![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
Alanya – ahol a nap mosolyog
Alanya, a Török Riviéra legrégebbi és leglátogatottabb történelmi központja. Álmos kis halászfaluból fejlődött üdülőparadicsommá, modern szállodákkal, hal-éttermekkel, számos kávézóval, bárral, kikötővel és banánültetvénnyel. Valaha Kleopátrát is elvarázsolta. A város nyugati partja a híres, homokos Kleopátra strand.
Történelme azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor az emberek még nem találták fel az írást.
A város leghíresebb nevezetessége a tengerből kiemelkedő hegyfokra épült kalózerőd – kalózok otthona volt, akiket még a Római Birodalom sem tudott az ellenőrzése alá vonni. Az anatóliai szeldzsuk birodalom fővárosa lett.
A tenger nyugodt és kellemes hőmérsékletű áprilistól októberig, a part finom-homokos a vadregényes hegyekkel. Vízi sportok széles választékával búvárkodhatunk, bérelhetünk jet-ski-t vagy vitorlást. Akár egy teljes napot is eltölthetünk az Aquaparkban.
Folytatás >>>
autoberlesonline.hu
Kovács Dalma: Óda az ankarai bevándorlási hivatalhoz II.
Avagy milyen energiákat szabadít fel egy röpke, sikeres ügyintézés?
Az ankarai bevándorlási hivatal olyan mértékben feltöltött energiával, hogy elintézve a tartózkodási engedélyemet szökdécselve ugráltam lefelé a dombon. Ankara mégiscsak csodálatos, süt a nap, tavasz van, elintéződött a tartózkodási engedélyem, mi kell még a boldogsághoz? Balra pillantva azonnal rájöttem. Tej. Méghozzá az Atatürk Orman Ciftliği jó minőségű, üvegedényben árult teje. Megtorpantam az utca közepén és elnyílt szájjal, vágyakozva néztem balra. Feltartóztathatatlan vágy fogott el a tej iránt.
Bementem, az eladó bácsi a szomszéd boltocskából sétált át. Gyakran van ez így Törökországban, ha nincs vevő, kihasználják az időt a társalgásra. Megvettem a hőn áhított tejemet, váltottunk egy pár udvarias „Hogy vagy? Jól vagyok. És Ön?”-t, de hamar éreztem, hogy ez a beszélgetés túl fog nőni a berögzült formán. Érdekes volt a bácsi! Még a „Honnan jöttél?” kérdése sem untatott.
Hamar rátértünk a lényegre, a törökországi gyereknevelésre. A török bácsival tökéletesen megegyeztek a nézeteink! Igen, nagy hiba hogy a török szülők „nem veszik emberszámba” gyermekeiket. Kultúra ide vagy oda, pedagógiai, pszichológiai szempontból mindenképp ártalmas jelenség. A végén boldogtalan lesz az egész család. Túl kéne lépni a berögződéseken, tudatosan kéne gyereket vállalni, nevelni. Ahogy nőnek a csemeték, egyre rosszabb a helyzet, azt sem tudják, kicsodák, nem ismerik saját magukat.
Ó, a tejes bácsi! Olyan lendülettel vetettük bele magunkat a társalgásba, mintha ezen a nagy világon csak mi ketten lennénk ugyanazon a véleményen. A Törökországi szülő-gyermek kapcsolatot kivesézve átnyargaltunk a Greater Middle East projektre, majd az Európai Unióra és Magyarországra. Amíg meg nem jelent a következő vevő, be nem állt a szánk. Megállapítottuk, hogy a végtelenségig el tudnánk így beszélgetni. Mintha az új vevővel együtt ütött volna a búcsúzás gongja, amilyen természetességgel sodort messzire minket az eszmecsere, olyan magától értetődően váltunk el. Fogtam a hónom alatt a tejemet és ha lehet, még boldogabb voltam, mint a bevándorlási hivatal után.
Ezt a felfokozottságot valahogy le kell vezetni. Elővettem lila fülhallgatómat és elkezdtem Rag’n Bone-t hallgatni. „I’m only human láláláláááá”. Megálltam a domb tetején, a távolban Ankara hegyei nyújtózkodtak a rájuk pakolt épületekkel. Próbáltam lefotózni a hegyeket a dombbal, miközben Rag’n’ Bone biztatására még intenzívebben embernek éreztem magam a lágy ankarai napsütésben.
Ebben a fennkölt pillanatban, amikor semennyire sem voltam kint, csak magamban éreztem és örültem, megszólalt valaki mellettem. Hirtelen kiszálltam magamból, levettem a fülhallgatóm. Egy nagyapám korabeli fickó magyarázott nekem valamit. „Mit láttál meg ott a távolban?” „A hegyeket.” „Hm. Te biztosan fotózol.” Pislogtam rá nagyokat, olyan egyértelmű közvetlenséggel beszélt hozzám az öreg, mintha régi jó barátok lennénk. Úgy éreztem magam, mintha én a fülhallgatóm miatt lemaradtam volna az előző jelenetről, amely köztünk játszódott, és késve csatlakoznék a párbeszédhez. Ez nem lehet egy ember első mondata, csak valaminek a folytatása! „Na gyere, igyunk egy teát!”
A domb tetején, pontosan egy bájos kávézó mellett ácsorogtam anélkül, hogy eddig észrevettem volna. Arra ocsúdtam fel, hogy szemtől szembe ülünk az öreggel és teázunk. A fényképezéstől a kávézóig egy perc sem telt el. Mindenki tiszteletteljesen hodzsámnak szólítja a bácsit, egyértelmű, hogy gyakran jár ide. „A Hacettepe Egyetemen fényképészetet és grafikát tanítok, tessék, a névjegykártyám. A műhelyem is itt van a közelben.”
Megint úgy éreztem, hogy elszalasztottam valamit, próbáltam behozni a lemaradást, de a másodpercek feltartóztathatatlanul vágtattak előre. Új kijelentés, eddig nem hallott információ, még nagyobb csodálkozás. Nem futottam már az idő után, próbáltam ott lenni, ahol vagyok, majd később rájövök, mi is ennek az értelme.
A bácsi cserkesz származású, ő a negyedik generáció. Beszéli az anyanyelvét, de azt mondja, Törökországban 5 millióan vannak és csak egy millióan tudnak cserkeszül. Most készült el a könyvével, amelyet a gyerekkoráról írt, azt utolsó simításoknál tart. Tiszta Tolsztoj! Kezdi a Gyermekkorral, és ki tudja, hová tart… Mesél nekem a cserkeszekről, a már emlegetett gyerekkorról, a kis Samsun melletti cserkesz faluról, a művészetéről.
Tea után elbarangoltunk a közeli műhelybe, a bácsi lelkének hű kivetülésébe. Az aprócska műhelyben végigmutogatta munkáit, ide-oda ugrálva ecsetelte történetüket. Olyan szomjasan beszélt, mint a tejes bácsi, mintha már soha többé nem lenne alkalma megosztani alkotásai történetét senkivel. Sűrűn lógnak egymás mellett a bekeretezett képek, de nem kapok sok időt a mustrálásukra. Kezembe nyom az öreg egy vastag fotóalbumot, tele a fényképeivel. Azt sem tudom, hová kapjam a fejem. Igyekszem mindet beszívni, de érzékeim túlterhelten kezdik felmondani a szolgálatot.
Komolyzenét kapcsol be a bácsi, közben nézegeti a kicsi hűtőjét, hogy mivel kínáljon. Elugrik a tűzhelyhez kávét készíteni, de félig otthagyja, mert meg akarja változtatni a számot; majdnem elfelejtett velem cserkesz zenét hallgattatni! Gyorsan pótolja a mulasztást, majd előkerül a térkép. Figyeljük a cserkezek útját a térképen, mutatóujjával követi nyomon az irányt, amerre ősei ki lettek zsuppolva a cári Oroszországból.
Nincs túl sok idő a cserkeszekre, mert végtére is itt vagyunk most Ankarában. Majd kiüti a szemem egy kulturális programokat tartalmazó tájékoztatóval, és próbál meggyőzni arról, hogy Ankara Törökország kulturális központja, nem Isztambul. Hirtelen visszaugrik a dzsezvéhez, folytatja a kávékavargatást. Ez a kávéceremónia lelassította a pillanatot, az alkotásról beszélgetünk már.
Hogyan fest, fotóz, szerkeszt? Hogyan teremti meg a szépséget? Ha az ember olyasvalamit csinál, amit szeret, nem ismeri a fáradtság és az idő fogalmát, mindig talál alkalmat a szeretett foglalatosság művelésére. A művészetnél, az ember bensejében lévő szépség külvilágban való megfogalmazásánál pedig nincs is természetesebb cselekvés. Ősidők óta egybeforrt velünk, az utóbbi évszázadokban lett csak leválasztva a mindennapi léttől. Amióta az emberi tudat milliónyi részre hasadt, megszűnt az egység.
Elkészült a kávé. A bácsi saját kezűleg készített cserkesz édessége dukál hozzá. Mert nyilvánvalón a bácsi remekül süt-főz, cserkesz sajtját is saját maga készíti. Rávettem, hogy jósoljon nekem a zaccból. Tud jósolni a bácsi, de nem igen kamatoztatja képességét, nehogy szájukra vegyék az emberek. Nehogy már ő legyen a környék orákuluma! Arról az aprócska csészéről 15 percen át beszélt, felszólítva egem az elején, hogy ne szakítsam félbe, és semmiképpen ne befolyásoljam jóslás közben. Csak hallgattam hát a jelent és a jövendőt, iparkodtam testet varázsolni a szimbólumoknak, körvonalazni a személyeket, emészteni az egyértelmű utalásokat.
Jelzem, a tartózkodási engedély gyors elintézésének következményei teljesen kiszámíthatatlanok.
Kovács Dalma – Türkinfo
Hivatalos: Török válogatott játékossal erősít az AC Milan
A Bayer Leverkusentől érkezett a „szabadrúgások királya”.
A német Bundesligában szereplő Bayer Hakan Calhanoglut adta el az AC Milannak – jelentette be a klub honlapja.
Mateo Mussachio, Franck Kessie, Ricardo Rodriguez, André Silva és Fabio Borini után a játékos a Rossoneri hatodik igazolása a nyári átigazolási időszakban.
Calhanogluért 25 millió eurót fizettek, ő pedig 4 éves szerződést írt alá.
Forrás: www.goal.com/hu
A török szultán Budára jön
150 évvel ezelőtt, 1867 júliusában a korabeli magyar sajtó egyik olyan híre, mely lázba hozta az újságolvasó közvéleményt, az a hír volt, hogy Abdul Aziz szultán, az Oszmán Birodalom uralkodója európai körútra indul – az első hírek szerint Párizs, London és Bécs után még Budára is tervezett ellátogatni. Ez azért is különösen érdekes, mert az Oszmán Birodalom történetében ő volt az első uralkodó, aki nem hódítóként tett látogatást Nyugaton – és így Budán sem.
Abdul Aziz (1861–1876) elődei, így apja II. Mahmúd (1808–1839) és bátyja I. Abdul Medzsid (1839–1861) is elkezdték már a birodalom megreformálását – ennek a hatalmas munkának örököse és folytatója lett Abdul Aziz szultán is. Uralkodása alatt jelentős átszervezésen esett át az oszmán közigazgatás: 1864-ben kénytelen volt utólag elismerni a két román fejedelemség de facto egyesülését, majd csapatait 1867-ben kivonta Szerbiából, de 1870-ben ő hozta létre a bolgár exarchátust is. A szultán nevéhez fűződik továbbá az első oszmán postabélyegek kibocsátása: az Oszmán Birodalom volt egyben az 1874-es alapítású Nemzetközi Posta Unió egyik alapító tagja is. Abdul Aziz jelentősebb vasútfejlesztéseket is végrehajtott az európai és az ázsiai Törökországban egyaránt. A szultán nagy összegeket fordított a török haditengerészet fejlesztésére, ahogy ő rendelte el – pontosan az 1867-es, a nyugati körútján látott múzeumok hatására – egy archeológiai múzeum létesítését is Konstantinápolyban.
Uralkodása vége felé azonban az Oszmán Birodalom súlyos pénzügyi zavarokkal küszködött, 1875-ben államcsődöt kellett bejelenteni, emiatt adóemelésre volt szükség. Ez előbb 1875-ben Hercegovinában, 1876-ban pedig Bulgáriában is felkeléshez vezetett – 1876 tavaszán Abdul Azizt végül megfosztották trónjától – ő maga vélhetőleg öngyilkosságot követett el nem sokkal később. Utóda V. Murád sem ült sokáig a trónon: őt elmebetegsége miatt alig három hónappal később szintén lemondatták – az őt a trónon követő II. Abdul Hamid szultán viszont olyan kataklizmák egész sorozatával volt kénytelen szembesülni már uralkodása kezdetén, mint az 1877–1878-as orosz-török háború.
Az alábbiakban egy, a Vasárnapi Újság 1867. július 21-i számában megjelent cikket mutatunk be, melynek címe: Abd-ul-Aziz khán.
A Vasárnapi Újság 1854 és 1921 között megjelenő, a széles tömegeket megszólító, gazdagon illusztrált hetilap volt. Pákh Albert főszerkesztő a lap első számában azt a hármas missziót adta az újságnak, hogy legyen érdekes, hasznos és olcsó – így válhat a széles tömegek népszerú hetilapjává. A lap indulásakor Jókai Mór is annak főmunkatársaként dolgozott.
Az alábbi cikk szerzője Reményi Károly, aki maga is számos ismeretterjesztő cikkel gazdagította a korabeli magyar sajtótörténelmet: egyúttal Reményi Ede hegedűművész öccse és egyben impresszáriója is volt.
Reményi alábbi cikkéből is kiolvasható, hogy Abdul Aziz – maga is nagy csodálója lévén a Nyugat civilizációs eredményeinek – jó kapcsolatokat ápolt III. Napóleonnal, kinek meghívására Itália érintésével Marseille felől Párizsba érkezik.
Az 1867. június 21. és augusztus 7. között lezajlott utazás forradalmi volt a maga nemében: török szultán ilyen körülmények között még nem hagyta el birodalmát. Reményi a cikkben megemlíti Abdul Aziz apját és bátyját is, akik már elkezdték azokat a reformokat, melyek folytatását a cikk szerzője Abdul Aziztól reméli annak érdekében, hogy az Oszmán Birodalom felzárkózzék a Nyugathoz. Reményi hosszasan taglalja az Abdul Aziz által már addig megtett reformintézkedéseket: ezzel kapcsolatban felidézi Sir Austen Henry Layard (1817–1894) gondolatait arról, miként is kellene a Nyugatnak ideális esetben a török reformokhoz viszonyulnia. Sir Austen Henry Layard rendkívül színes életútja során egyebek közt arról vált ismertté, hogy az akkori Oszmán Birodalom területén feltárta Nimrud és Ninive romjait.
Az alábbiakban közöljük Reményi cikkét a Vasárnapi Újság 1867. július 21-i számából:
„Abd-ul-Aziz khán
Az európai uralkodók közt, kiknek nevezetesbjeit e lapok időről időre, arczképeik s életrajzaikban megismertették olvasóikkal, kétségkívül nem utolsó érdekességű amaz idegen vallású és sajátságos társadalmú nemzet fejedelme, mely századokon át ellenségünk volt, a legutóbbi időkben pedig oly nevezetes jelét adta barátságának irántunk. A török császárról szólunk, az első szultánról, ki – kereszyén fejedelem meghívása következtében – Párisba utazott, s onnan London, Berlin és Bécsen keresztül hazatérve, valószínűleg a mi fővárosunkat, Buda-Pestet is megtiszteli látogatásával.
Ez utazás rendkívüliségét csak az méltányolhatja kellőleg, a ki tudja, hogy Törökországban vallás-politikai hagyományos törvénnyé vált, miszerint a szultán, e hódító nagyúr, háború esetén kívül soha el ne hagyja székvárosát. És e fölött az ulemmák (írástudók, törvény-magyarárzók) testülete oly féltékeny szemmel őrködik, miképp a padisah birodalmának egyik-másik tartományát is csak kierőszakolva, úgy szólván csellel, látogathatja meg. Képzelhető tehát az izgalom, mit Istambulban annak híre idézett elő, hogy a szultán Párisba megy. Az útikészületeket az udvar oly gyorsan tevé meg, hogy a nők, kiknek hatalma ott is nagy, s az ulemmák intrigáikkal teljesen elkéstek, bár azért föl nem hagytak.
Midőn a szultán utazását melegen üdvözöljük, mint egyikét az újabb reformoknak, melyek a fegyver terán hajdan oly hatalmas Törökországra a polgári haladás szebb jövőjét hozhatják: mondjuk el röviden, a mit tudni lehet Abd-ul-Azizról.
Ő 1830. (török számítás szerint 1245-ben) febr. 9-én született, mint magától értetődik: a szultánok székhelyén. Atyja II. Mahmud volt, a jenicsárok merész kiirtója, különben is nagy újító, hatalmas császár, ki 1839-ben halálos ágyán, trónralépő első fiának Abd-ul-Medzsidnek a megkezdett refrormok folytatását köté szívére. – Külön anyától, de egy apától származó testvére volt tehát a mostani szultánnak az elhunyt Abd-ul-Medzsid, kit 1861. június 25-kén, a török uralkodási törvények szerint, mint a család legöregebb tagja, követett a trónon.
Ifjúkorában a világtól elzárkózva, az ulemmák egyoldalú nevelésében részesült, eltelve vallásos rajongással a szultánok fénykora iránt. Igen természetes tehát, hogy trónraléptekor a régi fanatikus párt egészen magáénak hitte Abd-ul-Azizt. Kiábrándulásuk azonban csakhamar bekövetkezett. Mindjárt első intézkedése, az udvari nagy hárem megszüntetését illetőleg, sok kedvetlenséget szült. Később, igaz, ő is megnépesíté szerailját nőkkel, de ezek pazar fényűzését mai nap is erősen korlátolja.
Kormány-intézkedéseire nézve jellemző, hogy a miben csak lehet, szereti utánzoni a francziák császárját. A főváros szépítése s a hadsereg főgondját képezik. Neki ugyan, hogy Istambulban egyenes széles utczákat teremtsen, nincs szüksége annyi lerombolására, mint III. Napóleonnak Párisban, mert segíti a tűz, mely a görbe utczákat és faházakat évről évre mindinkább kipusztítja Konstantinápolyból.
Ipartárlat, fényes hadgyakorlatok tartása, a török hadsereg újabb egyenruházása, sőt még a sajtó irányábani magatartása is, mind franczia befolyásra mutat.
Reformtörekvései legszebb jelét adá azonban közelebb, alig egy hónapja, azon új törvény által, mely megengedi, hogy birodalma területén ezentúl idegenek is teljes joggal bírhassanak ingatlan javakat.
Csak e kevés is elég azon tény megállapítására, miszerint a haladó Európától magát évszázadokon át elzárkózva tartott Törökország is kezdi érezni végre a reformok szükségét.
E sorok írója közelebbről Törökországban utazván, sok tekintetben kedvezőbb benyomásokat hozott onnan magával, mint részint elfogult, részint tán ellenséges indulatú ismertetések után előre gondolhatta. Többi közt a törökországi keresztények helyzetét sem találta oly szomorúnak, mint többnyire hinni szokás. Személyes és teljes vallásszabadságot élvez ott minden keresztyén. Adóval is aránylag oly kevéssé vannak terhelve, mint sehol Európában. Mindez igazolja a kitűnő állású angol Layard állítását, ki személyes tapasztalatokra alapított meggyőződéseül vallja, hogy „ha Törökországot békén hagynánk, nem sokáig kellene az ország emelkedésére várni; mert nincs ország, mely az utolsó 25 év alatt oly tetemes javításokat kezdeményezett volna, mint Törökország.”
Ám mutassanak a török belgyengeség jeleként a majdnem teljesen függetlenné lett Szerbiára és Dunafejedelemségekre; az oly könnyen átengedett szerb végvárakra; Tunisnak franczia protectorátus (védnökség) allatiságára; az egyiptomi vicze-király táguló hatalmára stb, mindezek magukban véve a török birodalmat lényegileg nem veszélyeztetik; sőt az okos számítás politikáját kell abban felismernünk, ha a török kormány, a körülményeket számbavéve, itt-ott, hol neki igazán érdeke amúgy sincs, enged.
Nyugat-Európa egyébiránt, mely ismeri saját érdekeit, hiszszük, hogy miként a krími hadjárat alatt, úgy ezentúl sem hagyandja, az új életre ébredés küszöbén álló, s átalakulása nehézségeivel küzdő Törökországot, míg egészen megerősödhetnék, egy önző terjeszkedési politika martalékául s megvédendi erkölcsi – és ha kell anyagi erejével is, a fenyegető Oroszország ellen.
A szultán utazása újból megerősíti a szövetségek kötelékeit, s így fog – közvetlenül ugyan Törökországra, de közvetve az egész czivilizált Európára üdvössé válni Abd-ul-Aziz khán legújabb lépése, melyben fő érdeme van kétségkívül Napóleonnak, utána Törökország jelen felvilágosult minisztériumának.
Reményi Károly”
A folytatásban arról is olvashatunk, milyen volt a korabeli sajtóban Abdul Aziz 1867-es magyarországi látogatása.
Horváth Krisztián – Türkinfo
