyanilyen mértékben problematikus megszerzésük módja is. Vagyis az, hogy állítólag az Amerikában élő muzulmán prédikátor vezette Gülen-mozgalomhoz közel álló tisztviselők voltak azok, akik hosszú éveken át titokban és törvénytelenül ezrével csapoltak meg telefonvonalakat, és ezrével vettek fel hangszalagra beszélgetéseket. Külön botrány az is, hogy kormánypárti újságok a lehallgatásokból részleteket hoznak nyilvánosságra. Erdoğan és Gülen, egykor szövetségesek a török katonaság elleni küzdelmükben, most egymással dühödt viszályba keveredtek. Ez először 2010-ben bukkant a felszínre, miután Gülen helytelenítette Erdoğan politikáját a Gaza felé tartó segélyflottilla miatt kirobbant válság kérdésében. Utóbbi viszont Gülent amiatt ostorozza, hogy szerinte összeesküvés céljából felszította a szenvedélyeket.

„Törökország, amelyet már amúgy is megoszt a konzervatívok és a világi beállítottságúak szembenállása, most újabb polarizáció színtere. Maguk a törökök azonban mind több tanújelét adják annak, hogy már halálosan unják ennek az egymásnak feszülő két akaratnak a csatáját. A rajtuk uralkodókkal szemben érzett mélységes bizalmatlanság egyesíti a legkülönbözőbb ideológiai és kulturális hátterű embereket” – állapítja meg a nálunk is ismert török írónő.

Flesch István – Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com

2014-03-27