Egyszer volt, hol nem volt. A régi időkben, széna volt a szitában, s egy padisahnak volt három leánya. Egyik szebb volt, mint a másik. A világ minden táján szájról szájra járt a leányok szépsége. Szépségük úgy ragyogott, mint a telihold éjjel, s mint délben a Nap.
Mindhárman férjhez menendő, eladósorban voltak. A három leányért már számtalan kérő jelentkezett házassági ajánlattal a szerájban. Az egyik a padisahnak nem tetszett, a másikat a szultána nem tartotta megfelelőnek.
– Felséges uralkodóm! Ez így nem mehet tovább. Ha a leányainkat a legmegfelelőbbnek adjuk, azzal a többi ifjat megbántjuk. Talán a leányaink sem lennének igazán boldogok. A legjobb lesz, ha csináltatunk három aranylabdát, aztán a kikiáltókkal kihirdettetjük, hogy aki házasodni akar, az, sorban három napon keresztül a szeráj előtti téren gyülekezzen. A leányaink sorban dobják el a labdákat, s akit a labda eltalál, annak adjuk feleségül. Ez ellen senki sem szólhat egy szót sem. A leányok, ha szerencsések, családi fészket rakhatnak. – javasolta a szultána a padisahnak.
A padisahnak megtetszett a jó ötlet. Magához hívatta a leányokat, s elmondta, hogy anyjukkal mit határoztak.
Amikor a labda kész lett, az ország minden részében hangosan kiabáltak a kikiáltók.
– Ej, ország népe! Hallottuk, nem hallottuk senki se mondja! Padisahunk három leányát kiházasítja. A hó utolsó csütörtökjén a legidősebb, pénteken a középső, szombaton a legkisebb a szeráj erkélyéről egy labdát fog elhajítani. Akit a labda eltalál, annak adja a padisahunk a leányát. Mindazok, akik házasodni akarnak, azokon a napokon a szeráj előtt gyülekezzenek! – hirdették a nép között.
Megörültek a házasodni vágyók. Mindenki magában abban reménykedett, hátha majd őt találja el a labda.
Végre elérkezett a hónap utolsó csütörtöke. A szeráj előtt a tér úgy nézett ki mintha ott valami nagy ünnepséget tartanának. Az ifjak a legszebb ruháikba öltöztek, jól kicsínosították magukat, s várták, hogy a padisah legidősebb leányának elnyerjék a labdáját.
Ahogyan előre kihirdették, egyszer csak feltűnt az erkélyen a padisah, a szultána és a három leány. A nép örömujjongása közepette üdvözöltek minden jelenlévőt, aztán a legnagyobb leány az erkélyről a térre hajította az arany labdát. A labda senkit sem talált el, gurult, gurult a szerájjal szembeni romos kunyhóhoz, abba beleütközött, s ott megállt.
Erre aztán igazán nem voltak felkészülve. Az emberek kiabáltak, ordítoztak, tiltakoztak, s azt akarták, hogy a leány dobjon még egyszer. Odavitték neki a labdát, s a lány még egyszer eldobta. Mindenki feszülten figyelte tekintetével, ugyan hová, merre száll a labda, de ismét senkit sem talált el, gurult, gurult a kunyhóig, végül annak csapódott neki. Az emberek most is tiltakoztak, a padisah erre azt mondta, három a nép választási joga, s ezért még egyszer elhajítatta a leányával a labdát. Az arany labda, harmadszor is ugyanahhoz a kunyhóhoz gurult, annak ütközött neki.
Most már senki sem szólhatott, egy árva szót sem. A sokadalom feloszlott.
– Mit tegyek? Ott vár a sorsom. – mondta a legidősebb leány.
Bementek az erkélyről, a padisah parancsára összehívták a szeráj népét, s hozzákezdek a leány feldíszítéséhez. Menyegzői ruhába öltöztették, hajába aranyszálakat fontak, fejére ékes fátylat borítottak, majd kocsiba ültették, elvitték a szerájjal szemben levő kunyhóhoz, s ott szállt ki a leány.
A leány ment egyenesen a kunyhó kapujához, a szíve úgy vert, hogy majd kiugrott, amikor belépett, s félrehúzódva leült és várt. Csak várt és várt, de oda senki se nem érkezett, se nem távozott. Meglehetősen unatkozott, ezért aztán járkálni kezdett, s ekkor észrevett egy ajtót. Nem volt bezárva, keze kis nyomására megnyílt. S ekkor mit látott? Belül egy hatalmas nagy szeráj volt, de olyan egy szeráj, hogy csak na! Az apja szerája e mellett csak egy kis házikó! Bement, s csodálkozva nézelődött jobbra, balra, szép lassan járva szemlélődött. Amerre nézett, a szája a csodálkozástól tátva maradt, mert minden, amit látott, rubintból, smaragdból, gyémántból, gyöngyből, aranyból, és más értékes drágakövekből, készült. A hatalmas márványoszlopok mindegyikét arany övezte, s még ezen felül, drágakő berakás is díszítette. A szobák, folyosók mind színes márványból voltak. A leány akármerre nézett, csak ámult.
– Az én apám nincs annyira gazdag, mint ennek az országnak a padisahja. – mondta magában. Sétálgatott, s amint egyszer megállt, előkerült egy fekete macska, s követni kezdte a leányt, akármerre ment, vele tartott a macska, nem távozott el mellőle. Valami rossz érzés kerítette markába, s elzavarta a macskát. Az állat egy kis időre eltűnt, de aztán ismét visszajött, s a leánnyal együtt sétált. Ekkor már megmérgesedett a leány és kezével egy jó nagyot ráhúzott a macskára, s az elfutott szomorúan nyávogva.
Ahogy a macska eltűnt, a leány ismét egy ajtó előtt találta magát. Az arany fogantyúját megforgatva, bement rajta. Megint egy másik szobába jutott, s azt látta, hogy középen egy pompásan megterített asztal áll. Az asztalon különféle étel, mindenfajta gyümölcs és édesség sorakozik. Igen ám, volt ott minden, de sehol sem, látszott egy árva lélek sem. Hiába járatta körbe a szemét, itt is csak gyémánt, zafír, rubint díszeket látott. A padlót selyemszőnyegek borították, az ablakokat válogatott indiai selyemfüggönyök takarták, az ülőbútorokat csodálatos színű atlasz szövetekkel vonták be, az asztalon szemkápráztató aranytányérokból és kristály poharakból áll a teríték.
A leány látta, hogy senki sincs a szobában, magában leült az asztal mellé, s hozzákezdett falatozni. Közben ismét előkerült a macska, s a leány lábához dögölőzött, aki erre felsikoltott. Most már nagyon megharagudott a leány, felpattant ültéből, s egy jó nagyot csapott a macskára, kinyitotta az ajtót, kihajította az állatot, s mögötte bezárta az ajtót.
Jól megtömte a hasát, aztán félre húzódott s leült egy sarokban. Esteledett, kezdett besötétedni, a leány azon törte a fejét, hogy mit fog a sötétben csinálni, s abban a pillanatban magától kigyúltak az asztalon a gyertyák. Ezt látva nagyon elcsodálkozott. Közben elálmosodott, ültéből felállt, elhagyta a szobát. Végighaladt a folyosón, s közben minden ajtót megnyitott, s bekukkantott. Az egyik szoba szebb, díszesebb és vonzóbb volt, mint a másik, mindegyikben gyertyák égtek, de senkit sem látott, egyik helyiségben sem.
Végre, amikor már az utolsó kinyitott ajtót nyitotta ki, s bepillantott, csodás érzés töltötte be a lelkét. Amit megpillantott, az, egy az apja szerájában sohasem látott szépséges szép hálószoba volt. A szoba egyik szegletében ragyogott a fényezett diófa ágy melyet faberakások díszítettek, rajta aranyhímes vörös atlasz takaró ragadta meg a leány tekintetét. Szanaszét vastag süppedő perzsaszőnyegek voltak a földre terítve. Az ágy takaróját, párnáit mind, mind rubintok ékesítették. Szemkápráztató kristály gyertyatartókban égtek a gyertyák, a hatalmas ablakokat földig érő sötétvörös bársony függönyök takarták, mindezek különös szépséget adtak ennek a szobának. Arannyal kivarrt papucsok álltak az ágy végénél, mintha csak a gazdára várnának.
A már igencsak elálmosodott leány ennyi szépségnek nem tudott ellenállni. Bement, és kivett az ágy lábánál felakasztott vörös selyem tarsolyból egy kék selyem hálóruhát, azt magára öltve lefeküdt az ágyba.
Nem sokkal ezután, alvás közben különféle zajokat hallott, melyekre rémülten felriadt. Alig hogy elszenderedett, a lárma még nagyobb lett. Kint viharos szél fújt, egymás után villámok cikáztak, a föld rengett. A szerencsétlen azt se tudta mi tévő legyen. Az ajtók maguktól ki- becsapódtak, az ablaküvegek kitörtek. Félelmében jól elbújt az ágyban, s várakozott. A lárma, a süvítés, villámlás folytatódott, ahelyett hogy valamit csökkent volna, inkább növekedett.
Lassan világosodni kezdett, s nemsokára alább hagyott a zaj. A leány reggel fürgén kipattant az ágyból, a szobát elhagyta, végigfutott a folyosón, kiszaladt az utcára, sietett haza az édesapja szerájába. Otthon apjának, anyjának és a testvéreinek részletesen elmesélte a történteket, de egy szót sem ejtett a szemközti szeráj pompájáról.
Térjünk most a középső leányhoz.
Aznap rajta volt a sor, hogy az arany labdát elhajítsa. A házasodni akaró ifjak megint szép ruhákat öltöttek, s a szeráj előtt gyülekeztek. A padisah feleségével és leányaival megjelent az erkélyen, s a középső leány az arany labdát a tömeg felé dobta. A labda a tömegből senkit sem talált el, gurult, gurult egészen a romos kunyhó kapujáig, annak nekiütődött, s megállt. Ugyanúgy, mint tegnap, az ifjak megint tiltakoztak, s nagy hangon azt követelték, hogy a leány még egyszer dobja közéjük az arany labdát. A padisahnak nem volt más választása, odahozatta a labdát, s a középső leány még egyszer elhajította. Hát nem megint az előbbi ismétlődött meg? A labda a romos kunyhónak ütközött. A nép ismét tiltakozott, hivatkozva arra, hogy a nép háromszor szavazhat, tehát még egyszer utoljára el kell dobni a labdát. A padisah elfogadta a nép akaratát, ismét eldobatta leányával a labdát. De azt szokták mondani, hogy semmit sem lehet tenni, a sors ellenében, s így történt most is, mert a labda megint a kunyhóhoz gurult, nekicsapódott és ott maradt.
A tömeg rossz szájízzel, egymás közt szomorúan beszélgetve szétszéledt.
– Mit tegyek? Ott vár abban a kunyhóban a sorsom. – mondta a középső leány. A szolgáló lányok őt is feldíszítették, hajába arany szálakat fontak, fejére ékes fátylat borítottak, felöltöztették menyasszonyi ruhába, így vitték ki az utcára, a kis kapuhoz érve beküldték a kunyhóba.
Egy ideig üldögélt, s amikor észrevett egy ajtót, felkelt, kinyitotta. Amint az ajtó kinyílt, a szemkápráztató szépségeken ő is ugyanúgy elámult, mint a nővére, és bizony neki is tátva maradt a szája. Belépve az ajtón, az apja szerájához nem is hasonlítható páratlan szépségű folyosón indult el, s közben csodálkozva nézelődött. Ahogy lassan haladt, feltűnt mellette egy fekete macska, s állandóan a szoknyájához, lábához dörgölődzött. Ő is, mint a nővére, nem kedvelte ezt a macskát, ezért el akarta zavarni, de a macska nem tágított mellőle, ezután már együtt sétálgattak. Egyszer aztán a leány elkapta a macskát, és egy jó nagyot rácsapott. A macska keservesen nyávogva távozott.
Most már a macskától megszabadultan folytatta a leány a sétáját. Egy ajtó előtt megállt, a mögött volt az étkező szoba. Az asztalon különféle friss étkek, roston sültek, eddig sohasem látott gyümölcsök, édességek és sütemények sorakoztak. A leány majd elájult a szoba bútorzatának, padlójának, díszeinek szépségétől, de mivel már eléggé megéhezett, bement, s mindjárt az asztalfőre ült, s jócskán falatozva kezdte megtölteni az éhes gyomrát.
Amint falatozott a jobbnál jobb ételekből, meglátta a fekete macskát, aki nyávogva fájdalmas tekintettel nézett a leányra, s közben a szoknyája szegélyéhez és a lábához dörgölődzött, mert bizonyára ő is akart enni. Most már annyira megharagudott a leány az őt állandóan követő fekete macskára, hogy felugrott ültéből, ráütött, jól felpofozta és meg is rúgta, a szerencsétlen állatot, majd kihajította az ajtón. Az állat keservesen nyávogva eltűnt.
A leány jót falatozott, lassacskán sötétedni kezdett, s az asztalon a gyertyák maguktól meggyulladtak. A leány fel se tudta fogni, ugyan hová is került. Nagyon elálmosodott, felkelt az asztaltól, kiment az étkezőből és sétálgatott. Minden ajtót megnyitott, ami csak elé került, és sokáig nézegette az atlasszal és selyemmel kárpitozott, s gyémánttal, arannyal, rubinttal, smaragddal ékesen berakott bútorokat, kristály kelyheket, selyem szőnyegeket és a márványoszlopokat.
Ő is, csakúgy, mint a nővére, megállt a hálószoba előtt, de mivel már majdnem elnyomta az álom, bement s bevetette magát az ágyba. Azonnal mély álomba zuhant. A legédesebb álmából nagy zaj ébresztette fel. Az ablakok gyorsan ki-be csapódtak, az ajtók ki- becsukódtak, villámok cikáztak, megszakítás nélkül dörgött az ég, rengett a föld. Ágyában összegömbölyödött, a paplant a fejére húzta, s reszketve várta a hajnalt.
Amint megvirradt, a zaj abbamaradt. A leány felkelt, s hazafutott az édesapja szerájába. Apjának, anyjának és a testvéreinek igazat adva nővérének elmesélte mindazokat a szörnyűségeket, amiket átélt, de az épület szépségeiről egy árva szót sem ejtett.
Aznap a legkisebb leányra esett a sor, hogy elhajítsa az arany labdát.

Folytatás >>>

Forrás: terebes.hu