Sorozatunkban, melyben a magyarországi sajtóban a törökökkel és Törökországgal kapcsolatos, már-már feledésre ítélt cikkeket elevenítünk fel, ezúttal arról olvashatunk, mit is írt a magyar sajtó Abdul Aziz szultán 1867-es magyarországi látogatásáról.

Abdul Aziz, ahogy arról korábban már olvashattunk, 1867-ben nyugat-európai körútra indul. Látogatása, melynek során Magyarországot is érinti, minden szempontból szokatlan. Ahogy arról az alábbiakban olvashatunk, a Magyarországon korábban megfordult szultánokhoz képest Abdul Aziz látogatását ugyanis valóságos ovációval, kifejezett szimpátiával fogadta a helyi lakosság – noha afelől sincs kétségünk, hogy a korábban Magyarországon megfordult szultánoknak is voltak hazai hívei.

Abdul Aziz magyar szempontból sorsfordító évben tesz látogatást hazánkban: 1867-ben, nem sokkal a szultán július 31. és augusztus 3. közti látogatása előtt jön létre a kiegyezés, melyet Ferenc József június 8-i koronázása és az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulása követ.

A Magyarországra látogató szultán érkezését érthető módon nagy várakozás előzi meg; a szultáni látogatás még a korabeli élclapokban is megjelenik, nem kevés kritikával a korabeli Buda és Pest infrastruktúráját és a korabeli politikai életet illetően. A Bolond Miska című politikai élclap 1867. július 21-i számában ezt a nem kevéssé ironikus írást olvashatjuk „Ha a zultán Pestre jön!” címmel:

„Erősen bizonyolgatják, hogy a török zultán Londonból visszatértében nemcsak Bécset, hanem Pestet is meglátogatja.

Bécsben már készülnek is nagyban elfogadására. A dalszinházban tiszteletére oly balletet fognak előadni, melyben csupa török bajadérek emelgetik lábukat egymás orráig, s végül egy nagy képlet Konstantinápolyt fogja elétüntetni ’élethiven.’ Festi Lehmann.

Már engedjen meg Lehmann úr nekünk, de bármily díszletfestő, mégis kétkedünk benne, hogy Konstantinápolyt oly hiven birná a zultán feltüntetni, miként mi itt Pesten. Engedje át azért nekünk át azt a dicsőséget, hogy hitetlen ő felségének ezt a gyöngéd meglepetést szerezhessük.

Aztán meg nekünk ez a mulatság nem is fog pénzbe kerülni, s igy több marad a közös ügyekre!
Mert mi csak arra fogjuk kérni ő felségét, ’érezze magát legmagasabban indíttatva’ Buda-Pesten keresztül-kasúl-kocsizni.

Akar konstantinápolyi utcákat látni, kétoldalt zöldülő posványokkal, garnirozva döglött macskákkal? menjen a Királyutcába, s onnan jobbra-balra.

Akarja a mai Sztambul Mahometátkozó kövezetén nyakát szegni? – Alázatosan rekommendálunk egyszerre két városrészt: Ferenc- s Józsefet.

Akarja a mai Byzancot látni, hogyan reszket egy szál cindhelclitől? – Tessék vásárkor jönni ide közibénk, midőn a deszkasátrak közt valaki pipára gyújt.

Óhajt hű bosztandzsikat látni? – Tessék darabantjainkra tekinteni, midőn valakit ’bevezetnek,’ (ha ugyan az agyalást vezetésnek lehet nevezni,) s kiket tán csak az az egy tenne boldoggá, ha a pálinkát roszul mérő korcsmárost fülénél fogva a kapufélfához lenne szabad szegezniök.

Akar török copfokat látni? – Nem, ezeket nem láthat, hanem láthat helyettük nálunk khinai meg – német copfot eleget.

S akarja végre nagy muftijait látni? – Azokat tessék palotáinkban keresni.”

A nyelvi szempontból is érdekes, társadalmi kritikát is megfogalmazó Bolond Miska mellett persze más, hivatalos és komolyabb hangvételű lapok is foglalkoznak Abdul Aziz magyarországi látogatásával.

A szultán nyugati-európai útjának végén, Bécs felől érkezik Magyarországra; érkezéséről, első programjáról és személyéről a Vasárnapi Újság 1867. augusztus 4-i számában ezt olvashatjuk:

„A török szultán Budapesten. A szultán julius 31-kén este 9 órakor érkezett meg Pestre. Pestről egy gőzhajó ment elébe tisztelgőkkel; ezenkívül Pest és Buda város elöljárósága, országos méltóságok, képviselők, tábornoki kar és egy katonai zenekar, mely a török hymnust játszá. Mindkét parton elláthatlan tömeg várta és éljenezte. Valamennyi hajó, mind fölvonta üdvüzletül a lobogóját; a Gellérthegyről és egy hajóról ágyulövések üdvözölték. Ez este nem fogadott tisztelgéseket a szultán és a hajón hált. – Aug. 1-én délelőtti 10 órakor szállot ki szultán ő felsége a Széchenyi hajóról, melyen érkezett és az éjet töltötte; az Albrecht út, melyen a királyi várba fölvonult, éljenző tömeggel volt borítva. Az ünnepélyes kiséret következőleg alakult: elöl két budai és két pesti hajdu ment, azután a budai bandérium több tagja zászlóval. Ezt követték Gorove és Wenckheim miniszterek s katonai és polgári méltóságok és tisztviselők. Aztán a szultán egy udvari kocsin a trónörökössel, egy osztrák tábornokkal és Fuad basával. Erre következtek nagy számmal török kísérők, festői keleti mezben, aztán küldöttségek hosszú kocsi sora, köztük a m. t. akdémia képviselői. A király palotában küldöttségeket fogadott a szultán; 2 órakor pedig séta-kocsizásra indult, utjába ejtvén a váczi-utczát, megyeházát és a városerdőt. Lelkesülten éljenezték mindenfelé s csak azt sajnálta, hogy miért megy el oly hamar; mert a kocsizásból megtérve mindjárt hajóra ült és tovább utazott. A  mint mondják, nagyon örült a magyarországi szíves fogadtatásnak s örömének több jelét adta. A szultán 37 éves, erőteljes férfi, hatalmasan fejlett mellel és méltóságteljes komoly arczczal. Szép török férfi.

Azt az ezüst urnát, melyet Budaváros szultán ő felségének emlékül adott, Gretschl ezüstműves készítette s Glasson véste és zománczolta. Egyik oldalán Pest és Buda városok czimerei és a rózsahegyi mecset rajza lesz. Feliratai azt fejezik ki, hogy ez urnában Gül Baba sírjából vett föld van, s hogy ez emlk a padisát illeti. – A budai várpalotában azon szobákat rendezték be a szultán részére, melyekben a király tartózkodni szokott. A gőzhajón pedig a női kajütöt szerelték fel e czélra.”

A Vasárnapi Újság 1867. augusztus 11-i száma így ír a szultán látogatásának további részleteiről:

„Abdul Aziz szultán auguszt. 3-kán déli 12 órakor vőn bucsut a magyar korona területétől s lépte át vazalltartományai határát. Másfél órával előbb azon tiszteletben részesültek az őt kisért küldöttségek, hogy bucsu-kihallgatáson fogadtattak. Külön kihallgatásaon bucsuztak el a magyar miniszterium küldöttei, Mikó gr. miniszter s Fackh miniszteri tanácsos. Román küldöttség is érkezett a szultánt Károly fejedelem nevében üdvözlendő s őt további utjában kisérendő. A szultán egész utazása alatt nem távozott kabinjából.

A közlekedési miniszternél, mikor a szultánt a határszélig kisérte, tisztelgett Bonnaz csanádi püspök s egy orsovai küldöttség; este fáklyásmenettel tisztelte meg őt Orsova lakossága.

A török császár 12,000 forinttal ajándékozta meg ama három hajó személyzetét, melyek őt és kiséretét szállították.”

A La Patrie című konzervatív párizsi lapra való hivatkozással a Budapesti Közlöny az alábbiakat írja 1867. augusztus 22-i számában:

„A ’Patrie’ biztosan állítja, hogy a szultánra nyugati utazása minden várakozáson fölüli benyomást gyakorolt, és hogy Abdul-Aziz más felséges személyek irányában formaszerinti kötelezettségeket vállalt el, s csakhamar bebizonyítandja, hogy azok mily őszintén valának gondolva. Vallási türelem és reform, – ez komoly programmja a portának. A ’Patrie’ a szultánnak következő szavait idézi: ’A különféle vallás csak a lelkiismerettől függ, és én beismerem, hogy a földi uralkodóknak nincs jogukban azok fölött biráskodni.’ Fuad pasa pedig ezt mondta volna: ’Két párt környez minket: az egyik azt akarja, hogy hátramenjünk, a másik, hogy maradjunk; a kormány egy harmadik pártot képez, tudniillik azt, mely előre akar haladni. Mi előre fogunk haladni!’”

Nem sokkal később, a Budapesti Közlöny 1867. augusztus 27-i számában ezt olvashatjuk a szultán Nyugat-Európában tett útjának mérlegeként:

„A Konstantinápolyban megjelenő ’Levant Herald’ egész terjedelmében közli Abdul Aziz szultán nyilatkozatát, melyet visszatérése alkalmával Aali pasa nagyvezérhez intézett. Az érdekes okmány szövege következő:

’Utazásom alatt Európa uralkodóitól és nagy nemzeteitől a rokonszenvnek és jóakaratnak oly jeleit vettem, melyeket soha sem fogok elfelejteni. Midőn birodalmam fővárosába visszatérek, tudatni óhajtom, hogy hű alattvalóimmal, a megosztani velök a gyönyört, melyet nekem ama jelek okoztak. Hű alattvalóim tudják, hogy legelső és legforróbb óhajtásom birodalmam jólétének s békéjének naponkénti növekedését, s minden tekintetben valamennyi népeim gyarapodását látni. De annál nagyobb öröm szállja meg szívemet, midőn ugy találom, hogy alattvalóim mindnyájan, követve azon kormányok és nemzetek példáját, melyek vendégszeretetét élveztem, méltányolják szándékaim őszinteségét.

Nincs uralkodónak édesebb jutalma, mint azt látni, hogy alattvalói szeretettel és hű ragaszkodással felelnek törekvéseire az ország nyugalmának és jólétének érdekében. A ragaszkodásnak és hűségnek nyilvános jelei tehát, melyeket ez alkalommal is az egész népességtől vettem, igen kedvesek előttem, s én azokat lehető legmagasabbra becsülöm. A kötelességérzetnek, mely azt parancsolja, hogy oltalmat nyujtsak minden érdeknek, s hogy valamennyi alattvalóim általános jólétét biztosítsam, e fogadtatás még nagyobb ösztönül szolgál, és egy szent tartozás jellemét öltötte magára.

Gondjaim tehát folyvást azon elemek ápolására lesznek szentelve, melyek mindenütt az államok összefüzésére szolgálnak: a közoktatás előmozdításának, a közlekedési eszközök terjesztésének, a katonai és tengeri erő helyes szervezésének, és a közhitel kifejlesztésének; s erős akaratom az, hgoy valamennyi ministereim, valamennyi államhivatalnokok e czélnak szenteljék magukat, mindegyik saját hatáskörében.

Óhajtom, hogy mindnyájukkal tudasd örömömet azon őszinte ragaszkodás felett, melyet minden rendű és osztályu alattvalóim irántam nyilvánítottak; valamint azon jó indulat felett is, melyet vendégeink, a külföldi alattvalók tanusítottak, midőn birodalmam fővárosába visszaérkeztem.’

E nyilatkozványhoz a ’Times’ egy meglehetősen hosszu vezércikkben adja, természetesen philo-turk szellemű, commentárját. Megemliti ama nagyszerű tüntetéseket, melyekkel a török birodalom fővárosa a szultánt fogadta.

’Az európai uralkodóknál tett látogatás’ – ugymond a city-lap – ’határozottan sikeres volt. A török uralom ellenségei is elismerik, hogy ezen esemény valódi politikai jelentőséggel bir. A szultán először utazott külföldre, s első izben fogadtatott a világ legnagyobb fejedelmei által mint egyenlő társ és jó barát. Ámde a szultán fogadtatása (az európai nagy uralkodók által) nem csak hivatalos volt. Francziaországban ugy mint Angliában szives indulat nyilvánult azon uralkodó iránt, ki áttörve annyi előítéleteken, a nyugati nemzetek jóakaratához folyamodott; Angliában különösen a fogadás oly szives volt, melyből kitetszett, hogy a nép érzülete a látogató mellett volt. A későbbi találkozások Poroszország és Austria uralkodóival szintén fentartották a szultán méltóságát, ki most saját birodalmába visszatér, miután személyes ismeretséget kötött a keresztény világ legnagyobb fejedelmeivel, s biztosíttatott arról, hogy mindnyájan saját és összes birodalma gyarapulását ohajtják.’

A nyilatkozatra térve át, a ’Times’ ekkép szól:

’Sok császár és király szólt már szándékainak őszinteségéről, azon édes jutalomról, melyet alattvalóinak szeretetéből és hű ragaszkodásából merít; de azért a balkormányzásnak még sem volt vége, és az állam haladása a bukás örvénye felé még csak egy pillanatra sem volt megállítva. Vajjon a szultán szép igéi nem lesznek-e olyanok, mint sok másokéi, kik oly sokat adtak igéretekben, s talán tápláltak is jó szándékokat? Nem sok embernek lesz kedve ily esetre nézve jóslatot koczkáztatni. Mi a szultán jövő politikájáról csak mult cselekvései után itélhetünk, s azon eszme után, melyet magunknak oly uralkodó helyes eljárásáról képezünk, kit annyi veszély környez. Meglehet, hogy az ezen körutazás által szülemlett javítási erély el fog lankadni, s hogy az 1867-dik év nyarának csak látványai és gyönyörei fognak emlékezetben maradni. De e pillanatban a szultán és főtanácsadói, ugy látszik, egészen őszinték.

A szultánnak éleslátásu utitársa volt Fuad pasa személyében, a ki tökéletesen képes ezen utazás fontosságát felfogni, s megitélni azon érzületet, mely a szultán iránt Francziaországban és Angliában nyilatkozott, – valamint azon eljárást is, melyet a portának követnie kell, ha hasznot akar huzni ama jóakaratból, melyet e látogatása kifejtett. A többi ministerek is tökéletesen képesek megérteni, mi jeles hatást szült ez ujabban támadt rokonszenv, s mennyire áll érdekében a portának e rokonszenv legkisebb részecskéjét sem veszteni el. Mi tehát elvárjuk, hogy a porta lehetőleg megfeszitse erejét, miszerint mostani népszerűségét megtartsa, s hogy valahányszor kielégítheti Európa kivánságát a nélkül, hogy magának kárt tegyen, sietni fog tisztességesen cselekedni, s gondja lesz rá, hogy jó cselekedetei ne maradjanak véka alá rejtve.’

Legfontosabbnak tartja a ’Times’ a törökökre nézve – ha Európát meg akarják nyerni – a vallási jogegyenlőség megalapítását. S a többi szükséges reformok, s az azok utjában álló előitéletek és nehézségek elősorolása után a czikk következő sorokkal végződik:

’A szultán és tanácsadói előtt nehéz feladat áll, s meglehet, hogy elcsüggedésök vagy a faj megszokott restsége gátolni fogja annak megoldását. E pillanatban azonban azt hisszük, hogy valóban őszinték; a birodalmat fenyegető veszélyek, Oroszország ellenségeskedése, Francziaország látszólagos ingadozása, a görögök fondorlatai, a lakosság egy részének nyugtalan magatartása stb. eléggé meggyőzhetik a szultánt, hogy a válság már ajtó előtt áll. A nyugati hatalmak fogadása serkentse őt most, hogy a válságnak hasznos erőfeszítésekkel elejét vegye.’”

A fenti cikkben említett Fuad pasa nem más, mint az a Mehmed Fuad pasa (1814–1869), aki már Abdul Aziz szultán uralkodását megelőzően is nagy reformer hírében állott az ún. Tanzimát idején. Abdul Aziz Fuad pasát 1861–1863 és 1863–1866 között nagyvezírnek is kinevezte; 1867-től haláláig külügyminiszterként működött – ilyen minőségében kísérte el a szultánt nyugat-európai útján.

Aali pasa, kihez pedig a szultán fentebb olvasható nyilatkozatát intézte, nem más, mint az a Mehmed Emin Âli pasa (1815–1871), aki szintén többször volt az Oszmán Birodalom külügyminisztere és nagyvezíre is – ez utóbbi funkcióját legutoljára 1867-től haláláig láthatta el.

Nyugati-európai útjáról, ahogy azt a korabeli sajtóvisszhangból is láthattuk, a szultán igen nagy reményekkel és telve reformelképzelésekkel tért haza. Ahogy arról azonban korábban már olvashattunk, uralkodásának végét pénzügyi zavarok és a Balkánon kibontakozó felkelés jellemezte: mindez végső soron 1876-os trónfosztásához vezetett. Az általa elképzelt reformoknak töredéke sem valósult meg az Oszmán Birodalomban – magyarországi látogatásának azonban magyar szempontból volt egy különösen érdekes kultúrtörténeti hozadéka. A szultán magyarországi tartózkodása idején ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia és az 1867-ben alapított Magyar Történeti Társaság részéről egy érdekes gondolat vetődik fel.

Mátyás király halálakor (1490) a király budai palotájában levő Bibliotheca Corviniana a becslések szerint akár néhány ezer kötettel is rendelkezhetett – ezek nagy része egészen 1526-ig ugyan egységes gyűjteményként megmaradt Budán, ám miután a mohácsi csatát követően Szulejmán szultán bevonult Budára, a várossal egyetemben minden bizonnyal Mátyás király egykori híres könyvtárára is a megsemmisülés és szétszóratás várt. A kötetek egy része örökre elveszett, ám Szulejmán egy részüket hadizsákmányként magával vitte Konstantinápolyba.

1862-ben a Magyar Tudományos Akadémia kutatóutat szervezett a konstantinápolyi corvinák ügyében: a Kubinyi Ferenc, Ipolyi Arnold és Henszlmann Imre által képviselt delegáció Abdul Aziz engedélyével tanulmányozhatja a Topkapi szeráj könyvtárában levő könyvek egy részét, melyek egy részéről megállapítják, hogy minden bizonnyal Mátyás egykori könyvtárából származnak. A látogatásról jelentés is készül az Akadémia felé, ám a további lépések egyelőre elmaradnak.

1867-ben azonban Abdul Aziz magyarországi látogatása új távlatokat nyit meg a török–magyar kapcsolatokban és ezzel a corvinák történetében is.

Az 1867 elején alapított és azóta is létező Századok című történelmi szakfolyóirat 1867-es beszámolójából azt is megtudjuk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1867. október 7-én tartotta a nyári szünetet követő első havi ülését. A matematikai és természettudományi osztályok ülést általános ülés is következik:

„Ennek sokoldalú tárgyai közül megemlítjük azon hazai történelmünket érdeklő tényt, hogy miután a török szultán ő felsége a nyáron Budán keresztülútazásának alkalmát a magy. tud. Akadémia tisztelgő küldöttsége Toldy Ferencz r. tag indítványára fel akarta használni, hogy azon a magyar tudományosság által régóta hőn óhajtott czél elérésére, hogy Mátyás könyvtárának Sztambulba került maradványai szakértő hazai tudósok által tüzetesen megvizsgáltathassanak, s erre engedélyt kérő folyamodványt akart átnyújtani Abdul-Aziz ő felségének: azonban a nagyúr a reménylett időnél hamarább elútazván, a folyamodványt személyesen át nem nyújthatták. Beadták mindazáltal az illető magy. miniszteriumhoz, mely azt a konstantinápolyi osztrák nunciatura által az óhajtott legmagasabb helyre el is juttatá. Ez ülésben értesíté a miniszterium az Akadémiát, hogy a szultán a folyamodványt méltányoltatván, kegyesen megengedi, hogy az Akadémia küldöttei megtekinthessék a kivánt könyvtárt. Ehhez képest elhatároztatott, hogy többtagú küldöttség (Ipolyi, Toldy, Télffy és Vámbéry nevei forogtak szóban) fog Sztambúlba küldetni. Egyébiránt mielőbbi javaslattétel végett a nyelvtudományi osztály bizatott meg. – Óhajtjuk, hogy e hazai történetírásunkat is oly közelről érdeklő, historia-irodalmunkat új kútfőkkel gazadgítható ügy ne haladjon sokáig, hanem, miután az engedély már megvan, – siessen az Akadémia, azt az illető küldöttség mihamarább leendő útnak indítása által felhasználni.”

A fenti cikkben is találkozhatunk annak a Toldy Ferencnek (1805–1875) nevével, aki már az 1862-es expedíciót is szorgalmazta; Ipolyi Arnold (1823–1886) megyéspüspök és művészettörténész volt az 1862-es expedíció egyik tagja; Vámbéry Ármin (1832–1913), a magyar orientalista neve több szempont mellett kiváló helyismerete és kapcsolatrendszere miatt is felmerülhetett az 1867-es vizitáció során; végül Télfy Iván (1816–1898) neve minden bizonnyal kiváló görög nyelvismerete miatt merülhetett fel a corvinák tanulmányozása körül.

A Konstantinápolyban fellelt corvinák további sorsáról sorozatunk következő részeiben hamarosan olvashatunk.

Horváth Krisztián – Türkinfo

A cikk az Otokoc Hungary Kft. támogatásával készült.