Magyarok a „Virágok mezején”

thok_haz2006 elején, amikor fölkészültem új diplomáciai megbízatásom, az isztambuli főkonzuli poszt elfoglalására, tüzetesebben áttanulmányoztam a törökországi magyar emigrációk hosszú, számunkra, magyarok számára keserű, török barátainkat viszont méltán büszkeséggel eltöltő történelmi események sorát. Ezek közül a leghíresebb, minden magyar ember számára ismert tény, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem a szabadságharc bukását követően (néhány évnyi franciaországi kitérő után) 1715-től Isztambul környékén, majd 1720-től egészen 1735-ben bekövetkezett haláláig a törökországi Rodostóban (Tekirdag) élt emigrációban. Emlékét a „nagyságos fejdelem” egykori restaurált, pontosabban újraépített ebédlőházában még az 1970-es években létrehozott múzeum őrzi.

Talán kevésbé ismert, de a Törökországba látogató magyarok számára szintén kötelező zarándokhely: Kossuth Lajos és környezetének ideiglenes, másfél évig tartó törökországi emigrációjának helyszíne, a kisázsiai Kütahyában létrehozott múzeum. A harmadik, de időben a legkorábbi magyar emigrációs hullámot Thököly Imre és felesége, Zrínyi Ilona néhány éves, halálukig tartó Izmit-i (Kocaeli) száműzetése jelenti (1701-1705). Ennek, a két előző emigrációs hullámnál nem kevésbé jelentős eseménynek azonban egészen a közelmúltig szinte semmilyen kézzel fogható tárgyi emléke nem volt és csak a beavatott történészek számára volt ismert és számon tartott tény.

Thököly titkárának, Komáromi Jánosnak a naplójából tudjuk, hogy Thököly Imrét, a török szultán szövetségesét, Felső-Magyarország és Erdély fejedelmét és mintegy 50 fős kíséretét a kuruc szabadságharc bukását követően, a karlócai béke értelmében 1701-ben az Isztambultól 100 kilométerre keletre, a Márvány-tenger partján fekvő Izmit városának (akkori görög nevén: Nicomédia) tengerpartján helyezték el. Később a bujdosókat kicsit beljebb, a szomszédos hegyre telepítették, amelyet még száz évvel ezelőtt is Madzsar dag-nak, vagyis magyar hegynek hívtak. Zrínyi Ilona nevezte el a tavaszonként virágba boruló helyet, afféle tanyát a „Virágok mezejének”. Az emigránsoknak otthont adó igencsak szerény hajlékok a kor építészetének megfelelően fából készültek, tehát három évszázad alatt elenyésztek. Thököly majorházának gyér maradványai, néhány szépen faragott kő oszlop talapzat még a 19. század végén fellelhetők voltak, mára azonban teljesen nyomuk veszett.

Zrínyi Ilonát, 1703-ban bekövetkezett halálát követően, az isztambuli Saint Benoit jezsuita templomban temették el, ahová fiát is 32 évvel később, a Rodostóban 1735-ben elhunyt II. Rákóczi Ferencet. Thököly Imrét az egyetlen izmiti keresztény (örmény) temetőben temették el 1705-ben. Hála Thaly Kálmánnak, és Thallóczy Lajosnak a 19. század második felében, és a huszadik század elején élt neves történészeknek, sikerült a magyar történelem e kiemelkedő három személyiségének és harcostársaiknak, a hamvait felkutatniuk. Rákóczit és Thökölyt „rehabilitálták”, vagyis országgyűlési határozat nyomán királyi döntéssel hatályon kívül helyezték a kétszáz éve érvényben lévő fő-, és jószágvesztést, valamint az örökös száműzést elrendelő bécsi szentenciát. A bujdosók hamvait 1906-ban ünnepélyes keretek között hazaszállították. II. Rákóczi Ferenc és anyja, Zrínyi Ilona földi maradványi azóta a kassai dómban, Thököly Imréé pedig a késmárki evangélikus templomban nyugszanak. A rodostói görög templomban eltemetett gróf Bercsényi Miklós, gróf Eszterházy Antal és Sibrik Miklós, valamint Bercsényi feleségének Csáky Krisztinának a Saint Benoit templomban eltemetett hamvait szintén hazaszállították.

A véletlen úgy hozta, hogy a 2000-es évek elején Ertunc Baykal, Kocaeliben élő történésznek egy Székesfehérvárról érkezett magyar turista megmutatott egy kb. egy méterszer egy méteres kődarabot, amelyre az egykori izmiti örmény temető helyén álló vasútállomáson bukkant rá. A kődarabon magyar és latin nyelvű felirat szerepel gróf Thököly Imre nevével.

Mint kiderült ez a kődarab annak az obeliszknek a maradványa, amelyet a magyar kormány állított 1906-ban az örmény temetőben, Thököly egykori sírjának helyén, miután onnan kihantolták Thököly hamvait és hazaszállították Magyarországra. A török történész kiderítette azt is, hogy az obeliszk az ezerkilencszáz húszas években ment tökre egy földrengés alkalmával. Ennek a darab kőnek a fellelése beindította azt a folyamatot, amelynek az lett az eredménye, hogy ma már valóságos kultusza van Thököly Imrének Törökországban és emlékművek egész sora tanúskodik immáron Izmitben is a magyar és török történelem összekapcsolódásáról, a szultán és a magyar kuruc vezér egykori szövetségéről, valamint arról a nagylelkű gesztusról, amelyet Törökország tanúsított- a történelemben először, de mint láttuk, nem utoljára- a hozzá menekülő magyar szabadságharcosok befogadásával.

A törökországi Thököly kultusz megteremtésének első állomása 2005. szeptember 13-ra datálódik, amikor is a másfél milliós lélekszámú Kocaeli nagyváros (amelynek része Izmit) önkormányzata saját költségén impozáns gránit talapzatra helyezte a Thököly-obeliszk torzóját. Körülötte létrehozott egy kis emlékhelyet és a szomszédos utcát elnevezte Thököly Imre caddesi-nek. A Thököly halálának 300. évfordulóján rendezett ünnepélyes avatón résztvevő magyar főkonzulnak és a budapesti magyar-török baráti társaság delegációjának Ibrahim Karaosmanoglu főpolgármester felvetette ötletét: összefogással hozzunk létre egy múzeumot, vagy emlékházat Izmitben. Ehhez felajánlotta, hogy az önkormányzat saját költségén felújíttat egy 1920-as években épült házat. A kiállítás berendezését végezzék el a magyar történészek, muzeológusok, tehát a magyar állam.

Jómagam ezen a ponton kapcsolódtam be a történetbe. Isztambuli főkonzuli fölkészülésem során végigjártam valamennyi itthoni illetékes intézményt, hogy a projekthez támogatókat találjak. Mindenhol azt a választ kaptam, hogy most nincs erre pénz. Felejtsem el az egészet.

Azonban nem azért van történészi végzettségem, és érdeklődésem, hogy egy ilyen nagyszerű tervet csak úgy elfelejtsek. 2006 tavaszán Törökországba érkezésemet követően röviddel hivatalosan is felkerestem a főkonzuli kerületembe tartozó Kocaelit, ahol Karaosmanoglu főpolgármester és Ertunc Baykal történész barátom lelkesedése rám is nagy hatással volt. Hárman elhatároztuk, hogy minden követ megmozgatunk és az emlékház ügyét sikerre visszük. Mindenképpen. Ők adják a házat, de csak akkor tudnak pénzt invesztálni a dologba, ha biztosak lehetnek, abban, hogy a múzeum berendezését a magyar fél felvállalja. Végigjártam az Isztambulban élő jómódú magyarokat, hogy szponzorokat szerezzek. Idehaza a projekt támogatásának megnyertem az Oktatási és Kulturális Minisztérium vezetőit és referenseit. Mindenkit sikerült fellelkesíteni, de a szükséges pénzt csak nem sikerült elkülöníteni.

Egy szép napon, valamikor 2007 nyarán Isztambulban kaptam egy telefon hívást. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium török referense volt az, aki értékes szövetségesemül szegődött a Thököly múzeum tervének támogatásában. Elmondta, hogy „talált” egy kis pénzt, ugyanis egy kanadai magyar festészeti kiállítás finanszírozásából megmaradt 15 millió Forint. Ha ügyes vagyok, megszerezhetem a Thököly projektnek. Így is lett. Megkerestem Hiller István minisztert, aki -úgy is, mint az ország egyik legjobb Rákóczi kori történésze- nagy lelkesedéssel mondott igent. Elindulhatott tehát a projekt. A miniszter kijelölte a feladat intézményi végrehajtóit és tudományos felelőseit: Rezi-Kató Gábort, a Magyar Nemzeti Múzeum akkori főigazgató helyettesét és Szvitek Róbertet a Nemzeti Múzeum muzeológusát.

Izmiti barátaink nekiláttak a SECA park, az egykori dohánygyár területén az egybenyitott, mintegy 200 négyzetméter alapterületű ikerház restaurálásának. A ház egy gyorsan fejlődő, rehabilitált iparterületből tengerparti nagyon hangulatos óriási kulturális és rekreációs központban fekszik. Tengerparti sétányok, sportlétesítmények, kávéházak, éttermek, kultúrközpont, ötcsillagos szálloda szomszédságában. A mega beruházással a város vezetésének az a célja, hogy Törökország legnagyobb szabadtéri sport és kulturális létesítményévé tegyék az egyébként nem túl szép iparvárost. Megkezdték az egykori bizánci császárváros, Nicomédia romjainak a feltárását is: Diocletianus császár palotáját, a kis és nagy színházat (Odeon), stb. A „magyar király” emléke is turistákat vonz, tanúsítja Törökország hagyományos magyar barátságát és a menekültekkel szembeni nagylelkűségét.

A Thököly Emlékház 1 év alatt elkészült. Kitűnő minőségben. A török építészek a magyar muzeológusok útmutatásai és látványtervei alapján dolgoztak. A Magyar Nemzeti Múzeum elkészíttette a kiállítás anyagát: festmény-, dokumentum-, érme-, fegyver, térkép, zászló másolatokat, a magyar és török nyelvű feliratokat és biztosította a kiállításhoz szükséges technikai felszerelést is. A koordinációt mi, azaz az isztambuli magyar Főkonzulátus munkatársai végeztük. Az ünnepélyes átadásra 2008. november 13-án került sor a két ország kulturális tárcavezetője: Ertugrul Günay és Hiller István jelenlétében.

2008 decemberében az Ertunc Baykal vezette Kocaeli-i Thököly Imre Baráti Társaság Zrínyi Ilona és Thököly Imre arcképét ábrázoló sziklába vésett emlékművet állított majd utcát neveztek el a „magyar királyról” az Izmithez közeli Karatepe faluban. Ott, ahol Thaly Kálmán és Thallóczy Lajos szerint a Virágok mezeje lehetett, és ahol még jó száz évvel ezelőtt is sok madzsaroglu, vagyis magyar leszármazott élt. Vélhetően a falu mai gyerekeinek ereiben is csörgedezik némi kuruc vér.

Székelyné Németh Mária, volt isztambuli magyar főkonzul,

Budapest, 2013. november 12.

2013-11-16