A török szultán Budára jön

150 évvel ezelőtt, 1867 júliusában a korabeli magyar sajtó egyik olyan híre, mely lázba hozta az újságolvasó közvéleményt, az a hír volt, hogy Abdul Aziz szultán, az Oszmán Birodalom uralkodója európai körútra indul – az első hírek szerint Párizs, London és Bécs után még Budára is tervezett ellátogatni. Ez azért is különösen érdekes, mert az Oszmán Birodalom történetében ő volt az első uralkodó, aki nem hódítóként tett látogatást Nyugaton – és így Budán sem.

Abdul Aziz (1861–1876) elődei, így apja II. Mahmúd (1808–1839) és bátyja I. Abdul Medzsid (1839–1861) is elkezdték már a birodalom megreformálását – ennek a hatalmas munkának örököse és folytatója lett Abdul Aziz szultán is. Uralkodása alatt jelentős átszervezésen esett át az oszmán közigazgatás: 1864-ben kénytelen volt utólag elismerni a két román fejedelemség de facto egyesülését, majd csapatait 1867-ben kivonta Szerbiából, de  1870-ben ő hozta létre a bolgár exarchátust is. A szultán nevéhez fűződik továbbá az első oszmán postabélyegek kibocsátása: az Oszmán Birodalom volt egyben az 1874-es alapítású Nemzetközi Posta Unió egyik alapító tagja is. Abdul Aziz jelentősebb vasútfejlesztéseket is végrehajtott az európai és az ázsiai Törökországban egyaránt. A szultán nagy összegeket fordított a török haditengerészet fejlesztésére, ahogy ő rendelte el – pontosan az 1867-es, a nyugati körútján látott múzeumok hatására – egy archeológiai múzeum létesítését is Konstantinápolyban.

Uralkodása vége felé azonban az Oszmán Birodalom súlyos pénzügyi zavarokkal küszködött, 1875-ben államcsődöt kellett bejelenteni, emiatt adóemelésre volt szükség. Ez előbb 1875-ben Hercegovinában, 1876-ban pedig Bulgáriában is felkeléshez vezetett – 1876 tavaszán Abdul Azizt végül megfosztották trónjától – ő maga vélhetőleg öngyilkosságot követett el nem sokkal később. Utóda V. Murád sem ült sokáig a trónon: őt elmebetegsége miatt alig három hónappal később szintén lemondatták – az őt a trónon követő II. Abdul Hamid szultán viszont olyan kataklizmák egész sorozatával volt kénytelen szembesülni már uralkodása kezdetén, mint az 1877–1878-as orosz-török háború.

Az alábbiakban egy, a Vasárnapi Újság 1867. július 21-i számában megjelent cikket mutatunk be, melynek címe: Abd-ul-Aziz khán.

A Vasárnapi Újság 1854 és 1921 között megjelenő, a széles tömegeket megszólító, gazdagon illusztrált hetilap volt. Pákh Albert főszerkesztő a lap első számában azt a hármas missziót adta az újságnak, hogy legyen érdekes, hasznos és olcsó – így válhat a széles tömegek népszerú hetilapjává. A lap indulásakor Jókai Mór is annak főmunkatársaként dolgozott.

Az alábbi cikk szerzője Reményi Károly, aki maga is számos ismeretterjesztő cikkel gazdagította a korabeli magyar sajtótörténelmet: egyúttal Reményi Ede hegedűművész öccse és egyben impresszáriója is volt.

Reményi alábbi cikkéből is kiolvasható, hogy Abdul Aziz – maga is nagy csodálója lévén a Nyugat civilizációs eredményeinek – jó kapcsolatokat ápolt III. Napóleonnal, kinek meghívására Itália érintésével Marseille felől Párizsba érkezik.

Az 1867. június 21. és augusztus 7. között lezajlott utazás forradalmi volt a maga nemében: török szultán ilyen körülmények között még nem hagyta el birodalmát. Reményi a cikkben megemlíti Abdul Aziz apját és bátyját is, akik már elkezdték azokat a reformokat, melyek folytatását a cikk szerzője Abdul Aziztól reméli annak érdekében, hogy az Oszmán Birodalom felzárkózzék a Nyugathoz. Reményi hosszasan taglalja az Abdul Aziz által már addig megtett reformintézkedéseket: ezzel kapcsolatban felidézi Sir Austen Henry Layard (1817–1894) gondolatait arról, miként is kellene a Nyugatnak ideális esetben a török reformokhoz viszonyulnia. Sir Austen Henry Layard rendkívül színes életútja során egyebek közt arról vált ismertté, hogy az akkori Oszmán Birodalom területén feltárta Nimrud és Ninive romjait.

Az alábbiakban közöljük Reményi cikkét a Vasárnapi Újság 1867. július 21-i számából:

„Abd-ul-Aziz khán

Az európai uralkodók közt, kiknek nevezetesbjeit e lapok időről időre, arczképeik s életrajzaikban megismertették olvasóikkal, kétségkívül nem utolsó érdekességű amaz idegen vallású és sajátságos társadalmú nemzet fejedelme, mely századokon át ellenségünk volt, a legutóbbi időkben pedig oly nevezetes jelét adta barátságának irántunk. A török császárról szólunk, az első szultánról, ki – kereszyén fejedelem meghívása következtében – Párisba utazott, s onnan London, Berlin és Bécsen keresztül hazatérve, valószínűleg a mi fővárosunkat, Buda-Pestet is megtiszteli látogatásával.

Ez utazás rendkívüliségét csak az méltányolhatja kellőleg, a ki tudja, hogy Törökországban vallás-politikai hagyományos törvénnyé vált, miszerint a szultán, e hódító nagyúr, háború esetén kívül soha el ne hagyja székvárosát. És e fölött az ulemmák (írástudók, törvény-magyarárzók) testülete oly féltékeny szemmel őrködik, miképp a padisah birodalmának egyik-másik tartományát is csak kierőszakolva, úgy szólván csellel, látogathatja meg. Képzelhető tehát az izgalom, mit Istambulban annak híre idézett elő, hogy a szultán Párisba megy. Az útikészületeket az udvar oly gyorsan tevé meg, hogy a nők, kiknek hatalma ott is nagy, s az ulemmák intrigáikkal teljesen elkéstek, bár azért föl nem hagytak.

Midőn a szultán utazását melegen üdvözöljük, mint egyikét az újabb reformoknak, melyek a fegyver terán hajdan oly hatalmas Törökországra a polgári haladás szebb jövőjét hozhatják: mondjuk el röviden, a mit tudni lehet Abd-ul-Azizról.

Ő 1830. (török számítás szerint 1245-ben) febr. 9-én született, mint magától értetődik: a szultánok székhelyén. Atyja II. Mahmud volt, a jenicsárok merész kiirtója, különben is nagy újító, hatalmas császár, ki 1839-ben halálos ágyán, trónralépő első fiának Abd-ul-Medzsidnek a megkezdett refrormok folytatását köté szívére. – Külön anyától, de egy apától származó testvére volt tehát a mostani szultánnak az elhunyt Abd-ul-Medzsid, kit 1861. június 25-kén, a török uralkodási törvények szerint, mint a család legöregebb tagja, követett a trónon.

Ifjúkorában a világtól elzárkózva, az ulemmák egyoldalú nevelésében részesült, eltelve vallásos rajongással a szultánok fénykora iránt. Igen természetes tehát, hogy trónraléptekor a régi fanatikus párt egészen magáénak hitte Abd-ul-Azizt. Kiábrándulásuk azonban csakhamar bekövetkezett. Mindjárt első intézkedése, az udvari nagy hárem megszüntetését illetőleg, sok kedvetlenséget szült. Később, igaz, ő is megnépesíté szerailját nőkkel, de ezek pazar fényűzését mai nap is erősen korlátolja.

Kormány-intézkedéseire nézve jellemző, hogy a miben csak lehet, szereti utánzoni a francziák császárját. A főváros szépítése s a hadsereg főgondját képezik. Neki ugyan, hogy Istambulban egyenes széles utczákat teremtsen, nincs szüksége annyi lerombolására, mint III. Napóleonnak Párisban, mert segíti a tűz, mely a görbe utczákat és faházakat évről évre mindinkább kipusztítja Konstantinápolyból.

Ipartárlat, fényes hadgyakorlatok tartása, a török hadsereg újabb egyenruházása, sőt még a sajtó irányábani magatartása is, mind franczia befolyásra mutat.

Reformtörekvései legszebb jelét adá azonban közelebb, alig egy hónapja, azon új törvény által, mely megengedi, hogy birodalma területén ezentúl idegenek is teljes joggal bírhassanak ingatlan javakat.

Csak e kevés is elég azon tény megállapítására, miszerint a haladó Európától magát évszázadokon át elzárkózva tartott Törökország is kezdi érezni végre a reformok szükségét.

E sorok írója közelebbről Törökországban utazván, sok tekintetben kedvezőbb benyomásokat hozott onnan magával, mint részint elfogult, részint tán ellenséges indulatú ismertetések után előre gondolhatta. Többi közt a törökországi keresztények helyzetét sem találta oly szomorúnak, mint többnyire hinni szokás. Személyes és teljes vallásszabadságot élvez ott minden keresztyén. Adóval is aránylag oly kevéssé vannak terhelve, mint sehol Európában. Mindez igazolja a kitűnő állású angol Layard állítását, ki személyes tapasztalatokra alapított meggyőződéseül vallja, hogy „ha Törökországot békén hagynánk, nem sokáig kellene az ország emelkedésére várni; mert nincs ország, mely az utolsó 25 év alatt oly tetemes javításokat kezdeményezett volna, mint Törökország.”

Ám mutassanak a török belgyengeség jeleként a majdnem teljesen függetlenné lett Szerbiára és Dunafejedelemségekre; az oly könnyen átengedett szerb végvárakra; Tunisnak franczia protectorátus (védnökség) allatiságára; az egyiptomi vicze-király táguló hatalmára stb, mindezek magukban véve a török birodalmat lényegileg nem veszélyeztetik; sőt az okos számítás politikáját kell abban felismernünk, ha a török kormány, a körülményeket számbavéve, itt-ott, hol neki igazán érdeke amúgy sincs, enged.

Nyugat-Európa egyébiránt, mely ismeri saját érdekeit, hiszszük, hogy miként a krími hadjárat alatt, úgy ezentúl sem hagyandja, az új életre ébredés küszöbén álló, s átalakulása nehézségeivel küzdő Törökországot, míg egészen megerősödhetnék, egy önző terjeszkedési politika martalékául s megvédendi erkölcsi – és ha kell anyagi erejével is, a fenyegető Oroszország ellen.

A szultán utazása újból megerősíti a szövetségek kötelékeit, s így fog – közvetlenül ugyan Törökországra, de közvetve az egész czivilizált Európára üdvössé válni Abd-ul-Aziz khán legújabb lépése, melyben fő érdeme van kétségkívül Napóleonnak, utána Törökország jelen felvilágosult minisztériumának.

Reményi Károly”

A folytatásban arról is olvashatunk, milyen volt a korabeli sajtóban Abdul Aziz 1867-es magyarországi látogatása.

Horváth Krisztián – Türkinfo